Népszabadság, 1970. április (28. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-14 / 86. szám

1970. április 14. kedd A 85 éves Lukács György köszöntése­ A Magyar Tudományos Akadé­­-m­ia és a Magyar Írók Szövetsé­ge hétfőn az Akadémia tudós­klubjában köszöntötte Lukács György akadémikust 85. születés­napja alkalmából. Erdey-Grúz Tibor, az MTA elnöke és Simon István költő — Óvári Miklósnak, az MSZMP KB tudományos, köz­oktatási és kulturális osztálya ve­zetőjének jelenlétében — meleg szavakkal méltatta a marxista tudós gazdag életművét, s további sikereket kívánt alkotómunkájá­hoz. (MTI) Kaposvárott megkezdődött a dunántúli színházak 4. találkozója A Somogy megyei tanács vb művelődésügyi osztálya, a Műve­lődésügyi Minisztérium színházi főosztálya, a Színházművészeti Szövetség és a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezésében Kaposvárott hétfő este megkez­dődött a dunántúli színházak 4. találkozója. A találkozót a Csiky Gergely Színházban Ruttkai Ottó, a Madách Színház igazgatója, a Színházművészeti Szövetség veze­tőségi tagja nyitotta meg, majd a pécsi Nemzeti Színház művészei — Sík Ferenc rendezésében — előadták Bertáti Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című művét. Nyelvészek tanácskoztak Makón A József Attila születésének idei évfordulója alkalmából tar­tott idei mak­ói József Attila­ hét programjában hétfőn a városi ta­nács dísztermében tudományos tanácskozást rendezett a Magyar Nyelvtudományi Társaság és a TIT országos irodalmi-nyelvi vá­lasztmánya. Dr. Bárczy Géza Kossuth-díjas akadémikus elnöki megnyitója után Imre Samu kandidátus, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tit­kára tartott előadást. A nyelvat­lasz tudományos és gyakorlati je­lentőségét, a nyelvtanítás korsze­rű módszereit elemezték. A tanácskozáson mintegy száz, legfőképp Csongrád megyei ma­gyar szakos pedagógus vett részt. Köszöntötte a részvevőket dr. Fa­­ragó István, a makói városi ta­nács vb-elnöke is. a szovjetunió Állami SZIMFONIKUS ZEnEKARA, a felszabadulási jubiláris hangver­senysorozat vendégegyüttese mindkét estjén hatalmas sikert aratott. Az együttes 1938-ban ala­kult, az­ 50-es években egy ízben már vendégszerepeit Magyaror­szágon. A zenekar hangzása azóta alaposan megváltozott s igen so­kat fejlődött hajlékonyság, vir­tuozitás dolgában, ami bizonyára a­ mostani vezető karmester, Jev­­genyij Szvetlánán érdeme. A vo­nóskar bámulatos teljesítményre képes, a gordonkák-nagybőgők kórusa kristálytisztán és teljesen egyöntetű hangszínnel játszik, s olyan szilárd fundamentumot ad, amelyre biztonságosan fel lehet építeni az egész hangzást. A vendégegyüttes két hangver­senyének csúcs­pontja az első kon­certen Prokofjev klasszikus szim­fóniájának, a második estén Ra­vel Daphnis és Chloé balettszvit­jének az előadása volt. Tolmácso­lásukban Prokofjev zenéjének fa­nyar humora páratlan virtuozi­tással szólalt meg. A hatalmas vonóskar kamarazenei hatásokra volt képes, s már-már valószínűt­len­ül tökéletes ritmussal muzsi­kált. Ravel művének hangszín­gazdagsága mámorító szépséggel érvényesült, a fúvósok franciás hangzása, áttetsző játékmódja nagy élvezetet szerzett. Liszt Les préludes-je a romantikus dalla­mok végletes kiélésével és pom­pás megformálásával aratott si­kert, akárcsak Rahmanyinov ná­lunk kevéssé ismert II. szimfó­niája. Beethoven