Népszabadság, 1968. július (26. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-13 / 163. szám

8 DOBOZY IMRE: Nyugtalan ifjúság Barba non facit philosophum. Ahogy annak idején Pápai Páriz Ferenc lefordította, a „szakáll nem tesz tudóssá”. Forradalmárrá sem. Csakhogy ma már tudjuk, hogy anyugati fiatalok lázadása sem végződik be a külsőségeknél és a stílusváltásnál, a hosszú hajnál, a rövid szoknyánál, a redingote-nál, a beatmuzsikánál vagy a lázadás olyan torzulásainál, mint a valóságból kilépni szándékozó hippie-magatartás. Több telik ettől a nemzedéktől. Mélyebb, eredetibb. Ami bekövetkezett, ezt bizonyítja. Attól tartok, szeretünk elfogultak lenni. Volt idő, mikor nálunk sokan az egész Nyugatot Sodomának nézték, a kommunista pártok s a mellettünk kiálló, nevesebb személyek kivételével. Most mintha — megint csak sokan — gazdagabbnak, szabadabbnak, harmonikusabbnak látnák az életet odaát, mint amilyen valójában. A lázadó fiatalok épp az általános jólét, a szabadság, a harmónia illúzióját rombolják, leplezetlen dühvel. Néhány hónapon belül három nyugati fővárosban fordultam meg. Az árubőség, a választék most is elkápráztatott. Az atmoszféra azonban, mely felgyűlt osztályfeszültségektől, politikai és bérharcoktól,''a közerkölcs ellentmondásaitól volt terhes, meghökkentett. Ez volna az ára a magasabb életszínvonalnak? Sokáig vártuk, nemegyszer megjósoltuk a kapitalizmus mély gazdasági válságát. Eddig ezt sikerült elodázniuk. A kapitalizmus az utóbbi évtizedben is, helyi és átmeneti visszaesések, pénzügyi megrázkódtatások ellenére általában megőrizte, egyes területeken fokozta termelőerejét. A tőkések a túltermelési válsgák ellenszereként ma nem a termelést csökkentik, hanem a belső fogyasztást igyekeznek növelni. Ez az úgynevezett fogyasztói társadalom gazdasági és részben ideológiai receptje: többet fogyasztatni, hogy többet lehessen termelni. Azt persze nyugodtan feltételezhetjük, hogy a tőkéseket és menedzsereiket mindebben nem leküzdhetetlen emberbaráti érzelmek vezették. Gondolom, erőteljesebben szólt bele a változásba, hogy felismerték: kényszerhelyzetben vannak, másképt nem bírják eladni, amit el kell adniuk, és másképp nem tudnak uralkodni azokon, akiken uralkodni akarnak. Mindenesetre tény, hogy e konzumáltató gazdálkodás révén a fejlett országokban a nem tőkés osztályok vásárlóereje is feljavult. Az a tény, ha szabad a nem egészen ideillő kifejezést használnom, szinte megihlette az egész tőkés apparátust Ügyesen és — sajnos — nem is eredménytelenül kezdték csinálni, mit korábban sokkal kezdetlegesebben próbáltak: manipulálni a társadalmat. Osztályharc? Forradalom? Ugyan, kérem! Elkezdődött a történelmi kiegyenlítődés, a munkáltatók és munkavállalók egzisztenciális, hatalmi közeledése, sőt, osztozkodása realitássá lesz a „nagy társadalomban, a „jóléti” társadalomban, mindenki annyit fog fogyasztani, amennyit akar, semmi szükség rá, hogy erőszakkal vegye el; a marxizmus elavult stb. Eközben a lényeg semmit nem változott. Tudniillik, az, hogy a konzumgazdaságból is a tőkések húznak hasznot, nem a dolgozók, hogy ma is övék a hatalom, nem a dolgozóké, hogy az utóbbiak szakadatlan küzdelemben próbálják utolérni a növekvő létfenntartási költségeket, megvédeni körülnyirbált jogaikat. Csakhogy hol van