Népszabadság, 1965. július (23. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-07 / 158. szám

8 A magyar szabadságharc története — oroszul Szinte közhelynek számít az a megállapítás, hogy a magyar irodalmat napjainkban jórészt az orosz nyelvű fordítások és az orosz nyelvű szakirodalom segítségével ismeri meg a nagyvilág. A jelek szerint lassan a magyar történe­lem népszerűsítésében is ez lesz a helyzet. Fiatal szovjet történé­szek egész kollektívája foglalko­zik a magyar történelem kulcs­­problémáival. Grancsak, Puskás és Zavolzsszkij­­ szerkesztésében megjelent Magyarország új és leg­­újabbkori történetének első szov­jetunióbeli összefoglalása. Iszla­­mov, Nyezsinszkij és Lebegyev a huszadik századi magyar történe­lem egy-egy fontos időszakát vi­lágították meg a szovjet olvasók ezrei előtt. Susarin értékes mo­nográfiát írt a XV. századi,erdé­lyi parasztmozgalmakról. S mind­ezzel csak néhány nevet említet­tünk a szorgalmasan publikáló „magyar specialisták” köréből. A történelmünkre vonatkozó ki­adványok sorában különös érdek­lődésre tarthat számot R. A. Aver­­buh történésznőnek, az egyetemes történet ismert szovjet szakértő­jének most megjelent monográ­fiája a magyar szabadságharcról, Averbuhról, a történettudomá­nyok doktoráról csak egyetlen jel­lemző adatot említünk meg: ép­pen harminc éve annak, hogy 1935-ben közrebocsátotta az 1848 —1849-es szabadságharc témakö­rében A cári intervenció harca a­ magyar forradalommal című, ma már bibliográfiai ritkaságnak szá­mító feldolgozását, amelyben me­leg rokonszenvvel emlékezett meg a magyar nép küzdelméről, és ke­mény szavakkal mondott ítéletet a Habsburgokat megsegítő cári önkényuralom felett. Ebből a tényből az is kiderül, hogy R. A. Averbuh a nagyobb szakmai múl­tú, tapasztaltabb történészkorosz­tály tagja, s a magyar—orosz tör­téneti kapcsolatok tudományos igényű kutatásának tulajdonkép­pen ő az első szovjet képviselője. A négyszáz oldalas kötet a szer­ző sokéves munkájának eredményeit összegezi. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar sza­badságharcról eddig még sehol sem jelent meg külföldön ilyen jól tájékozott és korszerű mű. Averbuh bőven merített a szovjet levéltárak anyagából, de kutatá­sokat végzett a Magyar Országos Levéltárban is, és felhasználta a szabadságharc magyar és más nyelvű szakirodalmát. A szovjet olvasó rendszeres és teljes áttekintést kap e könyvből 1848—1849 magyarországi esemé­nyeiről, sőt a szerző arra is módot talál, hogy szélesebb körképet nyújtson a múlt század eleji gaz­dasági, társadalmi és politikai fo­lyamatokról. A kötet érdemeit a szakkritika még bizonyára méltatni fogja, egy mozzanat azonban már az első be­pillantásra is magára irányítja a figyelmet. Averbuh részletesen ismerteti a magyar szabadság­­harc és forradalom iránt tanúsí­tott orosz rokonszenv-megnyilat­­kozásokat. Ez az a terület, ahol egy szovjet történész különösen eredményesen egészítheti ki 1848 —1849 történetét. A cári hadbíróságok iratai alap­ján megemlékezik például egy Vasziljev nevű orosz tisztről, aki a magyarok oldalán harcolt, s aki később a bíróság előtt azt vallotta, hogy a cári intervenció idején több mint 60 orosz közlegény és tiszt állt át Bem seregéhez. A cá­rizmus