Népszabadság, 1967. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
1937. január 1. vasárnap NÉPSZABADSÁG Az értelmes misék dicsérete* Egykor régen elhatározták a zlocsovi adófizetők, hogy kikövezik a városka utcáit, mert tűrhetetlen már a cuppogó sár. Nekifogtak a derék zlocsoviak a nagy munkának, hordták a sarat, lapátolták a tésztássá vizesedett földet, hogy szilárd talajhoz érkezzenek. Amire aztán lefektethetik a köveket. Teltekrr múltak a napok, mígnem egy zlocsovi dolgozó lapátja kemény tárgyba ütközött. Menten odaszaladtak a különböző utcasorokon ügyködő zlocsoviak, s eltakarították a sárrá dagadt földet ama kemény tárgyról. Ekkor kiderült, hogy nem másba ütközött polgártársuk lapátja, mint a több évtizeddel azelőtt lefektetett zlocsovi kövezetbe. Mert hogy egyszer már kikövezték Zlocsovtot. Csak időközben nem takarították, Zlocsovot. S a sár, a piszok befedte a zlocsovi kövezetét. Ez az anekdota jutott eszembe, amikor Marx és Engels Művészeiről, irodalomról szóló cikkeinek és cikkrészleteinek új magyar kiadását olvasgattam. Jó kiadás ez, az előzőekhez képest hasznosan bővített kiadás, fontos emelője lehet a szociálista esztétikai kultúrának. Kifogásként legfeljebb azt jegyezzük meg: kár, hogy nem évekkel előbb jelent meg ez a munka, kár, hogy nem kerültek bele ezek az írások tíz—tizenkét évvel ezelőtt a felfrissülő, a dogmatizmustól szabaduló marxista szellemi élet vérkeringésébe. Egy régebbi tanulmányában Lukács György mutatott rá arra, hogy Marx és Engels a művészi kérdésekről szólva „kezdettől fogva két fronton volt kénytelen harcolni”: a „művészet és irodalom idealista módon felfújt "önállósága” és az „irodalom és a politikai propaganda vulgáris-gépies azonosítása” ellen. Változnak az idők, változnak a korok szellemi arculatát kialakító erőviszonyok is. Ám elmondhatjuk azt — anélkül, hogy azonosságot, ismétlődést látnánk ott, ahol csak hasonlóságot észlelünk —, hogy * Marx—Engels: Művészetről, iroda.onjTől. Tihall TiVic bevezetésével. (Kossuth Könyvkiadó, 1966.) Marx és Engels e cikkgyűjteményének átmeneti (korántsem teljes, korántsem minden szellemi csatornán bekövetkezett) visszaszorulása ideológiai életünkben az idealista esztétika újraéledésének, a marxi esztétika alapjaitól eltávolodó törekvések megerősödésének és a művészeteket dogmatikusan értelmezők hanghatásának a következménye volt. Talán nem közvetlen következménye, de közvetve, az ideológiai légkör, a szellemi közérzet alakításával ebbe az irányba hatottak a különféle polgári vagy marxista igénnyel jelentkező, hatásuk szerint torzító tendenciák. Ha a mi problémánk fogalmaira akarjuk „lefordítani” a zlocsovi anekdotát, akkor világosan meg kell mondanunk, hogy ha az eredeti kövezet Marx és Engels alapvető esztétikai fejtegetéseit „jelenti”, akkor a kövezetre rakódott sár rétegeit a a különféle divatos torzítások, eklektikus „újítások” és vulgármarxista okfejtések-gyakorlatozások tömkelegével „helyettesíthetjük be”. Mindettől meg kell tisztítani a kövezetet, hogy — egyrészt, a tényleges alapon folytathassuk vitáinkat a marxizmus igazságáért, tehát te sárról kelljen bizonygatni, hogy az tulajdonképpen kő. Másrészt, hogy eredeti tisztaságában magasodjék fel — és hasson — újra a köztudatban Marx és Engels állásfoglalása a művészet kérdéseiben. Manapság szerte a világon sokan vitatkoznak a marxista művészetszemlélettel. De a polgári vitatkozók nagy többsége nem a Marx, Engels, Lenin és a követőik által kifejtett álláspontokkal polemizál, hanem a különféleképpen eltorzított marxizmussal, úgy tüntetve fel a torzításokat, mint a marxista álláspontot. Ebben az élénken zajló világvitában a marxisták feladata az, hogy rákényszerítsék opponenseikre az igazi marxizmus ismeretét. És azt az igényt is, hogy ha vitatkozni kívánnak, akkor ne ötödrangú interpretátorok és torzítók írásai felett járjanak győzelmi táncot, hanem foglalkozzanak a tudományosan érvényes marxista művekkel. Ezt az igényt egyébként a mi belső vitáinkban sem ártana olykor hangoztatni. E szűkre