VII. szimfóniá­jának előadása némiképp elütött a mi hagyományainktól, hajszol­­tabb tempóikkal, kevésbé árnyal­tan tárva elénk a beethoveni szimfonikus gondolat összetett tervét. A mai szovjet zenét Arvo Pjart Polifon szimfóniája kép­viselte az együttes műsorán. Az észt komponista — a szovjet avantgárd kiemelkedő tehetsé­gű képviselője — alaposan elsa­játította a legmodernebb techni­kát, ámde műve nem üres kísér­let, hanem sokoldalú kifejezést hordozó, tartalmas alkotás, amely­ben fontos dramaturgiai funkció jut a nyers, szokatlan hangszínek­nek, a barokk zenéből vett szer­kesztési elveknek és az életerős, mozgalmas ritmikának. A mű va­lósággal felfedezésként hatott, és éppoly meleg fogadtatásban ré­szesült, mint a zenekar többi mű­sorszáma. GEORGIJ SZVIRIDOV KURSZ­­KI DALOK című alkotása a jubi­leumi hangversenyciklus meg­nyitóestjén került bemutatásra. A szerző az orosz folklór kime­ríthetetlen kincsestárából merí­tett, s kifejezési eszközeit aszké­­tikus szigorral válogatta meg. A hét dalban, a vegyeskar mellett, az altszóló kap fontos feladatot. A mű hangszerelésére, egész hang­zására legfőképp a fiatal Sztra­vinszkij művei voltak hatással. A produkciót, amelyet a Budapesti Kórus, Barlay Zsuzsa és az Álla­mi Hangversenyzenekar élén For­­rai Miklós vezényelt, szeretettel fogadta a közönség, melegen ün­nepelve a megjelent szerzőt és az előadókat. Sugár Rezső Hunyadi-oratóriu­ma ugyanezen az estén hangzott el. A mű immár 18 esztendeje folytatja diadalútját hangverseny­­termeinkben; varázsának titka igazi történelmi atmoszférájában, tömegjeleneteinek drámaiságá­­ban és áriáinak megragadó lírá­jában rejlik. A szó hagyományos értelmében dallamos muzsika ez, az új magyar zene kodályi tradí­cióinak kiteljesítése. Dobránszky Zsuzsa, Barlay Zsuzsa, Bartha Al­fonz és Melis György szólói, a nagyszabású kórustételek ezúttal sem tévesztették hatásukat. DURKÓ ZSOLT CONCERTÓ­­JÁT a Rádiózenekar mutatta be kiváló, lelkes előadásban, Feren­­csik János vezényletével. A ta­valy írott kompozíció némiképp zavarba ejti hal­l­ga­tóját, hisz ne­héz lenne egyértelmű választ ad­ni arra, vajon igazi stílusa van-e vagy inkább zeneszerződ mán írók gyűjteménye-e. Durkó előző alko­tásainak sok elemét alkalmazza újra, az ápolt hangzás mögött azonban nem érződik e darabok szenvedélye, tartalmassága. A ha­talmas — kissé tán túl is mérete­zett — apparátus mai eszközök­kel bár, de mégis későromantikus kifejezésre csábít. A partitúrában előírt tizenkét (!) fuvola feltétlen szükséges voltáról sem győz meg a Concerto. Legszebb része külön­ben a befejezés előtti, szélese­n áradó, szólisztikusan hangszerelt dallam, amely takarékos hangzá­sával valósággal felüdít a sok zsú­folt effektus után. KADOSA PÁL VONÓSNÉ­GYESVERSENYE 34 esztendővel ezelőtt született, ám ez az egykor oly szilaj és merész, vérbeli avant­gárd alkotás cseppet sem fakult meg. A vonósnégyes és a fúvós meg ütőhangszereik hangzásának keverése izgalmas élmény most is, bár a mű nyers effektusai idő­közben polgárjogot nyertek. A fiatal Kadosa Bartókot választot­ta példaképül, mind zenei anyagá­nak megválasztása, mind feldol­gozása tekintetében, ettől azon­ban a darab nem vált utánérzés­sé, hiszen a hatásokat erős egyé­niség fogadta be s formálta át. A Sebestyén-vonósnégyes és a Komor Vilmos vezényelte Állami