Népszabadság, 1957. október (2. évfolyam, 231-257. szám)

1957-10-29 / 255. szám

®­^CK8QS0KS­2S0KS­^a^Q30K9CSCK®CSaK8CS^ V­ÖR­ÖS GÁRDIS­TA HARCI KÜLÖNÍTMÉNYEKETl A bakui munkás és katona szovjet ülést tartott. Az ülésen elfogadták a mensevik-eszer végrehajtó bizottság lemondását. Megválasztották a munkás és katonaküldöttek ideiglenes vég­rehajtó bizottságát. A végrehajtó bizottság elnökéül a bolsevik C. Saumjánt választották. E napokban folyt le a jekaterinburgi körzet munkás és katonaszovjetjeinek II. kongresszusa Jekaterinburgban. A kongresszus határozatában követelte, hogy a szovjetek azonnal vegyék kezükbe a hatalmat és a meghatározott időpontra hív­ják össze a II. összoroszországi szovjetkongresszust. Minszkben október 27-én a katonatanács végrehajtó bizott­ságának elnökségébe kizárólag bolsevikokat választottak. A bolsevik párt moszkvai területi vezetősége összes vidéki szer­­vezeteit felszólította, hogy kezdjék el a fegyveres felkelés elő­készítését: szervezzenek vörös gárdista harci különítményeket, lépjenek érintkezésbe a helyőrséggel és nevezzenek ki a harc vezetésére bizottságokat. Október 28-án a bolsevik párt petrográdi bizottsága zárt ülést tartott, amelyen megállapították a központi bizottság ok­tóber 10-i határozatával kapcsolatban a fegyveres felkelés elő­készületeire vonatkozó intézkedéseket. Az MSZMP tanulmányi küldöttségének csehszlovákiai tartózkodásáról Prága, október 28. (MTI) A Magyar Szocialista Munkás­párt 16 tagú tanulmányi küldött­sége, amelyet Szurdi István, a Központi Bizottság tagja vezet, október 14. óta tartózkodik Cseh­szlovákiában. A küldöttség meg­látogatta a prágai, plzeni, Karlo­­vy-Vary-i, brnói és ostravai kerü­leteket, ahol üzemeket, ipari be­rendezéseket tekintett meg. A kül­döttség tagjai látogatásuk során megbeszéléseket folytattak Cseh­szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának vezető munkatársaival, a kerületi, járá­si és helyi pártszervezetek funk­cionáriusaival. Du­bi István távirata a Török Köztársaság elnökéhez CELAL BAYAR úrnő­k, a Török Köztársaság elnökéne­k Ankara A Török Köztársaság nemzeti ünnepe alkalmából a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa és a magam nevében szívélyes üd­vözletemet és legjobb kívánságai­mat fejezem fel Excellenciádnak, és a török népnek. DOBI ISTVÁN a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke. Rendelet a Magyar Szabadság Érdemrend újbóli adományozásáról A hivatalos lap keddi számá­ban közli az Elnöki Tanács tör­vényerejű rendeletét a Magyar Szabadság Érdemrend újbóli ado­mányozásáról. A törvényerejű rendelet szerint az 1946. évi Vili. törvénnyel alapított Magyar Sza­badság Érdemrend 1957. novem­ber 1 és 1958. április 4 között egy ízben adományozható azok­nak, akik magatartásukkal az 1956. évben lefolyt ellenforradal­mi lázadás leverésében és a ma­gyar dolgozó nép szabadságának védelmében kitűntek. (MTI) A szovjet kultúrfordalom­ ■ A szovjeth­atalom éveiben a nagy szovjetországban hatalmas kultúrforradalom ment végbe, soha nem látott módon felvirág­zott a Szovjetunió minden népének kultúrája. Ma mindenütt megvalósult az általános hétéves oktatás és széles körben folyik a közép- és felsőfo­kú oktatás. Az általános művelt­séget nyújtó iskolákban a tanulók száma az 1956/57. iskolai évben az 1914/15-ös évhez viszonyítva 3,1 szeresére nőtt, a 8—10 osztályban tanulók száma 152 ezerről több mint 6 millióra növekedett, vagyis negyvenszeresére. Az 1956/57. tan­évben 50,4 millió fő vett részt az oktatás különböző formáiban. Ez azt jelenti, hogy ma a Szovjetunió­ban minden negyedik polgár ta­nul. Míg a cári Oroszországban az iskolákban és más tanintézetek­ben lényegében csak orosz nyel­ven folyt az oktatás, ma az iskoláikban az oktatás 59 nyel­ven folyik. A szovjethatalom évei­ben több mint 40 nemzetiség, amelynek azelőtt nem volt írás­belisége, először kapott saját írást. 