Népszabadság, 1960. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-21 / 44. szám
A MÉIPMAmmÁG KmmiRMM MELMmiLETm SZÜLETÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJÁRA Százötven éve — 1810. február 22-én — a Zelazowa Wola-i intéző házában született Fryderyk Chopin, a zongora, a klasszikus romantika mestere, a szerelem érzéseinek s az ifjúkori ábrándoknak ihletett költője. Születésének évfordulóján a világ nagy városainak koncerttermeiben felhangzanak etűdjei és mazurkái, zongoraversenyei és rondói, s hirdetik az ifjú mester halhatatlan életét és inspiráló szellemét. Zelazowa Wola-i szülőháza, az Utrata patak árnyas fűzfái alatt igazi zarándokhely. Chopin zongoráján minden vasárnap felhangzanak mazurkái, balladái vagy etűdjei. Lengyelország legkiválóbb pianistái találkoznak itt a fiatalokkal s a világ minden részéből idezarándokló zenebarátokkal, s egyesülnek Chopin művészetének romantikus varázslatában. Szülőháza előtt virágzik a kert. Itt gyarapodott Chopin képzelete, itt a kis patak, amelynek lassan csordogáló vizét bámulta, ritmusát hallgatta, itt nyúlnak égig a fák, amelyeknek magasságát irigyelte a később is idelátogató kis Fryderyk. A szülőházba, a vasárnapi koncerteken, a zongoristán kívül senki sem léphet be... A kitárt ablak alatt áll a zongora; az érzések ünnepélyes csendjében meszszire kihangzanak az egyik mazurka dallamai, és a kertet, a fákat, a felhőket egyszerre Chopin szemével, szívével látjuk. S legbensőbb érzései szólnak hozzánk. Lázas, igazi szenvedély, a kedvesét hívó vágy szólama. Sejtés és öröm, remény és keserűség, szelídség és vihar. Hány emberi érzés torlódik egymásra és ömlik egybe, akkora erővel és olyan őszintén, hogy a szívünk megfiatalodik tőle. Dallamainak váratlan íve olyan, mint a hirtelen felröppenő madáré, de szemmel, szívvel mégis követhető. Chopin mazurkái nemcsak lengyel táncok; lelkének táncai. Mert minden, amit a Mazowsze földjén arató legényektől, a marokszedő lowicsi lányoktól hallott, minden dal, minden hang romantikus kedélyének ábrándjaiba ömlött. A népdal-motívum meglepő változatokban gazdagodik nála, anélkül, hogy a variációk indája elborítaná. És minden érzése az emlékezés — Chopin férfikorát, dicsőségének éveit Párizsban élte —, a honvágy fátyolon át dereng. * Skarbek grófék francia nyelvtanára, Nicolas, Chopin Fryderyk születése után nemsokára Varsóba költözött. A gyermeket Adalbert Zywny tanította zongorára, majd Elsner mester összhangzattanra, a zeneszerzés alapjaira. Mindkét tanítója a német klasszikusok híve volt. A varsói konzervatórium évkönyvébe a következőket jegyezte be Elsner: „Fryderyk Chopin (harmadéves növendék) rendkívüli tehetség, zenei lángelme.” Zenei képzését csapongó hangulata rapszódikussá tette, öreg mestere így nyugtatgatta a szülőket: „Hagyni kell a fiút. Ha letér egy kicsit a járt útról, csak azért teszi, mert a maga lábán akar járni. Valamikor olyan műveket fog alkotni, mint senki más ...” Tizennégy éves korában Sándor cár előtt már saját improvizációit és Moscheles Allegróját játssza. 1825-ben megjelenik első műve, a C-moll rondo. Nemsokára megírja második opuszát, variációit egy Mozart-témára. Robert Schumann így kiáltott fel olvasásakor: „ ... Le a kalappal, ez lengész!...” Chopint zenei eszményei a klasszikusokhoz és a romantikusokhoz vonzzák. Általuk keresi helyét a zene világában, mert az igazi egyéniséget a mesterek sohasem kötik meg, sokkal inkább felszabadítják. De nincs olyan művészi irány, amely pótolhatná az élet érzéseit és ösztönzését. Minden kész már benne az egyéniség kiformálódásához, csak egy nagy érzés izzásában kell megedződnie. Chopin szerelmes lesz. De a hivatás, a küldetés elszakítja ideáljától, Konstanzától. Bécsbe megy. Barátai hosszú úton elkísérik, s az egyik így búcsúzott tőle: „Bárhol leszel és bárhová kerülj, ne felejtsd el soha a szülőföldedet. Mindig forró és hű szívvel szeresd a hazát! Gondolj Lengyelországra! Gondolj barátaidra!” A húszéves ifjút már megelőzte híre. Bécsben Hummel, a zeneszerzők veteránja és Malfatti doktor, Beethoven egykori orvosa veszi védelmébe. Chopin beleveti magát Bécs zenei életébe, amikor 