Népszabadság, 1957. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1957-01-20 / 17. szám
1957. január 20, vasárnap NÉPSZABADSÁG Az Állami Népi Együttes nagysikerű párizsi bemutatója (Tudósítónktól.) A „Ballet Hongrois” — ezzel a névvel hirdetik a párizsi falragaszok és újságok a Magyar Állami Népi Együttest — újra Párizsban vendégszerepel. Az együttes két évvel ezelőtt az Empire Színházban páratlan sikert aratott úgy, hogy a mostani vendégjátékra az Alhambra Színházba már megalapozott hírnév és művészi tekintély is vonzza a közönséget. De ezen túlmenően, talán soha nem volt a francia fővárosban olyan érdeklődés és rokonszenv a magyar nép iránt, mint most. A fokozott figyelemre az együttes még vonzóbb, még ragyogóbb előadással válaszolt, mint legutóbb: a péntek esti bemutató, amit a Francia Vöröskereszt magyarországi segélyakciója javára rendeztek — mint a Figaro írta — „diadalt aratott”. Az Humanité megírja, hogy Párizs szeretettel fogadta a magyar népi együttest: „Az ifjúság, a ritmus, a színpompa virágcsokrát”. A hírneves „régi” üveges tánc és cigánytánc mellett különös sikert aratott Rábai Miklós és Gulyás László táncjátéka az „Első szerelem”. A népi zenekartól a közönség új meg új „ráadást” csikart ki. A legnagyobb taps a Liszt-rapszódiát követő műsoronkívüli számot, Berlioz Rákócziindulóját fogadta. Hétfő estére a párizsi televízió műsorára tűzte az együttes néhány számának közvetítését. A napokban a hosszú kényszerszünet után újra megkezdték az oktatást a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Sok hallgató szerencsére a szünet alatt sem esett ki a gyakorlásból, mert a főiskola tanárai a lakásukon foglalkoztak velük. Képünk a gordonórán készült: Tibay Zoltán professzor egyik tanítványával. A zongoránál Braun Paula tanárnő. •OOOOOOOOOOOOOOOOOCXXXXlOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCXXXXXXXXXXlOOOOCXXíOOOOOOCXXXXXXlOOOOOOOOOOOOO ra elkészül az Új barázdát szánt az éke második kötete is. Másnap percnyi késedelem nélkül nyitott be a szerkesztőségi szobába. Szürke katonaköpenyt, téli sapkát, csizmát viselt. Hóna alatt spárgával átkötött kis csomag, arcán mosoly. Ha csak a szemébe néztem, akár katonaiskolásnak vélhettem volna, aki szabadságra érkezik. Szájára hajló ősz bajusza viszont veterán harcosra vallott. Pár szóval üdvözölt, mint régi ismerősöket és késedelem nélkül megbeszéltük a nyilatkozat szövegét. Amíg Solohov szavait gépbe diktálták, ketten maradtunk a szobában. Az igazi író, ha súlyosan téved is, visszatalál az igazsághoz A Lityeraturnaja Gazette aznapi számát lapozgatta. Abban jelent meg Lovass Márton cikke a magyar írók felelősségéről. Solohov beleolvasott, majd megkérdezte. — Ki ez a Lovass? író? • — Tudtommal nem — válaszoltam. — Az írók véleménye lenne az érdekes, ők hogyan látják — mondotta. Aggódva érdeklődött azok után a magyar írók után, akik bátran és becsületesen léptek fel a Rákosi-rendszer hibái ellen. — És most hol vannak, mit csinálnak ezek az írók? — Tőlem ne várjon pontos választ, feleltem. Magam is csak az itteni újságokból tudom, mi történt otthon. Annyit hallottam, hogy páran külföldre távoztak s olyan is akad, aki börtönbe került, hogy a zöme mit csinál, nem tudom. — A bűnös büntetést érdemel — válaszolt Solohov elgondolkozva. — De az író számára az a legnagyobb tanulság, ha rádöbbentjük tévedéseire. Ha szabadon meditálhat afelett, mi volt jó, s mi volt rossz tetteiben. Az igazi író, ha súlyosan téved is, visszatalál az igazsághoz, felismeri népe igazi érdekeit. A maguk volt vezetői nem tanultak a történelemben Majd váratlanul