Népszabadság, 1959. május (17. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-26 / 121. szám

SZÍNHÁZI estek POTYAUTAZÁS A Bábszínház új műsora a felnőt­teknek A Bábszínház új „felnőtt” mű­sort mutatott be Poty­autazás cím­mel. Elsősorban azért érdemel figyelmet, mert szándéka szerint szakítani igyekszik a legutóbbi esztendőkben begyepesedett for­mákkal és megkísérli új oldaláról felvillantani a bábjátszás művé­szetét. A műsor keretét Gádor Bé­la ötlete szabja meg: Bugyuta Kázmér Nagyfuvaros utcai lakos albérleti szobájának ablakából fürkészi az elérhetetlennek vélt legszebb pesti lányt. Egy éjszaka aztán álmában — mint társasutazó — végigjár néhány európai és ten­gerentúli nagyvárost, s miközben a véletlen csattanós helyzetekbe kényszeríti, minden útjába akadó hölgyben szíve titkos választottját véli felismerni... A színház jól választotta meg új műsorának kiindulási pontját. A vékony szálakon csörgedező tör­ténetben ezúttal nem a szóviccek ás bemondások, mint inkább a helyzetkomikum a domináló elem. S ez az a választó vonal, amely a Bábszínház új műsorát a korábbi évek sablonossá vált gyakorla­taitól elhatárolja. Éveken át ugyanis a színház felnőtt műso­rainak közös vonása a pamflet­­szerűség volt. A paraván előtt kü­lönböző műfajok és művészek vo­nultak fel s ebben a görbe­ tükör­ben modoros mesterségbeli és em­beri tulajdonságok, szokások ke­rültek „terítékre”, váltak mulat­ságosan nevetségessé. Ez a fajta kísérletezés egy ideig sikeres is volt, ám a színháznak később is­métléss­zerűen vissza-vissza térő eleme lett a kabarénak és az eszt­­rád színpadnak ez a furcsa keve­­rékű és összetételű egyvelege. Eb­ből a műfaji elszíntelenedésből következett az is, hogy a bábszín­ház sajátos adottságai, lehetőségei kihasználatlanul maradtak, a báb­­játazás eszközei nem fejlődtek. Egyfajta szürkeség lepte el a kis színpadot. A Potyautazásnak sok apró egységekre széttöredező cselek­ménye jó alkalom a rendező szá­mára, hogy különböző megoldá­sokkal kísérletezzék. Szám­i Kató — a műsor rendezője — szemmel láthatóan él is ezzel, s kiváltképp a második részben kifogyhatatla­nul gazdag fantáziával szövi, ala­kítja a játék hőseinek sorsát, a mulatságos, groteszk helyzeteket. Elképzeléseit kitűnő munkatárs, Bródy Vera segíti, aki érdekes­vonalú bábukkal, ötletes díszlet­elemekkel népesíti be a Potyauta­zás színpadát. Kettejük munkája színes, eleven pillanatokat teremt. A műsorból különösen említésre kívánkozik a párizsi kép Moulin Rouge-jelenete és a moszkvai kép Diótörő-kettőse. A bábszínpad virtuóz technikai és művészi ki­fejezési eszközei ezekben a m­este­­rien kidolgozott jelenetekben a leghatásosabban érvényesülnek. Sajnos, a bevezető képsorok szín­vonala nem ér fel a műsor egé­széig. A kis színpad láthatatlan művé­szeinek sokoldalú és nehéz felada­tokkal kell megbirkózniok, hiszen a szerteágazó cselekménynek a fő­szerepek mellett számtalan olyan epizódistája is van, aki csak egy­­egy villanásnyi időtartamra tű­nik elénk. Így aztán valamennyi színésznek egy időben több bábut is kell mozgatnia. A legösszetet­tebb munka Leviczky Andornak jutott, Bugyuta figuráját életre keltve. A Potyautazás főszerep­lője szinte a játék első pillanatá­tól a legutolsóig ott van a színpa­don, és a legváltozatosabb kör­nyezetben, különböző nyakatekert helyzetekben kell eligazodnia. Le­­viczky kitűnően oldja meg