Népszabadság, 1960. február (18. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-21 / 44. szám

A MÉIPMAmmÁG KmmiRMM MELMmiLETm SZÜLETÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJÁRA Százötven éve — 1810. február 22-én — a Zelazowa Wola-i intéző házában született Fryderyk Chopin, a zongora, a klasszikus romantika mestere, a szerelem érzéseinek s az ifjúkori ábrándok­nak ihletett költője. Születésének évfordulóján a világ nagy váro­sainak koncerttermeiben felhang­­zanak etűdjei és mazurkái, zon­goraversenyei és rondói, s hirde­tik az ifjú mester halhatatlan éle­tét és inspiráló szellemét. Zelazowa Wola-i szülőháza, az Utrata patak árnyas fűzfái alatt igazi zarándokhely. Chopin zon­goráján minden vasárnap fel­hangzanak mazurkái, balladái vagy etűdjei. Lengyelország leg­kiválóbb pianistái találkoznak itt a fiatalokkal s a világ minden ré­széből idezarándokló zenebarátok­kal, s egyesülnek Chopin művé­szetének romantikus varázslatá­ban. Szülőháza előtt virágzik a kert. Itt gyarapodott Chopin képzelete, itt a kis patak, amelynek lassan csordogáló vizét bámulta, ritmu­sát hallgatta, itt nyúlnak égig a fák, amelyeknek magasságát iri­gyelte a később is idelátogató kis Fryderyk. A szülőházba, a vasárnapi kon­certeken, a zongoristán kívül sen­ki sem léphet be... A kitárt ab­lak alatt áll a zongora; az érzé­sek ünnepélyes csendjében mesz­­szire kihangzanak az egyik ma­­zurka dallamai, és a kertet, a fá­kat, a felhőket egyszerre Chopin szemével, szívével látjuk. S leg­bensőbb érzései szólnak hozzánk. Lázas, igazi szenvedély, a kedve­sét hívó vágy szólama. Sejtés és öröm, remény és keserűség, sze­lídség és vihar. Hány emberi ér­zés torlódik egymásra és ömlik egybe, akkora erővel és olyan őszintén, hogy a szívünk megfia­talodik tőle. Dallamainak várat­lan íve olyan, mint a hirtelen felröppenő madáré, de szemmel, szívvel mégis követhető. Chopin mazurkái nemcsak lengyel tán­cok; lelkének táncai. Mert min­den, amit a Mazowsze földjén arató legényektől, a marokszedő lowicsi lányoktól hallott, minden dal, minden hang romantikus kedélyének ábrándjaiba ömlött. A népdal-motívum meglepő vál­tozatokban gazdagodik nála, anélkül, hogy a variációk indája elborítaná. És minden érzése az emlékezés — Chopin férfikorát, dicsőségének éveit Párizsban élte —, a honvágy fátyolon át dereng. * Skarbek grófék francia nyelv­tanára, Nicolas, Chopin Fry­deryk születése után nemsokára Varsóba költözött. A gyermeket Adalbert Zywny tanította zongo­rára, majd Elsner mester össz­hangzattanra, a zeneszerzés alap­jaira. Mindkét tanítója a német klasszikusok híve volt. A varsói konzervatórium év­könyvébe a következőket jegyezte be Elsner: „Fryderyk Chopin (har­madéves növendék) rendkívüli te­hetség, zenei lángelme.” Zenei képzését csapongó hangulata rap­­szódikussá tette, öreg mestere így nyugtatgatta a szülőket: „Hagyni kell a fiút. Ha letér egy kicsit a járt útról, csak azért teszi, mert a maga lábán akar járni. Valamikor olyan műveket fog alkotni, mint senki más ...” Tizennégy éves ko­rában Sándor cár előtt már saját improvizációit és Moscheles Alleg­­róját játssza. 