Népszabadság, 1967. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-19 / 195. szám

8 Az amerikai „*beat nemzedék” vallomásaiból válogatta össze ennek a könyvnek az anyagát Sükösd Mihály, azzal a céllal, hogy a nálunk ugyancsak gyakran és régóta emlegetett beat írókat bemutassa: elénk tárja jellegzetes formáikat, s elénk hozzon néhányat azokból az írásokból is, amelyekkel az amerikai publicisták jellemzik a mozgalmat. Sokat olvastam már sajtónkban ezekről az írókról éskeveset tőlük. Az ő írásaikat olvasom ezért először, nem a visszhangjuk, hanem tényleges tartalmuk, a valóságuk érdekel jobban. Nézzük hát, vegyük őket sorra. Költőik Allen Ginsberg. Vérbeli költő, a Rimbaud-k fajtájából. Rimbaud a mai Amerikában. Látszatra csupa vadság, valójában csupa gyengédség. „Ki tapad rám, ha nő a sötét ...ki tekint csuklyás szemembe — ki tapad zúzos elemre” kérdd egyik versében. Hát persze senki, már csak azért sem, mert kamasz. Lázadásra már ez is okot adna, mint ahogyan adott is a kamaszoknak mindig. Ám ő ezenkívül még nincstelen is. A töltés oldalán alszik, minden bizonnyal nem a romantika kedvéért. A szerelemért való kiáltás így aztán fölerősödik, társadalmi színezetet kap. Egyetlen hatalmas üvöltéssé válik. A forma lényegében az, amit Walt Whitman nagy lelke csinált a bibliai versből. Ám amit Whitman az áradó szeretetnek, a férfias optimizmusnak a kifejezésére használt, a lázadás lélegzeteként alkalmazza. Üvöltés, zokogás és magával sodró, elragadó harag együtt. A nagy lélegzet a nagy energia érzetéből jön, s olyan sokat elbír, annyi mindent hömpölyögtet, hogy ez már önmagában is megriasztja a nyárspolgárt, ő maga kényelmesen veszi a tempót — „nyugi, nyugi”, mondja magának folyton —, s költészetnek is a pihegést tartja. Elhiszem, hogy Ginsberg sorain felháborodik a nyárspolgár. Minden, amit a közönséges lélek hatalmasnak tart, itt hatalmasan lerántatik, és minden, amit alábecsül, felmagasztaltatik. A világ minden konzervatívba elfordul az ilyesmitől, szívdobogást kap tőle és rendőrért kiált. Mások viszont megérzik, hogy nagy költészet ez, magasizzás. Háborgás úgy, hogy egyszersmind erő. A másik nagyszabású vers, a Kaddis című (emlékezés a halott anyára) is ilyen tulajdonképpen. Juhász Ferenc és Nagy László írtak ilyet nálunk, hasonló érzelmi felfokozottsággal és képi feszítettséggel. Ám ennél a versnél felvetődik egy régi probléma is: mennyit bír el a vers az obszcén vagy egyszerűen csak gusztustalan szavakból, s elbírja-e egyáltalán az ilyesmit. (Ez esetben például a „hat fekete szőrt” a mell „gumóján”.) Szerintem nem olyan merészség ez, amely tágítaná a költészet határait, hanem olyan, amely szűkíti. Nem a mélységbe visz, hanem a szélre. Gregory Corso. Ugyancsak whitmani forma. S a magatartás, lázadás és megbékélés együtt, háborgás s aztán megszelídülés. Nála nincs momotonság, mint Ginsbergnél, de nincs olyan láz sem. García Lorca az aortaér muzsikájának mondta a költészetet. Ginsbergé csakugyanaz, Corsónál csak az ütőér lüktet. Ökölbe szorítja a kezét, majd kérően elernyeszti. A többiek. Nem volt még gimnázium, ahol ne írták volna át a klasszikusok verseit, s a bibliát triviálisra és ne rajzoltak volna bajuszt Máriának. S