Népszabadság, 1966. december (24. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
1966. december 25. vasárnap NÉPSZABADSÁG ?47 'hxk/ljJrH Egy emberről biztosan tudok, ki nem akar fehér karácsonyt. A Köztisztasági Hivatal igazgatója. * Érdekes... A kórházak tele annak betegekkel, akik pótolatatlannak tartották magukat a irataiban. Van, aki a szószéket cseréli ki, van, ki a prédikációját — mondja egy ügyes bölcselő. Az igazi bölcs az, aki meg tud-i állni, hogy ne mondja ki műyeit bölcsességét. * Meg akarta osztani a felelősségt beosztottjaival, de számolási ibát vétett, s minden neki jutott. Ha férfiakat látok zsókolózni arcán, mindig töprengek: vajon melkük rúgta a gólt? A vegetáriánus számára sem rém — olvasom —, ha egyszer fűbe harap.* Jó a repülőtéri embereknek, áladóan tudják a széljárást. * Azelőtt, ha valaki lógni akart, azt tndta, el kell mennie az anyósa teetésére. Ma elég odavetni: „Be kell ennem a központba.” Modern történetet hozott egy külföldön járt ismerősöm. A társaságban a krimiről beszélgetnek, s szóba kerül, ki mit csinálna, ha éjszaka egy-szerre csak azt venné észre, hogy valaki benyit a hálószobába. Van, aki betörné az ablakot, hogy az utcai járókelők figyelmét felkeltse. Más segítségért ordítana, náluk hálistennek a falak vékonyak. Ismét más a pipáját kapná fel, mintha revolver volna. Hát te?” — Ezt egy ötgyerekes apától kérdezik. Maga elé mereng és szórakozottan mondja: Ha éjjel arra riadnék fel, hogy valaki bejön a szobánkba, első gondolatom az lenne, hogy gyorsan ráültessem a nálunk mindig kéznél levő edényre . ..”★ Az évek egyre újabbak lesznek, mi pedig egyre régibbek. Téli figyelmeztetés egy francia újságban: „Ha a nő a férfi karjában remeg, arca meg piros, gyorsan el kell engedni, hátha influenzája van.” Borzasztó, kesereg valaki, nagy baj lehet velem a vállalatnál. Már nem is fúrnak.* Azt mondják róla, pénzért mindenre kapható, még munkára Gondolatai átfutottak tese agyán.* Sohase keseregj amiatt, hogy pesszimista vagy, mert még kiderülhet, hogy optimista voltál. A bizalmatlanság oka a legtöbbször a hozzánemértés.* „Mi szeretnél lenni a munkahelyeden?” „Saját utódom.” felet-Vérbeli kritikusnak nevezzük azt. A karácsonyi ajándéknál két aki a legtökéletesebb műben is találtlényegesebb körülmény: meny kivetni valót, tibe kerülhetett és hányszor lett kicserélni? Mint a férj. A feleségének adatná az utolsó ingét is. Hogy irrja fel a hiányzó gombokat. * „Kérem, tegnap délután vettem is játékvonatot a gyereknek, és tévé már elromlott.” „Ez lehetlen. Hacsak véletlenül nem szok oda neki játszani." Vető József * A fa húk karácsoiúja Tegnap este valahol az Alimán két hajó egymás közeléin vetett horgonyt. A napok óta egállás nélkül dübörgő gépek isk duruzsolásra váltottak. Üneplőt öltött férfiak koccintottak kivilágított társalgókban. Sehol a világon nem ilyen csend, szótlan az ünnep. Ez a haskarácsony.* Gomolygó, havat sejtető demberi ködben botorkálunk a lyó partjához. Kísérőm évtizekig hajózott, csukott szemmel mindenhová eltalál az újpesti kötőben. Reggel telefonon lilát: „Menjünk ki ma délelőtt, ett a maga karácsonyi riportja ■lután elúszik” — mondta a két dúló hajóra célozva. A nyikorgó hajópallón átzályra érünk. Drótkötelek, fáik között másik deszka, nagyon iskeny híd a víz fölött, csak a jósok közlekednek rajta bizton. A másik hajón fehér tábla tágít a ködben: „I. osztály”, ihát személyhajón járunk, jobb átjáró következik, újabb jó. — Hol vagyunk? • — Megérkeztünk már — feleli sérem. — Ez a