Népszabadság, 1964. november (22. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-01 / 257. szám

1964. november 1. vasárnap NÉPSZABADSÁG A szovjet-magyar barátság megbonthatatlan írta: Komócsin Zoltán A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme óta — immár majdnem fél évszázada — az egyes emberek, társadalmi osztályok, népek, pártok és kor­mányok állásfoglalásában a Szov­jetunióhoz való viszony a vízvá­lasztó szerepét tölti be. Az egész világon a kommunisták és a hala­dó gondolkodású emberek elvi, po­litikai meggyőződés, önként vál­lalt erkölcsi kötelezettség alapján a Szovjetunió barátainak vallják magukat. Minden rendű és ran­gú reakciós közös jellemvonása viszont a szovjetellenesség. A Szovjetunió csaknem fél év­százados története egyúttal a szovjetbarátság és szovjetelle­nesség története is. A nem­zetközi munkásosztály, minden ország haladó mozgalma harci hagyományai között a legértéke­sebbekhez sorolja a Szovjetunió­val való szolidaritást, barátságot és testvériséget Sok ország leg­jobb fiai fegyverrel harcoltak a szovjet népek oldalán a 14 impe­rialista ország ellen folytatott hő­si küzdelmekben, a polgárháború éveiben. A húszas években Euró­pa csaknem valamennyi országá­ban jelentékeny tömegek legna­gyobb politikai harca volt az a küzdelem, amelyet „El a kezek­kel a Szovjetuniótól!” jelszóval vívtak. Napjainkban, amikor kö­zeledünk a német fasiszta terület­­rablókon aratott győzelem husza­dik évfordulójához, Európa-szerte százezrek emlékeznek vissza a második világháború éveire, mint­ népeik szabadságáért a fasizmus ellen vívott személyes harcaikra. E küzdelmek részvevői hoz­zájárultak a szovjet hadsereg fel­szabadító harcainak sikeréhez, mint p’_' é v a szovjet nép hősies erője, . ...ji tették lehetővé Euró­pa népeinek antifasiszta fegyve­res harcért. Ma már az egész világon min­den becsületes ember — kommu­nista és nem kommunista —, aki a békéért, a demokráciáért, a nem­zeti függetlenségért és a szocia­lizmusért harcol, a Szovjetunió barátjának vallja magát. Immár majd fél évszá­zada minden reakciós, a dol­gozó tömegekkel szemben el­lenséges pártok és kormányok, elvakult, kérlelhetetlen ellensé­gei a Szovjetuniónak, dühödt szovjetellenesek. A Churchillek­­től kezdve a Hitlereken át a mai veszettekig, ultrákig, revansistá­­kig, újfasisztákig, a politikai re­akció minden színárnyalatának közös vonása a szovjetellenesség­­nek ilyen vagy olyan válfaja és mértéke. A kommunizmus esz­méjével való szembenállás, a Szovjetunióban 47 év alatt meg­valósított szocialista vívmányok ellenzése, a béke és a békés együttélés tagadása, a legegysze­rűbben, a legmiindennapibb tö­mörséggel a szovjetellenességben fejeződik ki. Napjainkban a vi­lág bármely országában élő ki­zsákmányolok, zsarnokok, reak­ciósok legnagyobb ellenségüket a Szovjetunióban látják, legelkese­­redettebb rágalmaikat a szovjet népre szórják, a legfőbb, amely jellemzi őket, és amiben követke­zetesek, a szovjetellenesség. Ötven év alatt természetesen sok minden megváltozott, az imperialista vezetők közül is jó néhány, tekintve az erőviszonyo­kat, józanabb hangokat hallat. Ám ott még nem tartunk, hogy a Nyugat képviselői képesek lettek volna azt a sajátos viszonyt meg­érteni, ami a világ kommunis­táit, a marxista-leninista pár­tokat és a szocialista országok né­peit a Szovjetunióhoz fűzi. Ők nem tudnak más kategóriákban gondolkozni, mint fölé- vagy