Népszabadság, 1966. november (24. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-01 / 258. szám
VILÁGPROLETÁRJAI,EGYESÜLJETEK! .1966. november 1. kedd MAGYAR SZOCIALISTA IIM KASZ'AHI KÖZPOMI LAPJA XIV. évfolyam, 258. szám Ára 60 fillér. Amerikaiak Ázsiában Kezdetben úgy látszott, hogy Johnson ázsiai körútja és a manilai értekezlet az amerikai vezetés megszokott, kicsinyes propagandatrükkjei közé tartozik. A hivatalos hírverés „új békekezdeményezéseket” jósolt, s a jól értesült nyugat-európai sajtó mindjárt tálalta is a kombinációt: „Johnson, akinek népszerűsége oly mélypontra zuhant, hogy a kongresszusi választások több demokrata párti jelöltje felkérte, tartsa távol magát a kerületétől, jobbnak látta Ázsiában tölteni ezt a kritikus időszakot. Így a naponta elmondott békeszózatai a lapok első oldalára kerülnek, s ez a legtöbb, amit pártja jelöltjeiért tehet” (New Statesman). Lehet, hogy az amerikai elnök ezt a szempontot is figyelembe vette. De ma már Manila után eléggé nyilvánvaló, hogy ázsiai útjának nem ez a vezérlő motívuma. Elmúlt már az idő, amikor az amerikai közvélemény lényegében tudomásul vette a Fehér Ház állításait a vietnami kérdésről. A 7. a New York Times, amely tavaly még szívesen üdvözölte az elnök békefrázisait, ma így ír: „Képes-e az Egyesült Államok folytatni az eszkalációt, előkészíteni egy nagyobb háborút, és ugyanakkor béketárgyalásokba bocsátkozni Hanoival? Békejavaslatokat tartani az egyik kézben, ölni, gyújtogatni, rombolni, bombázni a másikkal? Az eredmény kétségtelenül az, hogy az egyik érvényteleníti a másik hatását.” Johnson nem építheti fel a korábbi egyszerű képletre vietnami politikáját azért sem, mert hitelét vesztette a háború ezerszer elmondott„alapindoka”: az Egyesült Államok állítólagos kötelezettségvállalása a saigoni kormánnyal szemben. Ma már mind többen mondják, írják, hogy aljasság az egymást váltogató saigoni kalandorokért a halálba küldeni vagy nyomorékokká tenni az amerikai fiatalokat. Az elnök tanácsadóinak új, vonzóbb koncepciót kellett tálalniuk, olyat, amiben bízni tudnak a hitetlenné vált honpolgárok. Ez lenne az ázsiai doktrína, amely az Egyesült Államok jelenlétét hivatott igazolni tízezer mérföldnyire Amerika partjaitól. A manilai okmányok s Johnson, honolului, valamint canberrai és főleg a Thaiföldön elmondott beszédeinek ismeretében ma már megállapítható, hogy az elnököt elsősorban ez foglalkoztatta Ázsiában. Nemcsak azért, mert Johnson mértéken felül becsvágyó ember, aki aligha viselné el, hogy ne fűződjék az ő nevéhez is a „nagy elnökök” mintájára egy kiadós doktrína, hanem inkább azért, mert az amerikai vezetés válaszút elé érkezett a vietnami háborúban: színt kell vallania, hogy őszintén kívánja-e a békét, vagy tovább halad a mint nagyobb kockázat irányában. Johnson, már Honoluluban kifejtette, hogy Vietnam csupán része, bár pillanatnyilag legfontosabb eleme az amerikai imperializmus stratégiájának, amely távolabbi célként Amerika ázsiai hegemóniáját akarja megvalósítani. Elmondta, hogy meggyőződése szerint „fordulópontjához érkezett Ázsia történelme, Ázsia és az Egyesült Államok, valamint Ázsia és a világ más részeinek viszonya”. „Elismerjük — hangoztatta Johnson —, hogy hatalmunk, méreteink, és gazdagságunk ránk különleges