Népszabadság, 1970. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
1970. január 1. csütörtök NÉPSZABADSÁG AI Sitt hasé f€errailulant ilyuselmének évin niu sríjja 3S,rövíi! államférfiak üdvözlő íávirata DR. FIDEL CASTRO RUZ elvtársnak, a Kubai Kommunista Párt Központi Bizottsága első titkárának, a kubai forradalmi kormány miniszterelnökének DR. OSVALDO DORTICOS TORRADO elvtársnak, a Kubai Köztársaság elnökének Havanna Kedves Elvtársak! A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány és az egész magyar nép nevében köszöntjük önöket és a kubai népet a forradalom győzelmének 11. évfordulója alkalmából. A magyar nép őszinte tisztelettel adózik a testvéri kubai népnek, amely hősi harcokban vívta ki függetlenségét, önfeláldozó munkával felszámolta a múlt feudális örökségeit, védte szabadságát az imperialista agresszorokkal szemben, s jelentős eredményeket ért el a szocialista társadalmi rend kialakítása felé vezető úton. A Kubai Köztársaság politikai, gazdasági és kulturális sikerei méltó hozzájárulást jelentenek a világ népeinek közös antiimperialista harcához. Meggyőződésünk, hogy a népeink között kialakult testvéri barátság és sokoldalú együttműködés a jövőben is tovább fejlődik, s hozzájárul a szocialista közösség egységének erősítéséhez. A Kubai Köztársaság nemzeti ünnepén minden jót, további sikereket kívánunk Önöknek és a testvéri kubai népnek a szocializmus felépítéséért végzett áldozatos munkájukban, a hazájuk függetlenségének biztosításáért folytatott bátor harcukban. Budapest, 1970. január 1. Elvtársi üdvözlettel: KÁDÁR JÁNOS a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára LOSONCZI PÁD •Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke FOCK JENŐ a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke. * Péter János külügyminiszter az évforduló alkalmából dr. Raul Roa Garcia kubai külügyminisztert, a SZOT, a KISZ, a Hazafias Népfront és a Nőtanács kubai testvérszervezetét üdvözölte táviratban. * * * *■ A forradalom győzelmének idei évfordulóján Kuba a Döntő Erőfeszítések Évét zárja. Az új esztendő a Tízmillió Éve lesz: az 1969—70-es gazdasági évben tízmillió tonnára emelik a cukortermelést. Nagy tervek és hősi erőfeszítések a kubai nép jólétének rendszeres és gyorsuló ütemű emelését szolgálják. A szabadság alig egy évtizede alatt az oktatásban, az egészségügyben, a társadalombiztosításban értek el rendkívül jelentős sikereket. ■Ez az időszak nagyjából egybeesett a „harmadik világ” úgynevezett első fejlesztési évtizedével, Latin-Amerikában pedig a „Szövetség a haladásért” időszakával. Ez utóbbit az amerikai imperialisták a kubai forradalom hatásának ellensúlyozására próbáltál felhasználni. Most már lemérhető a tények egymás mellé állításával, mit hozott Kubában a forradalom, az épülő szocialista rend, az önzetlen barátok támogatása, és mit Latin-Amerikában a Washingtont kiszolgáló imperialistabarát kormányok politikája. 1970-ben Kuba mezőgazdasági termelése kétszerese lesz a forradalom előttinek. E tervek szerint a mezőgazdasági termelés emelkedése az 1970-et követő 12 év alatt hétszer nagyobb lesz, mint a népesség növekedése. E terv realitását biztosítja az öntözés kiterjesztése, a mezőgazdaság gépesítése és a műtrágya-felhasználás emelkedése. Kiszámítható: 1975-ben a kubai műtrágyagyárak annyit termelnek, hogy a kis szigetország egymaga feleannyi műtrágyát használ majd, mint Dél- Amerika országai együttesen, hogy Kuba 1969 és 1975 között évente 50 százalékkal többel növeli öntözött területét, mint a délamerikai kontinens valamennyi állama együttvéve. A szocialista Kuba nagy eredményei a forradalmi mozgalmak tapasztalatait gazdagítják, bátorítást adnak a harmadik világnak, mindenekelőtt Latin-Amerika népeinek, hiszen alig egy évtizede még közös átkoktól és ugyanattól az imperialista elnyomástól szenvedtek. Az új társadalmi rend építésének és védelmének nehéz idejében a kubai nép nem