Népszabadság, 1960. november (18. évfolyam, 259-284. szám)
1960-11-27 / 282. szám
Mielőtt elindulunk, a hadnagy és a gépkocsivezető géppisztolyokat vesznek elő a csomagtartóból. Komor arccal, szótlanul betöltik a tárakat, majd a hadnagy hozzám fordul: „Magyar bajtárs! Ért-e a pisztolykezeléshez?” Meghökkenek: „Igen, természetesen — mondom. — Hiszen voltam katona ... De miért kérdi? S minek ez a nagy, szokatlan előkészület — mutatok a géppisztolyokra. — Történt talán valami?” • A hadnagy egy pillanatig habozik, s a száját harapdálja. „Tudja, lehet, hogy szükség lesz ezekre — mutat a géppisztolyokra. — Az éjszaka, nem messze innen megöltek egy parasztmilicistát. Orvul, hátulról végeztek vele egy géppisztolysorozattal. A holttestre egy cédulát erősítettek, ezzel a felirattal: »Ez már a harmadik ... A többiek is sorra kerülnek.« Igen, kétségtelen, hogy ellenforradalmi banditák követték el ezt a bestiális gyilkosságot, s valóban két hét alatt ez már a harmadik ezen a környéken. Ma hajnal óta riadókészültséget rendelt el a hadsereg és a milícia helyi parancsnoksága, s megkezdődött a környező mocsaras vidék átfésülése. S a mi utunk éppen a gyanús vidékeken vezet át... Hiszen volt katona, s önöknél is voltak ellenforradalmárok, tehát értheti, hogy miről van szó ...” Rátérünk az országos műútra, s gépkocsivezetőnk mintegy negyedórás út után, mit sem törődve az országút szélén elhelyezett sebességkorlátozási figyelmeztetésekkel, 90 mérföldes sebességre kapcsol. Szeretné, ha minél előbb átjutnánk a mocsaras vidéken, ahol feltehetőleg az ellenforradalmi banda rejtőzködik. Feltűnő, hogy egyetlen jármű sem jön szembe velünk, pedig már világosodik. Éppen egy dombtetőre érünk, amikor gépkocsivezetőnk oly hirtelenül fékez, hogy előrebukunk az ülésen. Messze előttünk — innen a magasból jól láthatjuk — az országutat sötét tömeg zárja el. Amint gépkocsink megáll, a hadnagy azonnal kiszállásra szólít fel bennünket. Hangja parancsként csattan. S miután kiugrálunk a kocsiból, odaveti felénk: „A dombon vagyunk. Nem tudhatjuk, ki vagy mi az ott előttünk. Visszafordulni már nincs idő. Túlságosan is jó célpontot nyújtunk.” Minden eshetőségre készen, igyekszünk rejtekhelyet találni az országút melletti magas fűben. A gépkocsivezető előreszegezi gép- 7. A Sophgar kapitánya pisztolyát, a hadnagy pedig a szeméhez emeli távcsövét. Néhány pillanatig feszült arccal szemlélődik, majd felderül az arca: „A mieink! Milicisták! Két dzsipet keresztbe állítottak az úton! Mehetünk tovább!” A dzsipeknél géppisztolyos milicisták vesznek körül. Rövid igazoltatás után felelősük elmondta, hogy az akció ma véget is ért: az ellenforradalmárokat rövid tűzharc után elfogták. Vezetőjük egy Batista-féle katonatiszt volt, akiről azt hitték, hogy külföldre szökött a forradalom győzelme idején. Rajta kívül nyolc tagja volt a bandának: volt földbirtokosok fiai és olyan hétpróbás hazaárulók, akik a Batista-rendszer idején súlyos bűnöket követtek el a kubai nép ellen, s sokáig Floridában kerestek menedéket. Ez utóbbiak nemrég tértek vissza hamis útlevelekkel, s azt a feladatot kapták megbízóiktól, hogy igyekezzenek terrorakciókkal megfélemlíteni a népet, s zavart és bizonytalanságot kelteni. Ennyi az, amit az előzetes kihallgatás során megtudtunk... „Hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt úgyszólván minden fontos dolgot megtudni róluk?” — kérdem kissé hitetlenkedve. „Látta volna csak, amikor elfogtuk őket” — nevet fel a felelős. — Ilyen gyáva és életükért rettegő embereket már régen láttam. Persze, „hősök” voltak, amikor orvul