Népszabadság, 1964. szeptember (22. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-15 / 216. szám

1964. szeptember 15. kedd NÉPSZABADSÁG Négy villamos- és nyolc autóbuszjárat megy majd át az Erzsébet-hídon Tizennyolcezer utast szállítanak óránként (Tudósítónktól.) A Fővárosi Tanács Közlekedési Igazgatósága és a közlekedésren­dészet elkészítette azt az új for­galmi rendet, amely az Erzsébet­­híd átadásával lép majd életbe. A villamosok, autóbuszok útvo­nalának kijelöléséhez, a járatok elosztásához a közelmúltban le­zajlott „honnan hová?” utasszám­lálás tapasztalatai adtak támpon­tot. Ebből hozzávetőlegesen az is kiderült, hogy az új híd milyen mértékben tehermentesíti a ré­giek forgalmát s a különböző for­galmi csomópontok zsúfoltságát. A Szabadság-hí­don és a Lánchí­don például jelenleg 16 autóbusz- és villamosjárat közlekedik. A Lánchídon a csúcsforgalomban egy óra alatt 223 autóbusz halad át egy irányba, a Szabadság-hídon 50 autóbusz és 57 villamos. Az Erzsébet-híd megnyitása után a Lánchídon csak 165 autóbusz, a Szabadság-hídon pedig 28 autó­busz és 43 villamos lesz a csúcs­­forgalom egy-egy órájának átla­ga. A számítások szerint az összes áthaladó gépjárművek száma az Árpád-hídon 5, a Margit-hídon 20, a Lánchídon 25, a Szabadság­­hídon 23, a Petőfi-hídon pedig 10 százalékkal csökken majd az Er­zsébet-híd megnyitását követően. Az új hídon a villamosok órán­ként előreláthatólag 12 ezer utast szállítanak majd, többet mint je­lenleg a nagykörúti vagy a kis­­körúti villamosok. Az autóbuszok 6300 utast visznek majd útjukra egy óra alatt, nem sokkal keve­sebbet, mint amennyit jelenleg a Margit-hídon áthaladó autóbu­szok. Az Erzsébet-hídon négyféle ■villamosjárat köti majd össze a főváros két partját. Az új 19-es járat két végállomása a Keleti pályaudvar és a Kelenföldi pá­lyaudvar lesz. A 44-es villamos útiránya Zugló—Rákospataktól a Moszkva térig terjed majd. A 60- as villamos végállomása a Ma­dách térről a Baross térre kerül, innét indul majd céljához, a Csörsz utcához. Végül: a 68-as villamos a Kerepesi úttól a Rá­kóczi úton, majd a Gellért rak­parton közlekedik a Móricz Zsig­­mond körtérig. E négy járaton a forgalmat nem egységes szerelvények bonyolít­ják majd le, de a Fővárosi Vil­lamos Vasút mindenképpen nagy befogadóképességű, korszerű ko­csikat kíván indítani: a Rákóczi úton a jelenlegihez képest 15 szá­­zalékk­al növelik a villamosok be­fogadóképességét. Az Erzsébet­­hídom körülbelül 1 perces időkö­zökben követik majd egymást a szerelvények. Ami a jelenlegi 67-es járatot illeti: a híd megnyi­tása után az Erzsébet királyné útjáról csak a Baross térig közle­kedik; ugyanitt rendezik be a 23- as és 24-es villamosok végállomá­sát. Nyolc autóbuszreláció is útba ejti az Erzsébet-hidat. A 7-es és a 7/c Zuglótól Kelenföldig il­letve a Kosztolányi Dezső térig közlekedik, tehát a két végállo­más nem változik. A 8-as, a 8/a és a 16-os autóbusz végállomásai a híd pesti hídfőjénél, a Március 15. térnél lesznek. Az előbbi két já­rat végállomásai is, azonosak a je­lenlegivel; a 16-os autóbusz a Lánchíd utcán, a Clark Ádám té­ren és a Váron át halad , majd a Moszkva térig. A 19-es és 19/a járatok végállomása a Nagy La­jos király úti lakótelep