Népszabadság, 1958. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-01 / 51. szám

1958. március 1. szombat NF­PSZABADSÁG Megalakult a Borsod megyei népi ellenőrzési bizottság (Tudósítónktól.) A Borsod megyei Tanács tegna­pi kibővített ülése után megvá­lasztotta a népi ellenőrzési bi­zottságot. A tanácsülésen Kukucs­­ka János elv­társ, az MSZMP Bor­sod megyei bizottságának titkára elmondta, hogy a megyében szembetűnően felütötte fejét a korrupció, a visszaélés. — Külö­nösen nagyarányú bűncselekmé­nyek történnek — mondta a többi között — a kereskedelmi életben. A lelkiismeretlenség egyetlen példával is illusztrálható: Nemrégiben a mezőkövesdi já­rás almafelvásárlói 14 000 fo­rinttal többet számoltak el, mint amennyit valójában a termelőnek fizettek.­­ Nagy szükség van van ezen­kívül a népi ellenőrzési bizottsá­gokra azért is, hogy küzdjenek a hanyagság, a meggondolatlanság ellen. Nem fordulhat elő többé olyan kirívó eset, mint az abaúj­­szántói, ahol azt a Hegyi Miklóst nevezték ki ügyvezető igazgatónak, aki korábban társadalmi tulajdon elleni bűncselekmény miatt börtönbüntetést kapott, most pedig újabb sikkasztásért ál­lítják bíróság elé. A megválasztottak eskütétele után hasznos vita kezdődött. A vita során felszólalt többek kö­zött Prieszol József elvtárs, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Borsod megyei pártbi­zottság első titkára. A bizottság a napokban megkezdi munkáját. Több képzett gép- és gyorsírót! Országos értekezletet tartott a gyors- és gépírók országos szö­vetsége. Nem kell sokat bizony­gatni a gyors- és gépírás fontos­ságát, hasznát, s ilyenformán méltán tarthat számot érdeklő­désre az országos értekezlet, amely elsősorban a gyors- és gép­írás színvonalának emelését szol­gálta. Az értekezlet megállapította, hogy még mindig sok képesítés nélküli gyorsírót és gépírót al­kalmaznak, akik a növekvő igé­nyeknek nem tudnak eleget tenni. A bérügyi intézkedések gyakran nem veszik figyelembe a képzett­séget. A szövetség szükségesnek tartja, hogy a SZOT tegyen lépé­seket a gyors- és gépírásnak kö­telező képesítésen alapuló szak­maként való elismertetésére, s léptessenek életbe technikai mi­nimumot. A kiemelkedően jól és gyorsan dolgozó gyors- és gépírók anyagi körülményeinek a javítá­sára megfelelő intézkedéseket kell tenni, hangoztatja az értekez­let határozata. A szövetség fel­kérte a SZOT-ot, hogy a szakmai szakszervezeti központok elnök­sége mellett gyors- és gépírási szakosztályok működjenek. A vál­lalatok és üzemi bizottságok azzal is hozzájárulhatnak a teljesítmé­nyek növeléséhez, a minőségi fej­lődéshez, ha a mind gyakoribb és népszerűbb versenyeken kiváló eredményt elérő és magasabb ké­pesítést szerző gyors- és gépíró­kat megjutalmazzák. A határozat végül kifejezi: szükséges, a hivatásos gyorsíró­kon és gépírókon kívül az állam­­igazgatási, gazdasági, tudományos és kulturális területen a dolgozók minél nagyobb számban sajátít­ják el a gyors- és gépírást. Ezzel munkájukat megkönnyítik, szín­vonalát emelik. csak szörnyű üzemzavar, kiszá­míthatatlan elemi csapás lett vol­na, nem pedig logikus végkifej­lete, törvényszerű betetőzése va­laminek. Mintha csak olyan vá­ratlan istencsapás lett volna ez is, mint Szegednek a nagy árvíz, melyre borzongva emlékeznek ugyan kortársak és unokák, de amelynek árterületén még olyan új közút­rendszerrel sem próbál­koznak, s amelynek ismétlődése ellen még olyan gátakat sem emelnek, mint Szegeden. Rette­netes érzés ez