Szabad Nép, 1950. november (8. évfolyam, 255-278. szám)
1950-11-01 / 255. szám
2 SZABAD NÉP SZERDA, 1950 NOVEMBER 1 Rákosi elvtárs megérezte kívánságunkat Egy középparaszt levele a tagjelöltfelvételről A földművesszövetkezet rádióján keresztüli hallgattam meg Rákosi elvtárs beszédét. A beszéd után felmentem a pártszervezetbe és kitöltöttem felvételi kérelmemet a Magyar Dolgozók Pártjába. Ezt a napot sohasem felejtem el. Hosszú sora van annak, amíg eljutottam idáig. Már régen észrevettem, hogy a mi községünkben minden jó dolgot, a kommunisták kezdenek el. Azt is tapasztaltam, hogy a munkákban is lelkiismeretesek, mindig elől járnak. Én is szeretem becsülettel elvégezni azt, amit az ország és a saját érdekem is megkíván. Ezen gondolkoztam sokat és így érkeztem el ahhoz a gondolathoz, hogy tulajdonképpen az én helyem is a Pártban tenne. Felvételemet mégsem mertem kérni, mert láttam, hogy nem szívesen fogadnak be oda magamfajtát. Továbbra is a DÉFOSZ-ban dolgoztam. A békekölcsönjegyzésnél és a tanácsválasztás előtt nem sajnáltam a fáradságot, hogy felvilágosítsam szomszédaimat, ismerőseimet arról, hogy hol a helyük, mi az érdekük. A terménybeadást 220 százalékra teljesítettem, az őszi szántás-vetést az elsők között végeztm el a községben. A pártszervezet mégsem biztatott, hogy talán már méltó lehetnék én, Bata Sándor, jobb módú régi gazda is a párttagságra. Mikor Rákosi elvtársnak a szavait hallottam, amelyben elmondta, hogy a dolgos, minden munkában élenjáró középparasztot is vegyék fel a Pártba — úgy éreztem, Rákosi elvtárs jobban megérezte kívánságomat — és még sok becsületes középparaszt kívánságát —, mint az itteni pártszervezet tagjai, akik között élek. Eddig is igyekeztem kivenni a részemet mindenféle munkából, ahogy — mint tömegszervezeti tag — tehettem. Most úgy érzem, még jobban kell majd dolgoznom, még nagyobb felelősség hárul rám, hiszen, ha a taggyűlés elfogadja a kérésemet, párttag leszek. Elhatároztam, azzal is méltó akarok lenni erre, hogy megbeszélem a családommal és belépünk a termelőcsoportba. Rákosi elvtárs beszéde, legnagyobb örömömre, így változtatta meg az én életemet és családom életét. Bata Sándor, Borsodivánka. • • • A Béke-brigád megértette Rákosi elvtárs szavát: harcba hív a fegyelmezettebb munkáért a selejt ellen Az Egyesült Izzó X. alapszervezetében az ellenőrzés rendszeresen viszszaad 10—12 százalék selejtes munkát. Ugyanitt a hulladék: 4—5 százalék. Az 1423. számú munkalapon például ez olvasható: „Átvett ezer darabot, leadott nyolcszáz darabot, a vasmasszázók átvettek hétszázhetven darabot." A hiányzó kétszázharminc munkadarab selejt. A raktárból rendszerint jóval több anyagot adnak ki a szükségesnél, mondván, hogy nem érdemes külön „méricskélni". A rendkívül törékeny, kényes anyag így ott hányódik hónapokig a műhelyben és ez is emeli a törésszázalékot. A vasmasszázást végző „Béke"brigád — Rákosi elvtárs beszédének elolvasása után — úgy érezte: ezt nem nézhetik tovább szó nélkül. Az ő munkájukat is visszaveti a többiek selejtje. És különben is: a selejt az ellenségnek segít. Elég hiba, hogy a X. alapszervezet vezetősége eddig nem mozgósított, jó politikai munkával, a selejtszázalék leszorítására. Erről írt a Béke-brigád levelet a Szabad Népen keresztül a X.