Népszabadság, 1970. április (28. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-14 / 86. szám
1970. április 14. kedd A 85 éves Lukács György köszöntése A Magyar Tudományos Akadé-mia és a Magyar Írók Szövetsége hétfőn az Akadémia tudósklubjában köszöntötte Lukács György akadémikust 85. születésnapja alkalmából. Erdey-Grúz Tibor, az MTA elnöke és Simon István költő — Óvári Miklósnak, az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztálya vezetőjének jelenlétében — meleg szavakkal méltatta a marxista tudós gazdag életművét, s további sikereket kívánt alkotómunkájához. (MTI) Kaposvárott megkezdődött a dunántúli színházak 4. találkozója A Somogy megyei tanács vb művelődésügyi osztálya, a Művelődésügyi Minisztérium színházi főosztálya, a Színházművészeti Szövetség és a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezésében Kaposvárott hétfő este megkezdődött a dunántúli színházak 4. találkozója. A találkozót a Csiky Gergely Színházban Ruttkai Ottó, a Madách Színház igazgatója, a Színházművészeti Szövetség vezetőségi tagja nyitotta meg, majd a pécsi Nemzeti Színház művészei — Sík Ferenc rendezésében — előadták Bertáti Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című művét. Nyelvészek tanácskoztak Makón A József Attila születésének idei évfordulója alkalmából tartott idei makói József Attila hét programjában hétfőn a városi tanács dísztermében tudományos tanácskozást rendezett a Magyar Nyelvtudományi Társaság és a TIT országos irodalmi-nyelvi választmánya. Dr. Bárczy Géza Kossuth-díjas akadémikus elnöki megnyitója után Imre Samu kandidátus, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének titkára tartott előadást. A nyelvatlasz tudományos és gyakorlati jelentőségét, a nyelvtanítás korszerű módszereit elemezték. A tanácskozáson mintegy száz, legfőképp Csongrád megyei magyar szakos pedagógus vett részt. Köszöntötte a részvevőket dr. Faragó István, a makói városi tanács vb-elnöke is. a szovjetunió Állami SZIMFONIKUS ZEnEKARA, a felszabadulási jubiláris hangversenysorozat vendégegyüttese mindkét estjén hatalmas sikert aratott. Az együttes 1938-ban alakult, az 50-es években egy ízben már vendégszerepeit Magyarországon. A zenekar hangzása azóta alaposan megváltozott s igen sokat fejlődött hajlékonyság, virtuozitás dolgában, ami bizonyára a mostani vezető karmester, Jevgenyij Szvetlánán érdeme. A vonóskar bámulatos teljesítményre képes, a gordonkák-nagybőgők kórusa kristálytisztán és teljesen egyöntetű hangszínnel játszik, s olyan szilárd fundamentumot ad, amelyre biztonságosan fel lehet építeni az egész hangzást. A vendégegyüttes két hangversenyének csúcspontja az első koncerten Prokofjev klasszikus szimfóniájának, a második estén Ravel Daphnis és Chloé balettszvitjének az előadása volt. Tolmácsolásukban Prokofjev zenéjének fanyar humora páratlan virtuozitással szólalt meg. A hatalmas vonóskar kamarazenei hatásokra volt képes, s már-már valószínűtlenül tökéletes ritmussal muzsikált. Ravel művének hangszíngazdagsága mámorító szépséggel érvényesült, a fúvósok franciás hangzása, áttetsző játékmódja nagy élvezetet szerzett. Liszt Les préludes-je a romantikus dallamok végletes kiélésével és pompás megformálásával aratott sikert, akárcsak Rahmanyinov nálunk kevéssé ismert II. szimfóniája. Beethoven VII. szimfóniájának előadása némiképp elütött a mi hagyományainktól, hajszoltabb tempóikkal, kevésbé árnyaltan tárva elénk a beethoveni szimfonikus gondolat összetett tervét. A mai szovjet zenét Arvo Pjart Polifon szimfóniája képviselte az együttes műsorán. Az észt komponista — a szovjet avantgárd kiemelkedő tehetségű képviselője — alaposan elsajátította a legmodernebb technikát, ámde műve nem üres kísérlet, hanem sokoldalú kifejezést hordozó, tartalmas alkotás, amelyben fontos dramaturgiai funkció jut a nyers, szokatlan hangszíneknek, a barokk zenéből vett szerkesztési elveknek és az életerős, mozgalmas ritmikának. A mű valósággal felfedezésként hatott, és éppoly meleg fogadtatásban részesült, mint a zenekar többi műsorszáma. GEORGIJ SZVIRIDOV KURSZKI DALOK című alkotása a jubileumi