Népszabadság, 1965. július (23. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-07 / 158. szám
8 A magyar szabadságharc története — oroszul Szinte közhelynek számít az a megállapítás, hogy a magyar irodalmat napjainkban jórészt az orosz nyelvű fordítások és az orosz nyelvű szakirodalom segítségével ismeri meg a nagyvilág. A jelek szerint lassan a magyar történelem népszerűsítésében is ez lesz a helyzet. Fiatal szovjet történészek egész kollektívája foglalkozik a magyar történelem kulcsproblémáival. Grancsak, Puskás és Zavolzsszkij szerkesztésében megjelent Magyarország új és legújabbkori történetének első szovjetunióbeli összefoglalása. Iszlamov, Nyezsinszkij és Lebegyev a huszadik századi magyar történelem egy-egy fontos időszakát világították meg a szovjet olvasók ezrei előtt. Susarin értékes monográfiát írt a XV. századi,erdélyi parasztmozgalmakról. S mindezzel csak néhány nevet említettünk a szorgalmasan publikáló „magyar specialisták” köréből. A történelmünkre vonatkozó kiadványok sorában különös érdeklődésre tarthat számot R. A. Averbuh történésznőnek, az egyetemes történet ismert szovjet szakértőjének most megjelent monográfiája a magyar szabadságharcról, Averbuhról, a történettudományok doktoráról csak egyetlen jellemző adatot említünk meg: éppen harminc éve annak, hogy 1935-ben közrebocsátotta az 1848 —1849-es szabadságharc témakörében A cári intervenció harca a magyar forradalommal című, ma már bibliográfiai ritkaságnak számító feldolgozását, amelyben meleg rokonszenvvel emlékezett meg a magyar nép küzdelméről, és kemény szavakkal mondott ítéletet a Habsburgokat megsegítő cári önkényuralom felett. Ebből a tényből az is kiderül, hogy R. A. Averbuh a nagyobb szakmai múltú, tapasztaltabb történészkorosztály tagja, s a magyar—orosz történeti kapcsolatok tudományos igényű kutatásának tulajdonképpen ő az első szovjet képviselője. A négyszáz oldalas kötet a szerző sokéves munkájának eredményeit összegezi. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar szabadságharcról eddig még sehol sem jelent meg külföldön ilyen jól tájékozott és korszerű mű. Averbuh bőven merített a szovjet levéltárak anyagából, de kutatásokat végzett a Magyar Országos Levéltárban is, és felhasználta a szabadságharc magyar és más nyelvű szakirodalmát. A szovjet olvasó rendszeres és teljes áttekintést kap e könyvből 1848—1849 magyarországi eseményeiről, sőt a szerző arra is módot talál, hogy szélesebb körképet nyújtson a múlt század eleji gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokról. A kötet érdemeit a szakkritika még bizonyára méltatni fogja, egy mozzanat azonban már az első bepillantásra is magára irányítja a figyelmet. Averbuh részletesen ismerteti a magyar szabadságharc és forradalom iránt tanúsított orosz rokonszenv-megnyilatkozásokat. Ez az a terület, ahol egy szovjet történész különösen eredményesen egészítheti ki 1848 —1849 történetét. A cári hadbíróságok iratai alapján megemlékezik például egy Vasziljev nevű orosz tisztről, aki a magyarok oldalán harcolt, s aki később a bíróság előtt azt vallotta, hogy a cári intervenció idején több mint 60 orosz közlegény és tiszt állt át Bem seregéhez. A cárizmus rendszerint halálbüntetéssel vagy igen súlyos testi fenyítéssel állt bosszút azokon, akik „a magyar lázadókhoz szöktek, azok soraiban harcoltak”. A munka név szerint is megemlíti Jakovlevet, Ovszjanovot, Vasziljevet (nem azonos az említett tiszttel), Koskint, Sztyelmahot és több társukat, akik mártíriumot szenvedtek parancsmegtagadásukért, a magyarok támogatásáért. Érdekes ugyanakkor, hogy a szovjet történésznőnek ez alkalommal sem sikerült történetileg hitelesíteni Guszev szépirodalmi eredetű alakját. Egy legendás hős helyett azonban Averbuh okmányai sok igazi hőssel ajándékoznak meg bennünket, s a Guszevper irataiért kárpótol a Vasziljevek, Jakovlevek érvényes és tényekkel alátámasztott Guszevtanúsága. Bakunyin és a Petrasevszkijkör magyar vonatkozású rokonszenv-nyilatkozatainak