már a régi szép idő, mikor a kapitalizmus még nyíltan vállalta önmagát. A klasszikus kor még nyers őszinteséggel kimondta, kit máért tapos el, hódít meg, kebelez be, foszt ki? Tehette. Erős volt, szuverén, nem szégyellt szinte semmit sem. Most már azonban nincs egyedül Most már nem olyan erős, hogy azt tehesse, amit akar. Ezért válik egyre képmutatóbbá. Ezért fordít rá mind több energiát, pénzt, ideológiát, ötletet, sőt, ha lehet, művészetet is, hogy látszatokat teremtsen, s tartson fenn. A hivatalos Nyugat ma is legfőbb meritumának, erényének tartja a szabadságot, velünk szemben megkülönböztetésül is használja, szabad világnak nevezve önmagát. Valóban, sok olyasmit szabad csinálni ott, amit mi már nem csinálunk. Mindenekelőtt szabad vállalkozni, értsd: kizsákmányolni. Szabad sztrájkolni, tüntetni, bár ilyenkor a hatalom el-elveszti türelmét, s az alkotmány helyett gumibotjához kapkod. Szabad ellenzékinek lenni, sőt a hatalom maga is szokott gondoskodni ellenzékről, ha másért nem, az igazi ellenzékkel szemben Egy ideig, az értelem egy bizonyos színvonaláig ez adja azt a hitet, pontosabban illúziót, hogy ott az ember szabadon él, hogy elhatározásával, kimondott szavával befolyásolja a közélet alakulását, a társadalom, a nemzet, az emberiség sorsát. Ezt szuggerálja neki a manipulálás. A tények azonban feleselnek a manipulálással. A tények mind konok abból figyelmeztetik az egyszerű állampolgárt, hogy szava, akarata csekély súllyal esik latba ott, ahol a dolgok eldőlnek. Az általa eltartott, de tőle végtelenül elidegenedett hatalmi apparátus mindenekfelett a tőkét és önmagát szolgálja. Nehezen befolyásolható, könnyen feldühíthető. Minden engedélyezett szabadság ellenére mindig azt teszi, mit érdeke diktál: ezen a közakarat nemigen tud változtatni, már csak azért sem, mert az emberi viszonylatok felparcellázása, elmagányosítása folytán a demokrácia ténylegesen megmaradt lehetőségei közt a közakarat többnyire már össze sem áll. Eddig — a kommunista pártokon kívül — melyik ellenzéki párt tudott, illetve akart leszámolni a tőkésekkel? Vagy ha tetszik, elszámolni velük? A világ leggazdagabb országának, az USA-nak slámjait eddig tüntetések, tiltakozások, táborozások sora sem bírta eltüntetni: a legkisebb előrehaladáshoz is óriási erőfeszítések kellenek. Franciaországban az ellenzék máig sem tudta elérni az igazságtalan választási törvény módosítását, s ki tudja, ez még mennyi küzdelembe kerül. Gyakran az ellenzék, a szakszervezetek, az egész progresszió összefogott ereje is kevés ahhoz, hogy a monopóliumokat megakadályozza az áremelésben. Bonnban, annyi belső és külső tiltakozás ellenére, mégis megszavazták a szabadsággal összeférhetetlen szükségállapot-törvényt. Az Egyesült Államokban, ahol — mint mondják — a politikai viták eldöntéseihez a demokratizmus minden eszköze rendelkezésre áll, mind gyakrabban nyúlnak egy eszközhöz, a revolverhez. S ennek az országnak haladó erői, a nemzetközi közvéleménnyel együtt, milyen keservesen lassan, mennyi harc árán tudták rászorítani az USA kormányát csak arra is, hogy hajlandó legyen tárgyalóasztalhoz ülni a vietnami nép képviselőivel; bár, hogy valójában milyen céllal teszi ezt, az még nem derült ki. Mindezekért az ifjúság, melyben természetszerűleg kevesebb a konformizmus, a