hangversenyciklus megnyitóestjén került bemutatásra. A szerző az orosz folklór kimeríthetetlen kincsestárából merített, s kifejezési eszközeit aszkétikus szigorral válogatta meg. A hét dalban, a vegyeskar mellett, az altszóló kap fontos feladatot. A mű hangszerelésére, egész hangzására legfőképp a fiatal Sztravinszkij művei voltak hatással. A produkciót, amelyet a Budapesti Kórus, Barlay Zsuzsa és az Állami Hangversenyzenekar élén Forrai Miklós vezényelt, szeretettel fogadta a közönség, melegen ünnepelve a megjelent szerzőt és az előadókat. Sugár Rezső Hunyadi-oratóriuma ugyanezen az estén hangzott el. A mű immár 18 esztendeje folytatja diadalútját hangversenytermeinkben; varázsának titka igazi történelmi atmoszférájában, tömegjeleneteinek drámaiságában és áriáinak megragadó lírájában rejlik. A szó hagyományos értelmében dallamos muzsika ez, az új magyar zene kodályi tradícióinak kiteljesítése. Dobránszky Zsuzsa, Barlay Zsuzsa, Bartha Alfonz és Melis György szólói, a nagyszabású kórustételek ezúttal sem tévesztették hatásukat. DURKÓ ZSOLT CONCERTÓJÁT a Rádiózenekar mutatta be kiváló, lelkes előadásban, Ferencsik János vezényletével. A tavaly írott kompozíció némiképp zavarba ejti hallgatóját, hisz nehéz lenne egyértelmű választ adni arra, vajon igazi stílusa van-e vagy inkább zeneszerződ mán írók gyűjteménye-e. Durkó előző alkotásainak sok elemét alkalmazza újra, az ápolt hangzás mögött azonban nem érződik e darabok szenvedélye, tartalmassága. A hatalmas — kissé tán túl is méretezett — apparátus mai eszközökkel bár, de mégis későromantikus kifejezésre csábít. A partitúrában előírt tizenkét (!) fuvola feltétlen szükséges voltáról sem győz meg a Concerto. Legszebb része különben a befejezés előtti, szélesen áradó, szólisztikusan hangszerelt dallam, amely takarékos hangzásával valósággal felüdít a sok zsúfolt effektus után. KADOSA PÁL VONÓSNÉGYESVERSENYE 34 esztendővel ezelőtt született, ám ez az egykor oly szilaj és merész, vérbeli avantgárd alkotás cseppet sem fakult meg. A vonósnégyes és a fúvós meg ütőhangszereik hangzásának keverése izgalmas élmény most is, bár a mű nyers effektusai időközben polgárjogot nyertek. A fiatal Kadosa Bartókot választotta példaképül, mind zenei anyagának megválasztása, mind feldolgozása tekintetében, ettől azonban a darab nem vált utánérzéssé, hiszen a hatásokat erős egyéniség fogadta be s formálta át. A Sebestyén-vonósnégyes és a Komor Vilmos vezényelte Állami Hangversenyzenekar gondos előadásban vitte sikerre a ritkán hallható kompozíciót. A mÁv szimfonikus zenekar, amely hamarosan maga is fennállásának negyedszázados jubileumát ünnepli, bérlőközönségének adott magyar estet április 4-én. A hangversenyt Lukács Miklós legjobb koncertprodukciói között tarthatjuk számon; az együttes vezető karnagya szuggesztív irányítással vitte sikerre a műveket. Mihály András Fantázia fúvósötösre és zenekarra című, 1955- ben keletkezett kompozícióját a zenekar kitűnő fúvósszólistái, Szarka József, Kerényi Sándor, Vadász Antal, Tamás Tamás és Kovács János adták elő, tanúságot téve fúvóskultúránk nagy fejlődéséről. A mű kissé megfakult 15 év alatt, stiláris eszköztára kevésbé meggyőző, mint volt annak idején. Szabó Ferenc Petőfi-oratóriuma, a Feltámadott a tenger hangzott el az ünnepi est második felében. Az oratórium felszabadulásunk 10. évfordulójára készült s hatalmas sikert arat, valahányszor csak elhangzik. Ha az elmúlt negyedszázad magyar zenéjét egyetlen művel kellene jellemeznünk, az minden bizonnyal Szabó Ferenc oratóriuma lenne; ez a megragadó pátosszal írott vallomás népről, forradalomról, hazafiságról , az értelmes életről. Megkapóan szép előadásban gyönyörködhetett a közönség. A Fővárosi Énekkar (karigazgató: Péter József) kitűnően elsajátította a mű monumentális hangzásvilágát, s Bartha Alfonz szólóéneke is jelentős tényezője volt az emlékezetes hangversenynek. SÁRKÖZY ISTVÁN JÚLIAÉNEKEK című, lírikus kantátáját a Gulyás György vezette Debreceni Kodály Kórus adta elő a Zeneakadémia kistermében. A Balassi Bálint verseire, 1957-ben készült kompozíció a magyar művek