1918 és 1957 között az egyete­mek és főiskolák 3,8 millió felső­fokú képzettséggel rendelkező szakembert képeztek ki, míg a műszaki középiskolák és más kö­zépfokú szakiskolák 6,2 millió középfokú szakképzettséggel ren­delkező szakembert neveltek ki. 1914-hez viszonyítva, az egyete­mek és főiskolák tanulóinak szá­ma 1956-ban 16-szorosára növe­kedett, a középfokú szakiskolák tanulóinak a száma pedig a har­­minchétszeresére. 1956-ban a Szov­jetunióban 71 ezer mérnök végezte el tanulmányait, míg az Egyesült Államokban csak 26 ezer. A szocialista építés folyamán a Szovjetunióban a magas képzett­ségű szakemberek millióit képez­ték ki. 1913-ban a cári Oroszor­szágban csak mintegy 200 ezer felső- vagy középfokú képzettség­gel rendelkező szakember volt. A Szovjetunióban 1956 végén 6,3 millió felső- és középfokú végzett­séggel rendelkező szakember dol­gozott a népgazdaságban, ami majdnem 33-szor felülmúlja a szakemberek számát a forradalom előtti Oroszországban, A könyvtárak száma az 1914. évi 76 ezerről 1957-iől 394 ezerre nőtt, könyvállo­mányuk pedig 46 millió példány­ról 1,5 milliárd példányra szaporodott. A szovjethata­lom évei alatt szá­zával nyíltak hi­vatásos színházak az országban. Szá­muk az 1914. évi 177-ről 1957 elejé­re 512-re emelke­dett A Szovjetunió színházai több mint 40 nyelven tartanak előadást. 1956-ban a színházak lá­togatóinak száma 76 millió volt; 1948-ban 59 millió, 1950-ben 68 millió. 1956-ban a Szov­jetunióban körül­belül 31 millió ve­zetékes rádióállo­más működött az 1928. évi 92 ezer­rel szemben. A rádióvevőkészü­lékek száma 1928- tól 1956-ig 70 000-ről 7 millió 380 ezerrel nőtt. 1956-ban 1 324 ezer televíziós készülék volt az or­szágban, ebből 98 ezer falun. A szovjet rádió-adóállomások több mint 80 nyelven adnak műsort. 1956-ban a mo­zik száma 41-sze­­rese volt az 1913. évinek. 1956-ban 2,8 milliárd ember látogatta a mozi­előadásokat, 3,2- szer annyi, mint 1940-ben. A múzeumok száma a Szovjet­unióban 1914-től 1957 elejéig 213- ról 849-re emelke­dett. 1956-ban a múzeumokat több mint 33 millió ember látogatta meg. NÉPSZABADSÁG A parasztifjúságról a felnőtteknek Azt szokás mondani, amilyen az ifjúság, olyan lesz a jövő. Nem érdektelen ezért megnézni, mi­lyen jövőt ígér az a sok százezer parasztfiatal, aki ma a mezőgaz­daságban akár egyénileg, akár a szocialista szektorban dolgozik? Ennek az ifjúságnak helyzete alapvetően megváltozott a felsza­badulás óta. Különösen a volt cse­lédek, aratók, napszámosok, szegényparasztok, a volt há­rommillió koldus fiainak és leányainak sorsa nem ha­sonlítható szülei sorsához. Minket egyesek részéről gyakran ért az a vád, főleg az ellenforra­dalom előtti szakaszban, hogy túl sokat beszélünk erről, s nem vesszük észre a falun élő ifjúság tényleges nehézségeit. Kétségkí­vül, hiba lenne tagadni, hogy a parasztpolitikában elkövetett hi­bák kedvezőtlenül hatottak a fa­lusi ifjúság egy részére. Az is tény, hogy a parasztfiatalok egyes csoportjainak életét nézve sok még a javítani való. A Tiszántúlon is ott-ott néha ko­moly anyagi gondjaik is vannak a földnélküli parasztok fiainak. Nem kisebb a lakásgond sem. Sok faluban nincs még elég kul­turális lehetőség. S a nehézsége­ket lehetne sorolni tovább. De vajon, ezek a nehézségek mérhetők­-e azzal, ahogyan alig 13 évvel ezelőtt száz és százezer parasztgyerek élt a földbirtokok és a kulákgazdaságok árnyéká­ban? Mi volt a vágyuk ezeknek? Az altiszti állás — amiről József Attila írt — csak a legmerészebb álom volt. Mert a többség azzal is beérte, ha „jó gazdához”, vagy „jó urasághoz” szegődhetett. És a kis vagy középparasztok fiai, akikre örökség, föld várt, mi­ben bíztak, mire vágytak? Nem szüleik korai halálára-e? S mi­lyen harcok folytak a juss körül! Erről az ügyvédek és bíróságok porosodó aktái beszélhetnének. Vajon ismeri ezt a múltat a ma felnövő parasztnemzedék? Sajnos nem eléggé. S az idősebbek , akiknek be­szélni kellene róla szintén gyak­ran elfelejtik a múltat. Az egyik dunántúli községben a képviselő­beszámoló vitáját azzal kezdtük, hogy a felszólalók sorban nagy szenvedéllyel a jelen nyomorúsá­gáról és kilátás­talanságáról be­széltek. Volt okuk panaszra ? Nem egy kérdésben igen. De a je­lenlévők valamennyien szegény emberek voltak a múltban, s többségüknek ma legalább két­­három állatja és saját háza van. S mikor erre terelődött a szó, meg arra, hogy hogyan öltöznek ma a falusi lányok, hol van a rongyos mezítlábas cselédgyere­kek tömege, kinek volt és kinek van ma rádiója, kerékpárja, ki­nek a fia jár középiskolába, vagy egyetemre,­­ mély csend volt a válasz. Nagysokára szólalt meg valaki a hátsó sorokból, mond­ván: „Hát hiszen nem mondjuk, sokkal jobb ma, mint volt a ré­gi rendszerben, dehát mi azt szeretnénk, ha még jobb lenne.” Egyedülálló jelenség ez? Nem. Mint ahogyan az is eléggé általá­nos, hogy egy családon belül a fiataloknak, vagy gyerekeinek keveset beszélnek arról, hogy ho­gyan volt régen. Pedig a múltról többet kellene beszélni a fiatalok­nak. Mindenekelőtt a családban, de azon kívül is. A másik kérdés a parasztifjú­ság perspektívája. Hogyan látják a fiatalok jövőjüket? Itt a leg­általánosabb panasz, amivel talál­kozunk, hogy a parasztfiatalok nem szeretik a mezőgazdaságot, elmennek faluról. Vannak, akik a parasztfiatalok tömeges faluról való elkívánkozását valami nagy nemzeti tragédiának mondják, amely a mezőgazdasági termelés csődjét hozza előbb vagy utóbb magával. Kétségkívül, hogy né­hány vidéken, különösen az ipari központok­hoz közel fekvő terüle­teken a szükségesnél nagyobb számban hagyták ott a földet a fiatalok. Ezekből azonban általánosítani valami fenyegető veszélyre nem több, mint puszta kitalálás. 1930- ban Magyarországon az összes kereső kereken 50 százaléka, 1956-ban pedig 44 százaléka dol­gozott a mezőgazdaságban. Fi­­gyelembe véve az ország lakossá­gának növekedését, ennek alap­ján a mezőgazdaságban ma is megközelítőleg ugyanannyi em­ber dolgozik, mint 1930-ban. Köz­tudomású, hogy az olyan mező­­gazdasági jellegűnek mondott or­szágokban is, mint Dánia, vagy Hollandia 30 százalék alatti a mezőgazdasági dolgozók arány­­száma. Az ország iparosodása a mező­­gazdaság gépesítése szükségsze­rűen magával hozza, hogy a pa­rasztifjúság közül sokan ipari munkások lesznek. S ez így van rendjén. Más kérdés, hogy jelen­leg a parasztfiatalok nagyobb százaléka ott hagyná a falut, mint amennyi elment, fia módja és lehetősége lenne rá. Ebben kétségtelenül szerepe van a ko­rábbi években elkövetett hibák­nak. De szó van a többi között a korábbi évek nem egy szempont­ból hibás agitációjáról is. S eb­ben az ifjúsági szervezeteknek is nagy mulasztása van. Mi hosz­­szú időn át mindenre agitáltuk a parasztfiatalokat. Arról azonban keveset beszéltünk és keveset be­szélünk még ma is, hogy a me­zőgazdaság, s mindenekelőtt a szocialista mezőgazdaság ugyan­úgy jövőt jelent, mint bármi más. A kapitalista világban kialakult az a szemlélet, hogy a paraszti munka, az valamiféle alacso­­nyabbrendű dolog. Sokan mond­ták s még mondják is. A paraszti, a mezőgazdasági munka az nem szakma, azt nem kell tanulni, azt mindenki csinálhatja.­­A mező­­gazdasági értelmiségnek, agronó­­musoknak, agrármérnököknek sincs az a társadalmi, s nemegy­szer anyagi megbecsülése, amit munkájuk után megérdemelné­nek.