Népszabadság, 1964. november (22. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-01 / 257. szám
1964. november 1. vasárnap NÉPSZABADSÁG A szovjet-magyar barátság megbonthatatlan írta: Komócsin Zoltán A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme óta — immár majdnem fél évszázada — az egyes emberek, társadalmi osztályok, népek, pártok és kormányok állásfoglalásában a Szovjetunióhoz való viszony a vízválasztó szerepét tölti be. Az egész világon a kommunisták és a haladó gondolkodású emberek elvi, politikai meggyőződés, önként vállalt erkölcsi kötelezettség alapján a Szovjetunió barátainak vallják magukat. Minden rendű és rangú reakciós közös jellemvonása viszont a szovjetellenesség. A Szovjetunió csaknem fél évszázados története egyúttal a szovjetbarátság és szovjetellenesség története is. A nemzetközi munkásosztály, minden ország haladó mozgalma harci hagyományai között a legértékesebbekhez sorolja a Szovjetunióval való szolidaritást, barátságot és testvériséget Sok ország legjobb fiai fegyverrel harcoltak a szovjet népek oldalán a 14 imperialista ország ellen folytatott hősi küzdelmekben, a polgárháború éveiben. A húszas években Európa csaknem valamennyi országában jelentékeny tömegek legnagyobb politikai harca volt az a küzdelem, amelyet „El a kezekkel a Szovjetuniótól!” jelszóval vívtak. Napjainkban, amikor közeledünk a német fasiszta területrablókon aratott győzelem huszadik évfordulójához, Európa-szerte százezrek emlékeznek vissza a második világháború éveire, mint népeik szabadságáért a fasizmus ellen vívott személyes harcaikra. E küzdelmek részvevői hozzájárultak a szovjet hadsereg felszabadító harcainak sikeréhez, mint p’_' é v a szovjet nép hősies erője, . ...ji tették lehetővé Európa népeinek antifasiszta fegyveres harcért. Ma már az egész világon minden becsületes ember — kommunista és nem kommunista —, aki a békéért, a demokráciáért, a nemzeti függetlenségért és a szocializmusért harcol, a Szovjetunió barátjának vallja magát. Immár majd fél évszázada minden reakciós, a dolgozó tömegekkel szemben ellenséges pártok és kormányok, elvakult, kérlelhetetlen ellenségei a Szovjetuniónak, dühödt szovjetellenesek. A Churchillektől kezdve a Hitlereken át a mai veszettekig, ultrákig, revansistákig, újfasisztákig, a politikai reakció minden színárnyalatának közös vonása a szovjetellenességnek ilyen vagy olyan válfaja és mértéke. A kommunizmus eszméjével való szembenállás, a Szovjetunióban 47 év alatt megvalósított szocialista vívmányok ellenzése, a béke és a békés együttélés tagadása, a legegyszerűbben, a legmiindennapibb tömörséggel a szovjetellenességben fejeződik ki. Napjainkban a világ bármely országában élő kizsákmányolok, zsarnokok, reakciósok legnagyobb ellenségüket a Szovjetunióban látják, legelkeseredettebb rágalmaikat a szovjet népre szórják, a legfőbb, amely jellemzi őket, és amiben következetesek, a szovjetellenesség. Ötven év alatt természetesen sok minden megváltozott, az imperialista vezetők közül is jó néhány, tekintve az erőviszonyokat, józanabb hangokat hallat. Ám ott még nem tartunk, hogy a Nyugat képviselői képesek lettek volna azt a sajátos viszonyt megérteni, ami a világ kommunistáit, a marxista-leninista pártokat és a szocialista országok népeit a Szovjetunióhoz fűzi. Ők nem tudnak más kategóriákban gondolkozni, mint fölé- vagy alárendeltség, függőség vagy szembefordulás, feltétlen, mindenre kiterjedő elfogadás, vagy teljes tagadás. Ezt bizonyította be a legutóbbi napok eseményeinek nyugati polgári visszhangja is. Pedig ezzel a szemlélettel sem most, sem a múltban, de a jövőben sem lehet megmagyarázni semmit, ami a mi viszonyunkat, a kommunisták és haladó emberek viszonyát illeti a Szovjetunióhoz. Ennek a viszonynak ugyanis semmi köze a polgári értelemben vett szokásos államközi kapcsolatokhoz, amelyekben az erősebb fél maga alá rendeli a gyengébbet, az egyformán erősek, ha érdekeik így kívánják, ideiglenes akcióegységre lépnek, hogy a következő pillanatban, ha érdekeik akkor úgy kívánják, egymásnak essenek. Amikor mi azt mondjuk, hogy ápoljuk és fejlesztjük barátságunkat a Szovjetunióval, akkor voltaképpen azt mondjuk, hogy hűek maradunk