maradt magára. Az építésben, az imperializmus elleni harcban rendkívüli fontosságú a szocialista országok, mindenekelőtt a Szovjetunió szolidaritása, sokirányú támogatása. Fidel Castro nemrég erről a következőket mondotta: „Az első években, amikor a termelés hanyatlóban volt, a szocialista országok élelmiszert szállítottak Kubának. Amikor az országot veszedelem fenyegette, fegyvereket küldtek. Ezeket az igen értékes fegyvereket ingyen kaptuk. Gyakran meg sem tud■ tuk fizetni a behozott termékeket, ez azonban nem akadályozta a Kubába irányuló szállításokat. Vagyis ha igazságosak akarunk lenni, meg kell mondanunk, hogy ez a segítség döntő jelentőségű volt számunkra.” Népünk, amely kezdettől a legőszintébb együttérzéssel követte a kubai nép szabadságharcát, a győzelem után lehetőségeihez mérten támogatta az új országépítő munkát és a proletár internacionalizmus szellemében állt ki Kuba mellett az agresszív erők támadásai alkalmával. Pártunk, országunk, népünk most, a forradalom ünnepén, szívből köszönti Amerika első szocialista országát, s kíván további jó munkát nagy céljai eléréséhez! A szovjet sajtó az évfordulóról A szovjet sajtó több cikkben foglalkozik a kubai forradalom évfordulójával. Mint az újságok megállapítják, a beköszöntő új évben Kuba legfontosabb feladata tízmillió tonna cukor termelése. A Komszomolszkaja Pravda arról tudósít, hogy az 1970-es cukornádaratásnak július 26-án kell befejeződnie, azon a napon, amikor a Moncada-laktanya ostromának hősei vérüket áldozták a forradalomért. A cukornádaratás olyan esemény lesz, amely fontosságát tekintve nem marad el Kuba történetének többi nevezetes dátuma mögött. A Trud a szovjet rádió és televízió havannai tudósítójának írását közli azokról a változásokról, amelyek a forradalom évei során mentek végbe a kubai bányászok életében. A Szelszkaja Zsizny című újság Kuba gazdasági fejlődését elemzi. A cikk hangsúlyozza, hogy a Szovjetunió és a szocialista közösség más országai nagy segítséget nyújtanak Kubának a népgazdaság feladatainak megoldásában. A cikk írója kiemeli: Kuba a szocialista országokkal való sokoldalú együttműködésre támaszkodva magabiztosan halad a szocializmus útján, az ország sikeres példaként szolgálnak a latinamerikai földrész minden népe számára. (TASZSZ) Világpolitikai remények a hetvenes évek küszöbén Új számot írunk — a hatva- nas évek korszaka lezárul a világpolitikában. Hogyan ér- tékelik majd az utánunk jövő nemzedékek ezeket a viharos, ese- ményekben, feszültségekben, vál- tozásokban, kétségekben és remé- nyekben annyira gazdag ösztönddőket? Lehet, hogy a jövőből visszatekintő ember e tíz esztendőből csak azt látja, a hatvanas évek nyitányaként lépett ki ember először a világűrbe, és záróakkordjaként két ízben is a Hold felszínére szállt. Igen, az ember űrtevékenységének széles körű kibontakoztatása — még ha nemzedéknyi távolságból a mai rakétáink annyira megmosolyogtatóak lesznek is már az akkori korszak emberei számára, mint nekünk a repülőgépek ősei — az, amire a tudomány története büszkén emlékezik majd. A legutóbbi tíz évben képzeletünk diadalmas szárnyalását azonban a bolygó- közi térből vissza-visszarántották . Olyan földi problémák is, ame-lyek mindennek nevezhetők volt !ák, csak éppen lelkesítőnek és örömtelinek nem. Korunk embere — aki a modern hírközlés jóvoltából úgyszólván mindenről értesül, ami földünkön történik — nemegyszer belefásulva a világpolitika mindennapjába, elveszti szem elől az összefüggéseket, a távlatokat. A puccsok, a feszültségek, a diplomáciai tárgyalások, a szemben álló nézetek összehasonlítgatása közepette sokszor alig-alig veszi észre magát a meghatározó folyamatot. Egy-egy ilyen tízesztendős szakasz alkalmat kínál azután arra, hogy egy új korszak küszöbére érve, mintegy magasabb szintről összefoglaló munkát végezhessünk. Megtettük ezt tíz évvel ezelőtt is ezeken a hasábokon. Az ötvenes évek dermesztő hidegháborús