ahol ne írtak volna olyan verseket, amelyekben darabjaira esik szét a világ, s a részletek elkezdenek külön, fantasztikus életet élni. A beat költők egy része csupán ezt a hagyományt folytatja. Anynyit azonban így is megsejtetnek, hogy nem mindegy, ki hol kamasz. Keserves dolga van például annak, akit a vallásos idill szellemébe® nevelte!) gyerekkorában, s aki aztán — hirtelen — szemben találja magát a könyörtelen valósággal. A becsapottság érzése hatalmasan eluralkodik ilyenkor a kamaszon, s beárnyékol mindent, még akkor is, ha küzd a „gimnazisták véres pesszimizmusa” — Karinthy Frigyes nevezte így ezt a fajta ifjúi sötéten látást — ellen. S hátha még üres szólamokkal igyekszik ezt a társadalom csitítani! Megkócosodik az ilyesmitől a lélek. Szenved és megint csak szépség születik ebből. Philip Lamentiánál például és Frank O’Haránál, Ron Loewinsohnnál. Lázadók ők is, amit ostoroznak, többnyire az elvont, alaktalan Mocsok. S az eszmény is elvont: az „alászállt galamb”. Hazájukban, körülményeik között viszont másként festhet a dolog. Egy olyan társadalomban — az amerikaiban —, amelyben őrültségnek neveznek mindent, ami nem szolgaian alkalmazkodó, a mozgás eleme és egyik garanciája lehet az ilyenfajta tiltakozás is. Próza Jack Kerouac. Az itt közölt szemelvényekből ítélve inkább rejtőzködő költő, mint prózaíró. Sorai olykor tiszta prózaversek. A beat költőknél — azoknál, akik bevallottan lírikusok — ritkán érzünk erőltetettséget, modorosságot. Verseik, ha rosszak, nem azért rosszak, mert modorosak, hanem egyszerűen azért, mert erőtlenek. A prózájukban — Kerouacéban is — viszont rögtön előtűnik valami, ami külsőséges, felvett. A beatség — „vertség”, kitaszítottság — itt jócskán megjátszott idegesítő. Látszik, hogy az író a beatök életét élte valaha, ám az régen volt, és közben „meg is fertőzte” magát: egyetmást megtanult. Úgy szeretne vallani a beatségről, mintha még mindig kamasz volna, holott már nem az, s már nem is egészen ifjú. Így aztán bizonyos fogásokhoz kell folyamodnia. Keropiac a többi között a jassznyelv szókincsének használatával s a primitív, naturális történetelmondások pongyola naivitásával igyekszik spontánnak látszani, gyermekdednek hatni. Olykor azonban megfeledkezik arról, hogy ő beat, s ilyenkor gyönyörűen ír. (Például a Burleszkműsor a Seattle-ben című írásában. Érzés érzésre, gondolat gondolatra rímel itt, s tágítja, emeli egyik a másikat. Beat? Inkább szorgos Flaubert-tanítvány: a megfigyelés és az írói munka megszállottja.) William Burroughs, Hubert Selby Jr., Richard Barker, Seymour Krím, Michael Kumaker és a többiek. Néhányukat kivéve semmilyen jóakarattal sem lehetne bennük valami különöset felfedezni. „Jó fej”, „menő”, „apafej”, „tapizik”, „oké”. Ha csak néha használnák, talán még érdekes is volna. De hát csak ezekkel a szavakkal írnak, s csupán ezt szánják érdekesnek. S azonkívül az úgynevezett „szagos” szavakat: „kupleráj”, „buzi” stb. — minden különösebb cél nélkül, egyszerűen a szóért. Bűz van ezekben az írásokban, mindenki számára bűz. Egyedül Szymour Krím válik ki a sorból. Ki az abnormális című esszéje komoly és megdöbbentő. Végre esv bent, aki gondolkodik. Valaki, aki meg akarja érteni