eszméinkhez, a marxizmus-leninizmushoz, a szocializmushoz, a békéhez, a népek felszabadításának ügyéhez, az imperializmus elleni harchoz. Ezekért az elvekért folytatott harcban a legnagyobb áldozatot a szovjet nép hozta, gyakorlati alkalmazásukban a legmélyebb és legátfogóbb tapasztalatokat az SZKP szerezte. Ezek az elvek, az értük folytatott harc a forradalom, a haladás és a béke legerősebb bázisává tette a Szovjetuniót. A magyar—szovjet barátság tehát nem időleges, rövidlátó célok elérésére irányuló törekvéseken, hanem elveken nyugszik: a marxizmus—leninizmuson, népeink érdek- és sorsközösségén. Népek barátságáról van szó, amelyet történelmi mércével lehet és kell mérni; népek barátságáról — személyes kapcsolatokról is —, munkásokéró és tudósokéról, parasztokéról és katonákéról, művészekéről és államférfiakéról. A barátságnak ezeket az alapelveit mind tudatosabban vállalja a magyar nép, s az elvek térhódítása erősíti tovább e testvériség gyakorlati megnyilvánulásait. Az, hogy a Szovjetunió hatalmas ország, amelynek vívmányai azokból az eredményekből is kimagaslanak, amelyeket a szocializmus más országokban elért, alapvetően fontos, történelmi jelentőségű tényező. Mindenekelőtt ez az erő ad mérhetetlen súlyt a szocialista és békeszerető erőknek a földkerekségen. De nem az erő, nem a hatalom szabályozza a köztünk levő viszonyt, a kommunista pártok és az általuk vezetett országok viszonyát a Szovjetunióhoz. Ennek az erőnek a jelentősége felmérhetetlen közös harcunkban mindazokkal az erőkkel szemben, amelyek a világ haladását gátolni akarják, a békét veszélyeztetik, a népek felszabadulását akadályozzák, felmérhetetlen a szocialista országok gazdasági fejlődésében, függetlenségük és biztonságuk megőrzésében. A köztünk levő viszonyt közös eszméink, azonos céljaink, közös érdekeink és tapasztalataink szabályozzák, a teljes egyenrangúság és az ugyancsak teljes és kölcsönös elkötelezettség alapján. S ha volt rá eset — mert a sztálini személyi kultusz idején kétségtelenül volt —, hogy a szovjet vezetés és más pártok és országok vezetése is követett el súlyos hibákat, akkor ez nem az eddig elmondottak ellen bizonyít, nem von le semmit sem a Szovjetunióval való szolidaritás érvényéből, amely akkor is az egyetlen helyes és elfogadható norma volt. A személyi kultusz érvényesülése nem változtathatta meg sem a Szovjetunió, sem a többi szocialista ország és a kommunista pártok lényegét. Csupán arról volt szó, hogy zavar és dogmatikus beszűkülés keletkezett közös elveink, a marxista- leninista tanítások értelmezésében és alkalmazásában. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa, amely ezeket a hibákat feltárta, azért is vált nemzetközi érvényűvé, és az 1957-es és 1960-as moszkvai nyilatkozatok alapjává, mert a korábbi, többé-kevésbé általános szemléleti torzulástól szabadítot-ta meg a kommunista világmozgalmat. Azóta az elvek tisztázódtak, s ma már mind az SZKP, mind a többi párt, amely a közösen elfogadott moszkvai dokumentumok szellemében dolgozik, szilárdan védi a közösen kimunkált vonalat. Elvtársi módon vitázik is, ha erre szükség van, nem azért, hogy gyöngítse az öszszefogást, hanem hogy tisztázza azt, amiben eltérőek a nézetek, és lehetőség szerint egyetértésre jusson bennük. Vitatkozni elvi alapon, elvek tisztázása érdekében lehet és kell. Ez a nemzetközi munkásmozgalom egyik legjobb hagyománya. De a történelem sok tapasztalata azt is bizonyítja, hogy az elvektől való eltérés akár jobbra, akár álbaloldali irányban szükségszerűen elvtelenséghez vezet, amely óhatatlanul együtt jár nyílt vagy burkolt szovjetellenességgel. A magyar nép történelméből jól tudjuk, hogy a szovjetellenesség amellett, hogy mérhetetlen kárt okoz a szocializmusért harcoló emberek közös ügyének, elsősorban azokra üt vissza, akik ebbe a súlyos hibába esnek. Ezért van az, hogy a magyar kommunistáktól, és hazánk minden, a népi demokráciához hű polgárától idegen és gyűlöletes bármilyen szovjetellenesség. A magyar—szovjet barátság úgy él szívünkben és agyunkban, mint legszebb nemzeti hagyományaink egyike, mint a jelen és jövő egyik szilárd és megingathatatlan alapja. Mint a múltban, a jelenben és a