gyilkoltak ... Pedig ők is tudhatják, hogy a büntetésük csak halál lehet, de hát még mindig reménykednek, hogy a gyilkosságokat egymásra háríthatják. Egymásra vallottak, igyekezett mindenikük a másikat minél jobban befeketíteni, s így állt össze róluk a kép. Egyébként alig bírtam viszszatartani embereimet, hogy ne a helyszínen ítélkezzenek felettük... A dzsipek félreállnak az útból, mehetünk tovább. Most már a sebességkorlátozásokat betartva, haladunk előre. Teherautók haladnak el mellettünk, éneklő parasztmilicistákkal. Az akció véget ért, mennek vissza dolgozni szövetkezeteikbe. Majd autók, parasztszekerek, lovasok jönnek szembe velünk. Az országúton helyreáll a szokásos békés, hétfő délelőtti forgalom. Két óra múlva megérkezünk utunk végcéljához, a Soplyar termelőszövetkezethez, amelynek nagy a híre egész Kubában. Az alapító tagok már a második esztendőt kezdték el, s nagy sikerrel gazdálkodnak. Ma már az egykori Soplyar szövetkezet csupán magja, központja a mostaninak állandóan terjeszkedik. A földreformintézet újabb meg újabb családokat gyűjt össze azokon a vidékeken, ahol a földbirtokosok a forradalom előtt törpebérlőkkel műveltették meg a földjeiket, s idehozza őket a Sopligar környékére, ahol azelőtt bérmunkásokkal dolgoztattak a földesurak, s itt új termelőszövetkezeteket szervez. Ezzel párhuzamosan folyik a mocsaras vidékek lecsapolása is, s újabb földterületeket vesznek művelés alá. Mindezt a hadnagy mondta el, mielőtt megérkeztünk az administrádor (szövetkezeti elnök) irodája elé. Az iroda ajtaját azonban zárva találtuk. Az elnök valahol kint van a földeken — kapjuk a felvilágosítást — a tienda del pueblóban (népboltban). Tanácstalanul állunk, amikor lovas érkezik az iroda elé. Ő is az administrádort keresné A fakitermelésnél dolgozik, ő a csoportjának kapitánya (így hívják a brigádvezetőt), s amiatt jött, hogy megsürgesse a ma reggelre ígért tíz teherautót. „Tegnap, vasárnap is dolgoztunk — mondja —, forradalmi munkában, mert jól tudjuk, hogy milyen nagy szükség van a fára az építkezéseknél. S most, amikor készen vagyunk, nem jönnek a teherautók. Pedig kaptunk erősítést is, háromszor annyian vagyunk kint az erdőben, mint máskor, s embereim kénytelenek tétlenül várakozni a rossz szervezés miatt.” S a kapitány bosszúsága csak növekszik, amikor az elnök felesége közli vele és velünk, hogy férje csak késő délután tér viszsza. Mérgében földhöz vágja szalmakalapját s nagyot káromkodik. Vissza kell tehát sürgősen térnie embereihez, s így örömmel fogadja, amikor felajánljuk, hogy gépkocsinkkal visszavisszük. A kapitány mellém ül, s én útközben a szövetkezeti életről faggatom. Cukornádat, dohányt, henekent (kötelek és zsákok gyártásához használt növény), földimogyorót és burgonyát termelnek elsősorban. De fa- és nádkitermeléssel, halászattal és szénégetéssel is foglalkoznak. Nemrég alakult meg a tehenészetük is. A városokban, a munkások körében nagy sikerrel folyik az úgynevezett „tehénhónap”, amelynek keretében a dolgozók fizetésük egy részét felajánlják, de általában a városok egész lakossága is részt vesz a gyűjtésben. Ezeket az összegeket arra fordítják, hogy külföldön teheneket vásároljanak a kubai termelőszövetkezetek részére. Az Egyesült Államok ugyanis megszüntette a tejpor szállítását, s így Kubában tejellátási nehézségek keletkeztek. Ezen akarnak most segíteni a „tehénhónappal”. A Sophyar is az akció keretében kapta a teheneket. A kapitány még elmondja, hogy nagy sikerrel gazdálkodnak. Három-négy hónappal az ideérkezése után már minden szövetkezeti paraszt új, modern