Mohács. A fagyos ködből jól fűtött szoba lépünk. Kis társaság a kérelmesen berendezett kapitányi zsalgóban. Az erős vontatóhajóra készen áll, hogy nyolc tzálynyi rakományát Reniszov-et Kikotove szállítsa, a tizenöt főnyi legénység már tudja: legalább egy hónapig tart az út odavissza, de az is lehet, hogy a tél miatt csak tavasszal jön haza a hajó. Karácsony, újév — mint általában — most is valahol a vízen... — Negyven esztendeje hajózott, nyolc éve kerültem vontató motorosra és a nyolc év alatt egyetlen karácsonyt sikerült a családommal tölteni... — így a kapitány, Szegvári Ferenc, aki hosszú percekig csendesen hallgatta a többieket, amint bizonygatták: az ő karácsonyukat nem lehet a rendőréhez, a telefonközpontoséhoz, a mozdonyvezetőéhez hasonlítani. „Könnyű nekik, másnap hazaérnek és még az ünnepi hangulatban, a feldíszített fa mellett várja őket a család. Mi többnyire sok száz kilométernyiről gondolunk az otthoniakra.” Milyen is hát a hajósok karácsonya? Néhány óra pihenő a munkával teli úton, egy, a szokásosnál jobb, ízletesebb vacsora, hozzá a bor és... és a gondolatok — kinek-kinek mi jutott az otthoni búcsúórák emlékéből. — Ha szerencsém lesz, ünnepi halvacsorát készítünk — veti közbe egy szőke matróz. — Amint megállunk, körüldobálom a hajót. Értetlenül hallgatom az utolsó mondatot. Kiderül, hogy a hajósok soha nem horgásznak, úgynevezett dobóhálóval szerzik meg a kondérbavalót. A Mohács kormányosa, Földesi János, aki harminc éve hajózik már, külön is kérte fiatalokat: ezen az úton mutassák meg a halásztudományukat! Hogy miért? — Évekkel ezelőtt egyszer sikerült otthon ünnepelni — magyarázza. — Az asszony olyan halvacsorát főzött, hogy azóta se felejtettem el. Pál János gépésszel a Sopron nevű „zuhatagi” vontatóhajón találkozom. Miközben még egyszer ellenőrzi az indulásra kész hajó motorjait, elmondja, miért kapta ez a hajó az első hallásra kissé furcsa jelzőt: — A Moldova és Turnu Severin közötti száz kilométer hosszú zuhatagos szakaszon a legtöbb hajó az erős áramlás miatt nem bír hatalmas terhével. Ezért mi vállaljuk az uszályok nagyobb részét, és átkalauzoljuk a hajókat a simább szakaszra. Egy-egy ilyen zuhatagi kirándulás év közben három hónapig tart. Most a fagy beálltáig dolgoznak, azután valamelyik aldunai telelőben várják meg a tavaszt. Pálék otthonában pedig az asszony a három gyerekkel várja, hogy a megkésett karácsonyi ajándékokkal együtt a férje hazatérjen. Ugyancsak három gyerek apja Bodnár József fedélzetmester is. Csakhogy a két lány meg a fiú évekkel ezelőtt elköltözött a mohácsi házból. Mindháromnak családja van már, egyikük se jár haza túl gyakran. Az idős fedélzetmester az asztalon nyugvó nehéz, kérges kezeit nézi, és kesernyés iróniával mondja: — Tudja, az egyik lányomék a közelben laknak. Autójuk is van, így azután ritkán jönnek el a sziblői házba ... Mégis remélem, hogy az idei karácsonyon nem marad egyedül az asszony. Elment tehát, munkáját végezni indult hosszú útjára a Mohács és a Sopron. Velük együtt mintegy ötven magyar hajó, több száz magyar hajós tölti a Dunán, a Tiszán, a messzi tengereken a karácsonyt. Tegnap este radarok, hajókormányok, rádiók vagy fehér hajóasztalok mellett szeretteikre gondoltak. Itthon pedig városi bérlakásokban, falusi házakban az ünneplő hajóscsaládok gondolata a messzi vizeken járó férjeket, apákat kereste. És minden karácsonyfa alatt ott volt egy fénykép: az ő képük. Régi vizesek mesélik, hogy ez évszázados hajósszokás. Medveczky László A ,1/fff/f/ftr Mitíhvl .Iffíret