belenyugvás, mint az idősebbekben, tömegesen kezdi felismerni a manipulálás és a valóság közti ellentmondásokat. Át akar hatolni a tőkés bürokrácia szövevényén. Bele akar nézni a hatalom kártyáiba. Részt követel mindenekelőtt a maga sorsának, jövőjének eldöntésében. Rájött arra, hogy annyi fogadkozás után, a világ nagyobb részén ez a kor sem hozta meg a társadalmi igazságosságot; hogy miközben az imperialista fegyverkezés — és kihívására a szocialista világ — óriási összegeket költ rakétákra, háromévenként elavuló méregdrága repülőikre és más fegyverekre, a föld lakosságának kétharmada éhezik vagy rosszul táplálkozik. (Befejezése következik.) 1968. július 13. szombat NÉPSZABADSÁG Az irodalom küszöbén A század eleje óta évtizedenként majdnem szabályos rendben újabb és újabb költőcsoportok léptek fel, s bemutatkozásul legtöbbször közös antológiában próbálták ki hangjukat. Visszatekintve e gyűjteményekre, könnyen megállapíthatjuk, hogy névsoruk soha nem volt teljes, és a válogatást sem mindig igazolták a későbbi pályák. A Holnaptól a Forráson, a Jóságon, az Új Anthológián át egészen a Tűztáncig mégis nyomon követhető e kötetekből a magyar líra fejlődése, mert híven képet adtak a legfontosabbról: a költői magatartás változásáról. Az Első ének című antológia is csatlakozik elődeihez. A szerkesztő, Mezei András harmincnyolc olyan költő, csaknem háromszáz versét közli, akinek még nem jelent meg önálló kötete. A legfiatalabbjuk tizenöt esztendős, a legidősebb harminc. Verseik közös vonásait nem életkoruk azonossága, hanem a közös politikai és társadalmi kor írja, amely költővé érleli őket. A Tűztánc nemzedékét a forradalmi vívmányok védelme és a nyugodt, kiegyensúlyozott fejlődésért folytatott harc avatta fel. Az Első ének költői már örökségként kapták a konszolidációt, s ami az elődöknek küzdelmes munkát adott, az őnekik készen vett öltözék. Elszomorító lenne, ha e gyűjtemény költői jól éreznék magukat bármilyen előre gyártott ruhában, s nem keresnének új szabást és új anyagot. Csakhogy nincsen könnyű dolguk, megváltoztak a társadalmi harc formái és módszerei, idehaza kevesebb a látványos, hangos ütközet, melynek csatazaja könnyen odahívja a küzdelemre vágyó poétát. Ma talán még élesebb szem, még nagyobb tapasztalat szükséges az újat mondáshoz, mint a nagy társadalmi földlökések idején, s ezért a fiatal költők fokozott türelmet érdemelnek. A költői magatartás szerint két csoport különíthető el a gyűjteményben. Az első adottnak veszi az ország társadalmi fejlődésének emelkedő útját, s az elmúlt évtizedben megváltozott légköri verseinek formájával és témaválasztásával is kifejezi. Higgadt kijelentő mondatok és a zenei elemek kiegyensúlyozott alkalmazása jellemzi e versek legkülső formai burkát, nyoma sincs bennük izgatott kapkodásnak. A parnasszista költőkre emlékeztető műgonddal csiszolják költeményeiket, s a kidolgozás fontosságát, a míves munka szépségét hirdetik. Kerülik a hangos jelszavakat, nyugodt bensőségre törekednek, a rend és az értelem megvalósulását keresik a világban, az ember lelkivilágában is. Az újat akarás energiája arra sarkallja őket, hogy a felszín alá tekintsenek, s a mindennapok látszólag kevésbé háborgó, de végtelen mélységű vizein hajózzanak. S ebből a csoportból kerülnek ki az antológia