magát, mint társadalmi lényt, s önmagán át a többieket. Nemcsak keresztülnézni és csúfolódni kell a rosszon, hanem az élet fontos területein valóban összemérni vele erőinket; nem árnyékbokszolást végezni, hanem valóban küzdeni. Nemcsak úgy mondja, hirdeti ezt, hanem régebbi élete elemzésének summájaként mondja, s ez hat. Ez az írás nem veszi fel a beat modort, túl van már a beatségen, s így vallhat igazán róla. Különben pedig az elidegenedésnek egyik újabb formájára hívja fel a figyelmet. Normális? Abnormális? — kérdezi az író erről is, arról is, és kiderül, hogy ami a legtöbb amerikai ideggyógyász, szociológus szemében abnormálisnak minősül, éppen az új, a szokványtól eltérő társadalmi értékek érlelője és hordozója. Seymour Krim drámai módon figyelmeztet arra, hogy a tudomány áltudománnyá lesz, ha csak a statisztikai igazságokat nézi, segít pusztítani a nyárspolgárnak mindazt, ami a már meglevőn túlmutatna. Kritikusaik Röviden így fest a beatirodalom e vallomásokban. S ha a róluk írt kritikákat nézzük? Egyik-másik mintha helyettünk is beszélne. A lumpen életérzéssel is kapcsolatba hozzák a beat életérzést, s ebben sok igazság van. Mások viszont túloznak. Vagy úgy, hogy teljesen leborulnak a beatek előtt csak azért, mert a beatek többnyire ifjak, s az „ifjúság szava isten szava”, vagy ingerülten támadják őket, annyira hangsúlyozzák az értelmi követelményt, hogy az már egy kicsit a líra, s általában a költészet rovására is menne. Gyáva, löttyös engedékenység és türelmetlen fölháborodás: többnyire ez a két véglet variálódik. A könyvből különben kiderül az is, hogy Amerikában nem beszélnek a beatekről olyan sokat. Sok beat író azért is olyan vad, hogy — noha adja a „flegmát” — valamiképpen észrevétesse magát. Sükösd Mihály hasznos munkát végzett a válogatással. Előszava szép,tanulságos esszé. (Európa Könyvkiadó) Héra Zoltán BEAT IRODALOM Jegyzetek az Üvöltés című kötetről CSERES TIBOR: NEMZEDÉKVÁLTÁS Szüleim korában sokan hitték még a szemverést, a varázslat erejét, meg hogy az átok szavát kerülni kell. Másfelől az isten mindenható jóságában éppen úgy bíztak, mint a gyógyfürdők erejében, vagy abban, hogy a nyomtatott írás mindig igaz. A mi vallásunk papjai azért is óvták a biblia olvasásától a katolikus híveket, nehogy éppen a szent iratok böngészése közben csalatkozzanak. Persze mindez nagyon viszonylagos. Mindjárt az, hogy „szüleim korában!”. Anyám tizennyolc évvel volt idősebb nálam, s olyan fiatalon utazott el, ma lányom lehetne immár. A gyógyvizekben, s az átokban s az álmokban hitt, de Bibliát tudtommal nem olvasott. A nemzedék szó s a nemzedéknyi idő alatt egyszer 50 évet értünk, máskor meg negyedszázadot csupán. Szép gondolat, hogy némelyek kerek 33 esztendőre váltják a generációt, ismét mások 20 évvel beérik. Amikor az ifjú ember bizalma összeomlik az előtte járók hitében és ígéreteiben, akkor kezdődik egy új nemzedék s amikor a varázslat, a ráolvasás meg az átok már nem fog. Számomra a nemzedékváltás ideje tizenegy év. Ezerkilencszázhuszonhat nyarán, váratlan, több hónapos betegeskedés után anyám úgy gondolta, akkor fordul jobbra sorsa, ha szülőfalujába utazhat néhány hétre. Apám tétovázott. A nyár miatt, a