a másfelől, bátor­­ságosabbá tett vidékről érkező, vándornak, a teljes bizonytalan­ságé. Nyugati útján elkíséri vé­gig; itt, Amszterdamban éppen csak először lepi meg, már a kü­szöbön is. Anna Frank híres naplójáról is, igaz itt hallottam először. Sikere is van, hogyne, hangos sikere. De miféle siker ez, miféle frivol si­ker? Hogy’ sorvadhat mindössze ,,si­kerré” a gyilkosság leírása a gyil­kosság másnapján és színhelyén? A nácik­ elemésztette lányról ol­vasnak az élő leányok, kiknek élete az Anna Frankénál intéz­ményesen nem biztosabb. Igazán szép a Tiszától, hogy most már — egyelőre — békésen folydogál. Igazán csak tőle függ, mikor gondolja meg magát. Nem dolgoztak partjain kubikosok. Szegeden nem volt árvíz. III. Amstelotel Amszterdam nevének és a „ho­tel” szónak összevonása ez. Sürgönyeimmé s egyben a város legelegánsabb szállodájának köz­keletű megjelölésévé is. Békebeli dolog ez is: ahogy a pesti úriem­ber hajdan a Ritzbe, az amszter­dami úriember szombat este az Amstelptelbe megy el társadalmi életet élni, a kávéházba, vagy a hallba, oda ad randevút. Nekem is oda adott é­s deren­gő békebeli emlékek kivilágított, langyos mélyvízébe egy este úgy buktam alá, mint a lélek, ki a Léthe vízében magát újra, oda­­vissza mártja meg. Nagy író vol­nék, legalább is Mikszáth, ha meg tudnám írni igazán mind e szám­talan múltba­ feltámadást, mind e szakadatlan ismétlődő, fordított Új Zrínyiászt. — Borzasztó, nem lehet már szombat este elmenni az Amstel­­­telbe, micsoda flanc van ott — mondja kétségkívül az amszter­dami Ikszné az amszterdami Ip­­szilonnénak uzsonna közben oda­haza, ahogy a pesti Ipszilonné hal­lotta a pesti Iksznétől valamikor. S kétségkívül igaza is van: csak­ugyan borzasztó a flanc. Flanc bi­zony, óriási flanc — de kereshet szebb nevet is neki, akiben holmi időhonvágyat támaszt az ilyesmi. Ritz-nosztalgiát. Bennem valami alaktalan pánikot támasztott, csendes megrettenést, már-már kerestem volna, akinek szólhatok — s aki bolondnak nézne —, a ka­pitányt, mintha a jéghegy felé éj­jel kivilágítva úszó Titanic pazar szalonjában járnék, gyanútlan emberek között. Persze nem mindenki van így vele: a gyárosra például, aki Ber­linből, s a másik gyárosra, aki Prágából szaladt ide annak ide­jén a „véletlenül közbejött” (no­ha más gyárosok iránt kevésbé gyengédtelen) Hitler elől — a két gyárosra, akivel itt egy asztalhoz kerültem, szinte szánakozva néz­tem. Ők valóra váltották, sőt a háború újabb „kellemetlen köz­játéka” után másodszor is valóra váltották a nosztalgiát — s most azt hiszik, a berlini és a prágai valóság aránylag sima folytató­dása ez. Nem tudom, észreveszi-e a vándormadár, „kinek két hazát adott végzete”, hogy a Nílus part­ján, ahová a hidegre vált Tisza mellől elrepült, arabul beszélnek, nem magyarul. Ezek is oda re­pültek, ahol még meleg van ne­kik, sőt képesek azt hinni, Afri­kára leltek, ahol örökké tart ez a meleg; észrevenni sem látszanak, hogy körülöttük hollandul beszél ez a nép, nekik száz hazát is ad­hat végzetük, elveszíteni egyet sem veszíthetnek el. Azt még a kedves papa mondta, hogy aki szocialista, az mind hazátlan bi­tang. Ők most azt mondják viszont mind a ketten, hogy az igazi szo­cialisták éppen ők. Arról akar­nak, itt, az Amsteletel halljában meggyőzni engemet, de minden áron, hogy „amit maguk csinál­nak, kérem, ott Magyarországon meg ott a Szovjetunióban, nem az a szocializmus”. S hogy hát mi, a szocializmus, az igazi? „Az, ké­rem, ami itt van, amit mi csiná­lunk. Az én gyáram például, azt mondhatom, már nem is az enyém.