ünnepi sorozatában igen nagy sikert aratott. A zeneszerző igazi dallamokból, élő zenei anyagból építette fel kantátáját, zenéjéből az őszinte kitárulkozás hangja csendül ki. Az énekkar friss, üde hangzása pompásan érvényesült; Gulyás György eleven életre keltette a nehéz partitúrát, s gyönyörűen formálta meg a nagy lélegzetű kompozíciót. Réti József, valamint a kicsiny hangszeres együttes tagjai: Lubik Hédi, Kovács Lóránt, Szebenyi János és Sebestyén János méltán osztoztak a forró sikerben. Breuer János |rzenei KRÓNIKA II KULTUR Á£tS HÍREK SZENTENDRÉN KARKAT nyitt meg annak a pályázatnak az anyagából, melyet a Pest megyei tanács hirdetett meg a felszabadulás negyedszázados évfordulója alkalmából. A kiállítóik között szerepel Barcsay Jenő, Bálint Endre, Deim Pál, Göllner Miklós, Szántó Piroska és mások. A pályázat első díját Asszonyi Tamás nyerte. SZOVJET MŰVÉSZEGYÜTTES érkezett hazánkba. A moszkvai Nagy Színház, a Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko Színház magánénekesei, illetve a moszkvai filharmónia triója vasárnap a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatkoztak be. PÉCSETT nemzetközi diafesztivál nyílt meg 12 ország fotóművészeinek a részvételivel. NÉPSZABADSÁG Színházi jegyzetek — utazás után Volt-e siker és mekkora volt? Ez a két legfőbb és legsűrűbben elhangzó kérdés egy-egy magyar színház külföldi vendégszereplése után. Most, amikor hazajöttem a Thália Színház helsinki turnéja és a Nemzeti Színház leningrádi, moszkvai és varsói vendégszereplése után, röviden válaszolhatok e kérdésekre: igen, volt siker, nagy siker volt. A Thália Színház családi érzelmességű, heves sikert aratott nagyszerű Kalevalájával Helsinkiben. S a Nemzeti Színház együttese Az ember tragédiája előadásaival meggyőzte szovjet nézőit arról, hogy nagyszerű színészei vannak, hogy Major Tamás bonyolult intellektuális feladatokat könnyedén megoldó rendező, a modern színházművészet egyik jelentős alakja, és hogy Madách műve nagy ívű bölcseleti dráma, színszerű, gazdag mű; meggyőzte közönségét Gyurkó László: Szerelmem, Elektrájával arról, hogy a magyar drámairodalom politikai és művészi felelősségtudata növekvőben van; és végül a Varsói melódia előadása arról győzte meg a leningrádi publikumot, hogy legjobb színművészeink milyen nagy sugárzásra képesek, mennyire eredeti színészegyéniségek és milyen pompás előadást tudnak teremteni egy külföldi szerző színművéből is. Némiképp szeszélyesen, néhány jegyzetet szeretnék közölni. A gondolatokat a színházi utazás sugallta. Bevezetőben hiányérzetemről kell beszámolnom. Színikritikáimban ugyanis — elfogadva a hazai szokást, nem bírván teljesen kiszabadulni az irodalomi központú szemlélettől — mindig mellőzöm az előadások valamennyi megalkotójának a méltatását. A magyar színbbárálatok kötelességszerűen számolnak be az íróról (sokszor érdemén felül is), a rendezőről, a színészeikről (közhelyszerűen), leírják adíszleteik és a jelmezek tervezőjének nevét (egy-egy obsigát jelző kíséreteiben), de nem foglalkoznak, nem foglalkozom én sem, a világítással, a maszkkal, a kellékekkel, az előadás technikai körülményeknek (sokszor) művészi értékű létrehozásával, csupán akkor, ha sikertelenek. Most a Nemzeti Színház vendégjátékának alkalmát szeretném megragadni, hogy — részben — lerójam adósságom és név szerint fölsoroljak néhányat azok közül a nagyszerű színházi munkatársak közül, akik önálló alkotómunkájukkal fontos részt vállalnak a színházi mű létrehozatalában, és akik a vendégjáték sokszor nehéz körülményei közöött fáradhatatlan kötelességtudással végezték hivatásukat. Le kell írni Peszkánszky András fővilágosító nevét, a színpadi mester Molnár Józsefét, Balogh Ferenc és Rozsály Ödön díszítőikét, Sármány Péter hangosítóét, Nagy Imre zsinórmesterét, Horváth Dezső kellékesét, Csonka Lajos bútorosét, Incze János főszabászét és Farkas Józsefné öltöztetőszabó és a fodrász Varjú házaspár nevét, akiknek közreműködése nélkül nem lehetett volna ez a vendégjáték ennyire zavartalanul sikeres. És mindannyiuk munkáját megköszönvén, meg kell dicsérni a négy ügyelőt: Kadelka