Népszabadság, 1964. szeptember (22. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-15 / 216. szám
1964. szeptember 15. kedd NÉPSZABADSÁG Négy villamos- és nyolc autóbuszjárat megy majd át az Erzsébet-hídon Tizennyolcezer utast szállítanak óránként (Tudósítónktól.) A Fővárosi Tanács Közlekedési Igazgatósága és a közlekedésrendészet elkészítette azt az új forgalmi rendet, amely az Erzsébethíd átadásával lép majd életbe. A villamosok, autóbuszok útvonalának kijelöléséhez, a járatok elosztásához a közelmúltban lezajlott „honnan hová?” utasszámlálás tapasztalatai adtak támpontot. Ebből hozzávetőlegesen az is kiderült, hogy az új híd milyen mértékben tehermentesíti a régiek forgalmát s a különböző forgalmi csomópontok zsúfoltságát. A Szabadság-hídon és a Lánchídon például jelenleg 16 autóbusz- és villamosjárat közlekedik. A Lánchídon a csúcsforgalomban egy óra alatt 223 autóbusz halad át egy irányba, a Szabadság-hídon 50 autóbusz és 57 villamos. Az Erzsébet-híd megnyitása után a Lánchídon csak 165 autóbusz, a Szabadság-hídon pedig 28 autóbusz és 43 villamos lesz a csúcsforgalom egy-egy órájának átlaga. A számítások szerint az összes áthaladó gépjárművek száma az Árpád-hídon 5, a Margit-hídon 20, a Lánchídon 25, a Szabadsághídon 23, a Petőfi-hídon pedig 10 százalékkal csökken majd az Erzsébet-híd megnyitását követően. Az új hídon a villamosok óránként előreláthatólag 12 ezer utast szállítanak majd, többet mint jelenleg a nagykörúti vagy a kiskörúti villamosok. Az autóbuszok 6300 utast visznek majd útjukra egy óra alatt, nem sokkal kevesebbet, mint amennyit jelenleg a Margit-hídon áthaladó autóbuszok. Az Erzsébet-hídon négyféle ■villamosjárat köti majd össze a főváros két partját. Az új 19-es járat két végállomása a Keleti pályaudvar és a Kelenföldi pályaudvar lesz. A 44-es villamos útiránya Zugló—Rákospataktól a Moszkva térig terjed majd. A 60- as villamos végállomása a Madách térről a Baross térre kerül, innét indul majd céljához, a Csörsz utcához. Végül: a 68-as villamos a Kerepesi úttól a Rákóczi úton, majd a Gellért rakparton közlekedik a Móricz Zsigmond körtérig. E négy járaton a forgalmat nem egységes szerelvények bonyolítják majd le, de a Fővárosi Villamos Vasút mindenképpen nagy befogadóképességű, korszerű kocsikat kíván indítani: a Rákóczi úton a jelenlegihez képest 15 százalékkal növelik a villamosok befogadóképességét. Az Erzsébethídom körülbelül 1 perces időközökben követik majd egymást a szerelvények. Ami a jelenlegi 67-es járatot illeti: a híd megnyitása után az Erzsébet királyné útjáról csak a Baross térig közlekedik; ugyanitt rendezik be a 23- as és 24-es villamosok végállomását. Nyolc autóbuszreláció is útba ejti az Erzsébet-hidat. A 7-es és a 7/c Zuglótól Kelenföldig illetve a Kosztolányi Dezső térig közlekedik, tehát a két végállomás nem változik. A 8-as, a 8/a és a 16-os autóbusz végállomásai a híd pesti hídfőjénél, a Március 15. térnél lesznek. Az előbbi két járat végállomásai is, azonosak a jelenlegivel; a 16-os autóbusz a Lánchíd utcán, a Clark Ádám téren és a Váron át halad , majd a Moszkva térig. A 19-es és 19/a járatok végállomása a Nagy Lajos király úti lakótelep marad, az Erzsébet-hídon keresztül térnek majd Goldmark Károly utcai, illetve Déli pályaudvari végcéljukra. A 89-es autóbusz útvonalául az Aszódi utca—Üllői út—Rákóczi út—Erzsébet-híd—Naphegy tér irányt jelölték ki. Az autóbuszok sűrűsége ugyancsak 1 perces lesz az Erzsébet-hídon csúcsforgalomban. A 4-es, 5-ös, 6-os, 9-es, 39-es, 56-os, 60-as, 121-es, 134-es, 193-as és a buszjáratok vonala a jövőben sem változik. — Hát volt maga csendőr, Futaki bácsi? — Nem én. — Börtönben ült? — Soha. — Fegyelmije volt? — Az se. — Van magának valami baja ezzel a rendszerrel? — Kicsi a nyugdíj — mondja elgondolkozva —, de az se lenne baj, mert dolgoznék én, ha lehetne. Semmi más bajom, semmi. A pártbizottság panaszirodája most üres. A városi pártbizottság titkára előkeresteti a régi jegyzőkönyveket. Megtaláljuk