-es alapszerv dolgáéihoz. A levél így hangzik: Kedves Elvtársak! Veletek együtt olvassuk most ebédidőben Rákosi elvtárs beszédének részleteit. Legutóbb azt olvastuk: „Azok a jó kezdeményezések, amelyeket a Szovjetunió tapasztalatai alapján az önköltségcsökkentés, az anyagtakarékosság terén bevezettünk, még gyermekcipőben járnak. A küzdelem az anyagpocsékolás, a selejt, a felesleges raktárkészletek, s a pazarlás száz más formája ellen csak most kezdődik valójában.” Nálunk nemcsak az a baj, hogy sok a selejt. Nagyobb baj az, hogy nem is harcolunk eléggé ellene. Bizonyos, hogy nálunk nehéz a harc a selejt ellen, törékeny a spirál, könnyen törik a maszszával bevont anyag, hiányosak a rajzok. Nagy hiba, hogy még maga az alapszervezet pártvezetősége is azon a véleményen van, hogy ezek leküzdhetetlen akadályok. Ezért nem indult szívós politikai felvilágosító munka — harc a törések, a selejt ellen. Mert nemcsak a massza, vagy a hibás rajz a selejt oka. Hiszen a munkapadok mellett — emberek dolgoznak. A mi jobb munkánk, lelkiismeretességünk, öntudatos fegyelmünk leszoríthatja a selejtet. Mi Rákosi elvtárs szavaiból megértettük: békénket komoly veszély fenyegeti. Asszonyok vagyunk valamennyien. Szabó Jánosné elvtársunknak a hároméves gyermekét, aki itt játszik most boldogan a gyár napközijében , életveszedelem fenyegeti. Szabó Jánosné azt mondta a brigádban: „Nem nevezhetném pirulás nélkül anyának magam, ha nem harcolnék gyermekem jövőjéért.” Mi a vasmasszázáson dolgozunk, ahol a megengedett selejt 10 százalék. De mert úgy gondolkozunk mindnyájan, mint Szabó elvtársnő, mert akarjuk a békét, elhatároztuk, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére a már eddig is 0.5 százalékra csökkentett selejtünket 0.3 százalékra csökkentjük és 110-ről 120 százalékra emeljük a termelést. A spirált munka előtt gondosan kimércézzük, így milliméternyi eltérés sem lehet, tehát csökken a selejt. Tudjuk, Ti is békét akartok. Ti is javarészt asszonyok vagytok, akik aggódnak családjukért, gyermekeikért — nem engedhetitek, hogy itt a műhelyünkben tanyázzon az ellenség, s mi tétlenül nézzük. Mert a selejt: ellenség. Mi szeretjük a katonáinkat, néphadseregünket, amely biztos kézzel védi határainkat az orgyilkosoktól — de nem elég csak szeretni a néphadsereget, nekünk is harcolnunk kell, s jó munkánkkal is segíteni őket. Felhívunk Benneteket, X. alapszervezetbeli dolgozók, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére csökkentsétek ti is egyharmadával a selejtet. Lelkiismeretes, alapos munkával megvalósítható ez. Erre hív fel bennünket Rákosi elvtárs. Pártszervezetünk vezetőségétől pedig azt kérjük: indítson könyörtelen harcot a selejt ellen. A népnevelők mondják el mindenkinek, hogy a selejt kiküszöbölése, a törések csökkentése — harc a békéért. A Békekongresszuson ott lesznek a mi üzemünk küldöttei is. Törekedjünk arra, hogy elmondhassák: a X-es alapszervezet dolgozói nem kímélik erőiket a béke csatájában. Az Egyesült Izzó X. alapszervezetének Béke-brigádja Legyetek ti is harcosai a több szénért folyó küzdelemnek Egy vájártanuló levele Nagy megtiszteltetés ért minket, bányászfiatalokat. Rákosi elvtárs ránkbízta a széntermelés fokozását. „Az új bányászok ezreire van szükség“ — mondotta Rákosi elvtárs. Én amellett, hogy szenet termelek, segíteni akarok abban is, hogy új bányászokat hívok magunk közé. Kimegyek majd a falvakba és elmondom a parasztfiataloknak, hogy