1825-ben megjelenik első műve, a C-moll rondo. Nem­sokára megírja második opuszát, variációit egy Mozart-témára. Ro­bert Schumann így kiáltott fel ol­vasásakor: „ ... Le a kalappal, ez lengész!...” Chopint zenei eszmé­nyei a klasszikusokhoz és a ro­mantikusokhoz vonzzák. Általuk keresi helyét a zene világában, mert az igazi egyéniséget a meste­rek sohasem kötik meg, sokkal in­kább felszabadítják. De nincs olyan művészi irány, amely pótol­hatná az élet érzéseit és ösztönzé­sét. Minden kész már benne az egyéniség kiformálódásához, csak egy nagy érzés izzásában kell megedződnie. Chopin szerelmes lesz. De a hivatás, a küldetés elsza­kítja ideáljától, Konstanzától. Bécsbe megy. Barátai hosszú úton elkísérik, s az egyik így búcsúzott tőle: „Bárhol leszel és bárhová kerülj, ne felejtsd el soha a szülő­földedet. Mindig forró és hű szív­vel szeresd a hazát! Gondolj Len­gyelországra! Gondolj barátaid­ra!” A húszéves ifjút már meg­előzte híre. Bécsben Hummel, a zeneszerzők veteránja és Malfatti doktor, Beethoven egykori orvosa veszi védelmébe. Chopin beleveti magát Bécs zenei életébe, amikor 1830. november 29-én híre érke­zik, hogy Varsóban kitört a forra­dalom ... Chopin nem tud elha­tározásra jutni, gyorspostára ül, barátja, Titusz után siet, azután mégis visszafordul. Ostorozza ma­gát: „Tudom, hogy a leghatáro­zatlanabb lény vagyok a földön.” Ismét hazaindulna: „Mintha ál­modnék, mintha most is ott vol­nék köztetek!... Miért nem lehe­tek veletek a veszedelemben? ...” A család és a baráti kör óvja és inti. Stuttgartban éri utol a tra­gikus hír, Osztrolenkánál győzött a túlerő, Varsó elesett... A for­radalom feletti aggodalmaiból, gyötrelmeiből és reményeiből szü­letik meg C-moll etűdje, a forra­dalmi etűd... * Chopin Párizsban. Útja az Operába, a zenetermekbe vezet. Lablache-t és Pastát di­csőíti, megismerkedik Cherubini­­vel és Rossinival, így ír az apjá­nak: „Semmi sem törheti meg bennem a talán túl merész, de ne­mes szándékot: egy új művészi kor­szakot teremteni!" Mendelssohn, Liszt, Schumann dicsőítik művé­szetét, s már Fielddel együtt em­legetik nevét. Maga sem érti, hogyan került ilyen gyorsasággal a művészi és társadalmi élet csú­csára. „A legelőkelőbb körökbe járok, követek, hercegek, minisz­terek és más, hasonlók közé, s magam sem értem, hogy kerül­tem közéjük, mivelhogy erre so­hasem törekedtem... De azonnal nagyobb a tehetséged, ha az an­gol vagy a francia követ estélyén hallottak téged ... Máris a művé­szek általános megbecsülését és barátságát élvezem, noha csak egy esztendeje, hogy itt vagyok... nagyhírű művészek nekem ajánl­ják kompozíciójukat.” Valahol így írt: „Szerettem a karlistákat... s én magam, forradalmár va­gyok!" Forradalmár? Igen. Noha a Pontheusig hullámzó tömeg or­kánja megrémítette, mégis jog­gal nevezi magát forradalmárnak. Részese és költői lelke volt annak a hősi és merész úttörő csoport­nak, amely az 1830-as és 1840-es években annyi győzelmes csatát vívott a forradalmi romantika zászlaja alatt. Egy új művészi korszak eljöve­telét kívánta, egész életét és mű­vét ennek szolgálatába állította. Szenvedélyesen és boldogan üd­vözölte a zenei romantika minden művét, minden új hangját: We­­bert, Mendelssohnt, Lisztet