ismertetése szintén új színt visz az oroszországi visszhang tárgyalásába. Mindeközben a szerző nagy gonddal ügyel arra, nehogy eltúlozza e jelenségek korabeli történeti jelentőségét. Többféleképpen is érzékelteti például, hogy az orosz katonák átállása igen ritka, kivételes jelenség volt. A vonzó külsejű, térképekkel illusztrált kötet méltó módon ismerteti szabadságharcunkat. Ezért annál is inkább köszönet illeti Averbuhot, mert bizonyos, hogy e mű hosszú ideig elsőrangú szerepet játszik majd a magyar történelem iránt, érdeklődő, de magyarul nem tudó olvasóközönség tájékoztatásában. Dolmányos István Kodály Zoltán és felesége mintegy háromhetes londoni tartózkodás után július első napjaiban elindult Amerikába, ahol két hónapot szándékoznak eltölteni az Egyesült Államokban. Elutazásuk előtti napon a Gloucester Place-en, szállodájukban kereste fel a Népszabadság londoni tudósítója Kodály Zoltánt, és érdeklődött angliai benyomásairól. Mint ismeretes, Kodályék Benjámin Britten, a híres angol zeneszerző meghívására utaztak Angliába, hogy részt vegyenek az aldeburghi zenei fesztiválon. Az angol zenei elit bensőséges hangulatú zenei ünnepségeit rendezik meg minden nyáron Aldeburghban, s ennek a fesztiválnak Britten a legfőbb védnöke és szellemi atyja. Az idén három új művet komponált erre az alkalomra, s ezek közül az egyiknek — miként Kodály mondotta — „kettős kapcsolata is van Magyarországgal. Egyrészt a magyar Jeney ikrek kérésére írta, akiket Magyarországon ismert meg, másrészt az én egyik témámra készültek a Gemini-variációk”. A Jeney ikrek is itt voltak a fesztiválon, és maguk is eljátszották a kérésükre készült művet. Kodály Zoltán véleménye szerint ez az új Britten-mű „a mesterség minden titkát értő zeneköltő kedves, vidám játéka”. A variációk egyébként nagy tetszést arattak a fesztiválon. Kodály Zoltán elmondotta, hogy az 1920-as évek óta többször is járt Angliában, bár látogatásainak sorát megszakította egyszer a háború, máskor családi problémák. A régi barátokhoz s egy azóta felnövekedett zeneszerzőnemzedékből kikerült új ismerősökhöz jár ide. „Sokan kedvelik itt, amit én írok — mondja —, s mivel abban benne van valami Magyarországból is, úgy érzem, hogy műveim révén Magyarországot is mind jobban megkedvelik. Azt tapasztaltam, hogy akik közt csak megfordultam itt, azok nincsenek előítélettel és nem éreznek antipátiát Magyarország iránt — pedig külföldön, Nyugaton, korábban találkoztam ilyen ellenszenvvel —, ellenkezőleg, úgy látom, szeretnek bennünket, megbecsülnek, dicsérik, amit csinálunk — s ennek csak örülhetünk. A mester elismeréssel beszélt arról, mennyire megbecsülik itt a zenei tudást, a művészi értéket, fajra, nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül. Ennek egyik jele, hogy igen sok magyar származású muzsikus működik itt, például London négy legnagyobb zenekarának magyar származású karmestere van. „Ez kicsit veszedelmes is — mondja Kodály —, jó, hogy több nemzetből valók kapnak elismerést, de ha egyik nemzet fiaiból túl sokan összegyűlnek itt, az kiválthatja az ellenkezést. Egyáltalán: túl sok itt a zene.” Csodálkozó tekintetemet látva, így folytatja: „London a világ zenei központja, olyan értelemben, hogy itt lehet a legtöbbféle zenét, s a legtöbb országból való muzsikust és muzsikát hallani. A hangversenyek száma igen nagy. De mindehhez kevés a publikum. Nagyobb a kínálat zenében, mint a kereslet. Talán ezért is tekintenek olyan érdeklődéssel itt a mi publikumnevelő munkánkra, amely a magyar iskolákban folyik. Ha nem is mindegyik magyar iskolában, de 103-ban heti hat óra jut ének- és zenetanításra. Hol talál ilyet másutt, más országban? S ez a publikum nevelésének egyetlen helyes útja. Nem lehet rossz zene kásahegyén átrágatni az embereket, hogy majd akkor, ezután, eljutnak a jó muzsikához, mindjárt jót kell adni nekik, s hogy azt képesek legyenek befogadni, az iskolákban dől el.” Elmondotta Kodály Zoltán, mennyire tetszett neki