Népszabadság, 1968. július (26. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-11 / 161. szám

1968. július 11. csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI A MAKRANCOS HÖLGYIdőről időre elmagyarázzák nekünk, hogy Shakespeare már századokkal előbb zseniálisan kitalálta a mozit; drámái tökéletes filmek, csak le kell fotografálni őket. Koronként egy-egy kimagasló színészegyéniséget örökítettek meg valamelyik halhatatlan Shakespeare-szerepben, hogy a közelmúltból idézzünk, egy Oliviert, egy Szmoktunovszkijt, egy Orson Wellest. Ennek ellenére változatlanul tart a reménytelen kísérlet, hogy egyik vagy másik Shakespeare-drámát filmmé ragasztgassanak össze a vágóasztalon. Franco Zeffirelli is nagy színésznevekre bízza a főszerepeket, Elizabeth Taylorra a makrancos, nyelves Katit, Richard Burtonra a nem kevésbé szájas, kötélidegzetű Petruchiót. Zeffirelli ezúttal, talán szándékosan is, összetévesztette a „nagy neveket” a nagy színészegyéniségekkel. Burton valóban nagy színésznek indult, ha nagysága utóbb elmosódott is nagy üzletei mögött. Taylornak, vitathatatlan szépségén kívül, még lenne jócskán mit bizonyítania. De nem vagyunk telhetetlenek mi sem. Elfogadjuk Taylor Katiját olyannak, amilyen: néhány kilóval és évvel több, mint ahogy a shakespeare-i jókedv ábrázolta, inkább ijesztően hisztériás, mint féktelenül makrancos és nyelves. Igaz, Burton lomha Petruchiója is mohóbban néz már az aranyra, mint a nőkre. De azért, ha nehézkesen is, őszintén komédiáznak, még háztetőn is szaladgálnak, gyapjúhalmon bukfenceznek az illúzió kedvéért, s szívből elverik egymáson a port. HALÁLFEJESEKJ a téma. Gratulálok! bólintott bizonyára az International Pictures igazgatója, amikor T. C. Frank rendező beállított hozzá a Vesztesnek születtek (magyarul valamiféle okból Halálfejeseknek keresztelt) filmje sztorijával. Hatásos, mint a gyomorszájra adott ütés, folytatta. Vértolulást okoz. A legjobb, ha a néző ezt összetéveszti az erkölcsi felháborodással. Tehát legyen benne mélység is, tette hozzá. T. C. Frank magabiztosan felelte: A társadalmi háttér lesz az, amelynek senki sem fog a mélyére láthatni. T. C. Franknek nem volt könynyű dolga még akkor sem, ha filmjének írója, E. James Lloyd látszólag az életből hozta azon nyersen a sztorit. Igaz, nem elsőnek. Ezekről a torzonborz ifjúsági motoros bandákról Vad angyalok címmel már három évvel ezelőtt készült film egy hollywoodi módon kiagyalt sztori keretében. Ha T. C. Frank filmje kegyetlenebb és véresebb, nem azért mert reálisabb, hanem mert naturálisabba. A vadság és a mindenre elszánt erőszak képeivel sokkírozza a nézőt, mint azok a filmek, főleg westernek, melyeknek szakmailag nem megvetendő iskolájában T. C. Frank nyilván szorgalmasan tanulhatott. De önállóságra még nem tett szert. Nemcsak a vasöklű, mesterlövő — s ezúttal Indián, származású — jóságos cowboyt hozza itt vissza, persze nem lovon — a lovak kihaltak —, hanem dzsipen és motoron, de hatásos és látványos jeleneteket, beállítások sorát másolja ki a western-iskola jobb filmjeiből. Nehézsége mégsem ebből adódott. A mélységgel, a társadalmi háttérrel gyűlt meg a baja. Ezek a fiatalkorú bűnözők, motoros bandák sok helyen rémületben tartják főleg az amerikai nyugati partvidék lakóit. Ami zavarólag hat fellépésükben, s ami az amerikai átlagpolgárnak sehogyse megy a fejébe, az, hogy ezek a fiatalkorúak nem vágynak oly mohón az aranyra, mint