alá­rendeltség, függőség vagy szem­befordulás, feltétlen, mindenre kiterjedő elfogadás, vagy teljes tagadás. Ezt bizonyította be a legutóbbi napok eseményeinek nyugati polgári visszhangja is. Pedig ezzel a szemlélettel sem most, sem a múltban, de a jövő­ben sem lehet megmagyarázni semmit, ami a mi viszonyunkat, a kommunisták és haladó embe­rek viszonyát illeti a Szovjetunió­hoz. Ennek a viszonynak ugyanis semmi köze a polgári értelemben vett szokásos államközi kapcso­latokhoz, amelyekben az erősebb fél maga alá rendeli a gyen­gébbet, az egyformán erősek, ha érdekeik így kívánják, ideiglenes akcióegységre lépnek, hogy a kö­vetkező pillanatban, ha érdekeik akkor úgy kívánják, egymásnak essenek. Amikor mi azt mondjuk, hogy ápoljuk és fejlesztjük barátságun­kat a Szovjetunióval, akkor vol­taképpen azt mondjuk, hogy hűek maradunk eszméinkhez, a mar­xizmus-leninizmushoz, a szocia­lizmushoz, a békéhez, a népek felszabadításának ügyéhez, az imperializmus elleni harchoz. Ezekért az elvekért folytatott harcban a legnagyobb áldozatot a szovjet nép hozta, gyakorlati al­kalmazásukban a legmélyebb és legátfogóbb tapasztalatokat az SZKP szerezte. Ezek az elvek, az értük folytatott harc a forra­dalom, a haladás és a béke leg­erősebb bázisává tette a Szovjet­uniót. A magyar—szovjet barát­ság tehát nem időleges, rövidlátó célok elérésére irányuló törekvé­seken, hanem elveken nyugszik: a marxizmus—leninizmuson, né­peink érdek- és sorsközösségén. Népek barátságáról van szó, amelyet történelmi mércével le­het és kell mérni; népek barátsá­gáról — személyes kapcsolatokról is —, munkásokéró­ és tudósoké­ról, parasztokéról és k­atonákéról, művészekéről és államférfiakéról. A barátságnak ezeket az alapel­veit mind tudatosabban vállalja a magyar nép, s az elvek térhó­dítása erősíti tovább e testvéri­ség gyakorlati megnyilvánulásait. Az, hogy a Szovjetunió hatal­mas ország, amelynek vívmányai azokból az eredményekből is ki­­magaslanak, amelyeket a szo­cializmus más országokban el­ért, alapvetően fontos, történelmi jelentőségű tényező. Mindenek­előtt ez az erő ad mérhetetlen súlyt a szocialista és békeszerető erőknek a földkerekségen. De nem az erő, nem a hatalom sza­bályozza a köztünk levő viszonyt, a kommunista pártok és az álta­luk vezetett országok viszonyát a Szovjetunióhoz. Ennek az erőnek a jelentősége felmérhetetlen kö­zös harcunkban mindazokkal az erőkkel szemben, amelyek a világ haladását gátolni akarják, a bé­két veszélyeztetik, a népek fel­­szabadulását akadályozzák, fel­mérhetetlen a szocialista orszá­gok gazdasági fejlődésében, füg­getlenségük és biztonságuk meg­őrzésében. A köztünk levő vi­szonyt közös eszméink, azonos céljaink, közös érdekeink és ta­pasztalataink szabályozzák, a tel­jes egyenrangúság és az ugyan­csak teljes és kölcsönös elkötele­zettség alapján. S ha volt rá eset — mert a sztálini személyi kultusz idején kétségtelenül volt —, hogy a szovjet vezetés és más pártok és országok vezetése is követett el súlyos hibákat, akkor ez nem az eddig elmondottak ellen bizonyít, nem von le semmit sem a Szov­jetunióval való szolidaritás érvé­nyéből, amely akkor is az egyet­len helyes és elfogadható norma volt. A személyi kultusz érvénye­sülése nem változtathatta meg sem a Szovjetunió, sem a többi szocialista ország és a kommu­nista pártok lényegét. Csupán ar­ról volt szó, hogy zavar és dog­matikus beszűkülés keletkezett közös elveink, a