Hangversenyzenekar gondos elő­adásban vitte sikerre a ritkán hallható kompozíciót. A mÁv szimfonikus zene­kar, amely hamarosan maga is fennállásának negyedszázados jubileumát ünnepli, bérlőközön­ségének adott magyar estet ápri­lis 4-én. A hangversenyt Lukács Miklós legjobb koncertproduk­ciói között tarthatjuk számon; az együttes vezető karnagya szug­­gesztív irányítással vitte sikerre a műveket. Mihály András Fantázia fúvós­ötösre és zenekarra című, 1955- ben keletkezett kompozícióját a zenekar kitűnő fúvósszólistái, Szarka József, Kerényi Sándor, Vadász Antal, Tamás Tamás és Kovács János adták elő, tanúsá­got téve fúvóskultúránk nagy fejlődéséről. A mű kissé megfa­kult 15 év alatt, stiláris eszköz­tára kevésbé meggyőző, mint volt annak idején. Szabó Ferenc Petőfi-oratóriu­­ma, a Feltámadott a tenger hang­zott el az ünnepi est második fe­lében. Az oratórium felszabadulá­sunk 10. évfordulójára készült s hatalmas sikert arat, valahány­szor csak elhangzik. Ha az elmúlt negyedszázad magyar zenéjét egyetlen művel kellene jellemez­nünk, az minden bizonnyal Szabó Ferenc oratóriuma lenne; ez a megragadó pátosszal írott vallo­más népről, forradalomról, haza­­fiságról , az értelmes életről. Megkapóan szép előadásban gyönyörködhetett a közönség. A Fővárosi Énekkar (karigazgató: Péter József) kitűnően elsajátí­totta a mű monumentális hang­zásvilágát, s Bartha Alfonz szóló­éneke is jelentős tényezője volt az emlékezetes hangversenynek. SÁRKÖZY ISTVÁN JÚLIA­­ÉNEKEK című, lírikus kantátáját a Gulyás György vezette Debre­ceni Kodály Kórus adta elő a Ze­­neakadémia kistermében. A Ba­lassi Bálint verseire, 1957-ben ké­szült kompozíció a magyar mű­vek ünnepi sorozatában igen nagy sikert aratott. A zeneszerző igazi dallamokból, élő zenei anyagból építette fel kantátáját, zenéjéből az őszinte kitárulkozás hangja csendül ki. Az énekkar friss, üde hangzása pompásan érvényesült; Gulyás György ele­ven életre keltette a nehéz parti­túrát, s gyönyörűen formálta meg a nagy lélegzetű kompozíciót. Réti József, valamint a kicsiny hangszeres együttes tagjai: Lubik Hédi, Kovács Lóránt, Szebenyi János és Sebestyén János méltán osztoztak a forró sikerben. Breuer János |rzenei KRÓNIKA II KULTUR Á£tS HÍR­E­K SZENTENDRÉN KARKAT nyitt meg annak a pályázatnak az anyagából, melyet a Pest megyei tanács hirdetett meg a felszaba­dulás negyedszázados évfordulója alkalmából. A kiállítóik között szerepel Barcsay Jenő, Bálint Endre, Deim Pál, Göllner Miklós, Szántó Pi­ro­ska és mások. A pá­lyázat első díját Asszonyi Tamás nyerte. SZOVJET MŰVÉSZEGYÜTTES érkezett hazánkba. A moszkvai Nagy Színház, a Sz­tanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko Szín­ház magánénekesei, illetve a moszkvai filharmónia triója va­sárnap a Petőfi Irodalmi Mú­zeumban mutatkoztak be. PÉCSETT nemzetközi diafeszti­vál nyílt meg 12 ország fotómű­vészeinek a részvételivel. NÉPSZABADSÁG ­ Színházi jegyzetek — utazás után Volt-e siker és mekkora volt? Ez a két legfőbb és legsű­rűbben elhangzó kérdés egy-egy magyar színház külföldi vendég­­szereplése után. Most, amikor ha­zajöttem a Thália Színház helsin­ki turnéja és a Nemzeti Színház leningrádi, moszkvai és varsói vendégszereplése után, röviden válaszolhatok e kérdésekre: igen, volt siker, nagy siker volt. A Thália Színház családi érzel­­­mességű, heves sikert