rengeteg költség miatt, s magában nem engedhette a beteget. Ő nem utazhatott! Május óta lebegett a ház fölött és újult meg hetenként az utazás szándéka. Anyám sok mindennel magyarázta makacsságát, de már úgy nyár közepén a gyógyvíz volt a legfontosabb, amelyből ő leánykorában naponta ivott. A borvíz nagyapa kaszálója szélén, a Maros-parton. Nem is ivott ő mást, csak borvizet, mert a juhtejet nem szerette. Apám szinte sorvadozott a kérés terhe alatt, amelyet rátettek, ha elment, s ismét reá, amikor megtért. Anyám mind pontosabban okolta hitét: meggyógyul, ha megfürödhet a borvízfürdőben, amely a Maros partján akkoriban nyílt meg Remete alatt. Gyergyóremete község építtette a fürdőt, hogy megpróbáljon vetélkedni Borszék hírével. Ez a fürdőtelep alig másfél kilométernyire épült nagyapa kaszálójától, jöttek a hírek levélben, hogy milyen csodálatos. Húga és öccse tudósították, s anyám képzelete csodás gyógyulásokat is látott a jövőben. S naponta sírdogált betegágyában, hogy nem mehet — meggyógyulni. — Hát voltam és valaha akaratos és makacs? — kérdezte estereggel. Apám elismerte, hogy nem, sohasem volt sem makacs, sem akaratos. De júliuson túl már nem lehetett bírni. Éreztem én is. Talán csak öcsém nem érezte a kényszerűséget. Apám hosszas utánjárással útlevelet váltott hármónk számára. Az útikép ma is megvan: egy harminc éves nagybeteg asszonyt ábrázol kifogyott bő ruhában, két ijedt fiúcska csimpaszkodik vállára jobbról, balról. Az egyik én vagyok, a másik öcsém, a nyolcéves. Apám nem jöhetett velünk. Anyám ezt megértette: — Igaz, Péter, te nem jöhetsz. Majd ő elkísér minket a határig, gondosan elhelyez egy fülkében, lehetőleg úgy, hogy csak Ditróban szálljunk ki. — A menetrendekből azonban már Kétegyházán kiolvashatta apám, s ki is olvasta, hogy ilyen közvetlen vasúti kocsira nem számíthatunk, mert Tövisnél mindenképpen át kell szállnunk. Kétegyházáig lovas kocsival utaztunk, hogy a hajnali gyorsvonatot elérjük. Míg várakoztunk s betegünket egy padra fektettük, engem magával vitt egy menetrendtáblázat elé apám s kioktatott anyánkkal, öcsémmel s a két nagy csomaggal hogyan ügyeskedjek, hogyan boldoguljak majd Tövis táján, éjfél felé. Ellenkezés nélkül, megszeppenten hallgattam. Figyeltem szavait, de magamban mind azt kérdeztem: miért is nem mer velünk utazni apám? S mikor a vonat befutott, már az eljövendő kötelességem szerint próbáltam emelni a fonott utazókosarat s támogatni anyámat. De a terhet még apám vitte. Alkalmas zugot találtunk egyik harmadosztályú kocsiban, magunk s csomagjaink számára. Lökösházáig apám is velünk utazott, ott az útlevélvizsgálat után némán leszállt, nehéz szívvel búcsúzni is feledett. De a sínek közül aztán még egyszer elmondta, mi legyen a teendőnk Tövisnél. Én leszaladtam a lépcsőre, s kimondtam, ami forrt bennem: — Nem szép, hogy egyedül hagy bennünket! Apám úgy tett, mintha nem hallaná, mit mondok, s még inkább azt, hogy őneki — hangosan felszólt az ablakon: — Ügyeljetek magatokra! — aztán halkan, szinte súgva hozzám eresztette hangját: — Te pedig a határon túl is őrizd meg anyád fekvőhelyét! Aztán egészen csöndesen még azt súgta: — Vajon jobb-e, ha veletek indulok, s nélkülem érkeztek? — Bólintottam, mert