szabott keretben egyetlen — alapvető — megállapítást emelünk ki a gazdag,gyűjteményből. Egy közismert megállapítást: „Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza” — írta volt .Marx' 1850-ben. Évtizedek múltán Engels egy levelében kommentárokat fűz a marxizmusnak ehhez az alapvető igazságához, mondván: „Materialista történetfelfogás szerint a történelemben végső fokon a való élet termelése és újratermelése a meghatározó mozzanat. Többet sem Marx, sem én nem állítottunk. Ha pedig ezt valaki úgy forgatja ki, hogy a gazdasági mozzanat az egyetlen meghatározó elem, akkor a fenti tételt semmitmondó, elvont, képtelen frázissá változtatja ... A politikai, jogi, filozófiai, vallási, irodalmi, művészeti stb. fejlődés a gazdasági fejlődésen alapszik. De mindezek visszahatnak egymásra és a gazdasági alapra is. Nem úgy áll a dolog, hogy a gazdasági helyzet az egyedül aktív, az ok, minden más pedig csak paszszív okozat. Kölcsönhatás megy végbe a gazdasági szükségszerűség alapján, amely végső fokon mindig érvényesül.” Ezzel egy időben írta Engels egy másik levelében a következőket: „Az egész történelmet újra kell tanulmányoznunk, a különböző társadalomalakulatok létfeltételeit meg kell vizsgálnunk részleteikben, mielőtt a nekik megfelelő politikai, magánjogi, esztétikai, filozófiai, vallási stb. szemléletmódokat megkísérelnek belőlük levezetni.” Nincs hely itt arra (nem is az most a feladatunk), hogy a fenti idézetektől elvezessük az olvasót a marxista realizmuselméletig. Elég itt csak utalnunk arra, hogy ennek a realizmuselméletnek, amely a realizmus fogalmát nem stíluskategóriának tekinti, hanem esztétikai-ismeretelméleti fogalomnak, a marxizmus klasszikusainak itt idézett megállapításai szerves részei, filozófiai alapvetései. Ebből pedig az következik, hogy minden olyan törekvés, amely az esztétika „fejlődése” érdekében kiemeli a művészetszemlélet centrumából a valóság és a mű kapcsolatrendszerét (avagy a tényleges kapcsolatrendszert mellőzve, e kapcsolat frázisszerű hangoztatásával helyettesíti az objektív folyamatokat) : eltávolodás a marxista esztétika alapjaitól, vagy éppen :— mutatis mutandis — megtámadása a marxi alapoknak. Egyébként az alapokat érintő mindenféle torzítás, távolodás vagy támadás a dolgok legmélyén sohasem a művészet, hanem az élet, a valóság értelmezésével függ össze, abból indult és indul fl. Az érvek tömör láncát kínálja e megállapítás igazolására a most megjelentetett gyűjtemény, Marx és Engels elemzéssorozata koruk irodalmi áramlatairól, esztétikai törekvéseiről. (Amely sorozatban — ezt nyomatékosan kell említenünk — jelen vannak a kor legjelentősebb áramlatai, legnagyobb írói, korszakosnak bizonyult szellemi-művészi jelenségei!) De újabb és bennünket közelebbről érintő példák is ide kívánkoznak. Aligha vitatható, hogy a marxista esztétika ellen intézett polgári támadások objektív kiindulópontja manapság sem az az ellenvélemény, amely a művészet vagy az egyes művek értelmezésében nyilvánul meg. Ez csak az okozat. Az alapvető ok: egy gyökeresen más koncepció az életről, a valóság rendjéről, az ember helyéről a világban. Az alapvető különbség a valóság lényegének, az ember rendeltetésének a felfogásában van — s mindennek csak kivetíkülése, következménye az esztétikai vita. De ha a marxista esztétikának és művelődéspolitikai gyakorlatnak korunkból ismert eltorzulására gondolunk, akkor sem állíthatjuk nyugodt lelkiismerettel, hogy egynéhány téves vagy túlzó művészetelméleti meghatározás és a nyomában támadt gyakorlati követelmény okozta a bajt , s ha megszabadulunk a helytelennek bizonyult definícióktól, akkor minden rendbe jön. A helytelen definíciók vagy — még inkább — a nem reális igények és eszközök nem egy esetleges „tévedés” következményei. S nem csupán a személyi kultusz tekintélyuralmi szisztémája következtében a közvéleményre (beleértve a szakmai közvéleményt is) rákényszerített elméleti hibák, gyakorlati melléfogások. Nem, másról is szólni kell itt. Bizonyos értelemben ezek a „téves” definíciók, a