“ (Számtalanszor hallok ilyesmit azóta is, amióta hátul­­ ról elvagyok.) S a két gyárostól kettőt kérdeztem csak akkor. Miért tetszenek hát ez esetben, szocialista létükre, sőt eldicseked-­ ve gyáraiknak már-már köztulaj­donával, ily hevesen ragaszkodni gyáraikhoz magántulajdon gya­nánt? És nem tetszettek-e észre­venni, hogy magam viszont egy, percig sem kívántam meggyőzni önöket az ellenkezőjéről?, hogy a világért sem állítottam, mintha­ az, ami itt van, nem volt kapi­talizmus?, hogy az igazi kapita­lizmus minálunk van otthon s­ magam már-már gyáros is va­gyok. S mivel egyikre sem kaptam, semmiféle feleletet, hirtelen azt gondoltam, hogy amely percben valamelyik régi római patrícius azt találta mondani, hogy az igazi­ egyetemesség „tulajdonképpen” az, ami a római birodalomban­ valósult meg, nem pedig az, amit, kereszténység néven hirdetnek holmi bogaras keleti emberek — hát az a perc alighanem a keresz­ténység beteljesült s már csak ki­hirdetésre váró diadala volt. Nyílik a Harsányi-hegyen a legritkább magyar vadvirág A baranyai Harsányi-hegyen — az ország legdélibb részén — bon­togatja hófehér és halványrózsa­színű szirmait legritkább vadvi­rágunk, a magyar kikinics. A szi­getszerű hegy déli lankáin, a szá­raz füvek között virít, amelyek megvédik a tél hidegétől. Az enyhe időjárás hatására az idén különösen sok a virág a hegyolda­lon. Ez a mediterrán jellegű vadvi­rág az egész Kárpát-medencében csak a Harsányi-hegyen nyílik. Eszmecsere Medgyesegyházán Negyvenen-ötvenen vagyunk Medgyesegyházán, a pártszerve­zet helyiségében. Egyéni gazdák, tsz-tagok, pártonkívüliek és párt­tagok vegyesen. Szabadon folyik a szó. Gazdálkodásról, politiká­ról, az árakról, a‘♦megélhetésről, az élet kisebb-nagyobb dolgairól. Van Medgyesegy­h­ázán egy jól gazdálkodó termelőszövetkezet, a Béke. Kilencven tag munkálja az 504­­hold szántót, tavaly 63,60 fo­rintot osztottak egy munkaegység­re, s a szövetkezetiek életmódja, gazdálkodása jobb, mint­ az egész falué átlagosan. Néhány héttel ezelőtt Békéscsa­bán mégis ezt­­hallottuk: „Különös hely az a Medgyesegyháza. A pártszervezetben sokan vannak egyéniek, akik mindennel egyet­értenek, csak a szövetkezéssel nem. Hát még a pártonkívüli gazdák. Azok pedig ellenségei a tsz-nek.” Az egész esti beszélgetés alatt igyekeztünk kihámozni, vajon miért és hogyan szövetkezetel­lenesek a medgyesegyházi egyéni gazdák. Ámde nem erről győződ­tünk meg, hanem egészen más­ról. Végighallgattuk két egyéni gaz­da számvetését Rangász János 8 holdon gazdálkodik, s fő jövedel­mi forrása a kertészkedés. Olyan mindenből pénzt csináló ember. A másik gazda, Gajdács András két fiával együtt tizenkét és fél holdon dolgozik. Elismert jó gaz­da ő is a faluban. Kérdezgetjük itt, a nyilvánosság előtt e két gazdát, hogy mi a véle­ményük a szövetkezetről. — Jó az — mondja Gajdács —, de majd akkor lesz igazán jó, ha ők is legalább olyan jól gazdál­kodnak, mint mi egyéniek. — De hiszen a tsz-ben több volt a termésátlag, mint a faluban, és a hold föld nagyobb jövedelmet hozott, mint az egyéni gazdáknál átlagosan — vetjük ellene Gaj­dácsnak. Bizonyságul még az ada­tokat is elsoroljuk. Az egyéniek búzatermése tavaly holdanként 12,40 mázsa volt, viszont a tsz­­ben holdanként 15,80 mázsát arat­tak. A falu átlagos ősziárpa-ter­mése 14, a szövetkezeté 20 mázsa volt. De többet hozott a tsz-ben a kukorica, a cukorrépa és más