házba költözhet. A ház árát öt esztendő alatt köteles letörleszteni. Itt is csak a családfők a tagok, s előlegként a zárszámadásig 4 peso napszámbért fizet nekik a termelőszövetkezet igazgatósága. Ez talán a legmagasabb összeg egész Kubában, amit termelőszövetkezet fizet tagjainak. Ha családtag is dolgozik, minden teljesített munkanapért 5 és fél pesót kap. „Jövőre nagy terveink vannak — folytatja a kapitány. — Kevés a munkaerőnk, pedig ki akarjuk még terjeszteni is a gazdálkodást. Ezért napközi otthont és bölcsődét építünk, s megszervezzük a közös főzést és mosást az egész szövetkezet számára, hogy így az asszonyokat is bevonhassuk a szövetkezet munkájába.” Közben meg is érkeztünk az erdőnek arra a részére, ahol a fakitermelés folyik. Valóban, mindenütt áll a munka, az emberek a szalmatető alatt elhelyezett fűrészgépeket ülik körül, s szivaroznak vagy cigarettáznak. A kapitány néhány szóval beszámol sikertelen küldetéséről. Nagy zúgolódás fogadja szavait. Egyesek azt firtatják, hogy ebben az esetben az igazgatóság az el nem végzett munkájukért is kifizeti-e majd a teljes napszámbért. A többség viszont arról beszél, hogy ilyen és ehhez hasonló szervezetlenségek miatt év végén kevesebb lesz majd a tiszta jövedelem. Az általános hangzavarban a hadnagy megszólal: „Ne zúgolódjanak, emberek, hiszen nem akármilyen nap ez a mai. Las Villásban az éjszaka az ellenforradalmi banditák ismét meggyilkoltak egy parasztmilicistát. S ma hajnalban el is fogták a volt földesurakból és más hazaárulókból álló bandát. Le volt zárva az országút jó időre. Lehet tehát, hogy ezért késnek a teherautók, vagy talán azért, mert a milícia odaszállítására vették igénybe őket...” A hadnagy szavaira egyszerre izzóvá válik a hangulat. Kérdésekkel ostromolják, s el kell mondania mindent, amit csak tud az akcióról. „Csak kaphatnék egyszer egy ilyen banditát a kezem közé — kiált fel haraggal egy magas, izmos fiatalember —, majd megtanítanám arra, hogy mi vár azokra, akik ellenünk törnek!” Mások is azt fájlalják, hogy a Sophyar milicistáit kihagyták az akcióból. „Mennyire nem ismernek ezek a földesúri csemeték bennünket — fakad ki a kapitány. — Ezek s megbízóik odaát Floridában, azt hiszik, hogy csak néhány gyilkosságra és ellenforradalmi bandára van szükség, s mi majd megijedünk, bizonytalankodni kezdünk, s újra jöhet az ő idejük. No, erre aztán várhatnak akár az ítélet napjáig — teszi hozzá nevetve. — Képzelje csak, bajtárs — fordul hozzám —, nemrég amerikai újságírók jártak nálunk. Megmutogattunk nekik mindent, hadd lássák, hogyan élünk, hiszen ellenségeink előtt sincs titkolni valónk. Egyikük csak csak nézte elképedve a mi népboltunkat, s amikor az ingyenes orvosi szolgáltatásról beszéltünk, elborzadva felkiáltott: „De hiszen ez már a kommunizmus!” A brigádtagok, akik pedig ki tudja hányadszor hallják a történetet, harsányan felnevetnek. „Tudja mit mondtam neki? — folytatja a kapitány. — Azt, ami az igazság, hogy sem én, sem társaim nem vagyunk kommunisták. Én nem tudom, hogy mi a kommunizmus, én csak forradalmár vagyok. S Fidel Castro sem kommunista. De ha én — fordultam az amerikaihoz—, aki úgy látszik jobban tudja nálamnál, hogy mi er erre a sok boldogságra, amelyben részünk van, azt mondja, hogy ez a kommunizmus, én azt válaszolom, jó, legyen az, s legyek akkor én is kommunista .. „Jönnek! Megérkeztek !