rendszerint halálbüntetés­sel vagy igen súlyos testi fenyítés­sel állt bosszút azokon, akik „a magyar lázadókhoz szöktek, azok soraiban harcoltak”. A munka név szerint is megemlíti Jakov­­levet, Ovszjanovot, Vasziljevet (nem azonos az említett tiszttel), Koskint, Sztyelmahot és több tár­sukat, akik mártíriumot szenved­tek parancsmegtagadásukért, a magyarok támogatásáért. Érdekes ugyanakkor, hogy a szovjet történésznőnek ez alka­lommal sem sikerült történetileg hitelesíteni Guszev szépirodalmi eredetű alakját. Egy legendás hős helyett azonban Averbuh okmá­nyai sok igazi hőssel ajándékoz­nak meg bennünket, s a Guszev­­per irataiért kárpótol a Vaszilje­­vek, Jakovlevek érvényes és té­nyekkel alátámasztott Guszev­­tanúsága. Bakunyin és a Petrasevszkij­­kör magyar vonatkozású ro­­konszenv-nyilatkozatainak ismer­tetése szintén új színt visz az oroszországi visszhang tárgyalá­sába. Mindeközben a szerző nagy gonddal ügyel arra, nehogy eltú­lozza e jelenségek korabeli törté­neti jelentőségét. Többféleképpen is érzékelteti például, hogy az orosz katonák átállása igen ritka, kivételes jelenség volt. A vonzó külsejű, térképekkel illusztrált kötet méltó módon is­merteti szabadságharcunkat. Ezért annál is inkább köszönet illeti Averbuhot, mert bizonyos, hogy e mű hosszú ideig elsőrangú szerepet játszik majd a magyar történelem iránt, érdeklődő, de magyarul nem tudó olvasóközönség tájékoz­tatásában. Dolmányos István Kodály Zoltán és felesége mint­egy háromhetes londoni tartózko­dás után július első napjaiban el­indult Amerikába, ahol két hó­napot szándékoznak eltölteni az Egyesült Államokban. Elutazásuk előtti napon a Gloucester Place-en, szállodájukban kereste fel a Nép­­szabadság londoni tudósítója Ko­dály Zoltánt, és érdeklődött ang­liai benyomásairól. Mint ismeretes, Kodályék Ben­jámin Britten, a híres angol ze­neszerző meghívására utaztak Angliába, hogy részt vegyenek az aldeburghi zenei fesztiválon. Az angol zenei elit bensőséges han­gulatú zenei ünnepségeit rende­zik meg minden nyáron Alde­­burghban, s ennek a fesztivál­nak Britten a legfőbb védnöke és szellemi atyja. Az idén három új művet komponált erre az alka­lomra, s ezek közül az egyiknek — miként Kodály mondotta — „kettős kapcsolata is van Ma­gyarországgal. Egyrészt a magyar Jeney ikrek kérésére írta, akiket Magyarországon ismert meg, más­részt az én egyik témámra ké­szültek a Gemini-variációk”. A Jeney ikrek is itt voltak a fesz­tiválon, és maguk is eljátszották a kérésükre készült művet. Ko­dály Zoltán véleménye szerint ez az új Britten-mű „a mesterség minden titkát értő zeneköltő ked­ves, vidám játéka”. A variációk egyébként nagy tetszést arattak a fesztiválon. Kodály Zoltán elmondotta, hogy az 1920-as évek óta többször is járt Angliában, bár látogatásai­nak sorát megszakította egyszer a háború, máskor családi problé­mák. A régi barátokhoz s egy az­óta felnövekedett zeneszerző­nemzedékből kikerült új ismerő­sökhöz jár ide. „Sokan kedvelik itt, amit én írok — mondja —, s mivel abban benne van valami Magyarországból is, úgy érzem, hogy műveim révén Magyar­­országot is mind jobban meg­kedvelik. Azt tapasztaltam, hogy akik közt csak megfordultam itt, azok nincsenek előítélettel és nem éreznek