marad, az Erzsébet-hídon keresztül térnek majd Goldmark Károly utcai, il­letve Déli pályaudvari végcéljuk­ra. A 89-es autóbusz útvonalául az Aszódi utca—Üllői út—Rákóczi út—Erzsébet-híd—Naphegy tér irányt jelölték ki. Az autóbuszok sűrűsége ugyancsak 1 perces lesz az Erzsébet-hídon csúcsforga­lomban. A 4-es, 5-ös, 6-os, 9-es, 39-es, 56-os, 60-as, 121-es, 134-es, 193-as és a­­ buszjáratok vonala a jövő­ben sem változik. — Hát volt maga csendőr, Fu­­taki bácsi? — Nem én. — Börtönben ült? — Soha. — Fegyelmije volt? — Az se. — Van magának valami baja ezzel a rendszerrel? — Kicsi a nyugdíj — mondja elgondolkozva —, de az se len­ne baj, mert dolgoznék én, ha le­hetne. Semmi más bajom, sem­mi. A pártbizottság panaszirodája most üres. A városi pártbi­zottság titkára előkeresteti a régi jegyzőkönyveket. Megtaláljuk Futaki bácsi nevét. A dátum: március 31. A panaszirodán az­nap K. elvtárs, idős veterán volt az ügyeletes. Futaki bácsi ügyé­ből általa a „panasz tárgya” ro­vatba ez került: „Nyugdíjas, fél­állást szeretne”. Az „elintézés módja” rovatba ezt írta: „Fel­hívtam a figyelmét, hogy figyel­je az újsághirdetéseket.” Vagyis K. elvtárs tulajdonkép­pen meg sem értette a panasz igazi tárgyát, lényegét. A pártbi­zottság titkára megemlíti, hogy nemrég adott utasítást az illeté­kes osztálynak; hozzáértő, tájé­kozott, képzett emberek foglalkoz­tatásával erősítsék meg a panasz­iroda, munkáját. Egyébként K. elvtárs szintén szabályszerűen járt el, amikor azt mondta, hogy a rehabilitáció­nak megvan a maga állami útja­­módja, nem a pártbizottságra tar­tozik. Ezenfelül K. elvtárs még emberséges is volt, mert derű­vel, kedélyesen igyekezett vigasz­talni Futaki bácsit. „Ne törődjön vele, nem lesz semmi baja, lát­ja, hogy a haja szála se görbül meg.” Futaki bácsi nem nyugo­dott meg, és elment a bíróságra. Az olvasóiban jogosan merül fel a kérdés: mielőtt ennyi helyre panaszra ment, miért nem kér­dezte meg elbocsátásának okát éppen­ a Falemezgyár személyze­ti osztályán? A félelemnek fur­csa logikája van. Futaki bácsit — mivel régi tagja a falemezgyári sakkcsapatnak — e csapat veze­tője „hozta be” a gyárba, s ezért a veterán sakkozó azt hitte, hogy a központi személyzetin „úgyis haragszanak rá”, ezért nem ment oda. Elmentem hát a személyzeti osztályra én. Kiderült, hogy az elbocsátás oka átszervezés volt. A félállású nyugdíjasokat állo­mányon kívüli béralapból fizetik. Ezt a béralapot már-már túllép­ték, tehát akkoriban vagy négy embernek mondtak fel, köztük Futaki bácsinak, s általában az idősebbek között is a legfiata­­labbaknak. A felmondó levélben azért nem közölnek indoklást, mert ezeket a nyugdíjasokat hó­napról hónapra szerződtetik, te­hát a szerződtetés meg nem újí­tása nem követel hivatalos in­doklást. Megemlítem a csendőrnyomo­­zói vádat, félelmet. Csodál­koznak: — Erről nem is hallottunk. De még ha az lett volna is! Hát egy 74 éves öregember húsz évvel a felszabadulás után ezért ne le­hetne félállású portás!? Ezt csak ő gondolhatja komolyan, szegény. A falemezgyáriak azonban nem tudnak valamiről. Futaki bácsit 1950-ben azzal az indok­kal, hogy miniszteri tanácsos volt a régi rendszerben, kitele­pítették Budapestről. Elköltözé­sének másnapján — mint