Yehudi Menuhin nemrég létesített hegedűs-mesteriskolája. Mindössze harminc növendék jár oda, csupa kiváló tehetség, fiatal fiúk és leányok. „Engem, a mi Békéstarhoson létesített hajdani zeneiskolánkra emlékeztet, csak éppen itt nem falusi gyerekek a növendékek, hanem különböző országokból gyűjtötte össze őket Menuhin ide, London közvetlen közelébe. Ez az iskola azért is nagyon hasznos, mert veszedelmesen gyorsan fogynak a jó vonósok mindenütt. Ez világjelenség. Nálunk is mindenki zongorát akar tanulni, pedig ez nem okos dolog. Először is: kevés a zongora, drága valutáért kell ezt behoznunk. Másodszor: a zongorát nem lehet úgy zenekarba beállítani, mint a hegedűst, a vonósokat, márpedig a zenekari muzsika mégiscsak fontosabb." Kodály Zoltán örömmel emlékezett meg arról, hogy amerre csak járt, úgy látta, ismerik nevét, és hogy ez elsősorban a kórusainak köszönhető. Angliában 600 éves a kóruskultúra, s ez ma is virágzik. Lelkesedéssel beszélt Aldeburghról, s úgy is, mint csinos, gondozott, tiszta angol faluról, amelyben megőrizték a régmúlt idők épületeinek stílusát az újonnan épült házakban is. „A mi magyar falvainkban sok a jellegtelen új ház, én úgy hívom őket: »pallér ház«. Persze, jó dolog, hogy ilyen sok ház épül, s hogy most a falvakban is nagy, világos ablakokat csinálnak nálunk. De úgy látom, itt stílusosak a falusi házak, szépek, őrzik a jó építészeti hagyományokat, és amellett praktikus a belső térkihasználásuk. Nálunk is segíteni kéne ezen, hogy korszerű, de a hagyományos stílust őrző célszerű beosztású falusi házak épüljenek a »pallér házak« helyett, minél nagyobb számban." Kodály Zoltán végül elmondotta, hogy két hónapra utaznak Amerikába, egy olyan zenei főiskola meghívására, amelynek saját zenekara van, s minden nyáron két-két hétre meghív egy-egy élő zeneszerzőt, annak a műveit játsszák a komponista személyes irányításával. Ezt követően a Ford-alapítvány vendégeként még egy hónapig tanulmányozza, milyen az Egyesült Államok egyetemein a zenetanítás és a zenei élet. Patkó Imre A Népszabadság londoni tudósítójától: Beszélgetés Kodály Zoltánnal NÉPSZABADSÁG Ghanai táncegyüttes Magyarországon A magyar—ghanai kulturális munkaterv alapján a Kulturális Kapcsolatok Intézete vendégeként európai körútja során Budapestre érkezett a 45 tagú ghanai táncegyüttes. A ghanai táncosok Budapesten és több vidéki városban lépnek fel. Az együttes fogadására a Ferihegyi repülőtéren megjelent a Külügyminisztérium és a Kulturális Kapcsolatok Intézete több vezető munkatársa. Megjelentek a Ghánai Köztársaság budapesti nagykövetségének képviselői is. A veszprémi Petőfi Színház előadásai budapesten A veszprémi Petőfi Színház kedd este előadást tartott a fővárosi közönségnek a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A társulat Oscar Wilde Hazudj igazat! című színjátékát mutatta be. A közönség elismeréssel fogadta a veszprémi színház művészeinek játékát. Az együttes ma, július 7-én újra előadja Wilde színművét. Augusztusban ugyancsak a veszprémi színház Shakespeare Szentivánéji álom című játékát adja elő a kedvelt budai szabadtéri színpadon. KULTURÁLIS HÍREK MAGYAR ÍRÓKKAL TALÁLKOZOTT kedd délután az írószövetségben L. Szkorino, a Znamja szerkesztője, és V. Katyinov, a lap munkatársa, akik a magyar—szovjet kulturális csereegyezmény alapján tartózkodnak Magyarországon. BUGÁT PÁL halálának 100. évfordulója alkalmából, július 9-én, koszorúzással egybekötött emlékünnepséget rendez a TIT Gyöngyösön, a kiváló tudós szülővárosában. A TOKAJI MŰVÉSZTELEP az idén nyílik meg tizenkettedszer a képzőművészeti szakkörök vezetői számára. Idei munkájában a Képzőművészeti Főiskola huszonöt növendéke is részt vesz. *FELSZABADULÁSI TÁNCFESZTIVÁLT rendeznek július 30 és augusztus 1 között Pécsett, valamint Baranya nagyobb városaiban és községeiben. 