antipátiát Magyarország iránt — pedig külföldön, Nyuga­ton, korábban találkoztam ilyen ellenszenvvel —, ellenkezőleg, úgy látom, szeretnek bennünket, megbecsülnek, dicsérik, amit csi­nálunk — s ennek csak örülhe­tünk. A mester elismeréssel beszélt arról, mennyire megbecsülik itt a zenei tudást, a művészi értéket, fajra, nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül. Ennek egyik je­le, hogy igen sok magyar szárma­zású muzsikus működik itt, pél­dául London négy legnagyobb zenekarának magyar származású karmestere van. „Ez kicsit vesze­delmes is — mondja Kodály —, jó, hogy több nemzetből valók kapnak elismerést, de ha egyik nemzet fiaiból túl sokan össze­gyűlnek itt, az kiválthatja az el­lenkezést. Egyáltalán: túl sok itt a zene.” Csodálkozó tekintetemet látva, így folytatja: „London a világ zenei központja, olyan értelem­ben, hogy itt lehet a legtöbbféle zenét, s a legtöbb országból való muzsikust és muzsikát hallani. A hangversenyek száma igen nagy. De mindehhez kevés a publikum. Nagyobb a kínálat zenében, mint a kereslet. Talán ezért is tekin­tenek olyan érdeklődéssel itt a mi publikumnevelő munkánkra, amely a magyar iskolákban fo­lyik. Ha nem is mindegyik magyar iskolában, de 103-ban heti hat óra jut ének- és zenetanításra. Hol ta­lál ilyet másutt, más országban? S ez a publikum nevelésének egyetlen helyes útja. Nem lehet rossz zene kásahegyén átrágatni az embereket, hogy majd akkor, ezután, eljutnak a jó muzsikához, mindjárt jót kell adni nekik, s hogy azt képesek legyenek befo­gadni, az iskolákban dől el.” Elmondotta Kodály Zoltán, mennyire tetszett neki Yehudi Menuhin nemrég létesített hege­dűs-mesteriskolája. Mindössze harminc növendék jár oda, csu­pa kiváló tehetség, fiatal fiúk és leányok. „Engem, a mi Békéstar­­hoson létesített hajdani zeneisko­lánkra emlékeztet, csak éppen itt nem falusi gyerekek a növendé­kek, hanem különböző országok­ból gyűjtötte össze őket Menu­hin ide, London közvetlen köze­lébe. Ez az iskola azért is nagyon hasznos, mert veszedelmesen gyorsan fogynak a jó vonósok mindenütt. Ez világjelenség. Ná­lunk is mindenki zongorát akar tanulni, pedig ez nem okos do­log. Először is: kevés a zongora, drága valutáért kell ezt behoz­nunk. Másodszor: a zongorát nem lehet úgy zenekarba beállítani, mint a hegedűst, a vonósokat, márpedig a zenekari muzsika mégiscsak fontosabb." Kodály Zoltán örömmel emlé­kezett meg arról, hogy amerre csak járt, úgy látta, ismerik ne­vét, és hogy ez elsősorban a kó­rusainak köszönhető. Angliában 600 éves a kóruskultúra, s ez ma is virágzik. Lelkesedéssel beszélt Aldeburghról, s úgy is, mint csi­nos, gondozott, tiszta angol falu­ról, amelyben megőrizték a rég­múlt idők épületeinek stílusát az újonnan épült házakban is. „A mi magyar falvainkban sok a jelleg­telen új ház, én úgy hívom őket: »pallér ház«. Persze, jó dolog, hogy ilyen sok ház épül, s hogy most a falvakban is nagy, vilá­gos ablakokat csinálnak nálunk. De úgy látom, itt stílusosak a fa­lusi házak, szépek, őrzik a jó építészeti hagyományokat, és amellett praktikus a belső térki­használásuk. Nálunk is segíteni kéne ezen, hogy korszerű, de a hagyományos stílust őrző célszerű beosztású falusi házak épüljenek a »pallér házak« helyett, minél