Futaki bácsi nevét. A dátum: március 31. A panaszirodán aznap K. elvtárs, idős veterán volt az ügyeletes. Futaki bácsi ügyéből általa a „panasz tárgya” rovatba ez került: „Nyugdíjas, félállást szeretne”. Az „elintézés módja” rovatba ezt írta: „Felhívtam a figyelmét, hogy figyelje az újsághirdetéseket.” Vagyis K. elvtárs tulajdonképpen meg sem értette a panasz igazi tárgyát, lényegét. A pártbizottság titkára megemlíti, hogy nemrég adott utasítást az illetékes osztálynak; hozzáértő, tájékozott, képzett emberek foglalkoztatásával erősítsék meg a panasziroda, munkáját. Egyébként K. elvtárs szintén szabályszerűen járt el, amikor azt mondta, hogy a rehabilitációnak megvan a maga állami útjamódja, nem a pártbizottságra tartozik. Ezenfelül K. elvtárs még emberséges is volt, mert derűvel, kedélyesen igyekezett vigasztalni Futaki bácsit. „Ne törődjön vele, nem lesz semmi baja, látja, hogy a haja szála se görbül meg.” Futaki bácsi nem nyugodott meg, és elment a bíróságra. Az olvasóiban jogosan merül fel a kérdés: mielőtt ennyi helyre panaszra ment, miért nem kérdezte meg elbocsátásának okát éppen a Falemezgyár személyzeti osztályán? A félelemnek furcsa logikája van. Futaki bácsit — mivel régi tagja a falemezgyári sakkcsapatnak — e csapat vezetője „hozta be” a gyárba, s ezért a veterán sakkozó azt hitte, hogy a központi személyzetin „úgyis haragszanak rá”, ezért nem ment oda. Elmentem hát a személyzeti osztályra én. Kiderült, hogy az elbocsátás oka átszervezés volt. A félállású nyugdíjasokat állományon kívüli béralapból fizetik. Ezt a béralapot már-már túllépték, tehát akkoriban vagy négy embernek mondtak fel, köztük Futaki bácsinak, s általában az idősebbek között is a legfiatalabbaknak. A felmondó levélben azért nem közölnek indoklást, mert ezeket a nyugdíjasokat hónapról hónapra szerződtetik, tehát a szerződtetés meg nem újítása nem követel hivatalos indoklást. Megemlítem a csendőrnyomozói vádat, félelmet. Csodálkoznak: — Erről nem is hallottunk. De még ha az lett volna is! Hát egy 74 éves öregember húsz évvel a felszabadulás után ezért ne lehetne félállású portás!? Ezt csak ő gondolhatja komolyan, szegény. A falemezgyáriak azonban nem tudnak valamiről. Futaki bácsit 1950-ben azzal az indokkal, hogy miniszteri tanácsos volt a régi rendszerben, kitelepítették Budapestről. Elköltözésének másnapján — mint mondja — már az ő lakásában lakott egyik szomszédja. S ezután még jó ideig bekopogott hozzájuk esténként az ügyeletes rendőr, hogy Futaki Sándor itthon van-e... Pedig Futaki bácsit a felszabadulás után igazolták a munkahelyén (mutatja a papínt), nem idő előtt, hanem szolgálati idejének letöltése után nyugdíjazták, nem miniszteri tanácsos volt, hanem csak számvevőségi, még négy évig dolgozott a felszabadulás után... Tizennégy esztendő telt el a kitelepítés, a rendőri zaklatások óta, s jóllehet az akkori módszerekkel régen leszámoltunk, a 74 éves öregember még mindig szúrós rendőrszemekkel, titkos kartonokkal álmodik, és félelemmel ébred. De ha nem űzték el belőle a múlt lidérceit az utóbbi évek változásai, miért nem űzték el őket most azok, akik foglalkoztak ügyével? Futaki bácsi dolgában — ez bebizonyosodott — mindenki szabályszerűen járt el. Egyet azonban, úgy gondolom, mindenütt elmulasztottak. Felvenni a telefonkagylót, tárcsázni a Falemezgyár számát, s egy pillanat alatt összeomlasztani ezt az ostoba, felelőtlen csendőrnyomozói rémmesét. Lehet, hogy ezt a telefont nem írja elő hivatali kötelesség, ügyviteli szabályzat, munkarend, paragrafus, de hát juthatunk-e gyorsan és gyorsabban előre az élet bármely területén, ha mindig csak azt, centire, dekára, szóra, mozdulatra csak pontosan azt tesszük meg, amire az előírások köteleznek? Haladhatunk-e így gyorsabban éppen ott, ahol minden előrelépés a legnehezebb, az emberek tudatának formálásában, az agyak, a szívek tisztogatásában ? Cserhalmi Imre a francia ellenállási harc magyar hőseiről A Párizstól nem messze fekvő