mond­ja — már az ő lakásában lakott egyik szomszédja. S ezután még jó ideig bekopogott hozzájuk es­ténként az ügyeletes rendőr, hogy Futaki Sándor itthon van-e... Pedig Futaki bácsit a felszabadulás után igazolták a munkahelyén (mutatja a papínt), nem idő előtt, hanem szolgálati idejének letöltése után nyugdí­jazták, nem miniszteri tanácsos volt, hanem csak számvevőségi, még négy évig dolgozott a fel­­szabadulás után... Tizennégy esztendő telt el a ki­telepítés, a rendőri zaklatások óta, s jóllehet az akkori módsze­rekkel régen leszámoltunk, a 74 éves öregember még mindig szú­rós rendőrszemekkel, titkos kar­tonokkal álmodik, és félelemmel ébred. De ha nem űzték el be­lőle a múlt lidérceit az utóbbi évek változásai, miért nem űzték el őket most azok, akik foglal­koztak ügyével? Futaki bácsi dolgában — ez bebizonyosodott — mindenki szabályszerűen járt el. Egyet azonban, úgy gondolom, minde­nütt elmulasztottak. Felvenni a telefonkagylót, tárcsázni a Fale­mezgyár számát, s egy pillanat alatt összeomlasztani ezt az os­toba, felelőtlen csendőrnyomozói rémmesét. Lehet, hogy ezt a te­lefont nem írja elő hivatali köte­lesség, ügyviteli szabályzat, mun­karend, paragrafus, de hát jut­hatunk-e gyorsan és gyorsabban előre az élet bármely területén, ha mindig csak azt, centire, de­kára, szóra, mozdulatra csak pon­tosan azt tesszük meg, amire az előírások köteleznek? Haladha­tunk-e így gyorsabban éppen ott, ahol minden előrelépés a legne­hezebb, az emberek tudatának formálásában, az agyak, a szívek tisztogatásában ? Cserhalmi Imre a francia ellenállási harc magyar hőseiről A Párizstól nem messze fekvő Noisy-le-Grand-ban a felszabadu­lás 20. évfordulója alkalmából va­sárnap leleplezték a francia el­lenállási mozgalom magyar szár­mazású hőseinek emléktábláját. Az ünnepségen a volt fronthar­cosok és ellenállók szövetségének több száz tagja vett részt. Alexander Braslavskynak, az idegen származású francia ellen­állók szövetsége elnökének és Bodon Miklósnak, a magyar szak­osztály vezetőjének szavai után Jean Besserer, Noisy-le-Grand polgármestere méltatta a francia­­országi magyarok szerepét a fa­siszták elleni harcban. Javasolta, hogy Noisy-le-Grand a harcban született barátság további ápolá­sára kössön testvéri szövetséget valamelyik magyar várossal. Az ünnepségen Lakatos Emil a pári­zsi magyar nagykövetség ideigle­nes ügyvivője is felszólalt Megkezdődöt a szakmai hét a mezőgazdasági kiállításon Hétfőn reggel megkezdődött a mezőgazdasági kiállítás szakmai hete. Ennek keretében hétfőtől szombatig minden délelőtt 4000— 5000 szakember tanulmányozza a szakterületéhez tartozó kiállítási bemutatókat. A szakmai hét programjában szereplő 12 szakágazat közül hét­főn a szarvasmarha-, a sertés- és a baromfitartás, a szántóföldi nö­vénytermesztés, a kertészet, a gépesítés és az üzemszervezés leg­újabb módszereinek és eszközei­nek tanulmányozását kezdték meg. A pavilonok és szabad terü­letek anyagát az egyes témák kiváló művelői mutatták be a termelőszövetkezetekből, állami gazdaságokból, szakigazgatási szervektől, oktatási és kutatási intézményekből érkezett szakem­bereknek. Több témakörből hang­zott el előadás és a természetben látottakat szakfilmek egészítet­ték ki. A