nagyobb számban." Kodály Zoltán végül elmondot­ta, hogy két hónapra utaznak Amerikába, egy olyan zenei fő­iskola meghívására, amelynek sa­ját zenekara van, s minden nyá­ron két-két hétre meghív egy-egy élő zeneszerzőt, annak a műveit játsszák a komponista személyes irányításával. Ezt követően a Ford-alapítvány vendégeként még egy hónapig tanulmányozza, mi­lyen az Egyesült Államok egye­temein a zenetanítás és a zenei élet. Patkó Imre A Népszabadság londoni tudósítójától: Beszélgetés Kodály Zoltánnal NÉPSZABADSÁG Ghanai táncegyüttes Magyarországon A magyar—ghanai kulturális munkaterv alapján a Kulturális Kapcsolatok Intézete vendégeként európai körútja során Budapestre érkezett a 45 tagú ghanai tánc­­együttes. A ghanai táncosok Bu­dapesten és több vidéki városban lépnek fel. Az együttes fogadásá­ra a Ferihegyi repülőtéren meg­jelent a Külügyminisztérium és a Kulturális Kapcsolatok Intézete több vezető munkatársa. Megje­lentek a Ghánai Köztársaság bu­dapesti nagykövetségének képvi­selői is. A veszprémi Petőfi Színház előadásai b­udapesten A veszprémi Petőfi Színház kedd este előadást tartott a fővá­rosi közönségnek a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A társulat Oscar Wilde Hazudj igazat! című színjátékát mutatta be. A közön­ség elismeréssel fogadta a veszp­rémi színház művészeinek játé­kát. Az együttes ma, július 7-én újra előadja Wilde színművét. Augusztusban ugyancsak a veszprémi színház Shakespeare Szentivánéji álom című játékát adja elő a kedvelt budai szabad­téri színpadon. KULTURÁLIS HÍREK MAGYAR ÍRÓKKAL TALÁL­KOZOTT kedd délután az író­szövetségben L. Szkorino, a Znamja szerkesztője, és V. Ka­­tyinov, a lap munkatársa, akik a magyar—szovjet kulturális csere­­egyezmény alapján tartózkodnak Magyarországon. BUGÁT PÁL halálának 100. évfordulója alkalmából, július 9-én, koszorúzással egybekötött emlékünnepséget rendez a TIT Gyöngyösön, a kiváló tudós szülő­városában.­­ A TOKAJI MŰVÉSZTELEP az idén nyílik meg tizenkettedszer a képzőművészeti szakkörök veze­tői számára. Idei munkájában a Képzőművészeti Főiskola hu­szonöt növendéke is részt vesz. *­FELSZABADULÁSI TÁNC­­FESZTIVÁLT rendeznek július 30 és augusztus 1 között Pécsett, valamint Baranya nagyobb váro­saiban és községeiben. 1985. július 7. szerda GONDOLATOK A KÉPERNYŐI ELŐTT Búcsúzik a Zenélő órák három szellemi atyja (s egyben ügybuzgó lebonyolítója), viszontlátásra ősz­szel. Három éve csinálják ezt a műsort, mely népszerűbb, mint valaha. Mi a titkuk? A Zenélő órák egyik vonzóereje feltétlenül megújuló képességében rejlik. Forrai Miklós, Lukin Lász­ló és Kollár Endre tudják (s bár minél többen tudnák), hogy nem lehet megpihenni a babérokon, mindig ki kell találni valami mást. Vagy helyszínt változtat­nak, vagy keretjátékot, vagy egy meghívott neves vendéggel sze­reznek (többnyire kellemes) meg­lepetést. Sikerük másik tényezője személyesebb jellegű: szinte diá­­kos jókedvvel mozognak a kame­ra előtt, s mégis még most is van bennük valami megnyerő fél­­szegség, viszont nyoma sincs ta­nári fölénynek. Lelkesedésükben hiába keresnénk mesterkéltséget , komolyan veszik, amit csinál­nak, de nem veszik túl komolyan önmagukat. Valahogy így jön lét­re az a bizonyos, sokszor emlege­tett kontaktus köztük és a nézők között s ebben egy „láthatatlan”, de annál fontosabb negyedik fő­szereplő is közreműködik értő munkájával: Horváth Ádám, a rendező.