egykor a prérikről bivalycsordákat elhajtó fegyveres őseik, s távolról sem olyan céltudatosak, mint Al Capone szorgalmasan csempésző és gyilkoló gengszterszervezetei voltak. Ha egyáltalán sor kerül, hogy sűrű ökölcsapásaik, erőszakoskodásaik és kicsapongásaik közben magyarázatot adjanak valakinek a magatartásukról, meglepő zavarossággal beszélnek Buddháról és Jézusról, misztikus Ind filozófiáról és őskeresztényi szegénységről, a meszkalin- és az LSD-élvezet egyszerre vallási és érzéki gyönyöréről. És mindenekelőtt az amerikai életforma utálatáról. T. C. Frank filmjében sajnos erre nem kerül sor, annyi erőszakot kell elkövetniük, gyomorszájütést szétosztaniuk, a jószívű cowboyt annyit kell motoron hajszolniuk, hogy nem marad idejük reflektálni valamiképp saját tetteikre. Vagy csak annyit elárulni, hogy kik is ők tulajdonképpen. De azért kikerekedik a kép, ha nem is a filmen, a film mögött. Ezek a motoros vadak ugyanazt a zavaros filozófiát vallják, amit a kaliforniai LSD-próféta, Timothy Leary a tibeti buddhizmusból, a védákból, Lao Ce-ből és saját LSD-vízióiból összegyűjtött és meghirdetett. Csakhogy követőinek nagy része, a későbbi Flower Power-mozgalom sokfajta híve éppen az erőszakot ítélte el, s megtagadta az amerikai életformát. Vele a vietnami háborút is. T. C. Frank ügyészét ez a körülmény mintha jobban nyugtalanítaná, mint a motoros bandák vadsága. Tanúkat keres, ahelyett, hogy elítélné az erőszakot a tények alapján. De tanú sohasem akad. Csak a megszeppent seriff hiszi azt, hogy a polgárok gyávasága miatt. Ezek a polgárok jól tudják, amit az egyik szenátor hangosan is kimondhatott: „Nem vad hordákról van szó, hanem a gyermekeinkről, a tieidről, az enyéimről”... akár virágot hintsenek, mint a hippik, akár motoron rohanjanak. Ezért hallgatnak a polgárok, s ezért hallgatja el ezt T. C. Frank is szemérmesen. És ki hinné el, hogy egy atyai szívű, vasöklű cowboy még rendet teremthet? A filmet számunkra csupa ismeretlen színész játssza, kissé ósdi stílusban, de beleéléssel. A néző állandó izgalmát, a feszült atmoszférát az öreg western-iskola fogásai biztosítják. Hegedűs Zoltán Egy magatartás regénye Németh László legutóbbi nagy regénye az Izgalom elérkezett második kiadásához. Sikerének e fogható bizonyítéka újra ráirányítja a figyelmet. Benne van ebben az érdeklődésben a nagy életmű hatása éppúgy, mint a folytatásvárás izgalma. Úgy indul ez a regény, mintha egy házasság lassú drámáját követné. A hétévi fogságból hazatérő férj és az időközben új szerelembe bonyolódott asszony kényszerű küzdelme majdnem alaphelyzetre utal. A fiatal lány, aki szülei küzdelmét tehetetlenül nézi, az első pillantásra csupán a dráma narrátora, Németh László e társadalmi és erkölcsi közhely köré is gazdag és eleven világot teremt. Az asszony portréja lélektani remeklés. Késői kivirágzása, naiv, de éppen ezért ellenfeleit megbénító hazugságai, északokkal megmagyarázhatatlan elszántsága, s őszintén őrzött anyai szeretete, melyben talán a „rendes” világhoz kötő utolsó szálat látja, belső lélekelemzés nélkül is élővé teszik ismert típusát. S minthogy szerelmi kapcsolata leleplező, különösen alkalmas vizsgálati alany Németh László kegyetlen elemző szenvedélye számára. Férje, a volt fogoly — illő ellenképe. A hétévi kínlódás megtörte s tudatvilágot átrendezte. Fáradt emlékezete a fogság világához kötődik, minduntalan ennek viszonylataihoz méri új tapasztalatait, s