ezt a nehéz feladatot. Szöllössy Irén és Könyves Tóth Erzsi Ibolykát, a női főszereplőt. Kaszás László pe­dig a zord, Nagyfuvaros utcai fő­bérlő, Kucsma úr figuráját for­málja. Rajtuk kívül még Balajthy Andor, Váradi Gyöngyi, Bátonyi György, Balogh Géza és Csanaki József munkája segíti sikerre a Potyautazást. Bános Tibor Azoknak a parasztságból jött fiatal költő-tehetségeknek sorába tartozik Takács Imre, akik városba kerülnek, egyetemet vé­geznek és magasabb nézőpontból figyelhetik a világot. Anélkül, hogy megfeledkeznének a falu­ról. Ebben a költő-sorban Takács Imre rangos helyét eredeti látása, tehetsége és gyarapodó emberi súlya jelöli ki. Nem szaporítja a formai virtuózok, könnyed líriku­sok csapatát. „Vállamra nem nőtt könnyű szárny” — vallja ma­gáról, s valóban: tolla nem súly­talan ötletek ingerére mozdul, verseit nem olajozza a rutin csali simasága. Van ebben a költészet­ben valami parasztos szögletes­ség, görcsösség, itt-ott koravénes ráncok árkolják a tiszta felületet. Takács Imre belső küzdelmekre, fojtott viaskodásokra hajló költő­típus, valahogy alkati adottság nála a töprengés. Ezt a készséget az elmúlt évek tragikusan feltáp­lálták, s egyfelől különösen a pa­rasztpolitikában korábban elkö­vetett hibák, másfelől 1956 bom­lasztó eszmei zűrzavara Takács Imre egyensúlyát is megbillentet­ték. A „zsellérek unokájának” jó­zansága, sohasem szűnő felelős­sége azonban megőrizték őt a szélsőségektől; keserű szavak, ön­emésztő befelé fordulás a kísérő­­jelenségei nála a válságos idő­szaknak. De más készségekkel is rendel­kezik ez a fiatal költő. Életszere­­tete nem harsány érzés, de ko­moly és súlyos emberi vonás a jellemében. Ahogy felzseng benne a dolgozó ember környezetének lírája, ahogy megszólal belőle a „Honvágy egy elhagyatott kert­hez”, „egy megnyesetlen fához”, „Honvágy a kalapácshoz — ahogy a szögre rácsap" — abban nem futó­ könnyű hangulatok kerge­tőznek, hanem szép emberi eltö­kéltségek magasodnak. Éppen ezért érzi fojtogatónak Takács Imre a belső viaskodást, amely messze túlnőtt már töprengő haj­lamain. Itt már az emberi és köl­tői lét dilemmái kísértenek: „mint kőangyalok, — önmagam rácsa vagyok” — írja, s ezt is: ,,A mi lehetek én vajon? — Múzeum? — fiatalon?” Vagy — nem éppen szerencsés kifejezéssel — „álló­­fakír?” Maga a Kőangyal-szimbó­­lum is a megdermedtséget, a med­dőséget sugalmazza: itt csak any­­nyi a biztató, hogy a költő is vi­lágosan látja állapotának lénye­gét. S éppen ez a felismerés je­lentheti az első lépést a tovább­jutáshoz. Ahhoz, hogy megmoz­duljon a kőangyal. S megmozdul. „Bizakodj hát, ha van szelíd — szí­vedben némi jobb elem” — írja, s a szép, kötetzáró Vízparti elé­giában: Török ló, német tank­csapat, hol vagytok már! — a táj szakadt teste, mint szívem begyógyult... A Kőangyal dermedtsége után sokat, nagyon sokat jelent ez a gyógyulás. De Takács Imre elé magasabb mércét állít az élet. Te­hetsége és származása, emberi el­tökéltsége a nép mellett, többre kötelezne. A gyógyulás szelíd lí­rája, ami ennek a kötetének záró­akkordja, csak nyitánya lehet egy új lírai fejezetnek, melyben „igen­nel" is, „nemmel” is egyre tettebb lesz a költő, de az igenek is, nemek is a szocialista életet vas­pántozzák. Nem azt kívánjuk mi, hogy szárnyakat váltson a költő. Ne a lírai mérlegeléssel, ne a csendes tűnődéssel szakítson, ha­nem azzal az illúzióval, hogy az