Noisy-le-Grand-ban a felszabadulás 20. évfordulója alkalmából vasárnap leleplezték a francia ellenállási mozgalom magyar származású hőseinek emléktábláját. Az ünnepségen a volt frontharcosok és ellenállók szövetségének több száz tagja vett részt. Alexander Braslavskynak, az idegen származású francia ellenállók szövetsége elnökének és Bodon Miklósnak, a magyar szakosztály vezetőjének szavai után Jean Besserer, Noisy-le-Grand polgármestere méltatta a franciaországi magyarok szerepét a fasiszták elleni harcban. Javasolta, hogy Noisy-le-Grand a harcban született barátság további ápolására kössön testvéri szövetséget valamelyik magyar várossal. Az ünnepségen Lakatos Emil a párizsi magyar nagykövetség ideiglenes ügyvivője is felszólalt Megkezdődöt a szakmai hét a mezőgazdasági kiállításon Hétfőn reggel megkezdődött a mezőgazdasági kiállítás szakmai hete. Ennek keretében hétfőtől szombatig minden délelőtt 4000— 5000 szakember tanulmányozza a szakterületéhez tartozó kiállítási bemutatókat. A szakmai hét programjában szereplő 12 szakágazat közül hétfőn a szarvasmarha-, a sertés- és a baromfitartás, a szántóföldi növénytermesztés, a kertészet, a gépesítés és az üzemszervezés legújabb módszereinek és eszközeinek tanulmányozását kezdték meg. A pavilonok és szabad területek anyagát az egyes témák kiváló művelői mutatták be a termelőszövetkezetekből, állami gazdaságokból, szakigazgatási szervektől, oktatási és kutatási intézményekből érkezett szakembereknek. Több témakörből hangzott el előadás és a természetben látottakat szakfilmek egészítették ki. A szakmai héten a nagyközönség naponta délután 2 órától tekintheti meg a kiállítást. A suszter nem maradt a kaptafánál Egy páratlan gyárépítés története — Ki építőipari szakmunkás maguk között? Senki sem jelentkezett. A munkások jót derültek, aztán különböző igazolványokat szedtek elő, amelyekből az építkezéshez látogatóba érkezett építészmérnök-társaság kételkedő, majd csodálkozó vezetője minden kétséget kizáróan megállapíthatta: ezek az emberek itt Cegléd határában tényleg a Ceglédi Cipőipari Vállalatnál cipészek, nem pedig építőipari munkások. — Akkor kétszeresen is minden elismerésünk a maguké — mondták a mérnökök, és árgus szemekkel nézték tovább az új cipőgyár építkezését, amelyen egyetlen hibát sem fedezhettek fel. Pedig már itt magasodnak az üzemcsarnokokat határoló panelek, készülnek a derítők, már felhúzták a portásépületet is, amott lesz a tágas művelődési terem, emitt az irodaépület, a raktár, modern öltözők készülnek majd, mosdók, a téglaalapra feszülő díszes vaskerítés már csaknem körös-körül húzódik. — Ilyet még nem láttunk — így búcsúztak a mérnökök. — Ilyet valóban aligha látott valaki: gyárépítés — társadalmi munkában! Miért építenek a ceglédi cipészek új gyárat? Olyan sanyarú körülmények között aligha dolgoznak nálunk másutt emberek, mint ahogyan ennek a cipőipari vállalatnak a dolgozói mostanáig, s jelenleg is a régi gyárukban. 200 ember a sok évtizedes vályogtákolmányban, nyirkos, sötét odúkban összezsúfolva, egészségtelen, baleset- és tűzveszélyes helyiségekben. Az más lapra tartozik, hogy mindennek ellenére hétszer nyerték el az élüzem címet, az igen kedvelt gyógybetétes gyermekcipőikkel. Nemrég azután hivatalosan értesítették a gyárat: az ódon épületeket lebontják. Már a következő évben. Több emeletes irodaház kerül majd a helyére. A gyár számára kijelölték az új telket, itt, a város szélén, de csak 1969-re épülhet fel az új gyár. Mi történik a gyár nélkül maradó emberekkel? Cegléden nem lenne könnyű munkát találniuk, pláne az asszonyoknak, de a sok cipőipari szakmunkásnak sem, akik mind ebben az üzemben szerezték meg szaktudásukat. Pestre járni munkába? Naponta sok órába telne, a magánéletre alig maradna idő. Látták ezt az igazgatójuknál és a párttitkárnál, ugyanis ők ketten pestiek, utaznak éjszaka, hajnalban, alig vannak a családdal. Már nehéz volna kinyomozni, hogy ki indította el az akciót: építsük meg