marxista- leninista tanítások értelmezésé­ben és alkalmazásában. A Szov­jetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa, amely ezeket a hibákat feltárta, azért is vált nemzetközi érvényűvé, és az 1957-es és 1960-as moszkvai nyi­latkozatok alapjává, mert a ko­rábbi, többé-kevésbé általános szemléleti torzulástól szabadítot-­­­ta meg a kommunista világmoz­galmat. Azóta az elvek tisztázód­tak, s ma már mind az SZKP, mind a többi párt, amely a közö­sen elfogadott moszkvai doku­mentumok szellemében dolgozik, szilárdan védi a közösen kimun­kált vonalat. Elvtársi módon vi­tázik is, ha erre szükség van, nem azért, hogy gyöngítse az ösz­­szefogást, hanem hogy tisztázza azt, amiben eltérőek a nézetek, és lehetőség szerint egyetértésre jusson bennük. Vitatkozni elvi alapon, elvek tisztázása érdekében lehet és kell. Ez a nemzetközi munkásmozga­lom egyik legjobb hagyománya. De a történelem sok tapasztalata azt is bizonyítja, hogy az elvek­től való eltérés akár jobbra, akár álbaloldali irányban szükségsze­rűen elvtelenséghez vezet, amely óhatatlanul együtt jár nyílt vagy burkolt szovjetellenességgel. A magyar nép történelméből jól tudjuk, hogy a szovjetellenesség amellett, hogy mérhetetlen kárt okoz a szocializmusért harcoló emberek közös ügyének, elsősor­ban azokra üt vissza, akik ebbe a súlyos hibába esnek. Ezért van az, hogy a magyar kommunis­táktól, és hazánk minden, a né­pi demokráciához hű polgárától idegen és gyűlöletes bármilyen szovjetellenesség. A magyar—szovjet barátság úgy él szívünkben és agyunkban, mint legszebb nemzeti hagyomá­nyaink egyike, mint a jelen és jövő egyik szilárd és megingat­hatatlan alapja. Mint a múltban, a jelenben és a jövőben is azt valljuk: a magyar—szovjet barát­ság egyaránt következik proletár internacionalista és hazafias meg­győződésünkből, népünk nemzeti érdekeiből. Hazai tapasztalataink sokaságával bizonyíthatjuk: nem lehet megmaradni a proletár nemzetköziség elvi alapján, de eltérni a szovjetbarátságtól.­­Az egész világ népei jól tudják: a Szovjetunió létezésétől, a máso­dik világháborúban aratott világ­történelmi jelentőségű győzelmei­től elválaszthatatlan, hogy ma már tizennégy országban épül a szocializmus. A szocialista világ­­rendszerhez tartozó valamennyi országban — hazánkban is — lét­rejött minden ipari, mezőgazda­sági, technikai, tudományos, kul­turális eredményben, az életszín­vonal megjavulásában, közvetlen és közvetett szerepe van a szov­jet munkásosztály, parasztság és értelmiség hatalmas erőfeszíté­seinek. A világ békéért harcoló népei között mi is meggyőződés­sel valljuk, hogy küzdelmeink realitását a Szovjetunió léte biz­tosította és biztosítja Semmivel sem pótolható védőpajzsunk az im­perialistákkal, a háborús gyújto­­gatókkal, a veszettekkel, az ult­rákkal, a revansistákkal, újfasisz­tákkal szemben a nagy anyagi ál­dozattal létrehozott és fenntartott legyőzhetetlen szovjet hadsereg. Népünk legnagyobb sikereit a felszabadulás óta, tehát azóta érte el, amióta barátságban, meg­bonthatatlan testvéri szövetségben együtt haladunk a Szovjetunió­val. Proletár internacionalista meggyőződésünk és nemzeti érde­keink azt sugallják, hogy soha, sehol, senki előtt sem hagyhatunk kétséget az iránt: szovjetbarátok voltunk, vagyunk és leszünk, a magyar—szovjet barátság meg­bonthatatlan. Amennyire magától értetődő­nek tartjuk, hogy az egyes kom­munista és munkáspártok, vala­mint a