életet ismerő, népe gondját ma­gába záró zsellérunoka eleget tesz a szocializmusnak azzal, ha gyógyulásáról küld költőileg szép, de jelentésükben még halvány üzeneteket. Művészi erényeinek is növeke­dési szüksége az értelmi és érzel­mi feloldódás. Takács Imre ver­sei tompa fényekben izzanak, csengő rímeket, pattogó ütemeket hiába keresnénk soraiban. Olykor még döccenőnek is, elégtelennek is érezzük formai megoldásait, de többnyire célszerű „formátlanság” ez: az egyéniség jegye a versen. Értékes, mert tartalmas jegy ez — nem tekintve néhány ■ valóban prózai, igénytelen megoldást. Ez a formátlanságban feszítő formai erő nemcsak viaskodó verseiben kap meg, hanem maradandóan érvényesül a paraszti sort megidé­ző, keserűséget és örömet felraj­zoló költeményeiben, s különösen apjára emlékező, kemény írásai­ban. (Halottsiratók; Édesapám utolsó napja; Búcsú a szülőföld­től; Az éjszaka zenéjéhez stb.) A formának ezzel a kifejező nehéz­kességével ritka képgazdagság pá­rosul Takács Imre verseiben. Ké­pei merészek és súlyosak, hatal­mas világot ölelnek be a versbe, megnövelve általuk a verstéma értelmét. A jelképpé válás állan­dó izgalma és lehetősége rezeg a képekben bővelkedő verseknek sűrű atmoszférájában. Pazarul ontja képeit a költő anélkül, hogy líráját mélyebben megmerítené a „népi szürrealizmus” vizeiben; ne­héz röptében legfeljebb megpas­­kolja szárnyával annak tükrét, aztán felhúz az értelem tisztább zónáiba. De mutatkoznak veszélyei is ennek a képhalmozó képes­ségnek. Amikor állóhelyzetbe kényszeríti a költőt válsága, ami­kor ellentétes erők hatására meg­dermed, s nem élvezheti a „moz­gás direkt gyönyöreit”, akkor a képek gazdag ömlése csak lát­szatát kelti a mozgásnak, s a ké­pek magukban való szépségét nem teljesíti ki a mögöttük munkáló, nyugtalanul feltörő és előrevivő gondolatok izgalma. Takács Imre rangosabb költő annál, semhogy képek szép takarój­át mutassa — emberi tartalmak helyett. A kép­nek funkciója van a versben, s ez: a szolgálat, az eszme, a gon­dolat, az érzés szolgálata. Nem önmagáért szép valójában a köl­tői kép, hanem azért, azzal együtt, aminek érzékeltetésére hivatott. Szülheti a képet gondolat, de szül­heti a gondolat elfojtása vagy el­hallgatása is. S a gondolattalan­­ság is. Takács Imre legjobb ver­seiben gondokból gyűrűznek fel, örömökből gyöngyöznek elő a ké­pek. Ne adja alább! Verekedje magát keresztül a még oly keser­ves válságon is, s ne higgyen azoknak, akik az öncélú „költőisé­­gek‘‘ kábulatába akarják fullasz­­tani igazságra törő tehetségét. Eb­ben az igényes kötetében csak a lehetősége rándul meg a szocia­lista lírának. Ne elégedjen meg ennyivel, váltsa valóra a lehető­séget. Gépek és traktorok mellett költőkre is szüksége van Takács Imre osztályának ahhoz, hogy végleg otthonára leljen a szocia­lizmusban.­­ P. P. Takács Imre: KŐANGYAL Szépirodalmi Könyvkiadó NÉPSZA­B­A­DS­XC CLEOPATRA HÁROM ÉJSZAKÁJA Felkai Ferenc történelmi vígjátéka a győri Kisfaludy Színházban Ha szmokingban, zakóban vagy overallban játszanák el Fel­kai Ferenc Cleopatra három éj­szakája című történelmi szatírá­ját, akkor is ugyanazt a hatást ér­né el, mint korhű jelmezben. Két­ségtelen: ez a siker egyik ténye­zője. A szerző korábbi történelmi darabjaiban sem nyújtott törté­nelmi fotográfiát, hanem emberi közelségben szerepeltette a hőseit úgy, hogy szinte a szívdobogásu­kat is halljuk. Ezúttal