aratott nagyszerű Kalevalájával Helsin­kiben. S a Nemzeti Színház együt­tese Az ember tragédiája előadá­saival meggyőzte szovjet nézőit arról, hogy nagyszerű színészei vannak, hogy Major Tamás bo­nyolult intellektuális feladatokat könnyedén megoldó rendező, a modern színházművészet egyik je­lentős alakja, és hogy Madách műve nagy ívű bölcseleti dráma, színszerű, gazdag mű; meggyőzte közönségét Gyurkó László: Sze­relmem, Elektrájával arról, hogy a magyar drámairodalom politikai és művészi felelősségtudata nö­vekvőben van; és végül a Varsói melódia előadása arról győzte meg a leningrádi publikumot, hogy legjobb színművészeink mi­lyen nagy sugárzásra képesek, mennyire eredeti színészegyénisé­gek és milyen pompás előadást tudnak teremteni egy külföldi szerző színművéből is. Némiképp szeszélyesen, néhány jegyzetet szeretnék közölni. A gondolatokat a színházi utazás su­gallta. Bevezetőben hiányérzetemről kell beszámolnom. Színi­kritikáimban ugyanis — elfo­gadva a hazai szokást, nem bír­ván teljesen kiszabadulni az iro­dalomi központú szemlélettől — mindig mellőzöm az előadások valamennyi megalkotójának a méltatását. A magyar színbbárála­­tok kötelességszerűen számolnak be az íróról (sokszor érdemén fe­lül is), a rendezőről, a színészeik­ről (közhelyszerűen), leírják a­­díszleteik és a jelmezek tervezőjé­nek nevét (egy-egy obsigát jelző kíséreteiben), de nem foglalkoz­nak, nem foglalkozom én sem, a világítással, a maszkkal, a kellé­kekkel, az előadás technikai kö­rülményeknek (sokszor) művészi értékű létrehozásával, csupán ak­kor, ha sikertelenek. Most a Nemzeti Színház ven­dégjátékának alkalmát szeretném megragadni, hogy — részben — lerójam adósságom és név szerint fölsoroljak néhányat azok közül a nagyszerű színházi munkatár­sak közül, akik önálló alkotómun­kájukkal fontos részt vállalnak a színházi mű létrehozatalában, és akik a vendégjáték sokszor nehéz körülményei közöött fáradhatatlan kötelességtudással végezté­k hiva­tásukat. Le kell írni Peszk­ánszky András fővilágosító nevét, a szín­padi mester Molnár Józsefét, Ba­logh Ferenc és Rozsály Ödön dí­szítőikét, Sármány Péter hangosí­­tóét, Nagy Imre zsinórmesterét, Horváth Dezső kellékesét, Csonka Lajos bútorosét, Incze János fő­szabászét és Farkas Józsefné öl­töztetőszabó és a fodrász Varjú házaspár nevét, akiknek közremű­ködése nélkül nem lehetett volna ez a vendégjáték ennyire zavarta­lanul sikeres. És mindannyiuk munkáját megköszönvén, meg kell dicsérni a négy ügyelőt: Ka­­delka Lászlót, Breuer Ottót, Bó­­dogh Pált és Ligeti Lászlót. T­örőcsik Mari Helénaként nyíltszíni tapsot kapott a Tra­gédia bizánci színében. Nemcsak azért, mert Moszkvában sztár már több mint egy évtizede. Meg­érdemelt, méltányos siker volt ez. És Bereknek, Agárdinak, Avar­nak, Iglódinak, és a többieknek is szólt az előadás végi taps. Más, jobb előadást vittek a vendégjá­tékra, mint amit idehaza lát a közönség. Az apró szerepeket is jelentős művészekre osztotta Ma­jor. Ennek következtében a drá­ma főgondolata klasszikusan ér­zékletessé vált. A személyiség és a tömeg kapcsolatában nemcsak a főszerepek kaptak méltó kidol­gozást, hanem a mozaikszerű epi­zódok is sűrű és erős tehetségtöl­­téssel ruháztattak föl. Egyforma értéket kapott fő- és melléksze­­rep. Más vendégjátékok alkalmával is megcsodálható, hogy egy epi­zódban vagy