mi a gyárat! Ha minden férfi 100—100 órát vállalna, a nők 60 órát, a KISZ-esek ugyanennyit... Valamennyien vállalták, többet is ennél. Nem is csak a keresetüket féltették, a gyárat szerették. Egyszer régen, 34 évvel ezelőtt egy munkát kereső vándorlegény szállt le a ceglédi állomáson. Csak néhány percre, hogy öt cigarettát vásároljon, s azután utazott tovább a főváros felé, ott talán felfogadják valahol. Azt sem tudta tán addig, hogy létezik Cegléd nevű város. De milyen szép az állomástól húzódó fasor __Nem is lenne rossz itt élni... „Megpróbálom, legfeljebb a következő vonattal megyek tovább ...” És hogy, hogy nem, a parányi, csak néhány emberrel dolgozó cipészműhelyben, a mostani üzem elődjében, akadt munka. Azóta itt él Farkas Károly. Itt lett szakmunkás, újabban műhelyvezető. Százkilencvennyolc órát dolgozott eddig a jövendő gyáron a vállalt 100 óra helyett. Minden délután és minden vasárnap. Csak a legutóbbi vasárnapon maradt otthon, nem jól érezte magát, fáradt volt, hiába. 59 éves már, megtörténik ez fiatalabbakkal is. Leheveredett, olvasott, de nem ment az olvasás. Letette a könyvet, újra elővette, nem ment... A többiek most kinn vannak az új gyárépületen, nélküle ... Még a nyugdíjasok is, Zetl Mihály, Kissné. .„Az igazgató sem fiatalabb nálam, a párttitkár sem sokkal, ők Pestről utaznak le vasárnaponként... Csak én hiányzom ..Pedig ez a hattyúdal, ezt nem szabad kihagyni, hiszen egy év múlva nyugdíjba megy, az új gyárat hagyja majd örökül a fiataloknak. Végleg letette a könyvet, és elindult utánuk. Ványiné magános asszony. A három gyerekét mégis szépen felnevelte — mi lett volna velük, ha nincs a gyár? A lánya már férjnél van, más megyében élnek, a katonatiszt férjjel. Ványiné büszke rá, a vőre. Pláne amikor a katonatiszt is megjelenik az építkezésen. Ugyanis gyakran eljön ide, hozzá, Ceglédre, látogatóba, s ilyenkor beáll ő is a gyárépítők közé. Ványiné 60 társadalmi munkaórát ígért, 170-nél tart. Annus Péter, Varga Istvánné, a Kiss László vezette szocialista brigád mind családostul érkezik, ilyenkor műszak után, biciklin, motoron, gyalog. Már kétszer annyit teljesítettek, mint amennyit vállaltak. Csak a kereset féltése össztönözte őket? Együtt akartak maradni ezentúl is, ez volt a legfőbb vivőerő. Úgy tervezték, hogy az igazgatói alapból magnetofont vásárolnak. A magnetofont most „megették”. Ebből finanszírozták hat vasárnap társadalmi munkája során a közös ebédeket. Senki sem sajnálta a magnetofont. És még valami, ami összefügg a közös munkával, az együttes pörköltözéssel, mindennel: az a szó, hogy fluktuáció vagy magyarul: munkás vándorlás, ismeretlen náluk. A panelek szerelése, a rengeteg egyéb szerelési, csatornázási munka, tetőfedés, parkettázás stb. nem könnyű. És mennyi anyagra van szükség! Cegléden már úgy ismerik őket: a kincskereső cipészek. Járják a várost, lesik-kutatják, hol akad bontásból származó anyag. Cegléd városát ugyanis rendezik, sok régi tégla, cső, kerítés és egyéb menne veszendőbe. A kincskeresők járják a várost, s amikor valahol hasznavehető anyagra bukkannak, szólnak a tanácsnak, s a tanács segíti őket, kiutalja az anyagot. A kerítés is így született, régi téglából, régi kerítésből. Hogy honnan értenek a legkülönbözőbb építőipari szakmunkához, segédmunkához, és honnan az irányítás tudománya? Elsősorban is a múltjukból... Többen vannak közöttük olyan cipészmunkások, akik midőn valaha nem tudtak elhelyezkedni a szakmájukban, elszegődtek az építőiparba segédmunkásnak. Itt ragadt rájuk az építés tudománya. Ezt azóta, de nagyon sok évvel később (már a közelmúltban), felhasználták , amikor a saját családi házaikat építették. Maguk építették, s gyakran a gyárbeliek segítségével, éppen úgy, mint most a gyárat: hétköznap délutánokon és vasárnapokon. Most pedig gyárépítők lettek. Az eredmény: 1965-re az új gyárukban négyszázan dolgozhatnak a kétszáz helyett, és az évi kétszázezer pár gyerekcipő helyett hatszázezret csinálnak. György István 7