Népszabadság, 1966. december (24. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-17 / 297. szám
1966. december 17. odály Zoltán-tst Kecskeméten Péntek este ülést tartott a kecskeméti Katona József Társaság. Az ülésen bensőséges ünnepséget tartottak Kodály Zoltán tiszteletére a zeneszerző 84. születésnapja alkalmából. A mester kedvenc iskolájának , a kecskeméti ének-zenei általános iskolának és gimnáziumnak — tanulói Kodály-műveket adtak elő. A zeneszerző munkásságát Kálmán Lajos zenetanár méltatta. Megemlékezések az első magyar országgyűlési gyorsíróról Hajnik Károly, az első magyar országgyűlési gyorsíró, az Országgyűlési Napló meghonosítója születésének 160. és halálának 100. évfordulója alkalmából a Magyar Gyorsírók és Gépírók Országos Szövetsége vasárnap délelőtt 10 órakor az V. kerület, Bástya utcai helyiségében emlékülést tart. Hajnrk Károly 1832-től 1865-ig valamennyi magyarországi és erdélyi országgyűlés tanácskozásait sztenografálta, naplóját szerkesztette. Neki köszönhető, hogy Kossuth Lajos, Széchenyi István, Kölcsey Ferenc és a reformkor többi nagyjainak beszédei nem vesztek el az utókor számára. Magyar író novellája indiai nyelveken A dél-indiai nyelvek bizottmánya A világ legszebb novellái címen szépirodalmi antológiát adott ki. A kilenc novellából álló gyűjteményben, mely a többi között Maupassant, Csehov, Oscar Wilde, Graham Greene egy-egy novelláját tartalmazza, a mai magyar irodalmat Lengyel József A könyv, a kert és a gyermek című elbeszélése képviseli. Az egyenként 3000 példányban megjelenő sorozat először 1965- ben telugu, 1966-ban pedig tamil nyelven látott napvilágot A tervek szerint India malayalam és kannada nyelvű lakossága is hamarosan anyanyelvén olvashatja a novellákat — Igyekszünk erre nem gondolni — hangzik a válasz. A kispesti kertes házban cseperedik fel, ugyancsak nevelőszülőknél, a másik két Marika. Sorsukat az önfeláldozás és az önzetlenség páratlan példája enyhíti. B. Marika — börtönkórházban született, két éve került az L. családhoz. — Ne írja ki a nevünket — kéri az asszony, aki ötször volt állapotos, és sohasem tudta megszülni gyermekét. A férj előadó, átlagos fizetéssel, az asszony kétezer forintos állását hagyta ott, hogy felnevelhesse a kislányt. B. Marikát előzőleg öt nevelőszülő adta vissza a gondozóintézetnek, nem bírtak minden képzeletet felülmúló elevenségével Tavaly nyáron eljött az édesanya, hogy engedéllyel öt napra magával vihesse vidékre Marikát Hónapok múltán, a vidám gyámhatóság közbelépésére került vissza a gyerek Kispestre. Epilepsziás rohamokkal, dadogva, rongyosan. Nevelőapja, a hatalmas termetű férfi, sírva fakadt amikor viszontlátta a gyereket. — Kocsmába jártunk — mesélte utóbb az akkor 4 éves kislány —, sok bort ittunk... Az asszony elkeseredett harcot vívott az „idegen” gyermek egészségének visszaszerzéséért, orvostól orvosig járt vele. Néhány hónap múlva az óvodában hitetlenkedve csóválták fejüket az óvónők: — Ez a gyerek valósággal kivirult... Azalatt, amíg Marika vidéken volt az asszony nem bírta gyermek nélkül, s egy másik Marikát — Sz. Mariannt — választott ki magának a gondozóintézetből. A gyermekfelügyelői jelentés szűkszavúan így kommentálta a dolgot: „Az asszony cselekedetének érzelmi oka volt...” Időközben visszahozták B. Marikát s a házaspár ott állt két gyermekkel. — Most már maradjon mind a kettő nálunk — szólt a férfi. Mariann még betegebb volt Marikánál. Anyja lelencként nőtt fel, vér szerinti „apja” pedig bestiális gaztettet követett el a gyerek ellen, amikor az még három éves volt L.