is pózmen­tesen, őszinte megnyilatkozásaik­ban rajzolódik ki hőseinek jelle­me. Eredeti, de nem eredetieske­­dő színpadi felfogás és technika az, amivel Felkai majdnem egy évtizedes szünet után ismét jelent­kezett. Most is a csípős szatíra, a szellemesen pergő dialógusok, s a szerző nagy színpadismerete biz­tosította a sikert. Szórakoztató, egyúttal figyelemre méltóan má­hoz szóló mondanivalója van. Érdekessége a vígjátéknak, hogy Cleopatrát nemcsak mint iz­galmasan szép keleti királynőt mutatja be, hanem az ügyes, kora előítéleteitől mentes, eszes politi­kust is, aki eredményes harcot vív a babonákkal visszaélő, a hódító rómaiakat kiszolgáló, szent tehe­nekkel kereskedő főpappal. Fel­csattanó nyílt színű tapsok igazol­ják, hogy a közönség szívesen ho­norálja, ha értelméhez, fejlett íz­léséhez igazodva szórakoztatják. Az előadást Gyökössy Zsolt ren­dezte. Egyszerű eszközökkel, ke­rülve minden harsányságot, a víg­játék jó hagyományait követve, dicséretes munkát végzett. Az elő­adás szereplői: Olsavszky Éva, Lengyel János, Felföldi László, Szilassy Ibolya, Jászai László, Pe­réül­ László, Ray Pál, Kun Vil­mos, Horváth Gyula és Vág Má­ria. A stílusos kísérőzenét Szen­­kár Dezső szerezte. A februárban bemutatott dara­bot, amely mintegy húsz táblás házat vonzott Győrben, most fel­újították és kapuzárás után Sop­ronban, Veszprémben, Balatonfü­­reden és több dunántúli városban játssza a győri Kisfaludy Színház együttese. V. F. 1959. május 26. kedd A Pravda vezércikke a szovjet írókongresszusról Moszkva, május 25. (TASZSZ) A Pravda hétfői száma A szov­jet írók a párt hűséges segítőtár­sai címmel értékeli a szovjet írók III. kongresszusát. Megállapítja, hogy ez az írókongresszus meg­győzően bizonyította a szovjet írók soknemzetiségű családjának szoros összeforrottságát a néppel, a kommunista párttal, amely oda­­adóan gondoskodik a szovjet iro­dalom fejlesztéséről. A kongresszus kimutatta, hogy a kommunista társadalom általá­nosan kibontakozó építésének idő­szakában az irodalomnak nem­csak az eszmei tartalom gazdag­ságában, hanem művészi tökéle­tességében is nagy műveket kell alkotnia. Ez magyarázza meg a kongresszus általános érdeklődé­sét a mesterségbeli, művészeti kérdések iránt A Pravda vezércikke utal arra, hogy a mai élet volt a kongresz­­szuson lezajlott nagyszabású és tartalmas alkotói megbeszélés el­ső és legfőbb témája. A hétéves terv benyomult az írók alkotó ter­veibe, a szovjet írók sürgető és becsületbeli feladata a nép hőstet­teinek, nemes jellemvonásainak, önfeláldozó, hazafias munkájának bemutatása. Mint a Pravda rámutat, a III. szovjet írókongresszus nemcsak a szovjet ország életében volt nagy esemény, munkáját nemcsak a szovjet olvasók milliói követték fi­gyelemmel, hanem az egész világ irodalmi közvéleménye. A külföl­di írószervezetek képviselőinek kongresszusi felszólalásai meg­mutatták, milyen tekintélyes he­lyet foglal el az emberiség szelle­mi életében a szovjet irodalom, a nagy életigazság, a magasrendű eszmék, a humanizmus irodalma. Fogadás a Kremlben a szovjet írókongresszus befejezése alkalmából Moszkva, május 25. (TASZSZ) A Szovjet írószövetség vezetősé­ge a szovjet írók III. kongresszu­sának befejezése alkalmából szombaton fogadást adott a Kreml-palota György-termében. A fogadáson jelen volt Arisztov, Brezsnyev, Furceva, Hruscsov, Ig­­ratov, Kiricsenko,■ Kozlov, Miko­­jan, M­uhu­gyinov, Svetnyik, Szuszlov, Poszpelov, Koszigin és Poljanszkij. A vendégek között ott volt sok külföldi író is, akik részt vettek a kongresszuson. A megjelenteket Alekszej Szur­kon író üdvözölte. A fogadáson beszédet mondott Mirzo Turszun- Zade, I. Abasidze és más szovjet írók, valamint Maria Majerova cseh írónő. Hruscsov, a Szovjetunió Kommu­nista Pártja Központi Bizottságá­nak első titkára, a szovjet minisz­tertanács elnöke szerencsekívána­­tait fejezte ki az íróiénak a kong­resszus sikeres befejezése alkal­mából, és további jó munkát kí­vánt nekik. Népi táncosok seregszemléje Gödöllőn (Tudósítónktól.) Mintegy tízezer főnyi lelkes kö­zönség előtt rendezték meg vasár­nap a II. Pest megyei népitánc­­fesztivált a gödöllői szabadtéri színpadon. Az egykori királyi park talán még soha nem volt ta­núja ekkora vigasságnak. Huszon­nyolc együttes több mint négy­száz táncosa mutatta be tudását, ötven tánc és népi játék szere­pelt a három részes, csaknem tíz­órás fesztivál műsorán. Pest me­gyét húsz együttes képviselte. Köztük olyanok, mint az abonyi földművesszövetkezet, a Gödöllői Agráregyetem vagy a Csepel Autógyár tánccsoportja. A látottak alapján mégis nehéz lenne valamiféle rangsort felállí­tani, mert a neves együttesek­ mellé nem egy — eddig ismeret­len — tánccsoport is felsorako­zott a fesztiválon. A farmosi föld­művesszövetkezet, a tápiószecsői művelődési otthon, a szigetújfal­lusi német nemzetiségi tánccso­­port vagy a péceli művelődési ház és a honvédség közös együt­tese méltó vetélytársa volt az említetteknek. A fesztivál műsorát nyolc meg­hívott tánccsoport szereplése tette még gazdagabbá és változatosab­bá. Főleg a debreceni építők szak­­szervezetének központi együttese, a Szolnoki Fütóház népitánc-cso­­portja és a Ganz-MÁVAG köz­ponti együttese aratott fergeteges sikert a vendégek közül, de nagy taps jutalmazta a Kisterenyei Földművesszövetkezet, a Lőrinci Hengermű, az egri I. számú Isko­laszövetkezet és a Kisújszállási Földművesszövetkezet táncosai­nak bemutatóját is. A tánccsoportok túlnyomó több­sége gondos felkészülésről, nagy összeszokottságról tett tanúbi­zonyságot. Bizonyos csalódást keltett azonban, hogy igen kevés üzemi együttest láttunk a talál­kozón. Pest megye legnagyobb ipari városa, Vác például egyetlen együttessel sem képviseltette ma­gát a fesztiválon. S a több ezer munkást foglalkoztató Csepel Au­tógyár erejéből is csupán egy leánycsoportra tellett Ami pedig a fesztivál tanulsá­gait illeti: több tánccsoportnál ta­pasztaltuk, hogy tudásukat, ere­jüket meghaladó táncok vagy táncjátékok előadására vállalkoz­tak. Ezekben az együttesekben a táncosok minden figyelmüket a tánc technikai megoldására fordí­tották, olyannyira, hogy a tánc mondanivalójának kifejezéséra már nem is jutott erejük. Sok tánccsoportnak gondot okoz a zenekíséret. A harmonikaszá­m amellett, hogy stílustalan , erőt­len is. Az ilyen együttesek tánco­sai úgy próbáltak segíteni a dol­gon, hogy tánc közben énekeltek. Táncolni és énekelni egyszerre azonban nagyon nehéz, különösen a gyors számoknál, így azután a tánc közepén már teljesen kiful­ladtak s ez visszahatott előadott táncukra is. Mi hát a megoldás? Ha más lehetőség nincs, lépjen szövetségre a tánccsoport az ének­karral és néhány jóhangú énekes kísérje táncukat. Ezek a hibák azonban mit sem vonnak le a fesztivál sikeréből.

Next