­ Ahhoz, hogy ,a parasztifjúság nagy tömegei jövőt lássanak a mezőgazdaságban, jobban meg­szeressék a földet, nagyon fontos feladat a szakmai képzés. E tekintetben véleményem sze­rint nálunk súlyosak a mulasztá­sok. A falusi általános iskolákban ma sincs külön tantárgy a mező­­gazdasági ismeretek oktatására. A legtöbb falusi általános iskolának nincs bemutató, kísérleti kertje. Az általános iskola természete­sen egymagában nem végezheti el a parasztifjúság szakmai felkészí­tését. Az iskolákból kikerültek szakképzésére, bár nagyobb anyagi áldozatot is hoztunk, azon­ban a jelenlegi lehetőségek mégis nagyon szűkek. Ezen a helyzeten változtatni kellene. A KISZ úgy próbál most segíteni, hogy a Földművelésügyi Minisztérium és a Hazafias Nép­front közreműködésével megszer­vezi a parasztfiatalok téli gazda­sági tanfolyamait, s az ifjúsági bemutató kísérleti kerteket. A mezőgazdasági termelés fejleszté­se megkövetelné, egy olyan egy­séges tanfolyam vagy iskolarend­szer fokozatos kiépítését, amely­nek segítségével minden paraszt­fiatal elsajátíthatná a legalapve­tőbb agro- és zootechnikai isme­reteket. A ma felnövő fiatal parasztge­neráció olyan időszakban éli fia­tal éveit, amikor az­ egész magyar mezőgazdaság nagy átalakulása zajlik. Az átmeneti helyzet ter­mészetesen hatással van a fiata­lokra is. Zömükben ma még egyé­nileg, szüleik földjén gazdálkod­nak, de felnőtt korukban majd már valamennyien az új, szocia­lista viszonyok között fognak dol­gozni és élni. Éppen ezért, mind­azoknak, akik szívükön viselik a parasztifjúság sorsát, s akiknek bármilyen formában közük van nevelődéséhez, a legfontosabb fel­adata az ifjúságnak, az új, a fej­lődő, a szocialista út egyengetése és ebben a szellemben való neve­lése. Ha a fiataloknak jobb jövőt akarunk mutatni falun, az nem lehet más, mint a szocialista mezőgazdaság. Ehhez elengedhetetlen a nagyüzemi gazdálkodás fölényének és ered­ményességének nap, mint nap történő, sokoldalú bizonyítása. De egymagában ez nem elég. A szo­cialista mezőgazdaság felépítése szükségessé teszi az új nemzedék életfelfogásának változását is.. Szükségessé teszi, hogy az önma­gának élő, csak a maga hasznát néző, elkülönült, individualista paraszti életszemlélet helyett az új nemzedékben már a közösségi gondolkodási mód alakuljon ki Enélkül nem győzhet a szocialista mezőgazdaság. A KISZ most nagy mozgalom elindítására készül. Létre akarjuk hozni a parasztfiatalok önkéntes segítő brigádjait. Ennek a mozga­lomnak alapvető célja épp a fiata­lok életszemléletének alakítása. Azt akarjuk, hogy ezek a brigá­dok, a kiszistákkal az élen segít­senek rendszeresen a rászorulók­nak, az özvegyasszonyoknak, öre­geknek, abban, hogy learatják termésüket, felvágják téli tüzelő­jüket, letörik kukoricájukat. Vál­lalják közösen a községi legelőke retek rendbehozását, ápolását, a tavaszi belvizek levezetését stb. ami a falu egész közösségének érdeke. Persze ez csak az egyik forma. Sok helyes módszert lehetne még találni, ha segítenének ebben az idősebbek is. Nem sok eredmé­nye lesz az ifjúsági akcióknak, ha nem állnak ezekben is mellénk a felnőttek a községek vezetői, és elsősorban a pedagógusok. A KISZ falusi munkája meg­szervezésének kezdeténél tart. Ta­nulva a korábbi évek tapasztala­taiból, eredményeiből és hibáiból egyaránt, szeretnénk egész tevé­kenységünket úgy formálni, hogy a szülőkre, az idősebbekre, ta­pasztalt felnőttekre, a falusi kom­munistákra, az ifjúság szocialista nevelésének ügyét szívükön viselő értelmiségiekre, tanítókra támasz­kodjunk. Közös a feladat, és kö­zös a felelősség is, hogy az ifjúság a jelenre és a jövőre vonatkozóan egyaránt beváltsa a hozzá fűzött reményeket. Gosztonyi János S

Next