telepén 1966. XII. 27-től 1967. L 15-ig a dobátvétel LELTÁR MIATT SZÜNETEL Az Országos Mentőszolgálat légi betegszállító csoportjának pilótái nem szeretik, ha írnak róluk. — Minek olyan nagy felhajtást csinálni a mi munkánkból? — dohog Tóth György, a főpilóta. — Azért, mert mi nem a földön szállítjuk a betegeket, hanem a levegőben? Hát aztán. És miért csak a pilóta érdekes? Tizenhárman dolgozunk itt — nem vagyunk babonásak —, a négy pilóta mellett hét szerelő, egy mérnök és egy diszpécser. írjanak egyszer már a szerelőkről is, megérdemlik. Nemsokára tíz éve működik a légi mentőszolgálat, egyetlen baleset nélkül. Azt hiszem, felesleges külön magyarázgatni, hogy ehhez kiváló és lelkiismeretes szerelők kellenek, akik, ha szükséges, munkaidő után is itt maradnak, és ellenőrzik, javítják a gépeket. Rendben tegyük félre a pátoszt. Tehát: a légi mentők hét csehszlovák gyártmányú kétmotoros gépükkel az idén rekordot értek el. Az évi átlagos ezer helyett 1966-ban már eddig 1800 beteget szállítottak, köztük az emlékezetes győri baleset szenvedő alanyát, Bánki Margitot, aki egy forró levessel teli kondérba esett. A gyakorlott pilóták szinte már behunyt szemmel is kiismerik magukat a Budapestről szétágazó légi folyosókon, azt is tudják, hogy az agyműtéteseket rendszerint Pécsre, a tbc-s szülő nőket Szentesre, a szívműtéteseket Debrecenbe, az elmebetegeket pedig Balassagyarmatra kell szállítani. A pilóták dolga voltaképpen egyedül az lenne, hogy vezessenek. Ők mégis többet tesznek ennél: törődnek a betegekkel, megnyugtatják a repüléstől félőket, a gyógyulás ígéretével biztatják a csüggedőket. Jó idegzetű, figyelmes és tapintatos férfiak. Érző emberek. Nagyon is érző emberek, akikben nyomot hagynak a rendkívüli munkakör élményei, még ha ezekről nem szívesen beszélnek is. Varga Pál például tíz év alatt sok ezer beteget vitt a gépén, s még ma is fájdalmas emlék számára az a három repülőút, amelynek során a súlyos beteg meghalt. A legkeservesebb ezek között is egy hároméves kisfiú halála volt. Zalaegerszegről indultak Budapest felé, és a súlyos beteg kisfiú Keszthely fölött édesapja ölében halt meg. A pilóta az apa fojtott férfizokogásából tudta meg a tragédiát. A Balaton fölött visszafordította a gépet. Amikor a gyermekhalottal leszállt a zalaegerszegi repülőtéren, a pilóta szeme is könynyes volt Csupán a sors véletlene, hogy a legkedvesebb emlék is Zalaegerszeghez fűzi Varga Pált. Három éve szintén innen indult egy tüdőgyulladásos haldokló kisfiúval, Baki Janikával. A gyermek életét a gyors orvosi beavatkozás megmentette, és szülei útján azóta is rendszeresen levelez a pilótával, még fényképet is cseréltek postán. A legfrissebb levél nemrég érkezett, és így szól: „Kedves Pali bácsi, én jól vagyok, apukámmal és anyukámmal együtt, és már hatéves vagyok. Szép új házat építettünk, és jól érezzük magunkat benne. Sok puszit küldök a pilóta bácsinak, akinek az életemet köszönhetem.” És az utóirat: „Majd ha megnövök, felkeresem és meghívom az esküvőmre. Baki Jani, Sárhida, Petőfi Sándor utca 3. Utolsó posta: Böcfölde.” A többi pilóta mondja el Varga Pál helyett, hogy akkor Zalaegerszegen a sűrű hóesés és szélvihar miatt nem akarták engedélyezni a gép felszállását. A pilóta addig könyörgött, hogy saját felelősségére hadd induljon, amíg beleegyeztek. Ha akkor vár, ifjú Baki János talán ma nincs az élők sorában. Karácsonykor megint Varga Pál van szolgálatban. Árkus József ti L*MIS '4 -f & ' k v Robogón az iskolába Az olasz televízió műsoráról