legérettebb költői. Tandori Dezső már rátalált önálló hangjára, kimunkált versekben az érzelmek és hangulatok, a környezet és az ember viszonylatainak definitív költői leírására törekszik. Sokban rokon vele Takács Zsuzsa, aki ugyancsak a ráció merítőhálójával emeli ki az élet és halál, a bánat és elmúlás kategóriáit, hogy elvontságukban is megfogalmazza őket napjaink számára. Búzás Andor mintegy összefoglalja e csoport elveit, amikor „tenni-serkentő nyugalomról” ír, s az erkölcsi tisztaságot keresi. Eszményeinkhez mégsem tudnak mindig hűek maradni. A bensőségből gyakran belterjesség lesz, a nyugalomból metafizika, s az apró megfigyelések, rendező elv híján, szétporlasztják a verset, őszinteség helyett olykor szenvelegnek, s életünk valóságos gondjait úgy kerülik meg, hogy magukra öltik a dekadens áramlatok divatozó pesszimizmusát. De ez, hallhatóan, nem az igazi hangjuk. A kísérletezés nagyobb bátorsága, az önálló utak merészebb felkutatása segíthet rajtuk, ha következetesebben párosul a rend és az értelem eszményével. Míg az első csoport az érzelmeket racionalizálja, addig a második csoport az értelmet telíti indulattal. Nem fogadják el oly békésen a konszolidációt, mint az előbbiek, küzdelemre vágynak, hogy kiérdemeljék. Tettre készek, kínálják erejüket. Éberen figyelnek fel arra, hogy vannak, akik csak a maguk pecsenyéjét sütögetik a társadalom tüzénél, s haraggal, gúnnyal írnak a kispolgárokról. Felemelik szavukat az elgépiesedés és a manipuláció ellen is. A szemhatáruk tág, túllátnak az ország határain, s tudják, hogy amíg nálunk béke van, a föld másik felén bombák robbannak.égis, éppen a háború és béke viszonylatát tévesztik gyakran szem elől. Nem a háború ellen lázadnak, hanem a békében szimatolnak árulást. Úgy gondolják, hogy csak azok védik hűséggel a szocializmust, akiknek fegyver van a kezükben. Az egyik versben például keserű sorokat olvashatunk arról, hogy nálunk az emberek vacsora mellett nyugodtan nézik a televízióban, amint a buddhista bonc elégeti magát. Itt közöny, ott önfeláldozás — hangzik a versből az igaztalan általánosítás, s közben a hangsúly is eltolódik, már nem a pusztító háborút, hanem a békés élet természetes emberi vágyát bélyegzi meg indulatosan. E költők olykor rossz helyen kutatják a részvétlenséget, és hamis alternatívákat állítanak fel: vagy közösség vagy egyéniség, vagy harc a szocializmusért vagy békés élet. Keresik a rendet, de csak demagóg harciassághoz, embertelen rendhez jutnak el. Néha meg az ellenkező végletbe csapva, fatalista háborús pánik hatalmába kerülnek. Természetesen megint csak nem mindenki. Haraszti Miklós például szép és igaz verset szentel Vietnamnak, amikor arról ír, hogy nálunk munkával kell részt venni a harcban. És vannak mások is, akik jól látják az építőmunka és a harc világméretű kapcsolatát. Bővebb példatár, a költők egyenkénti pontos elbírálása már részletes tanulmányra való elemzést igényelne, itt csak alakuló költői magatartások szimptómáiról esett szó, melyekre a kritikának kötelessége felfigyelni és figyelmeztetni. Kenyeres Zoltán MÓDOS PÉTER: Az optimista Gács László emlékére 1968. JANUÁR 24-ÉN találkoztam Gács Lászlóval. Ez az egy találkozás nem jogosítana fel s nem nyújtana elegendő bátorságot, hogy írjak róla, ha nem kifejezetten azért