éreztem, ez csakugyan igaz. Az útlevél ellenőrzése odaát is simán megtörtént, s csakhamar Arad felé robogtunk. Azon tűnődhettünk éppen, milyen fárasztó lesz a robogás egész nap, s csak el ne szundikáljuk az ötperces időt majd az éjjel közepén Tövisnél. Megéheztünk. Rántott csirkét ettünk, utána piskótát. Anyám a szomszédasszonnyal négy jércéből s egy szakajtó lisztből készítette az útravalót. A radon a kocsi egészen kiürült. Néhány percig örvendtünk, hogy nem lesz, ki háborgasson. Aztán gyanút fogtam, de kérdezősködni nem mertem. Órák múlhattak, végül egy kalauzféle szólt be hozzánk, szálljunk már ki, s tőle megtudtuk, a vonat, melyre át kellett volna szállnunk, éppen most van indulóban. A bosszankodó kalauz segítségével anyámat s csomagjainkat a tágas, mozgalmas és szellős váróterembe támogattuk, ott a beteg egy pad hoszszán ájulásszerű féláramba roskadt nyomban. Aznap megtanultam a menetrendolvasást. Alkonyat után lesz egy vonat. Anyánk, nagy fájdalmának mákonyából délben egy félórára feltámaszkodott — rántott húst eszegettünk ismét, meg piskótát. Vonatjegyünk volt, lejünk és kenyerünk semmi. A lelki és testi próbatételtől hamarosan megéheztem, de csupán vizet ittam, s kóválygott velem a világ. Tudtam, a nagy feladatot teljesíteni fogom. Mikor az idő elérkezett, helyt is álltam, de a felszállás részleteire már nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy öcsém késő délután enni kért, s én csomagot bontva újra rántott húst és piskótát adtam neki, de magam megint nem ettem. A Maros-parti gyógyfürdőt nagybátyám kalauzolásával ismertem meg. Négy fürdőkádja a deszkás medencéje és pezsgő, hűvös vize volt. Mikor anyám, ocsodája első hetében rágondolt, fel kellett melegíteni számára egy dézsára valót. Nem is melegíteni* forralni, mert egy gyógyfüves aszszonynak is híre jött, aki ezt a betegséget mindenkor gyógyítja. Egy kézmozdulattal az orvos NÉPSZABADSÁG 1967. augusztus 19. szombat Veszi Endrei FÁK ORSZÁGA Ez itt a fák országa már, kúszó előhadakkal, szilfák, gyertyánok, juharok között egy lombos angyal, gyík csikozású kérgeken fény-árnyék mozi műsor, kék vasfazékban forr a nap s a láthatár fölé forr — ez itt a fák országa már, akácok és ecetfák, bérházi fák, kőből fakadt zölden lobogó gyertyák, emlékeink gyárudvarán sovány kis lombcsoportok, ínséges kerületi fák, viszik a teliholdat — ez itt a fák országa már, a sok-sok zöld sorompó nem őriz semmilyen határt, nem kötöző, de oldó képzeletemnek humuszát átszövik gyökerekül, ezen a kitárt lombkapun jön a nagyhajú reggel! — ez itt a fák országa már, polgára voltam én is, ott álltam, mint a többi fa, az ígéret hegyén is, most már a völgybe haladok, elkísér tízezer fa, is annyi fény, mely belefér kezembe, karjaimba! Komarov portréja a magyar ifjúságnak Október 4-én ünnepli tizedik évfordulóját az űrkutatás; 1957- ben ezen a napon röppent fel az első szputnyik. Pándi Kiss János szobrászművész az évforduló alkalmából megörökíti az űrhajózás nagy mártírja, Komarov ezredes portréját. A mellszobrot a művész a Kommunista Ifjúsági Szövetség központi bizottságának ajándékozza, azzal, hogy a műalkotást az arra legméltóbb ifjúsági csillagászati szakkör kapja meg.