nö­vény is, mint az egyéni parcellá­ban. A szövetkezet istállójában ja­nuárban 18 liter volt a fejési át­lag. A faluban átlagosan még a tizet is alig haladja meg. És mind­ennek eredménye, hogy a szövet­kezetben az..eg­y holdról származó tiszta jövedelem kereken három­ezer forint, s egy-egy tag részese­dése 1956-hoz viszonyítva 4206 fo­rinttal növekedett. — Az ám — veti közbe Gajdács András —, de hátha még jobban kihasználnának minden lehetősé­get. Mert nem ilyen eredménnyel lehetne és kellene gazdálkodni 504 hold jó szántón, hanem sokkal jobban. (Lám, a szövetkezettől, ő, az egyéni gazda is sokkal többet vár.) — Mert itt van kérem az állat­­állomány. Hát van-e a szövetke­zetnek a földjéhez viszonyítva annyi jószága, mint nekem. Ki­számoltam, hogy az én 12 és fél holdamon hét számosállatot tar­tok, vagyis nem egészen két hold­ra jut egy, viszont a szövetkezet­ben sokkal kevesebb a jószág, azt hiszem, hogy öt holdanként jut csak egy számosállat. Kicsit meglepődtünk Gajdács András szavain. Mindenek­előtt azért, mert így fejből, pontosan sorolja a számokat. És az a t£ny is elgondolkoztat bennünket, hogy csakugyan, még ebben a jól gazdálkodó szövetkezetben is kevesebb az egy területegység­re jutó számosállat, mint a falu legjobb gazdáinál. Ez is mutatja, micsoda nagy lehető­ségek rejlenek még ebben a vi­szonylag jól gazdálkodó szövetke­zetben is. Néhány szövetkezetbe­livel együtt nyomban ki is szá­mítjuk, hogy a tsz-ben — a ház­táji állományt kivéve — jelenleg 4,8 holdra jut egy számosállat, s csak, majd ha az idei tervet meg­valósítják, javul ez az arány 3,6 holdra. És Gajdács András elmondja, hogy ő holdanként jelenleg még — bár nem csinált pontos szám­vetést — több tiszta jövedelemre tesz szert, mint a szövetkezet­beliek. — Azt kiszámították-e, hogy mennyit dolgoztak? — kérdezzük a két gazdától. — Sokat. Tavasztól télig, haj­naltól késő estig. — Többet, mint a tsz-ben élő családok? — Többet, mert nálunk fogó­­sabb is a munka. — Megérte? — Hát... ez a sorunk, ez az életünk — válaszol Gajdács And­rás, s széttárja eddig térdére fek­tetett tenyerét és pár pillanatig nagyon elgondolkozva nézi csiz­mája orrát. Valaki azt mondja a­itllevő egyéniek közül: ha a szövetkezet a gazdálkodásban felém kerekedik, akkor akár holnap is belépek. Hi­szen — úgymond — senki sem bo­lond, hogy rosszabban éljen, ami­kor jobban is lehet. És ők várják ezt a jobbat, tenni nem tesz­nek érte semmit, de igen­csak figyelik a szövetkezetet, is­merik is a legfőbb adatait, állan­dóan összehasonlítják saját gaz­dálkodásukat a szövetkezetével. És versenyeznek. A gazdálkodás­ban versenyeznek a szövetkezettel, az állami gazdasággal, (mert a szomszédos Mezőhegyest is nagyon figyelik), a gépekkel, a moder­nebb agrotechnikával. Közöttük sokan vannak, akik már érzik, sőt, tudják, ezt a versenyt a nagyüze­mek nyerik meg, méghozzá olyan formán, hogy ők a mai egyéniek is jobb életkörülmények közé ke­rülnek. Persze, vannak kétke­dők is. Azt mondja példának okáért az egyik gazda: — De ha mi többet termelünk, akkor leszállítják az árakat. Ke­vesebbért tudunk mindent eladni, s a végén mi járunk rosszul. Hát sokan így gondolkodnak még manapság a falusiak közül. Úgy vélik, hogy a több és olcsóbb termelés nem kifizetődő. Nem ér­tik, hogy mekkorát fordult a vi­lág a harmincas évek óta a mi hazánkban, hogy ma már nem lehet balettós búza, értéken alul eladott hízó, „túlságosan sok’’ tej, vaj, aprójószág. Meg kell monda­nunk — s főleg