mit vár tőlünk Rákosi elvtárs. De elmondom a parasztfiataloknak azt is, hogy milyen volt az életem azelőtt és milyen most, amióta a várpalotai bányában dolgozom, mint vájártanuló. Elmondom nekik, hogyan éltem én Újlétán, meg Inotán, mint a kulákok cselédje, hogyan dolgoztam látástól-vakulásig nekik, éjjel pedig az istállóban a széna között volt a helyem. Tavaly októberben aztán nagyot fordult a sorsom. A várpalotai bányába kerültem vájártanulónak. Azóta kollégiumban lakom, s szép, tiszta, meleg szoba a szállásom. A 15—16 órás munkaidőt felváltotta az 5 órai munka a bányában és a 3 órai elméleti tanulás. Ahogy gyűlöltem a kuláknál a munkát, olyan boldog örömmel megyek le most a bányába. Amíg a kuláknál voltam, se nekem, sem az országnak nem volt haszna munkámból. Ma pedig magamnak és hazámnak teszek szolgálatot, hogy szenet termelek az üzemnek. Külön büszkeséggel gondolok arra, hogy nemsokára a közeli inotai erőművet is mi látjuk majd el szénnel. Olyan terveim vannak, amikre a múltban nem is gondolhattam volna. Először jó vájár és azután bányamérnök szeretnék lenni. Itt nagyon megbecsülik a munkámat. Kasztot, ruhát és mint éltanuló, 1,36 forint órabért is kapok az államtól. A múltkor 300 forint jutalomban részesültem jó munkámért. Ezután sem fogok csalódást okozni Rákosi elvtársnak. Én magam még több szenet termelek, hogy erősítsem a békét és elmondom majd a többi fiataloknak, hogy milyen szép, harcos életünk van itt a bányában, jöjjenek ők is közénk, legyenek ők is harcosai a több szénért folyó küzdelemnek — a békének. Most újabb öröm ért. Küldött lettem a Magyar Békekongresszuson. Én képviselem majd a várpalotai bányászfiatalokat. A kongresszuson is el fogom mondani, hogy a több szénért folytatott harc — egyben harc a békéért is. Ezért hívom a magyar fiatalokat a békének erre a frontszakaszára — a bányába. Fazekas László vájártanuló, Várpalota Nem elég sportolni, bokszolni — azt is tudni kell, ki az ellenség mikor Rákosi elvtárs beszédét olvastatni az újságban, egy pontnál különös jóérzés törtétt el. Amikor Rákosi elvtárs arról szólt, hogy a pártépítésnél vegyék figyelembe a munkában kitűnt, lelkes fiatalságot. Én is a fiatalok közé tartozom. A Ganz Hajógyárban mint tanuló dolgozom. Már korábban mint általános iskolai tanuló, bekapcsolódtam, az úttörő-mozgalomba és ott őrsvezető tettem. Mikor a Hajógyárba kerültem, beléptem a DISZ-be. Mint sportot kedvelő fiatal, részt vettem a Szabadságharcos Szövetség munkájában is és a sport területén mint ökölvívó iparkodom megállni a helyemet. Rákosi elvtárs beszéde most megerősítette bennem, hogy komolyan hozzá kell fognom a tanuláshoz, mert nem elég, ha megtanulok jól harcolni, ha nemtudom, ki az ellenség, ki ellen folyik a mi harcunk. Azt már tudom, hogy határunkon egyik oldalon a gyalázatos Tito arra vár, hogy népünket amerikai parancsra a régi, rossz életbe lökje vissza. Azt akarja, hogy nővérem, aki most a kultuszminisztériumban dolgozik és bátyám, aki DISZ-titkár, ismét a kizsákmányolok szolgái legyenek. Ezt mi nem engedjük. Én nagyon szeretnék a Magyar Dolgozók Pártjának tagja lenni. Rákosi elvtárs megmondta most nekem is: dolgozni és harcolni kell, hogy kiérdemeljem a párttagságot. Megfogadom, hogy minden erőmmel igyekszem jól elsajátítani a szakmámat, hogy a munka területén helytállhassak és részt veszek a politikai