-né vele is felkerekedett, járta a kórházakat a Mimikákat az ideggyógyászokait hónapokig éjszakákon át virrasztott a gyerek mellett, aki végül is a gyógyulás útjára lépett Az L. házaspárnak ma két gyermeke van, akikre örömest pazarolják a várakozás hosszú éveiben felgyűlt szeretetet. — Ne vegyél nekem karácsonyra semmit, inkább a gyermekeknek vásárolj a pénzből — mondja a férfi az asszonynak. A két gyerek pedig határtalan boldogsággal ragaszkodik nevelőszüleihez. Ha néhanapján egy-egy szomszéd rácsodálkozik a tökéletes családi harmóniára, ők értetlenül jegyzik meg: — Elvégre is — a mi gyermekeink ... A legutóbbi hetekben a gyámhatóságok váratlanul felkeresték budapesti otthonaikban a kiilencszáz gyereket. Hírlik, hogy még a sok vihart látott, idősebb, olykor már-már fásult előadók, gyermekvédelmi felügyelőik is meghatódtak a családlátogatások tapasztalatain. Nem találtak „lelenceket". Fekete Gábor NÉPSZABADSÁG I Z MIHÁLYFI ERNŐ: A magyar fotóművészet 125 éve Kiállítás a Nemzeti Galériában Nemrég még szenvedélyes viták folytak arról, hogy művészet-e a fotó vagy sem. Helye van-e a fényképezésnek a képzőművészetek családjában vagy egyszerűen .mesterség, mert géppel űzik, legjobb esetben az alkalmazott iparművészet vagy ipari művészet egyik ága? Azután az élet eldöntötte a vitát, győzött az az álláspont, hogy nem a gép határozza meg az alkotást, habár többet — s mind többet — lát, mint az emberi szem. Meglátni mégiscsak az ember tud, a fotóművész. Néhány éve egy-két kiváló művész fotós: Zinner Erzsébet, Escher Károly, Vajda Ernő, Reismann János, Koffán Károly, Tildy Zoltán — egyéni kiállítással „betört” a Nemzeti Galériába, a magyar képzőművészet otthonába, s ezzel egy időben meggyőző művészettudományi és történeti érvelések is bizonyították a fotóművészet esztétikai rangját Ezek után most már mindenki természetesnek tartotta és tartja, hogy az eddigi legnagyobb és legteljesebb fotókiállítás, A magyar fotóművészet 125 éve címmel a Magyar Nemzeti Galéria termeiben nyitt meg Helyet kapott ott, s egyben bizonyítja is, hogy ott a helye. A fotóművészet hivatalos elismerését mutatja az is, hogy Érdemes művész címmel kitüntetett fotósok is vannak a kiállítók között. A kiállítás nemcsak a magyar fotóriport és fotóművészet ötnegyedszázados történetét mutatja be, hanem hiteles dokumentumokban tudósít a magyar nép, a magyar társadalom XIX—XX. századi életéről is. A rendezés is bizonyos történelmi sorrendet kövvetett, s ezen belül szakaszokra bontotta a magyar fotóművészet fejlődését. A legelső szakasz a magyar fotográfia őskora. A legrégibb kép 1847-ből származik: Petőfi Sándor arcképe. Egy vegyészmérnöki képzettségű fotóművész, Escher Károly bravúros kísérlete eredményeként feltámadt egy már szinte teljesen megsemmisült dagerrotípia, s azóta tudjuk, milyen volt Petőfi. Fotóriporterek és fotóművészek szerepelnek a kiállításon. Ez a két kategória korszakonként váltakozva, hol közelít egymáshoz, hol fedi egymást, hol meg ismét távolodik egymástól. A magyar fotográfia