csak lassanként akklimatizálódik, de még ekkor is csupán a restelkedés állít korlátot rögeszmévé szűrődött gondolatai elé. Tétova tudata késve ismeri fel családi válságát is, az összeütközés vállalására pedig mindvégig képtelen: hagyja, hogy félretolják, épen tartja a visszavezető utakat, s éppoly naiv önáltatással kapaszkodik a maga teremtette reménybe, mint felesége a hazugságaiba. Nem gyávaság ez, hanem a megtört önérzet szűkös létformája egy megrendült világban. Kertész János régi világa a forradalmakban összeomlott, s a restauráció — megérkeztekor — még csak az ideológiai és politikai alapozásnál tart. Ennek nem lehet öntudatos és energikus híve, hiszen fáradt ember, s másrészt a hadifogoly társadalomnélküliségével élte át az orosz forradalmat s a táborok és börtönök demokráciáját. Igazi visszatérésre akkor lett volna módja, ha itthon a régi életforma várja. Osztálya azonban — a fizetésből élő középosztály — a pénzromlás áldozata. Így vezet el Kertész János családi válsága a kor képéhez: a hadifoglyok fogadtatásának kopott, bizalmatlan ünnepélyessége és a volt fogoly tanári karának lezüllesztett szegénysége nemcsak háttere e háború utáni háromszögtörténetnek, hanem távlatos kiegészítése is. A regény közepén azonban új magaslatra vezet bennünket az író, ahonnan ez az első rész is új képet nyújt. Először arra figyelünk fel, hogy egyre több olyan kitérővel találkozunk, mely — bár hiteles, tartalmas és színes — nem kapcsolódik szervesen Kertész János házassági drámájához. Még feltűnőbb az írói ítélet egyoldalúsága. „Ilyen az emberi lélek? Ilyen egyszerű?” — kommentálja a lány anyja egyik naiv manőverét. Valóban túlzottan egyszerűnek látszik e „hűtlen” asszony megítélése. Németh László körültekintő — egy jelenetben utal a hétévi elszakítottságra, a későn érő asszony és a megtört fizikumú, korán elöregedett férj testi ellentétére is —, de érzelmileg engesztelhetetlen hősnője iránt. A „narrátor” lány szerepe némiképpen megokolná ezt a képet, hiszen ő a sokáig őrzött eszményt szereti apjában, anyja iránti engesztelhetetlensége, tehetetlen fájdalma és felháborodása tehát érthető. De miért bízza rá Németh az ítéletet, miért az ő szemével láttatja a házassági dráma ellenfeleit? Mert Kertész Ágnes valójában nem szülei drámájának narrátora, hanem egy nagyobb kép fókusza, egy szélesebb történet főhőse, akinek útján a megrendítő családi élmény csak egyike a sok egyéniség-, tudat- és magatartásformáló tapasztalatnak. S miközben erre az új kilátóra feljutunk, az egész regény kitágul: Ágnes maga is a szerelem válaszútja elé érkezik; sok különböző célú küzdelem és döntés tanúja, s főképpen részese annak a belső és külső vitának, melybe a forradalom emléke és reménye, valamint az ellenforradalom valósága kényszerítette a húszas évek nemzedékét. Németh László már többször felidézte ezt a kort, az Izgalomban mégis friss szemmel tekint vissza rá. Ha csak társadalomképét vesszük is szemügyre, új részletek tömegére, új színekre és főleg új megközelítési módra bukkanunk. Az első világháború utáni idők — a forradalom és ellenforradalom — tanulságait egyetlen régebbi regényében és önéletrajzi írásában sem élte át ilyen mély és makacs töprengéssel. Nem külsődleges motívumokkal fejezi ki, hogy a mából néz viszsza, hanem a problémák ama rangsorának elismerésével, melyet a tovább lépő történelem állított fel. Szemben álló alakjainak nagy vitái ezért vezetnek