oktatásban is, hogy a munkám jobb legyen. Juhász Sándor ifjúmunkás, Ganz Hajó, szerszámkészítő műhely. Éltünk egyenlő jogunkkal, szakmunkásokká lettünk Egy magkészítőnő levele Nemrégiben nagy esemény történt az életemben. Kristók Józsefné és Molnár Istvánné elvtársakkal együtt szakmunkásokká lettünk, a magkészítő szakmában. Régen dolgozunk már, de csak a demokrácia adta meg a lehetőséget, hogy a férfiakkal egyenjogúan dolgozhassunk. Ahogy a szakmai vizsgáról hazafelé jöttünk, mindhárman Rákosi elvtársra gondoltunk, akinek mindezt köszönhetjük és elhatároztuk, hogy kiszabadulásának évfordulójára 5 százalékkal emeljük teljesítményünket és selejtmentesen dolgozunk. Amikor beérkeztünk a gyárba, a műszaknak már vége volt. A fémöntöde előtt egy nagy háromtonnás teherautó szén állott. Nem volt ember a kirakáshoz. Mi hárman egyet gondoltunk, átöltöztünk és rohammunkában kiraktuk a szenet. Azért tettük, mert tudjuk, hogy minden elveszett perc a munkából az ellenségnek segít, s a jó munka a békeharcot erősíti. Este, mikor Rákosi elvtárs beszámolóját hallgattuk, arra gondoltunk, amikor a női egyenjogúságról beszélt, hogy mi éltünk ezzel a joggal — szakmunkások lettünk. A többi asszonynak és lánynak is erre kellene törekedni, mert nagyon szép dolog elsajátítani egy szakmát és kétféle hasznunk is van belőle: a magunk és családunk életét tesszük gondtalanabbá vele, s hazánkat, a békét is szolgáljuk. Bakos Sándorné, Esztergomi u. 12. PÁRT ÉS PÁRTÉPÍTÉS Szilárd népnevelőcsoportokkal — a békéért — miid egy hónap alatt hatalmas győzelmeket vívtunk ki békeharcunkban. Ebben döntő szerepe volt mintegy 200.000 pártbeli és 100.000 pártonkívüli népnevelőnknek. 300.000 szervezett, egységesen irányított népnevelő — nagy haditettek véghezvitelére hivatott hadsereg. Most, amikor a nemzetközi helyzet — mint Rákosi elvtárs beszédében megmutatta — élesedett, az amerikai imperialisták háborús fenyegetése komoly — erre az agitátorhadseregre nagyobb szükség van, mint bármikor. Nagy feladatok előtt állunk. Küszöbön áll a Magyar Békekongresszus is. A békeharcban a fokozott mozgósítás, a fokozott erőfeszítés és áldozatvállalás korszakát éljük. Nem kétséges: minden becsületes dolgozó békét akar. De a béke kívánásától a béke megvédésének elszánt elhatározásáig — hosszú az út. Ezen az úton elsősorban népnevelőinknek kell végigvezetniök a dolgozókat. Egyszerű szavakkal, türelmesen magyarázzák: mindennap, mindenütt, minden tisztességes embernek harcolnia kell a békéért. És a népnevelők feladata az is, hogy megmutassák a dolgozóknak személy szerint, a békeharc kisebb-nagyobb napi feladatait, megmagyarázzák azok összefüggését, a békeharcosok millióinak világszerte folyó küzdelmével. Pártszervezeteink, különösen párttitkáraink foglalkozzanak nagy gonddal a népnevelő csoportokkal. E csoportok munkája nélkül egyetlen párttitkár sem tudja vezetni, harcba vinni annak a területnek a dolgozóit, amelyért felelős. A múltban párttitkáraink — kevés kivétellel — lebecsülték az agitációs munkát. Rákosi elvtárs pártmunkánk egyik főhibájának jelölte meg, hogy „elsorvadt benne az agitáció". Figyelmeztetett bennünket: „...az a körülmény, hogy erősen ülünk a nyeregben, egyáltalán nem csökkenti az agitáció jelentőségét, annak a szükségességét, hogy minden újonnan felmerült kérdést, egyszerűen, közérthetően, meggyőzően, a helyi