szakmai héten a nagyközön­ség naponta délután 2 órától te­kintheti meg a kiállítást. A suszter nem maradt a kaptafánál Egy páratlan gyárépítés története — Ki építőipari szakmunkás maguk között? Senki sem jelentkezett. A munkások jót derültek, aztán kü­lönböző igazolványokat szedtek elő, amelyekből az építkezéshez látogatóba érkezett építészmér­­­nök-társaság kételkedő, majd csodálkozó vezetője minden két­séget kizáróan megállapíthatta: ezek az emberek itt Cegléd hatá­rában tényleg a Ceglédi Cipőipari Vállalatnál cipészek, nem pedig építőipari munkások. — Akkor kétszeresen is min­den elismerésünk a maguké — mondták a mérnökök, és árgus szemekkel nézték tovább az új cipőgyár építkezését, amelyen egyetlen hibát sem fedezhettek fel. Pedig már itt magasodnak az üzemcsarnokokat határoló pa­nelek, készülnek a derítők, már felhúzták a portásépületet is, amott lesz a tágas művelődési te­rem, emitt az irodaépület, a rak­tár, modern öltözők készülnek majd, mosdók, a téglaalapra fe­szülő díszes vaskerítés már csak­nem körös-körül húzódik. — Ilyet még nem láttunk — így búcsúztak a mérnökök. — Ilyet valóban aligha látott vala­ki: gyárépítés — társadalmi mun­kában! Miért építenek a ceglédi cipé­szek új gyárat? Olyan sanyarú körülmények között aligha dolgoznak nálunk másutt emberek, mint ahogyan ennek a cipőipari vállalatnak a dolgozói mostanáig, s jelenleg is a régi gyárukban. 200 ember a sok évtizedes vályogtákolmányban, nyirkos, sötét odúkban összezsú­folva, egészségtelen, baleset- és tűzveszélyes helyiségekben. Az más lapra tartozik, hogy minden­nek ellenére hétszer nyerték el az élüzem címet, az igen kedvelt gyógybetétes gyermekcipőikkel. Nemrég azután hivatalosan érte­sítették a gyárat: az ódon épüle­teket lebontják. Már a követke­ző évben. Több emeletes irodaház kerül majd a helyére. A gyár szá­mára kijelölték az új telket, itt, a város szélén, de csak 1969-re épülhet fel az új gyár. Mi történik a gyár nélkül ma­radó emberekkel? Cegléden nem lenne könnyű munkát találniuk, pláne az asszonyoknak, de a sok cipőipari szakmunkásnak sem, akik mind ebben az üzemben szerezték meg szaktudásukat. Pestre járni munkába? Naponta sok órába telne, a magánéletre alig maradna idő. Látták ezt az igazgatójuknál és a párttitkárnál, ugyanis ők ketten pestiek, utaz­nak éjszaka, hajnalban, alig van­nak a családdal. Már nehéz volna kinyomozni, hogy ki indította el az akciót: építsük meg mi a gyárat! Ha minden férfi 100—100 órát vál­lalna, a nők 60 órát, a KISZ-esek ugyanennyit... Valamennyien vállalták, többet is ennél. Nem is csak a keresetüket féltették, a gyárat szerették.­ ­ Egyszer régen, 34 évvel ezelőtt egy munkát kereső vándorlegény szállt le a ceglédi állomáson. Csak néhány percre, hogy öt ci­garettát vásároljon, s azután uta­zott tovább a főváros felé, ott talán felfogadják valahol. Azt sem tudta tán addig, hogy létezik Cegléd nevű város. De milyen szép az állomástól húzódó fa­sor __Nem is lenne rossz itt él­ni... „Megpróbálom, legfeljebb a következő vonattal megyek to­vább ...” És hogy, hogy nem, a parányi, csak néhány emberrel dolgozó cipészműhelyben, a mos­tani üzem elődjében, akadt mun­ka. Azóta itt él Farkas Károly. Itt lett szakmunkás, újabban mű­helyvezető. Százkilencvennyolc órát dolgozott eddig a jövendő gyáron a vállalt 100 óra helyett. Minden délután és minden vasár­nap. Csak a legutóbbi vasárnapon maradt otthon, nem jól érezte magát, fáradt volt, hiába­. 