1830. november 29-én híre érkezik, hogy Varsóban kitört a forradalom ... Chopin nem tud elhatározásra jutni, gyorspostára ül, barátja, Titusz után siet, azután mégis visszafordul. Ostorozza magát: „Tudom, hogy a leghatározatlanabb lény vagyok a földön.” Ismét hazaindulna: „Mintha álmodnék, mintha most is ott volnék köztetek!... Miért nem lehetek veletek a veszedelemben? ...” A család és a baráti kör óvja és inti. Stuttgartban éri utol a tragikus hír, Osztrolenkánál győzött a túlerő, Varsó elesett... A forradalom feletti aggodalmaiból, gyötrelmeiből és reményeiből születik meg C-moll etűdje, a forradalmi etűd... * Chopin Párizsban. Útja az Operába, a zenetermekbe vezet. Lablache-t és Pastát dicsőíti, megismerkedik Cherubinivel és Rossinival, így ír az apjának: „Semmi sem törheti meg bennem a talán túl merész, de nemes szándékot: egy új művészi korszakot teremteni!" Mendelssohn, Liszt, Schumann dicsőítik művészetét, s már Fielddel együtt emlegetik nevét. Maga sem érti, hogyan került ilyen gyorsasággal a művészi és társadalmi élet csúcsára. „A legelőkelőbb körökbe járok, követek, hercegek, miniszterek és más, hasonlók közé, s magam sem értem, hogy kerültem közéjük, mivelhogy erre sohasem törekedtem... De azonnal nagyobb a tehetséged, ha az angol vagy a francia követ estélyén hallottak téged ... Máris a művészek általános megbecsülését és barátságát élvezem, noha csak egy esztendeje, hogy itt vagyok... nagyhírű művészek nekem ajánlják kompozíciójukat.” Valahol így írt: „Szerettem a karlistákat... s én magam, forradalmár vagyok!" Forradalmár? Igen. Noha a Pontheusig hullámzó tömeg orkánja megrémítette, mégis joggal nevezi magát forradalmárnak. Részese és költői lelke volt annak a hősi és merész úttörő csoportnak, amely az 1830-as és 1840-es években annyi győzelmes csatát vívott a forradalmi romantika zászlaja alatt. Egy új művészi korszak eljövetelét kívánta, egész életét és művét ennek szolgálatába állította. Szenvedélyesen és boldogan üdvözölte a zenei romantika minden művét, minden új hangját: Webert, Mendelssohnt, Lisztet és Meyerbeer ördög Róbertját..Nagy idők! Victor Hugó minden drámájának bemutatása társadalmi esemény volt, írásait vihar követte, Musset, Lamartine, de Vigny, Sainte-Beuve, Dumas és Balzac nevétől visszhangzott a művészi élet, egyszerre újult meg a dráma és az opera, a regény és a tanulmány, a festészet és a zene. Delacroix-t, a festőt nemcsak baráti érzések kapcsolták Chopinhez, hanem mélyen azonos művészi felfogásuk is. Berlioz 1830-ban írta meg Fantasztikus Szimfóniáját, Meyerbeer, Halévy is a romantikusok oldalán álltak, Liszt és Chopin a romantika klasszikus irányát kereste. Egy egész művészi nemzedék lázadása volt ez a klasszikus formák kihűlt világa ellen. A polgári forradalmak villamos feszültsége töltötte meg a társadalmat. Chopin boldogan olvadt bele a művészi ébredés nagy korszakába, amelynek eszméjét, érzéseit magában hordozta és megszólaltatta, mielőtt harci programjáról bárkitől hallott volna. De őt is bátorította és lelkesítette a párizsi közszellem, a zenei élet mindenre kiható megújulása, Liszt Ferenc őszinte és inspiráló barátsága. A következő esztendő Chopin megdicsőülése volt. Hillerrel és Liszttel Bach egy három zongorára írt versenyművét játszotta. Miss Smithson, a nagy ír Shakespeare-színésznő tiszteletére Liszttel lépett ismét dobogóra. A híres szalonokban mindenkit meghódított. Chopinben egyre többször s egyre erősebben szólal meg a honvágy, de egyben a szorongató sejtelem is, hogy nem fogja többé viszontlátni szüleit, hazáját és barátait. Wojcziechowskihoz írott levele komor és gyötrelmekről vall: „Mindig kínoz valami: rossz előérzet, nyugtalanság, szorongató álom, álmatlanság, vágyódás és közömbösség ... fel-feltörő életkedvemet halálvágy követi..." Ez a halálfélelemtől és szorongásoktól árnyékolt élet csak a szerelemben és a művészetben kereshetett vigasztalást. A zenei élet Berlioz romantikus túlzásait ünnepelte, a hatalmas zenekart, a gigászira való merész törekvést. Berlioz mégis nagy megértéssel és tisztelettel ír Chopin halk és nemes művészetéről: „Chopin egészen különleges művész, úgy is mint előadó, úgy