így folytatta: — A maguk volt vezetői nem tanultak a történelemből. Tudtommal sok olyan hibát elkövettek, amelyeket a mi példánk nyomán elkerülhettek volna. — Túlbuzgóságukban még újabb hibákat is vétettek — válaszoltam. — Itt van például a kollektivizálás — vette át a szót újra Solohov. — Hányszor felléptünk mi az önkényeskedés ellen. S maguknál mégis előfordult ez a kirívó hiba. — Pedig elolvastuk az Új barázdát szánt az eke című regényt is. Egy-egy buzgóbb funkcionárius háromszor is elolvasta, hogy tapasztalatokat merítsen belőle —■ lódítottam. —• Talán úgy gondolták ezek a funkcionáriusok — válaszolt nevetve Solohov —, ha már lúd, legyen kövér. Ha példát vesznek tőlünk, a hibánkat is illik követni. Az villant akkor eszembe, talán nem is gondolja Solohov, hogy tréfának szánt megjegyzése milyen igazságot takar. Ezzel véget is ért a beszélgetés érdemi része. Néhány anekdotát mesélt még, majd ezt mondta: — Tanulnunk kell a történelemből. Tanulni kell más népek életéből. De minden népnek nemcsak joga, kötelessége is, hogy a mutatott tanulságokból csak a számára hasznosat kövesse. S a kis katonaruhás kozák, a világ, egyik legnagyobb írója, minden ceremónia nélkül búcsút vett tőlünk. K. Gy. E. STEFAN ZWEIG: TOSCANINI ARCKÉPE ' Stefan Zweig, a nagy német író a hitleri uralom alatt Dél-Amerikába költözött. A száműzött Zweig ott ismerkedett meg a Mussolini-fasizmus önkéntes száműzöttjével, Arturo Toscaninivel, s kötött vele — sajnos rövid életre szóló — barátságot. Zweig Toscanini-tanulmánya 1935- ben jelent meg, s néhány szemelvényt közlünk belőle. * Minden kísérlet, hogy Arturo Toscanini alakját elvonjuk a reprodukáló zene múlandó elemétái és a szó maradandóbb anyagával őrizzük meg, akaratlanul is kell hogy több legyen, s mint egy karmester egyszerű életrajza. Aki be akarja mutatni Toscanini szolgálatát a zene gé-íniusza előtt és mágikus hatalmát , minden emberi közösség fölött, az elsősorban egy erkölcsi cselekedetet fog elénk állítani. Mert Toscaniniben mai világunk egyik legigazibb embere olyan fanatikus hűséggel szolgálja a műalkotásban rejlő igazságot, olyan kérlelhetetlen szigorúsággal és egyúttal alázattal, amilyet ma alig csodálhatunk a teremtő művészet bármely más területén. Büszkeség, elbizakodottság és önfejűség nélkül szolgálja ő szeretett mestereinek akaratát. A zene szent, ősi formáinak ez az őrzője mindig az egésszel törődik, sohasem a külső sikerrel, hanem a munka hűségének belső átdolgozásával. És mivel mindig és mindenütt, nemcsak a maga egyéni lángeszét akarja teljesen érvényesíteni, hanem egészen sajátos erkölcsi és lelki energiáját is, cselekedetei mintaképül szolgálnak, minden művészet és művész számára is. Itt a nagyszerű egyéni diadal túlszárnyalja a zene területét és a teremtő akaratnak egyénfölötti győzelmét aratja az anyag nehézkessége fölött, dicsőséges igazolásául annak, hogy egy töredezett és szétzilált korszakban is képes egy ember ismét és ismét megteremteni a tökéletesség csodáját. Erre az óriási feladatra acélozta meg lelkét Toscanini éveken át példátlan és éppen ezért példaadó kérlelhetetlenséggel. Az ő számára a művészetben nem számít semmi más — és ez az ő erkölcsi nagysága —, csak ami tökéletes. Minden más, az eléggé dícséretreméltó, a megközelíthetőleg tökéletes — nem létezik számára, vagy csak mint ellenség. Toscanini gyűlöli az engedékenységet, minden alakjában, a művészetben és az életben is megveti a barátságos megelégedettséget, a megalkuvást. Iia Toscanini parancsol, mint 11 denki engedelmeskedik. Minden zenész, aki mágikus pálcájának árnyékába ült, bizonyítja, hogy