59 éves már, megtörténik ez fiatalabbak­­kal is. Leheveredett, olvasott, de nem ment az olvasás. Letette a könyvet, újra elővette, nem ment... A többiek most kinn vannak az új gyárépületen, nél­küle ... Még a nyugdíjasok is, Zetl Mihály, Kissné. .„Az igaz­gató sem fiatalabb nálam, a párt­titkár sem sokkal, ők Pestről utaznak le vasárnaponként... Csak én hiányzom ..Pedig ez a hattyúdal, ezt nem szabad ki­hagyni, hiszen egy év múlva nyugdíjba megy, az új gyárat hagyja majd örökül a fiatalok­nak. Végleg letette a könyvet, és elindult utánuk. Ványiné magános asszony. A három gyerekét mégis szépen fel­nevelte — mi lett volna velük, ha nincs a gyár? A lánya már férj­nél van, más megyében élnek, a katonatiszt férjjel. Ványiné büsz­ke rá, a vőre. Pláne amikor a katonatiszt is megjelenik az épít­kezésen. Ugyanis gyakran eljön ide, hozzá, Ceglédre, látogatóba, s ilyenkor beáll ő is a gyárépítők közé. Ványiné 60 társadalmi munkaórát ígért, 170-nél tart. Annus Péter, Varga Istvánné, a Kiss László vezette szocialista brigád mind családostul érkezik, ilyenkor műszak után, biciklin, motoron, gyalog. Már kétszer annyit teljesítettek, mint amennyit vállaltak. Csak a kereset féltése össztönözte őket? Együtt akartak maradni ezentúl is, ez volt a legfőbb vivőerő. Úgy tervezték, hogy az igazgatói alap­ból magnetofont vásárolnak. A magnetofont most „megették”. Ebből finanszírozták hat vasár­nap társadalmi munkája során a közös ebédeket. Senki sem saj­nálta a magnetofont. És még valami, ami összefügg a közös munkával, az együttes pörköltözéssel, mindennel: az a szó, hogy fluktuáció vagy magya­rul: munkás vándorlás, ismeret­len náluk.­­ A panelek szerelése, a rengeteg egyéb szerelési, csatornázási munka, tetőfedés, parkettázás stb. nem könnyű. És mennyi anyagra van szükség! Cegléden már úgy ismerik őket: a kincskereső cipé­szek. Járják a várost, lesik-kutat­­ják, hol akad bontásból szárma­zó anyag. Cegléd városát ugyanis rendezik, sok régi tégla, cső, ke­rítés és egyéb menne veszendőbe. A kincskeresők járják a várost, s amikor valahol hasznavehető anyagra bukkannak, szólnak a ta­nácsnak, s a tanács segíti őket, kiutalja az anyagot. A kerítés is így született, régi téglából, régi kerítésből. Hogy honnan értenek a legkü­lönbözőbb építőipari szakmunká­hoz, segédmunkához, és honnan az irányítás tudománya? Elsősor­ban is a múltjukból... Többen vannak közöttük olyan cipész­munkások, akik midőn valaha nem tudtak elhelyezkedni a szak­májukban, elszegődtek az építő­iparba segédmunkásnak. Itt ra­gadt rájuk az építés tudománya. Ezt azóta, de nagyon sok évvel később (már a közelmúltban), fel­használták , amikor a saját csa­ládi házaikat építették. Maguk építették, s gyakran a gyárbeliek segítségével, éppen úgy, mint most a gyárat: hétköznap dél­utánokon és vasárnapokon. Most pedig gyárépítők lettek. Az eredmény: 1965-re az új gyárukban négyszázan dolgozhat­nak a kétszáz helyett, és az évi kétszázezer pár gyerekcipő he­lyett hatszázezret csinálnak. György István 7

Next