viszonyokra alkalmazott érveléssel világosítsunk meg és fogadtassunk el a tömegekkel ... Most az a feladat, hogy ne engedjük az agitáció munkáját tovább háttérbe szorítani." Ez, a komoly figyelmeztetés éppen időben jött. Többen is voltak úgy, mint a ráckevei párttitkár, aki azt hangoztatta: „Nagy munkát végeztem az elmúlt két hétben, most eljött a pihenés ideje". Még jó, hogy nem üzent az imperialistáknak: „Ássuk el a csatabárdot, legyenek szívesek, szüntessék be a háborús készülődést, míg ki nem pihentem magam és újra lesz időm bajlódni a népnevelőkkel." Világos, hogy ilyesmit hiába üzengetnénk. Nem szabad leszerelni, nem szabad ismét háttérbe szorítani — ellenkezőleg, fokozni kell a politikai felvilágosító munkát, a békeharc e fontos fegyverét. Tagy erőfeszítésekkel kovácsolták mössze pártszervezeteink a népnevelő csoportokat. Most minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy ezeket a csoportokat méginkább megszilárdítsuk, s a békéért folyó küzdelem harci egységeivé neveljük. Így érhetjük el, hogy állandó politikai felvilágosító munka kisiérje szervező munkánkat, szem előtt tartva Rákosi elvtárs tanítását: „ . . ■ a szervezés soha nem helyettesítheti az agitációt." Csak így fűzhetik pártszervezeteink még szorosabbá a néppel, a pártonkívüliek milliós tömegeivel baráti jóviszonyukat. Most fel kell mérnünk népnevelő csoportjaink erejét. Ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen névsort kell készíteni népnevelőinkről. A párttitkár elvtársak ismerkedjenek meg személyesen a népnevelőkkel, hallgassák meg tapasztalataikat, adjanak új feladatokat számukra és a népnevelőértekezleten kérjék számon e feladatok teljesítését. Rendszeresen foglalkozzanak az ilyen módon összefogott, szervezett népnevelőcsoportokkal. Különösen fontos, hogy továbbra is foglakoztassuk azokat a lelkes pártonkívüli népnevelőket, akiknek munkája annyi sikerhez segített bennünket. Komoly hibát követett el az V. kerületi pártbizottság, amely október 28-án — tehát Rákosi elvtárs beszédének ismeretében — utasítást adott, hogy a pártonkívüli népnevelőket csak a kampányfeladatokba vonják be. Ez a politika nem erősíti Pártunk tömegkapcsolatait, hanem alkalmas arra, hogy a béke megvédésére, Pártunk politikájának megvalósítására kész népnevelőket eltaszítsa tőlünk. Ellenkezőleg: hívjuk meg ezeket a kipróbált pártonkívüli népnevelőket a rendes népnevelői értekezletekre, komolyan foglalkozzunk nevelésükkel. Különösen fontos ez a falun. Ahol ezt megteszik, ott nagy eredményeket lehet elérni. Érsekcsanádon B. Szabó István középparaszt egy kisgyűlés után jelentkezett népnevelői munkára. Megismerkedett Pártunk politikájával és azóta 6 és 8 dolgozó paraszt társa már tagjelölt felvételét is kérte. A pártonkívüliek bevonása a népnevelő munkába — és általában a felvilágosító munka —, nemcsak Pártunk tömegkapcsolatait erősíti, hanem Pártunk építésének is nélkülözhetetlen eszköze. A megszilárdított, megnövekedett létszámú népnevelőcsoportoknak arra kell nevelniük a dolgozókat, hogy az eddiginél is keményebben helytálljanak a békeharc minden frontján, bátran szembenézzenek a nehézségekkel és leküzdjék azokat, ha az útjukba kerülnek. Az olyan népnevelő, aki csak a szépet, jót, a nagy eredményeket mondja el, de csődöt mond a tudománya, ha a nehézségekről kell beszélni, vagy harcra, a béketábor iránti