** — szakítja félbe kiáltva valaki. Valóban, a távolban az országúton teherautók tűnnek fel. Hamarosan felérkeznek ide hozzánk gépkocsi -vezetőik. A hadnagynak igaza volt: milicistákat szólítottak, s ezért késtek. Serény munka kezdődik. Mielőtt azonban a parasztok vállukra kapnák az első gerendát, hogy a teherautókhoz vigyék, a kapitány vörös ceruzával a következő szöveget írja reá: „Kitermeltük azon a napon, amikor milicistáink leszámoltak egy ellenforradalmi bandával. A Sophgar termelőszövetkezet dolgozói.” Árkus István következik: ÚJ HADMŰVELET A SIERRA MAESTRÁBÓL „Az akció ma véget is ért.. „Csak kaphatnék egyszer egy ilyen banditát a kezem közé!" A Sophyar kapitány: . — Mit tehettünk volna? S hiába szeretném elérni náluk is, hogy megértsék: mást, többet is lehetett és kellett volna tenniük gyermekükért, hasztalan. Az elnézést szeretetnek, az agyonajnározást szülői kötelességnek tartották. „Elvégre felnőtt már, saját keresettel rendelkezik, tudja, mit csinál.” Felnőtt? Azért, mert hosszúnadrágban jár? Különben is, a gyerek félrenevelése nem akkor kezdődött, amikor az első bűncselekményt elkövette. Ez legfeljebb már csak egy durva megnyilatkozása volt a sokévi kényeztetésnek, elnézésnek. Mert kényeztették a gyerekeket ők is, a többiek is. S ha probléma jelentkezett, igyekeztek minél előbb lerázni azt, elbújni előle. Ez persze, a kényelmesebb megoldás. Jóval kényelmesebb, mint utánajárni, mit csinál a fiú szabad idejében, bejárni a munkahelyére, s érdeklődni, hogyan dolgozik, viselkedik, számon kérni minden hibás tettét, s ha nem fog a szép szó, házibüntetéseket alkalmazni, a szülői tekintély erejével jobb belátásra bírni. De hasztalan a vita, még csak nem is érzik, hogy hibáztak. A környezet is felelős Átmegyek Kőváryékhoz. Az idős özvegyasszony már 15 éve egyedül neveli két gyermekét. A szomszédok mondják, hogy az utolsó fillérét is a fiúra és a lányra költötte. „Pedig egyik sem érdemli meg. Béla olyan durva volt a mindig gyenge szívű anyjához, mint kocsis a lovához.” — A rossz barátok, azok vitték bele mindenbe — válaszolja az asszony, ugyanúgy, mint Bíróék. Ők a Kőváry fiút, az özvegyaszszony pedig a Bíróék fiát okolja. — Tudja, miket csinált a fia? — kérdezem. — Hallottam ... Egy lánnyal erőszakoskodott... — Eggyel? Betörtek és garázdálkodtak, embereket ütöttek le... Mindig rendben találta a lakást, amikor hajnalban hazajött a munkából? — Tudja, ez úgy van, nagy fiú már, s az ember nem vonhatja felelősségre, ha meghívja a barátait egy kis iszogatásra ... Nem vonhatja felelősségre a szülő 18—19 éves fiát? Kár a kísérletezésért, hiszen annyira egyforma a szülők véleménye. Leginkább még Kőváry édesanyját, az özvegyasszonyt tudom megérteni. Egyedül volt, hiányzott a férj, az apa kemény keze. De persze, ő sem, és a többiek sem érzik saját felelősségüket. Mint ahogyan a néhány szomszéddal történt beszélgetésből is az derült ki, hogy a ház lakói sem tartották kötelességüknek időben figyelmeztetni a hivatalos szerveket, noha tudták, mit csinál a galeri: „Nem a mi gyerekünk, minek ártsuk bele magunkat más dolgába?” — ezzel ütötték el saját felelősségüket. Pedig nem kétséges, hogy ők is felelősek... A galeri tagjai ma sem törtek meg, fölényesek és pimaszok. De csodálnivaló-e, amikor éveken át akaratlanul is erre nevelték őket a szülők. Pedig a jó gyermeknevelés nemcsak a család, hanem a társadalom érdeke is. Bármennyire is sajnálni valók a szülők, nem lehet elsikkadni a felelősségük felett. S ha azt akarjuk, hogy minden szülő messzemenő kötelességtudattal érezzen gyermekének tettei iránt, akkor jogi eszközökkel is kérjük számon a legkirívóbb esetekben a mulasztást, noha tudjuk, hogy elsősorban — ez esetben is, más esetekben is — a cselekmény elkövetői, a huligán fiatalemberek a felelősek. Szabó László