művészet lényegét sértő követelmények és eszközök szükségszerűént voltak. De nem a valóság objektív folyamatainak tudományos érvényű és gyakorlati jelentőségű folytatásként, hanem az objektív életviszonyokat eltorzító szubjektivista valóságértelmezés okán. (Egyébként a különböző művészeti követelmények és jelszavak történeti vizsgálatát sem lehet tudományosan elvégezni olyan alapon, hogy — teszem — eltüntetjük az objektív különbségeket a harmincas és az ötvenes évek valóságproblematikája között.) Zárjuk ezt a gondolatsort a Marx—Engels-gyűjtemény egyik legnagyobb tanulságával: nemcsak a művészi alkotás, hanem a művészetről alkotott nézetek is a valóság felfogásának tükrözői. S nemcsak a helyes nézetek, hanem az eltorzult nézetek, a hamis eszmék is. „Az emberek agyában levő ködképződmények is az anyagi, empirikusan megállapítható és anyagi előfeltételekhez kötött életfolyamatuk szükségszerű párlatai” — olvassuk százhúsz évvel ezelőtt közösen írt műveikben. Ma sincs ez másképp. Gyakran tapasztaltam a közelmúlt években, hogy a személyi kultusz idején elburjánzott — rossz, unos-untalan idézeteket alkalmazó"— gyakorlat ellenhatásaként manapság többen az ellenkező végletbe estek. Akkor sem idéznek, akkor sem hivatkoznak a marxizmus egyik vagy másik klasszikusára vagy a klasszikus örökség tényleges alkalmazóira, amikor azt a tudományos bizonyító eljárás természetes a szellemi munka íratlan erkölcse is megkívánja. Az idézéstől és hivatkozástól betegesen ódzkodók attól tartanak, hogy — netán — a „dogmatikus”, „doktrinér” stb. jelzőket akasztja rájuk egy-egy szakma közvéleménye, ha hivatkozni merészelnek — különösen szavaikat is idézve — Marxra, Engelsre és Leninre. Úgy gondolom, hogy az ilyen típusú programos tartózkodás éppen úgy a belső tartás, az emberi állásfoglalás, az intellektuális bizonytalanság mutatója, mint ahogy annak idején az önállóság és eredeti gondolatok hiányát is jelezte az idézethalmozás. Különbség azért van a két — ellenkező előjelű, de egymáshoz közel álló— jelenség között. Annak idején egy politikaiközéleti atmoszféra gyakran súlyos nyomása hozta létre és emelte példássá kötelezővé az idézgető módszert. Most viszont: semmiféle olyan politikai pressziót nem érzek, amely elrettentene a klasszikusok idézésétől, ha arra szükség van. Ám szellemi közéletünkben jelen van még az ellenzéki-morális diktatúrának, az üres fölényeskedésnek, az intellektuális nihilizmusnak s a mindennek engedelmeskedő, puhánymarxistáknak” egy olyan szövevénye (objektívért: szövetsége), amely... Mivel nem a név igazolja a gondolatot, hanem a gondolat minősíti a nevet, ezután is hivatkoznunk kell — minden belső dilemma nélkül — a marxizmus klasszikusaira, amikor és amiben erre szükség van. S éppily természetes az is, hogy hangsúlyozzuk: Marx és Engels művei alapvetőek a marxista esztétika számára, de nem tartalmaznak rendszeres esztétikát, nem dolgozzák ki az esztétika minden vonatkozását. S természetes az is, hogy Marx és Engels, akik irányt mutató elemzésekkel és megállapításokkal járultak hozzá Balzac, Heine, Goethe, Schiller, az „ifjú Németország”, az „igazi szocialista” irodalom, Sue, Karl Beck, Weerth s mások értékeléséhez, a dráma és a regény elméleti kérdéseinek megoldásához — nem foglalkozhattak olyan esztétikai és művészi problémákkal, amelyek a XX. század szellemi mozgalmaiban váltak jelentősekké. Nyilvánvaló tehát, hogy folytatni kellett, s az élet, a művészet alakulása nyomán szüntelenül folytatni kell a marxista esztétika kimunkálását — úgy, ahogy azt korunk legjobb marxistáinak munkásságában látjuk, folytatás, továbbfejlesztés, s az új problémák érzékelése és esztétikai feldolgozása azonban soha, senkinek a munkaműhelyében nem járhat sikerrel, ha megfeledkezik az idők próbáját kiálló, alapvető tudományos eredményekről. Hűség a kidolgozott tudományos igazságokhoz, hűség a klasszikusokhoz: ez az alapfeltétele annak, hogy hűek tudjunk lenni a művészet új jelenségeihez. Hűség a marxizmus érvényes múltjához: ez a feltétele a