kötelezettséget rónak az új Ázsia megteremtésében." A manilai értekezleten, amelyen az Egyesült Államok vietnami háborúját támogató ázsiai és csendes-óceáni országok vettek részt, természetesen szó volt Vietnamról, olyan mértékben, amennyire ezt az ágyútölteléknek szolgáló emberhús-utánpótlás problémát Amerika számára indokolják. A „harcoljanak az ázsiaiak Ázsiában” elv beletartozik a Johnson-doktrínába, csak állandóan baj van-vele, mert az olyan olcsó emberszatócsok, mint Pák Cserig Hi, kicsik és gyengék a megvalósításához. (A dél-koreai diktátor egyébként ilyen nyilat*''kozatokat" tesz: „Japán a koreai háborúból építette újjá iparát, most Dél-Koreán a sor, hogy ugyanezt tegye a vietnami háborúból”.) De amint az okmányokból és nyilatkozatokból kitűnik, az érdemleges stratégiai kérdéseket a „gazda”, vagyis az Egyesült Államok nem bocsátotta vitára. Az amerikai tábornokok Morcos és Pak Cseng Hj nélkül is jól tudják, mit akarnak tenni. Éppen az értekezlet előtt járt Vietnamban McNamara és Katzenbach, hogy kidolgozza a Mekong-delta meghódításának és a demilitarizált övezet elözönlésének tervét. Lapjelentések szerint ehhez további százezer amerikai katonát tartanak szükségesnek. Manila dolga csak annyi volt ebben, hogy megajánlásokat tegyenek a csatlósok, milyen mértékben hajlandók enyhíteni az Egyesült Államok emberanyaggondjait Ázsiában. S persze a fő kötelességük az volt, hogy reprezentálják: Amerika nincs elszigetelve ebben a térségben, a Johnson-doktrína helyi szövetségesekre támaszkodik, az Egyesült Államok jelenlétét óhajtják, igénylik az ázsiaiak. Hogy ott csupán a kontinens lakóinak hat százalékát képviselték— sőt a viharos Johnson-ellenes tüntetések tanúsága szerint még annyit sem —, azt az „ázsiai doktrína” figyelmen kívül hagyja. Arról sem ildomos az elnök környezetében beszélni, hogy a legfejlettebb ázsiai tőkésország, Japán, visszautasította a manilai meghívást. Ma még nehéz lenne megjósolni, mennyire veszi komolyan Johnson a saját doktrínáját, s meddig hajlandó az amerikai nagytőke érdekelt része elmenni a megvalósítás kockázatának vállalásában. De annyi bizonyos, hogy pillanatnyilag Johnsonnak életbevágóan fontos hangoztatni az „ázsiai elvet”, mert ezt tarthatja az amerikai kispolgár orra alá, amikor az számon kéri a szavazóurna előtt a növekvő vietnami kiadásokat és emberveszteségeket. Ezzel próbálja elhallgattatni a sajtó bíráló hangjait az elszigetelődésről, arról, hogy a vietnami háború már teljesen amerikai háborúvá vált, amelyben — a U. S. News szavaival — „a dél-vietnami csapatoktól az amerikaiak már átvették a harc lényeges terheit”. Egy nagyobb, átfogóbb s nemzetközileg is támogatott cél részeként szeretné Johnson feltüntetni ezt a háborút, hogy hazája közvéleménye érdemesnek lássa áldozni érte. Ázsia persze nem akar amerikai hegemónia alatt élni, s a manilai szemfényvesztés ezt nem leplezheti el. Legfeljebb még inkább megmutatja, hogy mennyire veszedelmes, kalandorjellegű az Egyesült Államok politikája, s mennyire messze mutató következményekkel járna, ha Johnson és a mögötte álló érdekeltségek nem ütköznének határozott nemzetközi ellenállásba. Szabó L. István Megnyílt az AESZ miniszteri tanácsa Az accrai repülőtéren a rendőrség letartóztatta az amerikai gépen utazó