* A hét vége változatos és az év­szaknak megfelelően inkább könnyed hangszerelésű műsorát pásztázom most végig, kezdve a helyszíni közvetítéseken, mert ezek több mint kilenc órán át tartottak, s ebbe nem számítom bele a vasárnap délelőtti Inter­­vízió-adást Rostockból. A hely­színi közvetítések tudatosítják az emberben a technikai csodát, amit a tv jelent, hogy ott lehetek az eseményen, ami éppen most tör­ténik, a legérdekesebb részleteit láthatom — erről az operatőrök és a közvetítőkocsiban ülő, képe­ket továbbító rendező gondosko­dik —, s mindez bőven kárpótol az esetleges adáshibákért. Jó, mondhatná valaki, aki ugyancsak nézte a III. csehszlovák sparta­­kiádot, de a távoli képek nem érvényesülnek. Igaz, ha a kamera csak a tribün legfelső sorában ülő néző szemével nézte volna az ese­ményt, talán elsikkad e témabe­­mutató szépsége. De a legalsó sorból is nézett, sőt a pályáról is és a képek kombinálásával, a gépmozgás ritmusával segített hozzá egy nem mindennapi él­ményhez. Másfajta izgalmat okoz a verseny, amit szintén lehet jól és rosszul közvetíteni, nos az an­gol—magyar úszóviadal ragyogó végküzdelmeit a tv-néző nemcsak jobban láthatta, mint a sport­uszoda közönsége, de szinte végig­élhette a versenyzőkkel. Ha úszóink még nem is, de sportköz­vetítéseink elérik a világszínvona­lat.* Mi volt még? Megjelent Robin­son Crusoe, hogy a Robin Hood, a Teli Vilmos (no­h a Tenkes ka­pitánya) után tizenhárom héten át szórakoztassa az ifjabb és idő­sebb gyermekeket; ez az első rész még csak amolyan bevezető volt, ahogy mondani szokás: még min­den lehet. — Láttunk egy játékot Ki mire emlékszik? címmel, ami­nek megvoltak a maga derűs pil­lanatai — így a Ki mit tud?­­nak szánt fricskák, vagy a meg­hívott közönség néhány tagjának talpraesett szereplése —; egy nem­zetközi táncdalversenyt, ami az­zal a nem túl vigasztaló benyo­mással zárult, hogy másutt is baj van a táncdalokkal és az előadóik­kal, nemcsak nálunk; és vasár­nap egy francia filmet, melynek erőteljes témája — a kapitalista reklám könyörtelen mechaniz­musáról — elsikkadt Pierre Che­­valier rendező harsány és béke-­ szédű szellemtelenségén. A színé­szek kritikán aluli játéka is az ő számlájára írandó, hiszen pél­dául Jean Poiret már más film­ben bizonyította vígjátéki tehet­ségét. Meg néhány verset is hallot­tunk. A költészet tíz percét, az iskoláról. Láttam Ladányi Ferenc fáradt mosolyát, amint Tóth Ár­pád Szigeti emlékét mondja, tű­nődve az ifjúságon s talán már az életén is. Kálmán Györgyöt, amikor egy pillanatig magába­­száll, mielőtt kimondja a Juhász Gyula-vers egyik legfontosabb szavát: „...szintén”; Sinkovits Imre szívdobogtató hangváltását az Ady-költeményben: „Június van s nagyon magam vagyok ...”, majd felcsillanó és mindinkább sugárzó tekintetét, amikor így szól: „Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem ..Benkő Gyulát, aki vidáman kapja el a Tücsökzene színes pillangóként röpködő lírá­ját. Igen, tíz perc volt csak az egész szombaton este. A legszebb tíz perc, nyolc és tizenegy óra között. Hegedűs Tibor

Next