egy-két évvel ezelőtt még azt tartották, hogy egyike Európa legjobbjainak. Most viszont azt mondják róla, hogy egyike a legroszszabbaknak. A negatív változás olyannyira gyorsan és váratlanul következett be, hogy az olaszok — elsősorban a városi emberek — szinte pánikszerűen kezdenek leszokni a tv-nézésről. Az Espresso című római hetilap kimutatása szerint a szakmunkásoknak és az értelmiségieknek mindöszsze 15 százaléka nézi többé-kevésbé rendszeresen a televízió önálló műsorait. E hirtelen negatív változás már csak azért is érthetetlen, mert az olasz tv színvonala azóta zuhant a mélypontra, amióta az egyik legkiemelkedőbb képességű tv-szakembert, Gianni Granzottót nevezték ki élére. Az olaszok hónapok óta törik a fejüket, vajon mi lehet az oka annak, hogy Granzotto, ez a kulturált és szakmája minden csínját-bínját nagyszerűen ismerő újságíró így tönkretette az olasz televíziót. A válasz most megérkezett. Egy néhány nappal ezelőtti sajtótájékoztatón maga Granzotto oldotta meg a rejtélyt, méghozzá úgy, hogy szavai valósággal bombaként hatottak. — Kedves kollégáim — mondotta lényegében Granzotto. — Mit akartok tőlem? Miért szidtak engem? Hiszen én csak kiszolgálom a tömegízlést. Az olasz nép most végre először olyan tv-t kap, amilyent megérdemel. Óriási moraj és felzúdulás a hallgatóság soraiban. Hogy jön Granzotto vagy bárki más ahhoz, hogy így beszéljen az olasz népről és a tömegízlésről! — Látom, ismertetnem kell a tényeket — felelt Granzotto az általános felháborodásra. — Nos, tessék. Egy hónapokig tartó precíz és tudományos munkával megállapítottuk a tv-előfizetők iskolai képzettségét. Az átlagosan 15 millió nézőnk közül mindössze 16 százaléknak van érettségije vagy annál magasabb képzettsége; 21 százaléknak van polgári iskolai végzettsége; nézőink 63 százaléka vagy teljesen analfabéta, vagy legfeljebb a nevét tudja leírni. Itáliában legalább 10 millió teljes vagy részleges (2—3 elemi iskolát végzett) analfabéta él. Ezek az emberek szinte valamennyien tv-nézők. Ezek az emberek, akiket én nagyra becsülök, s akik nem saját hibájukból maradtak analfabéták, érzik mélységes elmaradottságuk minden borzalmát. Amit az állam, a kormány megtagadott ezektől az emberektől, vagyis a kulturálódás, a szellemi és a vele járó anyagi felemelkedés lehetőségét, azt most ők a képernyőről szerhetnék pótolni. Én elsősorban ennek a 63 százaléknak, vagyis nézőim túlnyomó többségének adok műsort. Az én műsorom nem színvonaltalan, nagyon is színvonalas. De az analfabéták színvonalán ... Tessék, szóljanak hozzá. Ezt mondotta az olasz tv vezetője. Ha nem is szó szerint, de lényegét illetően... És senki sem szólt hozzá. Illetve... hozzászólnak a tények. Az analfabéták televíziójának vezetősége elhatározta, hogy az eddigi heti 4 órát kitevő reklámműsort rövidesen 8 órára növeli. Rájött ugyanis arra, hogy éppen a legkevésbé kulturált embereket lehet a legkönnyebben befolyásolni a bombasztikus reklámszövegekkel. Az élvonalbeli olasz sztárok, színészek, táncdalénekesek, néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, valamennyien eladták már magukat valamelyik üzem termékének a rendszeres reklámozására. Gigliola Cinquetti, a neves olasz sanzonénekesnő hetente robogón robog végig a képernyőn. „Menjetek robogón az iskolába” — sugallja a képernyőről a gyereklánydizőz a többi gyereklánynak. Azóta a robogógyár forgalma jelentősen megnövekedett. Az iskolareformot viszont húsz esztendeje ígérgeti az olasz kormány. Buzási János CinqueUi a reklámrobogóval 27