és Meyerbeer ördög Róbertját..Nagy idők! Victor Hugó minden drámá­jának bemutatása társadalmi ese­mény volt, írásait vihar követte, Musset, Lamartine, de Vigny, Sainte-Beuve, Dumas és Balzac nevétől visszhangzott a művészi élet, egyszerre újult meg a drá­ma és az opera, a regény és a tanulmány, a festészet és a zene. Delacroix-t, a festőt nemcsak ba­ráti érzések kapcsolták Chopin­hez, hanem mélyen azonos művé­szi felfogásuk is. Berlioz 1830-ban írta meg Fantasztikus Szimfóniá­ját, Meyerbeer, Halévy is a ro­mantikusok oldalán álltak, Liszt és Chopin a romantika klasszikus irányát kereste. Egy egész művé­szi nemzedék lázadása volt ez a klasszikus formák kihűlt világa ellen. A polgári forradalmak vil­lamos feszültsége töltötte meg a társadalmat. Chopin boldogan olvadt bele a művészi ébredés nagy kor­szakába, amelynek eszméjét, ér­zéseit magában hordozta és meg­szólaltatta, mielőtt harci prog­ramjáról bárkitől hallott volna. De őt is bátorította és lelkesítette a párizsi közszellem, a zenei élet mindenre kiható megújulása, Liszt Ferenc őszinte és inspiráló barátsága. A következő esztendő Chopin megdicsőülése volt. Hillerrel és Liszttel Bach egy három zongo­rára írt versenyművét játszotta. Miss Smithson, a nagy ír Shakes­­peare-színésznő tiszteletére Liszt­tel lépett ismét dobogóra. A híres szalonokban mindenkit meghódí­tott. Chopinben egyre többször s egyre erősebben szólal meg a honvágy, de egyben a szorongató sejtelem is, hogy nem fogja töb­bé viszontlátni szüleit, hazáját és barátait. Wojcziechowskihoz írott levele komor és gyötrelmekről vall: „Mindig kínoz valami: rossz előérzet, nyugtalanság, szoronga­tó álom, álmatlanság, vágyódás és közömbösség ... fel-f­eltörő élet­kedvemet halálvágy követi..." Ez a halálfélelemtől és szoron­gásoktól árnyékolt élet csak a sze­relemben és a művészetben ke­reshetett vigasztalást. A zenei élet Berlioz romantikus túlzásait ünnepelte, a hatalmas zenekart, a gigászira való merész törekvést. Berlioz mégis nagy megértéssel és tisztelettel ír Chopin halk és nemes művészetéről: „Chopin egészen különleges művész, úgy is mint előadó, úgy is mint zeneszer­ző. Egyetlen ismert zenészhez sem tudnám hasonlítani. Sajnos, Cho­pin zenéjét rajta kívül senki sem képes azzal az egyéni, rögtönzött lendülettel tolmácsolni, amely já­tékának egyik legfőbb varázsa... Az embernek kedve támad egé­szen közel menni a hangszerhez s úgy lesni, mintha tündérek és koboldok zenélnének.” Mendelssohn egyik levelében így jellemzi Chopin művészetét: „Tökéletes virtuóz, nagy és tudatos egyéniség, akinek kifejezett irá­nya van, varázslatos a játéka, és elragadó az egyénisége.” Robert Schumann pedig 1837 januárjá­ban így méltatja: „Olyan, mint a késő éjszaka egy ritka csillaga. Hogy hová, merre halad a pályá­ja, meddig ragyog még, ki tudja azt? De ahányszor megmutatko­zik, ugyanaz a mélysötét ragyogás, ugyanaz a világító erő, ugyanaz az élesség, mintha egy gyermek fedezte volna fel.” De ez az álmokból született, ár­nyalatosan költői játék egyre hal­ványabbnak látszott Berlioz és Meyerbeer mellett, az erős és ékesszóló, a pontos és határozott virtuózok között. Chopin úgy érez­te, hogy