jövőben is azt valljuk: a magyar—szovjet barátság egyaránt következik proletár internacionalista és hazafias meggyőződésünkből, népünk nemzeti érdekeiből. Hazai tapasztalataink sokaságával bizonyíthatjuk: nem lehet megmaradni a proletár nemzetköziség elvi alapján, de eltérni a szovjetbarátságtól.Az egész világ népei jól tudják: a Szovjetunió létezésétől, a második világháborúban aratott világtörténelmi jelentőségű győzelmeitől elválaszthatatlan, hogy ma már tizennégy országban épül a szocializmus. A szocialista világrendszerhez tartozó valamennyi országban — hazánkban is — létrejött minden ipari, mezőgazdasági, technikai, tudományos, kulturális eredményben, az életszínvonal megjavulásában, közvetlen és közvetett szerepe van a szovjet munkásosztály, parasztság és értelmiség hatalmas erőfeszítéseinek. A világ békéért harcoló népei között mi is meggyőződéssel valljuk, hogy küzdelmeink realitását a Szovjetunió léte biztosította és biztosítja Semmivel sem pótolható védőpajzsunk az imperialistákkal, a háborús gyújtogatókkal, a veszettekkel, az ultrákkal, a revansistákkal, újfasisztákkal szemben a nagy anyagi áldozattal létrehozott és fenntartott legyőzhetetlen szovjet hadsereg. Népünk legnagyobb sikereit a felszabadulás óta, tehát azóta érte el, amióta barátságban, megbonthatatlan testvéri szövetségben együtt haladunk a Szovjetunióval. Proletár internacionalista meggyőződésünk és nemzeti érdekeink azt sugallják, hogy soha, sehol, senki előtt sem hagyhatunk kétséget az iránt: szovjetbarátok voltunk, vagyunk és leszünk, a magyar—szovjet barátság megbonthatatlan. Amennyire magától értetődőnek tartjuk, hogy az egyes kommunista és munkáspártok, valamint a szocializmust építő országok önállóak, függetlenek, ugyanannyira helytelenítjük az önállóság és a függetlenség olyanfajta hangsúlyozását, amelynek értelme az a nyílt vagy burkolt vád, hogy más, baráti országok vagy pártok korlátozni akarják azt. A mi viszonyunkat a Szovjetunióhoz, akárcsak más szocialista országokhoz, nem zavarhatja meg a gyanakvás szelleme, az a fajta beállítottság, amely vélt érdekek kicsinyes féltéséből ered és többényíre nacionalista fenntartásokat takar. A proletár internacionalizmus, a Szovjetunióhoz való hűség, az azonosulás közös törekvéseinkben pártunknak és népünknek nemcsak megmásíthatatlan alapelve, hanem mindnyájunkat mélyen eltöltő, szenvedélyes érzelem is, mint ahogy ez nem is lehet másképp azzal a néppel, azzal a párttal és állammal kapcsolatban, amelynek annyi véráldozattal kivívott felszabadulásunkat, új életünk és minden vívmányunk lehetőségét köszönhetjük. Nagyon tévednek a minden rangú és rendű reakciósok és nacionalisták, akik abban reménykednek, hogy ezekben az elvekben és érzelmekben meg lehet bennünket rendíteni. Sem gazdasági, sem politikai téren nem vágyunk olyan „sikerekre”, amelyeknek ára, hogy a Szovjetuniótól és többi barátunktól, testvéri szövetségesünktől eltérítsenek bennünket. Az efféle spekulációk útja nem a mi utunk, nem lesz, nem is lehet sohasem. Csak a reakciós és nacionalista korlátoltak, valamint a szocializmus kibékíthetetlen imperialista ellenségei lehetnek olyan együgyűek, hogy azt higgyék, a proletár internacionalista és a szocialista hazafias eszméken, a közös érdekeken és célokon nyugvó barátság áldozatul eshet pülanattryi látszatkonjunktúrának, vélt vagy tényleges, de átmeneti előnyöknek. A magyar—szovjet barátságot nem vettük, tehát az nem eladó. De még ennél is többről van szó. Hazánk felnőtt nemzedékének megmásíthatatlan elhatározása, hogy az alapok lerakása után, annyi áldozat és szenvedés után teljesen megvalósítja a szocializmust, megteremtve ezzel a feltételét annak, hogy a mai fiatal nemzedék majdan megalkothassa a kommunista Magyarország nagy művét A jövőben megvalósítandó összes nagy nemzeti céljaink biztosítéka, egész népünk helytállásán kívül, a Szovjetunió testvéri, proletár internacionalista segítsége, a kölcsönös együttműködés az élet minden területén, így válik a megbonthatatlan szovjet—magyar barátság a jövő zálogává. Ma tíz éve robbant ki az algériai népi felszabadító háború: Algéria népe harcra kelt, hogy fegyverrel vívja ki függetlenségét. A több mint