1985. július 7. szerda GONDOLATOK A KÉPERNYŐI ELŐTT Búcsúzik a Zenélő órák három szellemi atyja (s egyben ügybuzgó lebonyolítója), viszontlátásra őszszel. Három éve csinálják ezt a műsort, mely népszerűbb, mint valaha. Mi a titkuk? A Zenélő órák egyik vonzóereje feltétlenül megújuló képességében rejlik. Forrai Miklós, Lukin László és Kollár Endre tudják (s bár minél többen tudnák), hogy nem lehet megpihenni a babérokon, mindig ki kell találni valami mást. Vagy helyszínt változtatnak, vagy keretjátékot, vagy egy meghívott neves vendéggel szereznek (többnyire kellemes) meglepetést. Sikerük másik tényezője személyesebb jellegű: szinte diákos jókedvvel mozognak a kamera előtt, s mégis még most is van bennük valami megnyerő félszegség, viszont nyoma sincs tanári fölénynek. Lelkesedésükben hiába keresnénk mesterkéltséget , komolyan veszik, amit csinálnak, de nem veszik túl komolyan önmagukat. Valahogy így jön létre az a bizonyos, sokszor emlegetett kontaktus köztük és a nézők között s ebben egy „láthatatlan”, de annál fontosabb negyedik főszereplő is közreműködik értő munkájával: Horváth Ádám, a rendező.* A hét vége változatos és az évszaknak megfelelően inkább könnyed hangszerelésű műsorát pásztázom most végig, kezdve a helyszíni közvetítéseken, mert ezek több mint kilenc órán át tartottak, s ebbe nem számítom bele a vasárnap délelőtti Intervízió-adást Rostockból. A helyszíni közvetítések tudatosítják az emberben a technikai csodát, amit a tv jelent, hogy ott lehetek az eseményen, ami éppen most történik, a legérdekesebb részleteit láthatom — erről az operatőrök és a közvetítőkocsiban ülő, képeket továbbító rendező gondoskodik —, s mindez bőven kárpótol az esetleges adáshibákért. Jó, mondhatná valaki, aki ugyancsak nézte a III. csehszlovák spartakiádot, de a távoli képek nem érvényesülnek. Igaz, ha a kamera csak a tribün legfelső sorában ülő néző szemével nézte volna az eseményt, talán elsikkad e témabemutató szépsége. De a legalsó sorból is nézett, sőt a pályáról is és a képek kombinálásával, a gépmozgás ritmusával segített hozzá egy nem mindennapi élményhez. Másfajta izgalmat okoz a verseny, amit szintén lehet jól és rosszul közvetíteni, nos az angol—magyar úszóviadal ragyogó végküzdelmeit a tv-néző nemcsak jobban láthatta, mint a sportuszoda közönsége, de szinte végigélhette a versenyzőkkel. Ha úszóink még nem is, de sportközvetítéseink elérik a világszínvonalat.* Mi volt még? Megjelent Robinson Crusoe, hogy a Robin Hood, a Teli Vilmos (noh a Tenkes kapitánya) után tizenhárom héten át szórakoztassa az ifjabb és idősebb gyermekeket; ez az első rész még csak amolyan bevezető volt, ahogy mondani szokás: még minden lehet. — Láttunk egy játékot Ki mire emlékszik? címmel, aminek megvoltak a maga derűs pillanatai — így a Ki mit tud?nak szánt fricskák, vagy a meghívott közönség néhány tagjának talpraesett szereplése —; egy nemzetközi táncdalversenyt, ami azzal a nem túl vigasztaló benyomással zárult, hogy másutt is baj van a táncdalokkal és az előadóikkal, nemcsak nálunk; és vasárnap egy francia filmet, melynek erőteljes témája — a kapitalista reklám könyörtelen mechanizmusáról — elsikkadt Pierre Chevalier rendező harsány és béke- szédű szellemtelenségén. A színészek kritikán aluli játéka is az ő számlájára írandó, hiszen például Jean Poiret már más filmben bizonyította vígjátéki tehetségét. Meg néhány verset is hallottunk. A költészet tíz percét, az iskoláról. Láttam Ladányi Ferenc fáradt mosolyát, amint Tóth Árpád Szigeti emlékét mondja, tűnődve az ifjúságon s talán már az életén is. Kálmán Györgyöt, amikor egy pillanatig magábaszáll, mielőtt kimondja a Juhász Gyula-vers egyik legfontosabb szavát: „...szintén”; Sinkovits Imre szívdobogtató hangváltását az Ady-költeményben: „Június van s nagyon magam vagyok ...”, majd felcsillanó és mindinkább sugárzó tekintetét, amikor így szól: „Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem ..Benkő Gyulát, aki vidáman kapja el a Tücsökzene színes pillangóként röpködő líráját. Igen, tíz perc volt csak az egész szombaton este. A legszebb tíz perc, nyolc és tizenegy óra között. Hegedűs Tibor