gyűltünk volna össze néhányan, fiatal írók, hogy élettörténetét meghallgassuk s kikérdezzük őt. Aznap elég későn kerültem haza (belecsöppentem még egy irodalmi vitába), s otthon aztán igyekeztem legrövidebbre fogni a feljegyzésre érdemeseket. Gács elvtárs azóta többször eszembe jutott; mondatai vagy életének egy-egy fordulata, s megnyugodtam, mindezt lejegyeztem. Most, amikor előszedtem a jegyzeteket, megdöbbentem, milyen sok jelentéktelen dolgot írtam le például az irodalmi vitáról, melyre már most alig emlékszem, viszont a Gács Lászlóval folytatott beszélgetés emléke éles és tiszta a jegyzetek segítsége nélkül is. A megbeszélt időpont előtt talán tíz perccel érkezett. Nagy aktatáskáját lerakta. Bemutatkozott. Még csak páran voltunk ott. Nevünknél bólintott, látszott, hogy igyekszik összepasszintani az arcot, a személyt az esetleg olvasott írással. Tudtam, hogy hatvanöt éves. Meglepett a frisseség, könynyedség, ahogy mozgott. Evezett, magyarázta, mostanában pedig hetente háromszor úszni jár — tette hozzá nem minden büszkeség nélkül. A BESZÉLGETÉS nehezen indult. Az első mondata, amit feljegyeztem, így hangzott: — Én optimista vagyok. A gazdasági élet átalakulása maga után vonja a szellemi élet alakulását is. Biztos vagyok abban, hogy a munkásmozgalom napirendre tűzi annak a korszaknak a tüzetes elméleti vizsgálatát — nem hírlapi szenzációkra gondolok —, amelyet a személyi kultusz időszakának nevezünk mostanában... — Majd Togliatti jelentőségéről beszélt, valamelyik utolsó írását elemezte. Tulajdonképpen nehéz szerep jutott neki akkor este. Ültünk körülötte nyolcan—tízen, és kérdeztünk, kérdeztünk. Kicsit talán szkeptikusan. Ismertünk történeteket, élettörténeteket, amelyek úgy hatottak: „Én és a munkásmozgalom ..Most meg akartuk mérni pontosan a hallottakat. Ezt olvasom a jegyzetben: „Nagyon közvetlen, gunyoros, ravasz.” Nem tudom, tényleg ilyen volt-e. Akkor ilyennek látszott. Azzal kezdte: — Nézzék el, ha nem emlékszem mindenre pontosan, nevekre, házszámokra ... Elment az idő — és mosolygott hozzá. Azt hittük, kibúvónak szánta. Aztán kiderült, hogy emlékszik. JÓL EMLÉKEZETT és jól mesélt. A számunkra régi események elvesztették absztrakt, csak tényvoltukat, az egyedikonkrét körülmények, egy-egy megjegyzés, hús-vérrel gazdagította a ma már történeti-történelmi adatokat. A véletlenek és az esetlegességek nem csökkentették a történtek heroikus voltát Hitelesítették. Személy szerint ezzel nyert meg minket. Hogy nemrendeződtek át” fejében az események évfordulókká, megemlékezésekké. „Ehhez tudni kell, hogy ez és ez az elvtárs igen magas volt, a társa pedig alacsony” — mondta, vagy: „A térbe három utca torkollott, de úgy, hogy az utcákból nem lehetett átlátni a terepet... Tehát.. Az újságok most közük az életrajzát Életének jelentősebb állomásait, hogy 1928-ban lépett be a pártba, hányszor ítélték el, csukták börtönbe, hogy 1938-ban megbízást kapott a párt újraszervezésére ... — Mit jelent az, hogy megbízást kapni a párt újraszervezésére? Hogyan történt? — kérdezte közülünk valaki. — Akkoriban Újpesten laktunk, egy este kopogtak az ablakon — mesélte Gács. Házi Ferenc érkezett Prágából, ő hozta a megbízatást ... — S ment is továbbb még aznap este? — Úgy emlékszem, ott aludt nálunk, elég késő volt már akkor . „