áldozatkészségre, kötelességteljesítésre kell mozgósítania a dolgozókat —nem alkalmas feladata elvégzésére. Pártszervezeteink vegyék ezt is figyelembe az egyes népnevelők megítélésénél. És ne feledkezzenek meg arról, hogy népnevelőcsoportjaink harci szellemét csak akkor erősíthetik, ha minden egyes népnevelőt bekapcsolnak a pártoktatásba. A békéért folyó harcban a felvilágosító munka jelentős mértékben a lakóterületen folyik. Üzemi népnevelőink tehát továbbra is rendszeresen folytassák a területi agitációt. Üzemi pártszervezeteink legkipróbáltabb, vezető káderei tartsanak lakógyűléseket, szervezzenek lakásukban csoportos megbeszéléseiket. A párt káderei érezzék, felelősek azok meggyőzéséért, a békeharcba való bevonásáért, akikkel egy házban — vagy falun egy utcában — laknak. « A választások után legjobb népnevelőink máris új harcba kezdtek: a Magyar Békekongresszus sikeréért, a magyar békemozgalom kiszélesítéséért, erejének fokozásáért. Ebben a harcban nagyszerű fegyvert adott kezükbe Rákosi elvtársnak a Központi Vezetőség ülésén elmondott beszéde, amely nemcsak az utat és a tennivalókat mutatta meg, hanem egyben a világos, nagy tömegeket mozgósító, harcos agitáció példaképe. Ezzel a fegyverrel kezükben, párttitkáraink, pártszervezeteink állandó segítségével pártbeli és pártonkívüli népnevelőink új győztes csatákat vívnak most meg a béke védelmében. Titóék sanyargatják szüleimet — én még jobb munkámmal értük is harcolok MÁR TÖBB MINT HÚSZ ÉVE, hogy eljöttem a Bácskából Pestre lakni, de jól tudom, mi van odaát, mert szüleim ott laknak most is. Apámék írnak néha és így közvetlenül is értesülök az ottani eseményekről. Apám cipészmester, de munkája nincs, így — ha van hová — akkor napszámba jár dolgozni. Nemrég írt egy levelet, amiben többek között ez volt: „Tudod fiam, hogy a Bácska mindig valóságos éléskamra volt. Mi búzakenyeret ettünk, most meg örülök, ha egy kis kukoricakenyér jut a családnak." — A múltkor a feleségemmel együtt egyforma szövetet vettünk, a neki kosztümre valót, nekem pedig ruhára. Küldtünk belőle egy kis darabot hiintának, hogy anyám és húgom lássák milyen ruhát vásárolunk mi magunknak itt Pesten. Anyám ezt válaszolta: „Boldogok vagytok ti, fiam, hogy nálatok mindent lehet kapni, itt bizony nem hogy ilyet kapnánk, de még enni sincs rendesen. Mást sem kapni. Nagyon kérlek, drága fiam, hogy küldjél nekem varrótűt, cérnát, apádnak zsilettpengét, egy kis szappant és a húgodnak zsebkendőt.” — Egy másik levelükben szomorúan számolnak be arról, hogy öcsémet három és fél hónapra elzárták, mert az utcán beszélgetett valakivel, hogy nincs munkája. Erre Titóék elfogták, bebörtönözték, mint „lázított’. Tito mindenáron háborút akar. Jól tudtam ezt eddig is, de Rákosi elvtárs beszéde még élesebben világította meg előttem. Elhatároztam, hogy a népnevelő munkából az eddiginél sokkal jobban kiveszem a részemet, elviszem magammal agitációs utamra szüleim leveleit is, melyekben a jugoszláv dolgozók nyomoráról írnak. De nemcsak szóval, hanem mindig jobb és jobb termelő munkámmal és munkamódszerátadásommal is — melyet az üzem fiataljainak és iparostanulóinak tartok — erősítem a béketábort, hogy elősegítsem a békét és szüleim minél előbbi felszabadulását. A nevemet ne írják ki az újságba az elvtársak, nehogy a szüleimen álljanak bosszút. IX. kerületi népnevelő, asztalos munkás