E-moll zongoraversenyét sem értette meg a közönség. A koncertezés nem való neki, Lisztet megihleti az ezernyi hallgató, őt megrémíti. Liszt szárnyakat kap a hallgatóitól, az ő játékának ár­nyalatai elvesznek a Conserva­­toire hatalmas falai között. Párizs szalonjaiban egy nap hí­re ment, hogy Chopin George Sand-nal, a kor divatos, népsze­rű írónőjével és annak két gyer­mekével Majorkába utazott... Mert Chopin beteg volt, a tüde­jének friss tengeri levegő, a szí­vének szerelem és elboruló mű­vészetének szikrázó napfény kel­lett ... 1838 októberének utolsó napjai­ban Perpignanban találkozott­­Chopin George Sand-nal s együtt utaztak tovább Barcelonába. On­nan tovább, ugyanazon az úton, amelyen nemrég Musset-vel járt kettesben George Sand... Az örökös búcsú és a lemondás évei következtek, kihűlt szerelem napjai, felvillanó géniuszának ajándékaitól gazdagok... Párizsban halt meg 1849. októ­ber 17-én. A Madeleine-temp­­lomban búcsúztatták. A temp­lomban Mozart Requiemjét ját­szották és énekelték, a menetben Chopin gyászindulóját... A nyüzsgő boulevardokon megálltak a cabriolettek és a járókelők, s utat nyitottak a koporsónak. Franciaország legnagyobb írói, művészei kísérték Chopint utolsó útjára... Csak a testét temették el a Père-Lachaise-temetőben, a szívét — utolsó kívánsága szerint — Lengyelországba küldték. Szívé­nek urnája a varsói Szent Ke­reszt-templomban volt Hitler tá­madásáig. Amikor a német fasiz­mus pusztítva és gyújtogatva Lengyelországra tört s elrabolt vagy megsemmisített mindent, ami a lengyel múltból nagy volt és erőt adó — lengyel munkások siettek Chopin szívének megőrzé­sére ... Milanowekbe vitték, ott ásták el, majd a hitleri támadás előretörésekor tovább vitték, to­vább rejtegették az urnát S még mindenütt rom volt és pusztulás, amikor szülőháza előtt, Zelazowa Wola kertjében, az új életre ébredt Varsó városának a lengyel munkásság visszaadta a drága ereklyét.* Álltam Chopin párizsi sírja és a varsói Szent Kereszt-templom sötét oldalhajójában a szívét őrző urna előtt, s újra átéreztem küz­delmes életének drámáját. De még a sírja mellett sem az elmú­lásra, hanem virágzó életére kel­lett gondolnunk, a hangverseny­­termekre, amelyekben amíg csak ember él, felhangzanak majd megrendítő remekművei. Mert Chopin él és vigasztal, elábrán­­doztat és lelkesít, hevíti és erősíti az emberiséget az igazságért folyó harcai között... Barabás Tibor Százötven évvel ezelőtt, február 22-én született Barabás Miklós (1810—1898), korának egyik legjellegzetesebb s legnép­szerűbb arckép- és életképfestője, a magyar népies és nemzeti festészeti irányzat első képviselője. Ő valósítja meg a kor ma­gyar arcképfestészetének mintapéldáit. Nagyszerű portréi ve­tekszenek a korszak hasonló irányzatú, legkiválóbb külföldi mestereinek a műveivel. S az életkép műfajában is maradan­dót alkot. E műveinek összefogott, biztos kompozíciója, ben­sőséges színei, vonzó alakjai ma is a valóság melegségével szól­nak a szemlélőhöz. Itt bemutatott, Vásárra utazó román család című életké­pével 1844-ben igen nagy elismerést aratott bécsi kiállítá­sán is; abban az időben magyar festővel ez nemigen fordult elő.

Next