guneai delegációt A provokáció célja, a csúcsértekezlet megtorpedózása Amerika-ellenes tüntetés Conakryban A ghanai kormány szombat este önkényesen letartóztatta Louis Lansana Beavogui guineai külügyminisztert és annak a delegációnak a többi 18 tagját, amely úton volt Addisz Abebába, hogy részt vegyen az Afrikai Egység Szervezete ülésén. A küldöttség a Pan-American amerikai légiforgalmi társaság gépén utazott. A repülőgépnek először nem engedélyezték a továbbindulást, majd — miután a guineai diplomaták vonakodtak kiszállni — rendőrök hatottak be a repülőgépbe és elhurcolták őket. A semmivel sem magyarázható eljárást az accrai rádióban kormányközlemény próbálta indokolni: a guineai diplomatákat túszként fogva tartják mindaddig, míg a guineai kormány nem engedi szabadon az általa visszatartott ghanai állampolgárokat. Accra ugyanis azt állítja, hogy Guinea — ahol Nkrumah volt ghanai elnök menedékjogot és tiszteletbeli társállamelnöki megbízást élvez — Nkrumah-ellenes ghánai személyektől megtagadta a hazatérést. A ghanai kormány 100 ilyen személyről tesz említést. A guineai rádióállomás hétfőn ismertette a külügyminisztérium közleményét: „A Guineai Köztársaságban egyetlen ghánai állampolgárt sem tartanak vissza törvénytelenül. Mindazok a ghanaiak, akik az ország területén tartózkodnak, szabad akaratukból teszik ezt, de ha kívánják, bármikor el is távozhatnak.” Azokat az accrai közléseket, hogy Guinea ghanai diákokat és diplomatákat fogva tart, a conakryi külügyminisztérium „hazug állításoknak” minősítette. Ezeknek a célja az — hangzik a nyilatkozatban —, hogy leplezzék igazi törekvésüket, nevezetesen, hogy homályba borítsák a ghanai szoldateszka politikájának kudarcát a ghanai nép előtt. Később a guineai rádió arról adott hírt, hogy a délelőtti óráktól kezdve tömegfelvonulás volt a fővárosban. Körülbelül 50 000 ember menetelt az Egyesült Államok nagykövetségének épülete elé.. A rádióban jól lehetett hallani a harsogó jelszavakat: Le a jenkikkel!, Jenkik, takarodjatok Afrikából!, Éljen Nkrumah!, Le az accrai pojácákkal!, Éljen a forradalom!, Ghana népe győzni fog!. Végül a tömeg a Szeptember 28-a stadionba menetelt, s megjelent köztük Sekou Touré államelnök is. V. A guineai rádió vasárnap ismertette a kormánypárt politikai bizottságának közleményét a guineai kormányküldöttség Accrában történt letartóztatásáról. A közlemény az Egyesült Államok kormányát teszi felelőssé a súlyos diplomáciai incidensért. A guineai küldöttség a Pan- American amerikai légitársaság gépén utazott — hangoztatja a közlemény —, és nem volt hajlandó az accrai repülőtéren kiszállni a gépből. A ghánai rendőrség azonban jogellenes módon behatolt a gépbe, és letartóztatta a guineai személyiségeket Ez súlyos felelősséget hárít az Egyesült Államok kormányára. A politikai bizottság felszólítja az amerikai kormányt, teljesítse kötelezettségét, és szállítsa az egész guineai küldöttséget Addisz Abebába, még az Afrikai Egység Szervezete ülésének kezdete előtt. E határidő után a guineai kormány intézkedéseket tesz az Egyesült Államokkal szemben, és ezután semmiféle együttműködés nem lesz lehetséges. Vasárnap este a washingtoni külügyminisztériumba kérették a guineai ügyvivőt, ahol éles hangú tiltakozó jegyzéket nyújtottak át amiatt, hogy