Lászlót, Breuer Ottót, Bódogh Pált és Ligeti Lászlót. Törőcsik Mari Helénaként nyíltszíni tapsot kapott a Tragédia bizánci színében. Nemcsak azért, mert Moszkvában sztár már több mint egy évtizede. Megérdemelt, méltányos siker volt ez. És Bereknek, Agárdinak, Avarnak, Iglódinak, és a többieknek is szólt az előadás végi taps. Más, jobb előadást vittek a vendégjátékra, mint amit idehaza lát a közönség. Az apró szerepeket is jelentős művészekre osztotta Major. Ennek következtében a dráma főgondolata klasszikusan érzékletessé vált. A személyiség és a tömeg kapcsolatában nemcsak a főszerepek kaptak méltó kidolgozást, hanem a mozaikszerű epizódok is sűrű és erős tehetségtöltéssel ruháztattak föl. Egyforma értéket kapott fő- és mellékszerep. Más vendégjátékok alkalmával is megcsodálható, hogy egy epizódban vagy akár statisztaszerepben föllépő jelentős művész mennyire fölfokozza az egész előadás értékét, hevítettségét. Ahogy Agárdi Gábor a párizsi színben szuronyos sansculette-ként figyelemmel kísérte és véleményezte a háttérből a cselekményt, ez tökéletes drámai légkört teremtett. Okvetlenül le kell ebből vonni nemcsak a vendékjátékokra, hanem a színházi hétköznapokra is érvényes tanulságot. Tagadhatatlan, hogy a színészegyeztetés nehézségei és a színészi túlterheltség akadályozza azt a gyakorlatot, hogy a legkisebb, szerepet is igazi tehetségre osszanak a rendezők, mégis újra fölmerül annak a szükségessége, hogy a színlap legalján levő legapróbb szerepet is méltóan kidolgozzák, hogy nagy művészek ne csupán nagy szerepben lépjenek színpadra. Ehhez természetesen művészi alázat és tökéletesen összehangolt, egy célért hevülő együttes munka szükséges. Végül: beszélni kell arról, ami zavaró mellékkörülmény a mégoly sikeres vendégjátékoknál is. Tagadhatatlan, hogy mind a Thália Színház finnországi turnéját, mind pedig a Nemzeti Színház szovjetunióbeli és lengyelországi vendégjátékát sokkal de sokkal körültekintőbben készítették elő, mint a megelőző vendégszerepléseket. Mégis, sok volt a hiányosság még így is. Meg kell tanulnunk jobban külföldre járni és legjobb eredményeinket előnyösebben bemutatni. Nem hinném, hogy mereven szét kell választani a különböző tárcák költségvetését és hogy nem lehetne valamilyen rugalmasabb megoldással alkalmat találni arra, hogy más szervek is segítsék pénzzel a vendégszerepléseket. Egy-egy ilyen alkalom felhívja a figyelmet a magyar kultúrára, irodalomra és magára az országra is, meg kellene tehát ragadni ezeket a lehetőségeket értékeink népszerűsítésére és terjesztésére. Elsősorban persze több és gazdagabb fényképanyagra, reklámfüzetekre, információs anyagra volna szükség. Vajon valóban merev bürokratizmussal kell-e szétválasztani a különböző szervek és szervezetek működését? Nem volna-e lehetséges, hogy egy magyar színház gazdag kiállítású műsorfüzete — közös költségen — egyúttal magyar ipari és kereskedelmi vállalatok reklámfüzete is legyen? És megfordítva: nem lehetne lehetőséget telni arra, hogy külkereskedőink propagandát fejtsenek ki a magyar irodalom, színház és filmművészet érdekében? S közvetlenül ide kapcsolódik az a sürgető igény, hogy szorosabbra, élőbbre kellene fűzni kapcsolatainkat. Túl kellene lépnünk a protokolláris programokon, az államközi kulturális egyezmények kínálta lehetőségeken. A művészek egymást értő és támogató barátsága, kollegiális kapcsolata túlnyúlik az országhatárokon. Most ismét bebizonyosodott, hogy közös problémák, közös törekvések és közös kísérletek foglalkoztatják őket. Vajon nem lehetne-e bővíteni a vendégjátékok forgalmát? Bizonyos, nagyon sok pénzbe kerül az utazás. De némi állami támogatással és nem merev, nem „beütemezett” szerződésekkel nem lehetne-e túllépni a formális barátkozásokon ? Nem járhatna-e el a színházi szakma egymás fontosabb premierjeire, nem lennének-e szaporíthatók a vendégrendezések is, és a vendégjátékok is, azzal a feltétellel, hogy a színház valóban legértékesebb produkcióit viszi külföldre, nem „vattával” töltik meg a nézőteret, hanem valóban érdeklődő, színházra szomjas fizető közönséggel. Molnár G. Péter