őskorában a fotóművész nagyon gyakran személyében is azonos a festőművésszel. XIX. századi képzőművészeink kezdik nálunk a portréfényképezést. Nemcsak a nemzeti festészetnek, hanem a nemzeti fotóművészetnek is úttörője volt Barabás Miklós, Borsos József, Munkácsy Mihály is fényképezett. Ismeretes, hogy nagy kompozícióihoz beállította és lefényképezte a modelljeit Ezen a kiállításon is szerepel két Munkácsy-fénykép, az egyik a Falu hőse főalakja, a másik pedig fotóvázlat a Siralomházról. Ennek a fejezetnek egyik része a kiállításon a Festői hatások kora című csoportosítás. Időben ez már egybeesik az eseményekről készült fotoriportázs kezdeteivel. Az első két fotoriport a kiállításon 1894-ből, illetve 1896-ból származik: Kossuth Lajos hamvainak hazahozataláról és a millenniumi ünnepi menetről. Az időrendben következő kiállítási fejezet: Riportfotók a világháború és a Tanácsköztársaság korából, majd A magyar fotóművészet kibontakozása következik és utána Fotóművészek a harmincas években. Vannak korszakok, amelyekről csak tragikus, szomorú fényképek számolnak be. Ilyen a két világháború ideje. De nem kevésbé megrendítőek azok a fotók, amelyek a két világháború közötti évtizedek Magyarországát mutatják be. A nyomor, a reménytelenség, a szenvedés képei ezek, a magyar fotóművészet történetében külön nevük — s a kiállításon ezzel a névvel külön fejezetük is van — szociofotóknak nevezik ezeket, a társadalom legdrámaibb igazságtalanságait megörökítő fényképeket. Mit fényképeztek, mit örökítettek meg, miről vallanak az utókor számára is ezekben az években a legkiválóbb szociális lelkiismerettel élő fotóművészeink? • Munkanélkülieket, az akkori Teleki téren tanyázó, munkára váró kubikosokat, a népkonyhák előtt egy tányér meleg levesért sorban állókat, nyomortanyákat, tömegszállásokat, melegedőket rongyos emberekkel, utcára kilakoltatottakat, mezítlábas iskolás gyermekeket, szeméttelepen guberálókat, koldusokat... A szociofotósok névsora: Bass Tibor, Bergmann Teréz, Bojár Sándor, Bruck László, Escher Károly, Gönci Sándor, Haár Ferenc, Kálmán Kata, Langer Klára, Lengyel Lajos, Révai Dezső, Sugár Kata, Tarbák Lajos és másoik. Ezekhez a fényképekhez akkor nemcsak az kellett, hogy meglássák a „témát”, hanem bizony bátorság is kellett a lefényképezéshez. A katalógus bevezetőjében a fotóművészet történésze azt írta, hogy „a fotográfia a kritikai realizmus jellegzetes XX. századi technikája". — Több ez, mint kritikai realizmus, szatírára és történelmi ítéletek kimondására is képes. És ezt a képességét a mai napig is megőrizte. A szociofotókhoz kapcsolódott a két világháború között a fotómontázs harcos, agitatív műfaja. A kiállítás is figyelmeztet arra, hogy sürgősen össze kell gyűjteni a húszas—harmincas években készült szociofotókat, mert különben örökre elvesznek ezek a dokumentumok, amelyekre szükség van mementóul a következő generációk számára is. Sokkal több ilyen kép van, mint amennyi a kiállításon elfért,magam is ismerek legalább egy kötetre valót. Nemcsak kiállításon, könyvben is el kellene ezeket juttatni a mai közönséghez. Afotóművészet és haladó szellem művészettörténelmünkben szoros kapcsolatban áll egymással. Ennek a kapcsolatnak a szociofotókon kívül más bizonyítékai is vannak. Negatív bizonyíték például, hogy a