világára kellett akkor visszapillantanunk, amelyet még a dullesi politika fémjelzett. Rendkívül veszélyes, zavaros idők voltak azok, amelyekben a kommunistáéilérkesség hisztériája volt az irányadó a nyugati világban, s amelyben meghirdették a kommunizmus visszaszorítását, nyíltan folytatták a diverziót, a felforgató tevékenységet a szocializmus világa ellen. Az ötvenes évek elején fejezték be a NATO megszervezését és hoztak létre más nyugati katonai szövetségeket. S az út meredeken vezetett a koreai háború kirobbantásához. Amikor azonban tíz esztendeje visszapillantottunk az ötvenes évekre, mégsem pesszimisták, hanem optimisták lehettünk. A hatvanas évek küszöbén viszont arról adhattunk számot, hogy szívós és áldozatos munkával sikerült visszaszorítani a hidegháború erőit. Azok, akik mind az ötvenes, mind a hatvanas éveket újságolvasóként élhették át, láthatták, hogy mint ad az élet könyörtelen leckéket az imperialista világhódító törekvéseknek. Az ötvenes években kirobbantott koreai háborúba a demokrata párti Truman akkori elnök belebukott, s a békekötést ígérő köztársasági párti Eisenhower jutott be a Fehér Házba. Washington a panmindzsoni fegyverszüneti egyezmény aláírásával elismerte a fegyveres erőszak kudarcát. Ugyanígy a hatvanas években is egy demokrata párti elnök bukott bele abba, hogy egy másik ázsiai országban, Vietnamban, megkísérelte egy szabadságszerető kis nép leigázását. S a történelem látszólag megismételte önmagát: a republikánus Nixon úgy aratott győzelmet Johnson demokrata elnökjelöltként bevetett alelnökével szemben, hogy „tisztességes békét” ígért Vietnamban. Hogy az imperialista terveket katonai erővel érvényesíteni a mi korunkban nagyon is kétes eszköz, annak egy másik, kézzelfogható bizonyítéka is volt. A hatvanas évek elején megszűnt az algériai probléma: Párizsnak be kellett látnia, hogy képtelen útjába állni az algériai nép szabadságtörekvéseinek. Hasonló leckét kapott Washington is a nyugati féltekén a hatvanas évek elején. Amikor az amerikai vezetés a helyzet hibás felmérése alapján rászabadította az Egyesült Államokban kiképzett és felfegyverzett kubai ellenforradalmár zsoldosokat a forradalmi szigetországra, az akció néhány nap alatt csúfosan összeomlott. Hosszú volt az út Európa szívében is a dullesi—adenaueri provokációs politikától — a fsa másokat, ha nem is egészében, de mégis számba venni kényszerülő Brandt-kormányig. Gondoljuk csak meg: az ötvenes évek záróakkordjaként, 1959 elején, a hidegháborús körök még ugyancsak nagy kardcsörtetést tanúsítottak Nyugat-Berlin ügyében. Válságot provokáltak, s az akkor még életben levő Dulles amerikai külügyminiszter azzal fenyegette a világot, hogy tankhadosztályokkal tör utat Nyugat-Berlinbe. A Szovjetunió határozottsága, a szovjet diplomácia higgadtsága azonban csillapítólag hatott. A szocialista közösség országai a hatvanas években is a diplomáciai kezdeményezések egész sorát tették, hogy a helyzet Európában végre rendeződjék. Ez a politika, amely a tényleges erőviszonyokat fejezte ki, hozta meg gyümölcsét,amikor a hetvenes évei elejjére immár kirajzolódóban vannak az összeurópai tanácskozás körvonalai. S az európai biztonsági rendszer megteremtésének szükségességét már azok a kormányok sem merik nyíltan kétségbe vonni, amelyek a budapesti felhívással kapcsolatban valójában negatív álláspontra helyezkedtek. Amikor a hatvanas éveket mérlegre tesszük, persze nem ragadhatnak el bennünket saját reményeink és vágyaink. Ahogy a realitások szem előtt tartása jellemzi világpolitikai törekvéseinket ott, ahol kedvező számunkra a kép, nem hunyunk szemet afölött sem, hogy a nemzetközi porondon még jelentős terük van a visszahúzó erőknek is, amelyek a hidegháborúba szeretnék visszataszítani a világot. Láthattuk a csehszlovák események fényében, hogy az egykori dullesi politika mai folytatói ugyanúgy a szocializmus vívmányainak megsemmisítésére igyekeznek, csak