annyiszor a szocializmus kísérletéhez: a Tanácsköztársaság közelsége éppúgy biztosítja epikai hitelüket, mint a mai magyar élet gondja. S így mai töprengése régebbi gondolatmenetét is magába foglalhatja. Amikor például Kertész János oroszországi tapasztalatait idézi, s a tudatossá művelt emberben látja az egészséges szocializmus feltételét. Ismét a „lélek reformját” sürgeti, de már nem állítja szembe a „társadalom reformjával”. Az írói ítéletet azonban nem a viták végszava hordozza Az Irgalom ahhoz a regényfajtához tartozik, amelyben minden részlet a jelentést sugárzó főhőst szolgálja, s tőle kapja értelmét. Kertész Ágnest szülei válsága ítélkezés elé állítja Majd egyéni életében is megannyi döntés elé érkezik. A regény zárójelenetében Ágnes vitatkozva és rokonszenvezve sétál Halmival, a sánta szigorló orvossal, a kommunistával, majd kézen fogja, s a megalázó kíméletet finoman leplezve, futni kezd vele. Ez a feszültséget feloldó, bajt feledtető futás Ágnes döntésének jelképet izgalmas lélekkel a kommunista Hakni mellé áll. Döntése bonyolult belsőlyamat eredménye. Egészséges szenvedélyű lány. Anyját is megérti s felismeri, hogy „ha az ember... a másik ember idegrendszerét belopja a bőre alá, akkor, persze, mindent igazolhat. De következtetése szerint „ezért jó, hogy vannak abszolút törvények — erkölcs vagy egyszerűen emberség”.... S amikor látja maga körül a gáttalan szenvedély áldozatait, az önkorlátozásban találja meg az „abszolút törvényhez” vezető utat. A szerelmet „meg kell szelídíteni, beoltani más, nemesebb dolgokkal, hogy szolga legyen s ne zsarnok” —fogalmazza meg szerelemtanát. Következetesen kibontott gondolat, tiszteletre méltó megoldás. Társadalmi felelősséget vállaló író kiútkeresése. De jelentése további töprengésre késztet. Mert a megoldás etikai nemessége sem tudja feledtetni, hogy a nőalak, mely kifejezi, túlzottan éteri. Ágnes örökös belső vitát folytat ugyan a szerelemről, de ezek a viták nem kavarják fel lelke mélyeit: alig kell küzdenie magéval, emberi anyaga egynemű** nemes. Szimbolikus szerelmi döntése tehát könnyebbnek mutatja a harmóniát adó emberi magatartás felkutatásának gondját mint a korábbi Németh-hősnők tragédiája. De az élet egyéb viszonylataiban emberibb azoknál Türelme, mellyel szülei válságát a megnyugvás felé segíti, s a gyógyíthatatlan betegek szegény** kórházában végzett szerény munkája többet sejtet életeszményéről, mint programként vállalt szerelmi irgalma. Humanizmusa homályosabb program, mint Irgalmassága, mégis ígéretesebb. Mert az irgalom, bármilyen finom, fölényt leplez. S talán az az igazi humanista, aki felismeri, hogy ő is ebből a beteg világból való. Bodnár György Nép és színház találkozása Franciaországban A második világháború után Párizsban 52 színház működött, míg az ország többi részében 51. A peremvárosokban, a híres „vörös övezetben" pedig egyetlenegy sem! 1947-ben örvendetes folyamat indult meg, megnyílt Vilar Világhírű TNP-je (Országos Népszínház), majd nyolc vidéki színházi központ, amelyek közül az egyik legjobb, a Lyon munkás-elővárosában működő Planchon-féle nálunk is szerepelt Néhány év óta azonban már nemcsak a vidéki nagyvárosokban alakultak meg komplex művelődési központok (toultúrház, színház, mozi, kiállítóterem stb.), hanem az említett „vörös övezetben” is. Párizs kapuinál, a sűrű munkáslakta peremvárosokban egyremásra alakultak meg ilyen központok, amelyek olcsó