elképzelhetetlen fáradtnak, hanyagnak, vagy nem pontosnak maradni a belőle kitörő mágikus erő hatása alatt. Toscanini akaratában, ha munkájához fogott, mindjárt ott van egy szent terror hatalma, a lenyűgöző érzelmet kezdetben megbénító, később azonban saját korlátain túlemelő hatalom. Kipattanó feszítőerejével úgyszólván kitágítja az addig érvényes mértéken felül minden ember zenei érzéstartalmát, fokozza minden zenész erejét, képességét, csaknem azt mondhatnám, még az élettelen hangszerét is. Amint minden partitúrából kihozza a legelrejtettebbet, éppúgy kihozza állandó követelésével és túlkövetelésével a zenekar minden egyes tagjából egyéni virtuozitásának legnagyszerűbb eredményét, ráerőszakolja a munka fanatizmusát, az akarás és tudás legmagasabb feszültségét. Az ilyen erőszaktétel az akaraton, könynyen megérthetjük, nem történhetik békésen és nyugodtan. Az ilyen beteljesülés feltétele szükségszerűen egy szívós, vad, fanatikus küzdelem a tökéletességért. Az életnek kedves, felejthetetlen órái közé tartozik az, hogy Toscanininál ezt a küzdelmet a tökéletességért, ezt a harcot a maximum maximumáért izgatottan, megrendülve, feszülten, lélegzetelfojtó és ijedt csodálattal átélhetjük. Ez a harc a forma tökéletességéért költőknél, zeneszerzőknél és zenészeknél rendesen elzárt műhelyben megy végbe. Legfeljebb vázlataikból és kézirataikból lehet esetleg később megközelítőleg sejteni a teremtés szent fáradalmát. De Toscanini egy próbáján átéljük e küzdelmet és ez mindig valóságos színjáték, ijesztő, nagyszerű, mint egy zivatar. Aki a művészetnek bármely területén dolgozik, tőle összehasonlíthatatlan lelkesítést kap a munka iránti hűséghez, a próba nem jelent már nála új alkotást, mert Toscanini mindig készen van az ő alkotó munkájával, amikor a zenészek a munkájukat megkezdik. Heteken és heteken át, egész éjszakáikon át —, mert ennek a bámulatos testnek három-négyórai alvás elég — teljesen feldolgozta a partitúrát, taktusról taktusra és hangjegyről hangjegyre, rövidlátó szeméhez egészen közel emelve a lapokat. Nagyszerű érzékkel megmért minden árnyalatot; erkölcsi lelkiismeretessége valóságos filológusi pontossággal adott számot minden egyes ritmikai egységről, így aztán tévedést nem ismerő, összehasonlíthatatlan emlékezőtehetsége előtt ott van minden részlet, már nincs szüksége a partitúrára, el is dobhatná, mint egy üres héjat. Démoni világossággal tudja, mit akar. Titáni munka, lehetetlennek látszó, vállalkozás, hogy a legkülönbözőbb természetek és tehetségek csoportja fotográfiai és fonográfiai hűséggel érezze át egységesen és valósítsa meg egy ember lángeszű vízióját. De éppen ez a munka, noha ezerszer dicsőséggel elvégezte, Toscanini számára élvezet és kín, és aki ezt egyszer átélte, amint ő állandóan kiegyenlítve, minden sokaságot egységgé formál, amint megfeszített erővel az elmosódottat a tökéletességig emel fel, ez felejthetetlen tanulmány lesz mindenki számára, aki a művészet legmagasabb formáiban az erkölcsösség értelmessé válását látja. Mert ezekben az óráikban fogjuk fel Toscanini működését nemcsak mint művészi tettet, hanem mint erkölcsit is. A nyilvános hangversenyek megmutatják a tudóst, a művészt, mesterségének virtuózát; ezek már a bevonulást jelentik a tökéletesség meghódított birodalmába. De a próbákon átéljük a döntő küzdelmet a tökéletességért, csakis bennük tárul elénk a viaskodó ember igazi tragikus képe, csakis bennük érthetjük meg a magávalragadó küzdő bátorságát és dühét Toscaniniban. Úgy megy mindig a próbára, LJ mint egy küzdelembe. Már külsőleg is megváltozott, mihelyt