néhány órával korábban Conakryban házi őrizet alá helyezték Robinson Mcllvaine amerikai nagykövetet. Mcllvaine is tiltakozott Guineában — ő már szuronyos őrség kíséretében vonult az ottani külügyminisztériumba. Az amerikaiak azt hangoztatják, nem tehetnek arról, hogy Ghánában letartóztatták az AESZ-ülésre utazó guineai delegációt, amelyet Benvogui külügyminiszter vezetett. Guineai részről a nagykövet mozgási szabadságát azért korlátozták, mert úgy tekintik, hogy a Pan-American amerikai légitársaságnak kötelessége lett volna biztosítani a Benvogui vezette delegáció zavartalan elszállítását Addisz Abebába. A washingtoni külügyminisztérium bejelentette, hogy Conakryban Amerika-ellenes tüntetők kővel dobálták meg az Egyesült Államok nagykövetségének épületét és beverték az ablakokat. A külügyminisztérium szóvivője ugyanakkor hozzáfűzte, hogy a Washingtonba eljutott értesülések szerint Mouvaine nagykövet házi őrizetét a guineai kormány a nap folyamán megszüntette, bár még mindig szuronyos őrség veszi körül a házat. Időközben Accrában Ankrah tábornok, a hadsereg vezetője, „meglátogatta” a tranzitutazás (Folytatás a 2. oldalon.) „A demokrácia szükségállapota" Huszonnégyezres tüntető tömeg a frankfurti Römerbergen (Berlini tudósítónk telefonjelentése.) Hetek óta tartó előkészítő után a nyugatnémet társadalom valamennyi rétegét és területét is képviselő 24 ezer ember gyűlt össze vasárnap Majna-Frankfurtban, hogy részt vegyen a szükségtörvény elleni kongreszszuson. Hans Magnus Enzensberger nyugatnémet író, a kongresszus egyik vezető szónoka szerint : „Elég sokáig volt defenzívában a demokrácia ebben az országban. Most azonban hallatni fog magáról, végül is nekünk magunknak kell megvédenünk az alkotmányt. Mi magunk, az úgynevezett civil lakosság vagyunk az alkotmány védő, erő, az egyetlen, amely létezik.” Azért jöttünk össze — mondotta Ernst Bloch professzor, a weimari köztársaság tapasztalataira utalva —, hogy már a kezdeteknek ellenszegüljünk. A kongresszus különböző — a szükségtörvények egyes részletkérdéseivel foglalkozó — fórumain több mint hatezren vitatták meg a törvények életbeléptetése megakadályozásának lehetőségeit. A kongresszus befejezéseként tartott nagygyűlésen huszonnégyezer ember egységesen követelte a már eddig elfogadott egyes szükségtörvények érvénytelenítését és a továbbiak elfogadtatásának megakadályozását. Felhívást intéztek továbbá valamennyi demokratikusan gondolkodó nyugatnémet állampolgárhoz, hogy aktívan támogassa a szükségtörvények elleni harcot. A nyugatnémet reakció hetek óta tartó hecckampánya ellenére sem sikerült eltántorítani a frankfurti kongresszuson való részvételtől a nyugatnémet szakszervezeti szövetséghez tartozó hat nagy szakszervezet részvételét, közöttük a legnagyobb, az I. G. Metall, vagyis a nyugatnémet vasasok képviselőinek megjelenését. Fellépett Frankfurtban a Német Szociáldemokrata Párt sok ismert képviselője is, bár az SPD elnöksége a részvétel ellen foglalt állást. Terényi Éva Mintegy 24 000 ember tüntetett Römerbergen október 30-án a szükségtörvény ellen. „A feszültség enyhítésének politikáját szükségtörvény helyett!”, „A szükségtörvény a háborús előkészületeket szolgálja”, valamint hasonló feliratú táblák és transzparensek alatt. (MTI telefoto.)