szocializmust építő orszá­gok önállóak, függetlenek, ugyan­annyira helytelenítjük az önálló­ság és a függetlenség olyanfajta hangsúlyozását, amelynek értel­me az a nyílt vagy burkolt vád, hogy más, baráti országok vagy pártok korlátozni akarják azt. A mi viszonyunkat a Szovjetunió­hoz, akárcsak más szocialista or­szágokhoz, nem zavarhatja meg a gyanakvás szelleme, az a fajta beállítottság, amely vélt érdekek kicsinyes féltéséből ered és többé­nyíre nacionalista fenntartásokat takar. A proletár internacionaliz­mus, a Szovjetunióhoz való hű­ség, az azonosulás közös törekvé­seinkben pártunknak és népünk­nek nemcsak megmásíthatatlan alapelve, hanem mindnyájunkat mélyen eltöltő, szenvedélyes érze­lem is, mint ahogy ez nem is le­het másképp azzal a néppel, az­zal a párttal és állammal kap­csolatban, amelynek annyi vér­áldozattal kivívott felszabadulá­sunkat, új életünk és minden vív­mányunk lehetőségét köszönhet­jük. Nagyon tévednek a minden rangú és rendű reakciósok és nacionalisták, akik abban re­ménykednek, hogy ezekben az elvekben és érzelmekben meg le­het bennünket rendíteni. Sem gazdasági, sem politikai téren nem vágyunk olyan „sikerekre”, amelyeknek ára, hogy a Szovjet­uniótól és többi barátunktól, test­véri szövetségesünktől eltérítse­nek bennünket. Az efféle speku­lációk útja nem a mi utunk, nem lesz, nem is lehet sohasem. Csak a reakciós és nacionalista korlá­toltak, valamint a szocializmus kibékíthetetlen imperialista ellen­ségei lehetnek olyan együgyűek, hogy azt higgyék, a pr­oletár in­ternacionalista és a szocialista hazafias eszméken, a közös érde­keken és célokon nyugvó barát­ság áldozatul eshet pülanattr­yi látszatkonjunktúrának, vélt vagy tényleges, de átmeneti előnyök­nek. A magyar—szovjet barátsá­got nem vettük, tehát az nem eladó. De még ennél is többről van szó. Hazánk felnőtt nemzedéké­nek megmásíthatatlan elhatáro­zása, hogy az alapok lerakása után, annyi áldozat és szenvedés után teljesen megvalósítja a szo­cializmust, megteremtve ezzel a feltételét annak, hogy a mai fia­tal nemzedék majdan megalkot­hassa a kommunista Magyaror­szág nagy művét A jövőben megvalósítandó összes nagy nem­zeti céljaink biztosítéka, egész né­pünk helytállásán kívül, a Szov­jetunió testvéri, proletár interna­cionalista segítsége, a kölcsönös együttműködés az élet minden területén, így válik a megbontha­tatlan szovjet—magyar barátság a jövő zálogává. ­ Ma tíz éve robbant ki az al­gériai népi felszabadító hábo­rú: Algéria népe harcra kelt, hogy fegyverrel vívja ki függet­lenségét. A több mint hét évig tartó véres gyarmati háborúban Algéria népe kiharcolta azt a jogát, hogy maga dönthessen sorsáról: Franciaország „tenge­ren túli megyéi" helyett meg­alakult az Algériai Demokra­tikus és Népi Köztársaság. November elseje egyúttal az új független algériai állam megalakulásának ünnepe is, a mai évforduló az­ Algériai De­mokratikus és Népi Köztársaság második születésnapja. Algéria két esztendő alatt nagy utat tett meg. A lerombolt falvak, meg­bénított városok lakossága a há­ború több mint egymillió áldo­zatát siratta, a hadiözvegyek számát félmillióra, a hadiárvá­­két több mint háromszázezerre becsülték. A függetlenséget kö­szöntő ujjongás után a kemény, áldozatos építőmunka szakasza következett: ebben a munkában nagy sikereket ért el Algéria hős népe. A gyarmati korszak örökségé­nek felszámolása során kibon­takozott a parasztok és a