helyárakkal, bérletrendszerrel, korai kezdéssel könnyítették meg a népnek, hogy végre találkozzék a színművészettel. Ezeket a kísérleteket az jellemzi, hogy a központok, amelyeket elsősorban a munkásvárosok tanácsai pénzelnek, mert az állami szubvenció jelentéktelen, semmilyen engedményt nem tesznek a sekélyességnek. Tanítani, nevelni, felemelni kívánják a közönséget, s nem szegődnek a könynyű szórakoztatási kedv uszályába. Kísérleteiket a társadalmi és művészeti forradalom szelleme hatja át, igyekeznek szinkronba hozni az új színpadi és képzőművészeti, zenepézi fiknttörekvéseket. Az említett Romain Rolland Színház például tavaly a Háború zárójelben című, vietnami tárgyú, montázsszerű elemekre épülő darabot mutatta be szavalókórusok, fényképvetítések, sanzonok, ritmikus tömegmozgatások egybeötvözésével. 1964-ben ez a színház mutatta be R. Rolland Első majd az idő című antimilitarista drámáját, amely az angol- búr háború idején íródott Tavaly októberben Reed Tíz nap, amely megrengette a világot című riportjának színpadi változatát mutatta be a társulat 45 színésszel. Az említett vietnami tárgyú darab egyik írója, Georges Feldhandler 32 éves hírlapíró, újabban egy másik peremvárosban, Châtillonban, állt a művelődési központ élére. Egyelőre csak az iskolákban játszanak Moliére-, Ghelderode- és Ionesco-darabokat . ugyanakkor kiállításokat rendeznek Pignon, Miró, Hartung, Poliakoff képeivel, hangversenyeket tartanak Stockhausen muzsikájával és bemutatják az olyan haladó filmeket, mint A 11. szélességi fok. Legújabb darabjaik közt szerepel több rögtönzésszerű, valóságos helyzeteket bemutató „színpadi riport”, amely a munkásifjúság, illetve a diákság égető kérdéseivel foglalkozik. A diákproblémákról szólót a tanárképző intézet Aquarium nevű műkedvelő -társulata játssza. Peldhandler ugyanakkor szemináriumokon képezi ki pedagógusokból, diákokból és munkásokból a jövő kulturális vezetőit. Ma már majdnem minden nagyobb Párizs környéki munkásvárosban van ilyen komplex művelődési központ (például a Saint Denis-i G. Philipe Színház). Az egyik legérdekesebb, a nanterre-i, a kommunista polgármester támogatásával működik, Théâtre des Amandiers a neve, s igényes műsorát (Moliére, Strindberg, Csehov, Gorkij, Brecht, Alberti stb.) a Thorez Sportpalotában mutatja be. A nézőket zene, büfé, kávéház és bár várja. Az egységes helyár 9 frank (harmada a belvárosi áraknak), de a diákok és szervezett munkások csak 6-ot fizetnek, a színház baráti társaságának tagjai pedig csupán 5-öt Szintén csak 5 frankba kerül a belépőjegy a portugál, illetve arab nyelvű előadásokra, melyeket P. Debauche, a színház 38 éves vezetője, a városban nehéz körülmények közt élő bevándorolt munkásoknak szervez. A Figaro Littéraire című polgári hetilap nemrég azt írta, hogy a „vörös övezet” kulturális élete olyan eleven és példás, hogy helyes lenne, ha meghódítaná a művelődés számára azt a „kulturális sivatagot”, amelyet a párizsi nagybulvár jelent... Bajomi Lázár Endre KULTURÁLIS HÍREK VIETNAM EBBEN AZ ÓRÁBAN címmel művészi dokumentumkönyv jelent meg az NDK- ban, 30 ország 174 szerzője fejezi ki benne szolidaritását Vietnammal. BERDA JÓZSEF SÍREMLÉKÉT, Borsos Miklós alkotását, a költő halálának második évfordulója alkalmából, július 13-án délután 5-kor avatják fe a Farkasréti temetőben. A VÁRNAI NEMZETKÖZI BALETTVERSENY első fordulójában kedden nagy sikere volt a magyar Csamós Katalinnak.