szocializmus és a művészet jelenéhez való tartalmas hűségnek. Az alapok ismerete és tisztelete a feltétele az alkotó folytatásnak is. A tudományosan érvényes hűségre gondolok tehát. Pándi Pál — Te csak hallgass, s én majd másra terelem a szót. Lacit, tehát ott fogadták a modern, szabadság-hegyi lakásban, ahol egy szép Hippi-Hónai és egy nagyobb Kernstok-vázlat között néhány pajzán tollrajz és derűs rézkarc ékeskedett a falon, a könyvszekrényben pedig A tőke díszkötéses példánya állt a legfeltűnőbb helyen. A nevezetes vasárnap délutánon a mama jó uzsonnáról, a papa pedig arról gondoskodott, hogy a Fegyverbe! című vörös, vászonkötéses dokumentumgyűjtemény a dohányzóasztalra kerüljön, a szavórium és a szivarok közé. Hadd lássa ez a kommunista fiú, hogy Gizi családjában komoly ázsiója van a demokratikus haladásnak. Mi tagadás, Laci jól érezte magát, ízlett a néhány pohár pálinka, a mama süteménye, de leginkább a pózmentes egyszerűség, ahogy Gizi családi körben is vitatkozott. A papa előzetes aggodalma sem igazolódott, nem kellett politizálnia. Szóhoz sem jutott a fiatalok és a mama csevegése közben. Giziért végül is sétálni mentek, és a két öreg oda volt az elragadtatástól. — Jól nevelt fiú. Úriember. . A papa titokban felhajtott két pohár szilvóriumot, és’magelégendőlten dünnyögte:— Mintha csak ő volna a gyáros unokája. Laci hamarosan bevallotta, hogy komolyan gondolja a dolgot, és Gizinek határoznia kellett. Gizi szerette szüleit, tudta, hogy tűzönvízen át Lacit akarják. Ő is becsülte a fiút, és nem akarta becsapni a szülei kedvéért sem. Elmondott neki mindent. Az öregeik fura nézeteit, a kettősséget, mely családjukban feszeng, még az Antal—Ignác körüli zsörtölődéseket sem hallgatta el. Laci jóízűen nevetett a sok furcsaságon, de mikor a lány Zoltánt is bevallotta, már nem volt kedve nevetni. — El tudnád felejteni? — Lehet, de sokáig küszködnék miatta. — Én győznék vagy ő? A lány nem válaszolt. NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB Gizi bevallotta szüleinek, hogy Zoltán felesége lesz. Az öregek valósággal elhűltek a meglepetéstől. A mama szólni sem tudott görcsös migrénje miatt, a papa is alig volt képes kinyögni. — Ilyen szép karriert odadobni. — Zoltán is tehetséges. Meg sokra viheti. — Tehetséges — dohogta a papa. — Ti mindenre jól tudjátok a választ. — S ezekkel most mi lesz? — kérdezte dühösen, s egy sereg bőrkötéses könyvre mutatott Gizit ellenállhatatlan nevetés fojtogatta, amikor kiderült, hogy apja megvásárolta a marxizmus jó néhány klasszikusát, hogy Laci kedvében járjon. — Ezekkel most mi lesz? — hadonászott az idős ember egy vaskos Engels-kötettel. — Zoltán meg én, jó hasznát vesszük. — Zoltán? — rikkantott gúnyosan a papa. — Akinek gyáros volt a nagypapája? — Az Engels papája is az volt. A fiúk nem mindig járják az apjuk útját. Gizi megsajnálta a lekókadt öreget. — Ugye, bonyolult világ ez, édesapám? Az öregember dörmögött valamit, és elindult hogy élete párjának beadja a görcsoldó pirulákat. Kékesdi Gyula 9 Petőfi Sándor’ MILY SZÉP A VILÁG! Száznegyvennégy évvel ezelőtt, 1821. január 1-én született Petőfi Sándor. Fn hittem-e egykor A birodalom, kit Átoknak az éltet? Oly rútul elűzök, Én bolygtam a földön, Két karral újonnan Mint éji kísértet? Lelkemre fűzödék, Elégett arcom Mint távoli útról A szégyeni ring! —■ Jött régi barát . .. Mily édes az élet, Mily édes az élet, Mily szép a világ! Mily szép a világ! Vad ifjúkoromnak törtek közelembe, Szélvésze kitombolt, Jó régi barátok, Kék, tiszta szemével Nem néz a gyanúnak Mosolyg le a mennybolti Kancsal szeme rátok, Mint gyermekeikre Elvertem az ördög Az édes anyák — Ez atyjafiát... Mily édes az élet. Mily édes az élet. Mily szép a világ! Mily szép a világ! Minden, napom egy kút Hát még ha eszembe Gyomlál ki szivembül, Jut ifjú virágom, Kert újólag e szív. A barna leány, e Mely szélűre zöldül, Szép hajnali álom. És benne virít a lift én úgy imádok Sok tarka virág... S ki engem imád — Mily édes az élet. Mily édes az élet. Mily szép a világ! Mily szép a világ!