belép a terembe. Ha az ember őt egymagában, vagy szőkébb körben látja, idegenszerű nézéssel jár, vagy ül ott, homloka borús, valami távolba néző, teljes zárkózottság van benne a külső világgal szemben. De abban a pillanatban, amikor a vezénylőpálcát felemeli, midőn ott áll a feladat előtt, amit magára vállalt, ez az elszigeteltség átváltozik teljes odakapcsolódássá, ez az álmodozás szenvedélyes akaraterővé. Egy lendülettel kifeszül alakja, bársonyosan sötét szeme búsa szemöldöke alól tüzesen villámlik, szája körül szigorúan kifeszül az akarat ránca, kezének minden idege a legnagyobb éberség állapotába jut, támadó készenlétre. Biztatóan üdvözli, társait, csak egy lendület és az elemek kiszabadultak! Ha a zenekar nem tudja megérteni és elérni az ő egyéni vízióját, az emberi tökéletlenség miatt érzett fájdalom Toscaniniban valóságos szenvedéssé válik. Felhördül, mint egy hallásában megsérült sebesült, egészen kivetkőzik énjéből. Megfeledkezik az udvariasság minden gátlásáról, mert csak a munkája gátlásait érzi, az anyag durva ellenállása miatt érzett haragja féktelen szavakban tör ki, dühöng, szitkozódik. Folyton megrázóbb lesz ennek a küzdelemnek a látványa, minél erőszakosabban akarja a zenészekből kihozni az utolsó, legtökéletesebb alakot. Teste remegni kezd az izgatottságtól, mint egy birkózóé küzdelem közben, hangja bereked a folytonos buzdítástól, izzadtság csorog homlokáról — de egy hajszálnyit sem enged az általa megálmodott tökéletességből. Újra nekilendülő energiával hajszol előre, míg végre víziójából hiánytalan valóság lesz. De Toscanini egy feladatot sem tekint tökéletesen megoldottnak és amit a közönség már mint véglegeset csodál, az az ő számára már ismét problémává lett. Vad vágy emészti a tökéletesség mind magasabb formáiért. És nem művészi póz ennél a legigazibb embernél, ha minden hangverse-nyének befejezése után, a tetszés- nyilvánításaiktól körülrajongva, mindig elfogódott, megszégyenült.) félévik és ijedt tekintettel lép le az emelvényről, ha kedvetlenül, és csak hogy eleget tegyen az ud- i variasságnak, köszöni meg a tej meg tomboló lelkesedését Mert minden elért és megszerzett fölett ott lebeg számára valami titokzatos, misztikus gyász. Tudja, hogy amit hősiesen kierőszakol, nem maradandó, mert csak repro- dukált; érzi, mint Keats, hogy a műve „a vízbe van írva”, elsodor- ta a múlandóság hulláma, nem lehet tartósan megőrizni érzé- keinkkel, vagy a lelkünkben, ezért nem tudja őt elkábítani semmi si-siker, megrészegíteni semmi diadal És jól tudja ez a nagy nyugtalan, ez a soha ki nem elégíthető; a művészet örökös háború, sohasem a vég, hanem folytonos kezdés. a művészet méltósága és érzikölcsi értéke számára semmi sem veszedelmesebb, mint a mi megolajozott és kényelmessé tett mindennapi művészeti üzemünk, mint az a könnyűség, amellyel a rádió és gramofon útján a leghanyagabb is könnyen hozzájuthat a legmagasztosabbhoz. Mert ez a kényelmesség a legtöbb ember előtt elfelejteti a teremtés fáradságát és minden feszültség és tisztelet nélkül veszi magába a művészetet, mint a kenyeret, vagy a sört. Éppen ezért jó tett és szellemi gyönyör, ha olyan embert látunk munkában, aki megjelenésének hatalmával azt bizonyítja be, hogy a művészet szent fáradozás, nem a véletlen ajándéka, hanem teremtő szükség is. Toscanini lángeszével és hajlíthatatlan jellemével elérte azt a csodát, hogy milliókat rákényszerített arra, hogy a zenének dicsőségesen reánk maradt örökségét, mint a jelennek eleven értékét érezzük, és ez a tette a reprodukáló művészet birodalmában gyümölcsözőleg hat határain túl is. 13