éppen eszközeik és módszereik váltak ravaszabbakká és nehezebben felismerhetőbbekké. S csak miután a szocializmus meghiúsította a veszedelmes terveket, kerülhetett napirendre az európai biztonság rendezését célzó értekezlet javaslata. A tárgyalásos rendezés eszméinek sikereként a hatvanas évek úgy zárulhatnak, hogy több megkezdett nemzetközi tárgyalást hagynak örökül a hetvenes esztendőknek: a Vietnamról tárgyaló párizsi, a Helsinkiben lezajlott és jövőre Bécsben a hadászati rakéták csökkentéséről folytatódó szovjet—amerikai megbeszéléseket. S ha meggondoljuk, az erőszakos megoldások híveinek ezt a visszaszorítását annak ellenére értük el, hogy a szocialista közösség országainak erejét részben lekötötte eközben a konfliktus a Kínai Népköztársaságnak a szoocialista országoktól eltérő és ár-hutalmas politikai vonalával, akkor látjuk az eredmény valóságos nagyságát. A pekingi „vörösgárdisták” akcióitól szinte egyenesen vezetett az út a szovjet határőrök ellen intézett véres incidensig. De a szocialista közösség országainak szívós törekvései és higgadt politikai irányvonala itt is közelebb hozta a realitások érvényesülését. A hatvanas éveket úgy búcsúztathatjuk, hogy folyamatban levő szovjet—kínai tárgyalásokat hagyhatunk örökül a hetvenes esztendőknek. A szocialista közösségnek ez a sikeres politikai vonalvezetése volt az, ami döntő módon befolyásolta a nemzetközi események alakulását. Nagyot lendített ügyünk előrehaladásán, s hasznára vált az egész kommunista világmozgalomnak a szocializmus, a munkásmozgalom ügyének, hogy az idén Moszkvában a testvérpártok nagy tanácskozásukon behatóan megvitatták legégetőbb problémáikat. Az ott kialakult nyílt elvtársi légkör már a jövőbe mutat, s a hetvenes évekre biztatóan rajzolja meg a kommunista világmozgalom egysége további erősödésének, a mozgalom fellendülésének nagyszerű perspektíváját. Súlyos helyzetet örökölnek a 70-es évek a Közel-Keleten, de ez se adhat okot csüggedésre, kishitűségre, bármennyire mérgezi is az egész világhelyzetet az izraeli agresszió problémája. Habár több mint tíz esztendeje érvényes biztonsági tanácsi döntés van erre, nem sikerült rákényszeríteni Tel Avivot, hogy ürítse ki az 1967-es háború során elfoglalt arab területeket. Azonban Izrael tényleges háborús céljától, a haladó arab rendszerek megdöntésétől messzebb van, mint bármikor, s a hetvenes években Tel Avivnak, így vagy úgy, igazodnia kell a nem javára változó helyzethez. Mint ahogy nem tartható fenn hosszabb távra a Fehér Ház taktikázása sem a vietnami békés rendezés elodázása körül. A lelépő Johnson elnök a VDK bombázásának megszüntetésével és a tárgyalásokba való beleegyezésével maga állított ki bizonyítványt arról, hogy az Egyesült Államok a harctéren nem érheti el céljait. Nixonnak is, előbb vagy utóbb, ebből kell kiindulnia. Nixon szemlátomást úgy szeretne pontot tenni a vietnami ügy végére, hogy Amerika tekintélyét maximálisan megőrizze, s legalább az amerikai és a nyugati közvélemény előtt igazolja: a 40 ezer amerikai nem céltalanul vesztette életét a vietnami dzsungelekben. Ezért találták ki a formulát, a háború úgynevezett vietnamizálását, amelylyel cseppenként vonnák ki az expedíciós haderőt, annak arányában, ahogyan a saigoni rezsim csapatai pótolják az amerikai harcoló egységeket. Kísérlet ez a saigoni rezsim és a háború átmentésére a hetvenes évekre. Ennek kilátástalanságát azonban ma már sok amerikai politikus is látja. Mindezek alapján mondhatjuk, a hatvanas években bebizonyosodott: azok az erők, amelyek erőszakos úton a nemzetközi realitások érvényesülése ellen törnek, vereséget szenvednek. Bízvást remélhetjük tehát, hogy a hetvenes évek további fejlődést eredményeznek a világpolitikai színpadon, s a jövő generációk majdan azzal tekinthetnek vissza ezekre az esztendőkre, hogy ebben az időszakban sikerült kikövezni a hosszan tartó békés egymás mellett élés korszakát. Árkus István 3