fasizmusnak nem volt fotóművészete — más művészete sem volt. De a bizonyítékok soraiba tartozik az is, hogy legkiválóbb fotóművészeink egész sora menekült külföldre a fasizmus elől, s azóta a világ legkülönbözőbb részein szerzett dicsőséget a magyar fotóművészetnek. Jutott belőlük világhírű fotós Párizsba, Amerikába, még Japánba is. Ezeknek a külföldön szereplő magyar fotóművészeknek képeit is igyekeztek összegyűjteni a kiállítás rendezői s első ízben mutatják be itthon például Capa, Kertész Andor, Landau Erzsi, Munkácsi Márton, Haár Ferenc és mások világszerte ismert képeit. A kiállítás legbővebb gyűjteménye természetesen a felszabadulás utáni fotóművészet anyaga. Az elmúlt két évtizedben sok irányban keresi a kor kifejezési módját és eszközét a fotóriport és a fotóművészet, amely két kategória most nem válik el egymástól, hanem fedi egymást. A művészi riportképek a mai fényképezés legnagyobb értékei. Lehetetlen kivonatos névsorral is jelölni a ma működő és a kiállításon válogatott anyaggal szereplő fotóművészeinket. Több mint 150 mai művész 400 képét láthatjuk a termekben. De azt megállapíthatjuk, hogy legértékesebb munkát azoktól látunk, akik a szociofotósok haladó hagyományait követik, akik hozzájuk hasonló meggyőződéssel s politikai bátorsággal oldják meg más társadalmi viszonyok között megváltozott feladataikat. Véleményt mondanak, állást foglalnak képeiken keresztül, éosem tartoznak ezek közé az el-is késett avantgarde festői által készített és kiállított öncélú fotomontázsok és fotogramok. Ezek a neonaturalista vagy — vegyük kölcsön a találó szót — „szürnaturalista" fotóművészeti kísérletezések téves irányban keresik egy konstruktív társadalom jelenségeinek konstruktív ábrázolását. Sem esztétikai, sem agitatív hatást nem keltenek ezek a képek. Éppen az hiányzik belőlük, ami 30—40 év előtti elődeiket nagggyá tette: a harcosság, a politikai célt szolgáló agitatív erő. Egy simáig gyalult deszka szép evezése például jól díszít egy modern formájú bútort, de fényképen bizony csak semmitmondó „művészi” kísérletezés, éppen úgy, mint egy foszló kötélhű „portréja”. Nem meggyőzőek a kiállított színes fotók sem. Egyelőre áthidalhatatlan ellentmondás az, hogy minél tökéletesebben élethű egy színes fotó, annál veszedelmesebben közeledik a giccshez. A fényképezés bizonyos fejlődési korszakaiban, amikor tökélyre vitte a naturalista másolást, egy színben vagy színesen, technikai tökéletességével segített tudatosítani a festőművészetnek, hogy egy-egy stílusirányban befejezte útját, elvégezte feladatát, nincs tovább. Nem véletlen, hogy ha egy festményre nagyon gorombát akarnak mondani, akkor úgy jellemzik, hogy „fotonaturalizmus”. A színes fotó az árureklám terén kaphat szerepet s erre, a jelek szerint, az új mechanizmus növelni fogja az igényt. A kiállításnak ötnegyed évszázad fotóművészetét kellett reprezentálnia. Csaknem 800 képen igyekezett bemutatni ezt az időt, nem lehetett elkerülni, hogy ebből a bőség zavara támadjon. Érdemes lesz ennek az időszaknak fotóművészeti fejlődését még többször feldolgozni fejezetenként kiállításokon és könyvekben is. A kiállítás mindenesetre méltóképpen töltötte meg a legigényesebb falakat, a Nemzeti Galéria termeit. Pécsi József: Halas csendélet (1938). Papp Jenő: Japán egyetemisták (1964).