is mint zeneszerző. Egyetlen ismert zenészhez sem tudnám hasonlítani. Sajnos, Chopin zenéjét rajta kívül senki sem képes azzal az egyéni, rögtönzött lendülettel tolmácsolni, amely játékának egyik legfőbb varázsa... Az embernek kedve támad egészen közel menni a hangszerhez s úgy lesni, mintha tündérek és koboldok zenélnének.” Mendelssohn egyik levelében így jellemzi Chopin művészetét: „Tökéletes virtuóz, nagy és tudatos egyéniség, akinek kifejezett iránya van, varázslatos a játéka, és elragadó az egyénisége.” Robert Schumann pedig 1837 januárjában így méltatja: „Olyan, mint a késő éjszaka egy ritka csillaga. Hogy hová, merre halad a pályája, meddig ragyog még, ki tudja azt? De ahányszor megmutatkozik, ugyanaz a mélysötét ragyogás, ugyanaz a világító erő, ugyanaz az élesség, mintha egy gyermek fedezte volna fel.” De ez az álmokból született, árnyalatosan költői játék egyre halványabbnak látszott Berlioz és Meyerbeer mellett, az erős és ékesszóló, a pontos és határozott virtuózok között. Chopin úgy érezte, hogy E-moll zongoraversenyét sem értette meg a közönség. A koncertezés nem való neki, Lisztet megihleti az ezernyi hallgató, őt megrémíti. Liszt szárnyakat kap a hallgatóitól, az ő játékának árnyalatai elvesznek a Conservatoire hatalmas falai között. Párizs szalonjaiban egy nap híre ment, hogy Chopin George Sand-nal, a kor divatos, népszerű írónőjével és annak két gyermekével Majorkába utazott... Mert Chopin beteg volt, a tüdejének friss tengeri levegő, a szívének szerelem és elboruló művészetének szikrázó napfény kellett ... 1838 októberének utolsó napjaiban Perpignanban találkozottChopin George Sand-nal s együtt utaztak tovább Barcelonába. Onnan tovább, ugyanazon az úton, amelyen nemrég Musset-vel járt kettesben George Sand... Az örökös búcsú és a lemondás évei következtek, kihűlt szerelem napjai, felvillanó géniuszának ajándékaitól gazdagok... Párizsban halt meg 1849. október 17-én. A Madeleine-templomban búcsúztatták. A templomban Mozart Requiemjét játszották és énekelték, a menetben Chopin gyászindulóját... A nyüzsgő boulevardokon megálltak a cabriolettek és a járókelők, s utat nyitottak a koporsónak. Franciaország legnagyobb írói, művészei kísérték Chopint utolsó útjára... Csak a testét temették el a Père-Lachaise-temetőben, a szívét — utolsó kívánsága szerint — Lengyelországba küldték. Szívének urnája a varsói Szent Kereszt-templomban volt Hitler támadásáig. Amikor a német fasizmus pusztítva és gyújtogatva Lengyelországra tört s elrabolt vagy megsemmisített mindent, ami a lengyel múltból nagy volt és erőt adó — lengyel munkások siettek Chopin szívének megőrzésére ... Milanowekbe vitték, ott ásták el, majd a hitleri támadás előretörésekor tovább vitték, tovább rejtegették az urnát S még mindenütt rom volt és pusztulás, amikor szülőháza előtt, Zelazowa Wola kertjében, az új életre ébredt Varsó városának a lengyel munkásság visszaadta a drága ereklyét.* Álltam Chopin párizsi sírja és a varsói Szent Kereszt-templom sötét oldalhajójában a szívét őrző urna előtt, s újra átéreztem küzdelmes életének drámáját. De még a sírja mellett sem az elmúlásra, hanem virágzó életére kellett gondolnunk, a hangversenytermekre, amelyekben amíg csak ember él, felhangzanak majd megrendítő remekművei. Mert Chopin él és vigasztal, elábrándoztat és lelkesít, hevíti és erősíti az emberiséget az igazságért folyó harcai között... Barabás Tibor Százötven évvel ezelőtt, február 22-én született Barabás Miklós (1810—1898), korának egyik legjellegzetesebb s legnépszerűbb arckép- és életképfestője, a magyar népies és nemzeti festészeti irányzat első képviselője. Ő valósítja meg a kor magyar arcképfestészetének mintapéldáit. Nagyszerű portréi vetekszenek a korszak hasonló irányzatú, legkiválóbb külföldi mestereinek a műveivel. S az életkép műfajában is maradandót alkot. E műveinek összefogott, biztos kompozíciója, bensőséges színei, vonzó alakjai ma is a valóság melegségével szólnak a szemlélőhöz. Itt bemutatott, Vásárra utazó román család című életképével 1844-ben igen nagy elismerést aratott bécsi kiállításán is; abban az időben magyar festővel ez nemigen fordult elő.