mun­kások önkormányzatának moz­galma, a kolonialisták földbir­tokai a fellahok kezébe, sok gyár irányítása pedig a munká­sokéba került. Az FLN, az al­gériai Nemzeti Felszabadítási Front, az ország függetlenségét kivívó szabadságharc irányító szerve, amely idén tavasszal alakult mozgalomból, nemzeti egységfrontból párttá, mint Ben Bella köztársasági elnök mon­dotta, célul tűzte ki a kizsák­mányolástól mentes társadalom felépítését. Az Algériai Demok­ratikus és Népi Köztársaság a nem kapitalista fejlődés útját járja, népe és kormánya egy akarattal munkálkodik a szocia­lizmus alapjainak megteremté­sén. A gyarmatosítás örökségének megszüntetése, a háborús sebek begyógyítása, az építőmunka megszervezése, az életszínvonal emelése, az iparosítás, az agrár­­forradalom, a nemzeti függet­lenség megszilárdítása és a nemzeti felemelkedést célzó többi erőfeszítéssel egy időben Algéria népének állandóan har­cot kellett vívnia az ellenforra­dalmárokkal, a szocializmus építésének hazai és külföldi ellenfeleivel, a neokolonialista törekvésekkel. Ebben a harcban megszilárdult a demokratikus fejlődés híveinek egységfrontja, sorra elszigetelődtek és veresé­get szenvedtek az ellenforradal­mi csoportosulások — az algé­riai nép nagy lépést tett afelé, hogy megteremtse a kizsákmá­nyolástól mentes társadalom felépítésének feltételeit. E sike­rek kovácsait, az FLN tagjait és híveit pártunk és a haladó ma­gyar közvélemény a nemzeti ünnepen forró szolidaritással, tiszta szívből jövő baráti érzel­mekkel köszönti és további si­kereket kíván nekik a népi­nemzeti forradalom szocialista forradalommá való átalakítá­sáért folytatott küzdelemben. Magyar államférfiak üdvözlő táviratai Ben Bellához Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke és Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, a forra­dalmi munkás-paraszt kormány elnöke táviratban köszöntötte Ahmed Ben Bellát, az Algériai Demokratikus és Népi Köztársaság elnökét, a Nemzeti Felszabadítási Front főtitkárát az algériai nemzeti felsza­badító forradalom 10. évfordulója alkalmából, Péter János külügyminiszter ugyancsak táviratban köszöntötte Abdelaziz Buteflika algériai külügyminisztert Algéria nemzeti ün­nepe alkalmából.­ ­ * * * Megkezdődtek az ünnepségek Algériában Algéria nemzeti ünnepére va­lamennyi szocialista országból párt- és kormányküldöttség érke­zett. Hazánkat — amint már je­lentettük — Németh Károly, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, dr. Szabó Zoltán egész­ségügyi miniszter és Gál László, a SZOT titkára képviseli. Az FLN Politikai Bizottsága meghívta a Francia KP képvise­lőit­ is az algériai szabadságharc 10. évfordulójának ünnepségeire. Az FKP küldöttségét Jeanette Vermeersch, a politikai bizottság tagja vezeti. Waldeck Rochet, az FKP főtitkára az FLN-hez inté­zett üdvözlő táviratában kiemeli, a francia kommunisták mindig támogatták az algériai nép igaz­ságos szabadságharcát és nagy ro­­konszennel kísérik a szocialista útra lépett Algéria fejlődését. A fellobogózott Algírban szom­bat este nyolc órakor Ben Bella köztársasági elnök, az FLN elnö­ke rádió- és televíziós beszédével kezdődtek meg az ünnepségek Vasárnap délelőtt Algír La Mou­­tonniere nevű partszegélyén vo­nulnak fel a nemzeti felszabadító hadsereg kitüntetett egységei, Al­géria dolgozóinak képviselői és — a többi között — Afrika első kőolaj- és textilipari főiskolájá­nak diákjai. (MTI)

Next