értetnünk —, hogy nálunk az államnak és az egyén­nek azonosak az érdekei. És ez a közös érdek: többet termelni ipar­ban és mezőgazdaságban egyaránt; többet és olcsóbban termelni az állami gazdaságokban, a szövetke­zetekben és az egyéni parcellákon. S ugyanígy mindannyiunk érdeke az árcsökkenés is. Hiszen az min­denkinek jó, ha olcsóbban, s a mostaninál bőségesebben jut élel­miszerekhez, iparcikkekhez. És mindjárt tegyük hozzá: a mi me­zőgazdaságunkban bizony sokkal többet és olcsóbban kell termel­nünk, hogy lépést tarthassunk a világgal. Mert nagyon elmarad­tunk. Elegendő csak annyit meg­említeni, hogy a fejlett mezőgaz­daságú nyugati országokban hol­danként lényegesen több kukori­cát, búzát, takarmányt termelnek, mint nálunk, s azonos nagyságú földterületről több húst és állati terméket visznek piacra. A leg­utóbbi nyolc év alatt a búza má­zsánként világpiaci ára — a mi pénzünkön számítva — soha nem haladta meg a 90 forintot, és az élősertés kilója sem volt több­­ forintnál. Gondoljuk csak el: ne­künk azon a piacon versenyeznünk kell, s ennek egyetlen feltétele a több és olcsóbb termelés. Folyik tovább az eszmecsere. Az egyik gazda műtrágyáról meg gé­pekről kezd beszélni. Hogy az mi­lyen jó. Kérdezzük tőle, az ő gazdasá­gában hányféle munkára tudna használni gépet. Elsorol hirtelen vagy nyolcat, tizet Burgonyaülte­tés és szedés, kapálás, silózás, szántás, vetés, gabonnabetakarítás, cukorrépa-kiszedés, darálás, mor­­zsolás. Mondjuk neki: ehhez bi­zony többféle munkagép is kell De vajon meg tudja-e venni a sa­ját erejéből ezeket a gépeket. És tudná-e úgy hasznosítani, mint a nagytáblájú szövetkezet, vagy az állami gazdaság? — Azt már nem. — Akkor hogyan képzeli el? — Összeállnánk néhányan, ti­zen, húszan és úgy már csak bír­nánk a gépekkel. Mondjuk neki, de hiszen ez már szövetkezés. Még kicsit ne­vetünk is itt mindnyájan, akik együtt ülünk, s végül is megálla­podunk: a gép az nagyon jó a gazdálkodásban és együtt jár a nagyüzemmel, a szövetkezéssel. Most még egyénileg élnek, dol­goznak, de ha gondolatuk a jövő­ben kalandoz, akkor nincs más: kimozdulni valamerre. És senki nem kívánkozik arrafelé, amerre a Horthy-Magyarországon kény­szerült: a létbizonytalanságba, a nagybirtok fojtogató igájába, az eladhatatlan árukkal telített pia­cokra. De kívánkozik egy fejlet­tebb gazdálkodás, a kulturáltabb, az emberibb élet felé. Végeredményben olyan élet fe­lé, amelynek úttörői a termelő­­szövetkezetek. Ezen a beszélgeté­sen is kitűnt, hogy még azok az egyéni gazdák is, akik leginkább ragaszkodnak mostani életmód­jukhoz, úgy nézik a szövetkezetet, mint valami jelentős újat, s ha még nem is tudják, de érzik: a paraszti jövendőt a szövetkezet tagjai formálják. Ezért szemlélik a szövetkezetet, ezért beszélgetnek és gyötrődnek sokszor oly kínzóan hevesen, s ezért hasonlítgatják össze nap mint nap a saját gazdálko­dásukat a szövetkezetével vagy állami gazdaságéval, egyáltalán: a világ dolgaival. Persze csak annyi mindennel hasonlíthatják össze, amennyit ismernek e vi­lágból. De hogy mind többet és igazab­ban ismerjenek és jól tudjanak dönteni sorsukról, jövőjükről­­, beszélgetni kell velük. És e be­szélgetésekre nem elég csak a taggyűlés, a pártnap, a tanács­ülés, meg más efféle hivatalos al­kalom, hanem ennél több, sokkal több alkalom és idő kell A kommunistáknak — s külö­nösen a falusiaknak — legyen megfelelő minden alkalom és minden idő a hasznos beszélge­tésre. Horváth László — Gáti József 5

Next