hét évig tartó véres gyarmati háborúban Algéria népe kiharcolta azt a jogát, hogy maga dönthessen sorsáról: Franciaország „tengeren túli megyéi" helyett megalakult az Algériai Demokratikus és Népi Köztársaság. November elseje egyúttal az új független algériai állam megalakulásának ünnepe is, a mai évforduló az Algériai Demokratikus és Népi Köztársaság második születésnapja. Algéria két esztendő alatt nagy utat tett meg. A lerombolt falvak, megbénított városok lakossága a háború több mint egymillió áldozatát siratta, a hadiözvegyek számát félmillióra, a hadiárvákét több mint háromszázezerre becsülték. A függetlenséget köszöntő ujjongás után a kemény, áldozatos építőmunka szakasza következett: ebben a munkában nagy sikereket ért el Algéria hős népe. A gyarmati korszak örökségének felszámolása során kibontakozott a parasztok és a munkások önkormányzatának mozgalma, a kolonialisták földbirtokai a fellahok kezébe, sok gyár irányítása pedig a munkásokéba került. Az FLN, az algériai Nemzeti Felszabadítási Front, az ország függetlenségét kivívó szabadságharc irányító szerve, amely idén tavasszal alakult mozgalomból, nemzeti egységfrontból párttá, mint Ben Bella köztársasági elnök mondotta, célul tűzte ki a kizsákmányolástól mentes társadalom felépítését. Az Algériai Demokratikus és Népi Köztársaság a nem kapitalista fejlődés útját járja, népe és kormánya egy akarattal munkálkodik a szocializmus alapjainak megteremtésén. A gyarmatosítás örökségének megszüntetése, a háborús sebek begyógyítása, az építőmunka megszervezése, az életszínvonal emelése, az iparosítás, az agrárforradalom, a nemzeti függetlenség megszilárdítása és a nemzeti felemelkedést célzó többi erőfeszítéssel egy időben Algéria népének állandóan harcot kellett vívnia az ellenforradalmárokkal, a szocializmus építésének hazai és külföldi ellenfeleivel, a neokolonialista törekvésekkel. Ebben a harcban megszilárdult a demokratikus fejlődés híveinek egységfrontja, sorra elszigetelődtek és vereséget szenvedtek az ellenforradalmi csoportosulások — az algériai nép nagy lépést tett afelé, hogy megteremtse a kizsákmányolástól mentes társadalom felépítésének feltételeit. E sikerek kovácsait, az FLN tagjait és híveit pártunk és a haladó magyar közvélemény a nemzeti ünnepen forró szolidaritással, tiszta szívből jövő baráti érzelmekkel köszönti és további sikereket kíván nekik a népinemzeti forradalom szocialista forradalommá való átalakításáért folytatott küzdelemben. Magyar államférfiak üdvözlő táviratai Ben Bellához Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke és Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, a forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke táviratban köszöntötte Ahmed Ben Bellát, az Algériai Demokratikus és Népi Köztársaság elnökét, a Nemzeti Felszabadítási Front főtitkárát az algériai nemzeti felszabadító forradalom 10. évfordulója alkalmából, Péter János külügyminiszter ugyancsak táviratban köszöntötte Abdelaziz Buteflika algériai külügyminisztert Algéria nemzeti ünnepe alkalmából. * * * Megkezdődtek az ünnepségek Algériában Algéria nemzeti ünnepére valamennyi szocialista országból párt- és kormányküldöttség érkezett. Hazánkat — amint már jelentettük — Németh Károly, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter és Gál László, a SZOT titkára képviseli. Az FLN Politikai Bizottsága meghívta a Francia KP képviselőit is az algériai szabadságharc 10. évfordulójának ünnepségeire. Az FKP küldöttségét Jeanette Vermeersch, a politikai bizottság tagja vezeti. Waldeck Rochet, az FKP főtitkára az FLN-hez intézett üdvözlő táviratában kiemeli, a francia kommunisták mindig támogatták az algériai nép igazságos szabadságharcát és nagy rokonszennel kísérik a szocialista útra lépett Algéria fejlődését. A fellobogózott Algírban szombat este nyolc órakor Ben Bella köztársasági elnök, az FLN elnöke rádió- és televíziós beszédével kezdődtek meg az ünnepségek Vasárnap délelőtt Algír La Moutonniere nevű partszegélyén vonulnak fel a nemzeti felszabadító hadsereg kitüntetett egységei, Algéria dolgozóinak képviselői és — a többi között — Afrika első kőolaj- és textilipari főiskolájának diákjai. (MTI)