akár statisztaszerep­ben föllépő jelentős művész mennyire fölfokozza az egész elő­adás értékét, hevítettségét. Ahogy Agárdi Gábor a párizsi színben szuronyos sansculette-ként figye­lemmel kísérte és véleményezte a háttérből a cselekményt, ez tö­kéletes drámai légkört teremtett. Okvetlenül le kell ebből vonni nemcsak a vendékjátékokra, ha­nem a színházi hétköznapokra is érvényes tanulságot. Tagadhatat­lan, hogy a színészegyeztetés ne­hézségei és a színészi túlterhelt­ség akadályozza azt a gyakorla­tot, hogy a legkisebb, szerepet is igazi tehetségre osszanak a rende­zők, mégis újra fölmerül annak a szükségessége, hogy a színlap legalján levő legapróbb szerepet is méltóan kidolgozzák, hogy nagy művészek ne csupán nagy szerepben lépjenek színpadra. Ehhez természetesen művészi alá­­­­zat és tökéletesen összehangolt, egy célért hevülő együttes mun­ka szükséges. Végül: beszélni kell arról, ami zavaró mellékkörülmény a mégoly sikeres vendégjátékok­nál is. Tagadhatatlan, hogy mind a Thália Színház finnorszá­gi turnéját, mind pedig a Nem­zeti Színház szovjetunióbeli és lengyelországi vendégjátékát sok­kal de sokkal körültekintőbben készítették elő, mint a megelőző vendégszerepléseket. Mégis, sok volt a hiányosság még így is. Meg kell tanulnunk jobban külföldre járni és legjobb eredményeinket előnyösebben bemutatni. Nem hinném, hogy mereven szét kell választani a különböző tár­cák költségvetését és hogy nem lehetne valamilyen rugalmasabb megoldással alkalmat találni arra, hogy más szervek is segítsék pénzzel a vendégszerepléseket. Egy-egy ilyen alkalom felhívja a figyelmet a magyar kultúrára, iro­dalomra és magára az országra is, meg kellene tehát ragadni ezeket a lehetőségeket értékeink népsze­rűsítésére és terjesztésére. Első­sorban persze több és gazdagabb fényképanyagra, reklámfüzetekre, információs anyagra volna szük­ség. Vajon valóban merev bürok­ratizmussal kell-e szétválasztani a különböző szervek és szervezetek működését? Nem volna-e lehetsé­ges, hogy egy magyar színház gaz­dag kiállítású műsorfüzete — kö­zös költségen — egyúttal magyar ipari és kereskedelmi vállalatok reklámfüzete is legyen? És meg­fordítva: nem lehetne lehetősé­get telni arra, hogy külkereske­dőink propagandát fejtsenek ki a magyar irodalom, színház és film­művészet érdekében? S közvetlenül ide kapcsolódik az a sürgető igény, hogy szoro­sabbra, élőbbre kellene fűzni kap­csolatainkat. Túl kellene lépnünk a protokolláris­ programokon, az államközi kulturális egyezmények kínálta lehetőségeken. A művé­szek egymást értő és támogató barátsága, kollegiális kapcsolata túlnyúlik az országhatárokon. Most ismét bebizonyosodott, hogy közös problémák, közös törekvé­sek és közös kísérletek foglalkoz­tatják őket. Vajon nem lehetne-e bővíteni a vendégjátékok forgal­mát? Bizonyos, nagyon sok pénz­be kerül az utazás. De némi ál­lami támogatással és nem merev, nem „beütemezett” szerződések­kel nem lehetne-e túllépni a for­mális barátkozásokon ? Nem jár­hatna-e el a színházi szakma egy­más fontosabb premierjeire, nem lennének-e szaporíthatók a ven­dégrendezések is, és a vendég­játékok is, azzal a feltétellel, hogy a színház valóban legérté­kesebb produkcióit viszi külföld­re, nem „vattával” töltik meg a nézőteret, hanem valóban érdek­lődő, színházra szomjas fizető közönséggel. Molnár G. Péter

Next