Népszabadság, 1971. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-02 / 27. szám
Luis Corvalan felszólalása Véget ért a Chilei Szocialista Párt kongresszusa La Serena chilei városban véget ért a Chilei Szocialista Párt XXIII. kongresszusa. A kongresszus megválasztotta a központi bizottság 45 tagját és 10 póttagját. Carlos Altamirano szenátort választották a központi bizottság főtitkárává. A kongresszuson felszólalt Luis Corvalan, a Chilei Kommunista Párt főtitkára is. Hangsúlyozta, hogy a népi egységfront kormányának hatalomra jutása óta eltelt 90 nap a legjobb bizonyítéka a kommunisták, a szocialisták, a radikálisok, a szociáldemokraták, valamint az Egységes Népi Akció mozgalomhoz és a Független Népi Akció mozgalomhoz tartozók közötti szoros együttműködésnek. A kormány három hónap alatt — mutatott rá — megfékezte az inflációt, megállította az árak emelkedését, bejelentette a rézlelőhelyek és a magánbankok államosítását, megkezdte az agrárreform végrehajtását és a nagytőkés vállalatok kisajátítását. A Chilei KP főtitkára hangsúlyozta, hogy Chile a szocializmus építésének útjára lépett. — A kommunisták és a szocialisták nagy befolyást gyakorolnak a munkásosztályra. Éppen ezért elsősorban ezek a pártok felelősek a program végrehajtásáért. Mindez arra kötelez bennünket, hogy felelősségteljesen cselekedjünk és egyesítsük erőfeszítéseinket — hangsúlyozta felszólalásának befejezéséül a Chilei KP főtitkára. (MTI) A Nyugat-berlini Szocialista Egységpárt választási nagygyűlése (Tudósítónktól) A Nyugat-berlini Szocialista Egységpárt hétfőn este rendezett nagygyűlésével megkezdődött a párt választási kampánya. A nagygyűlésen részt vevő több ezer választó előtt Gerhard Danelius elnök ismertette pártja választási programját. Gerhard Danelius rámutatott arra, hogy nyolc esztendeje az FDP-vel koalícióban kormányzó SPD nem tartotta meg választási ígéreteit. A város érdekeit mindenkor alárendelte a nyugatnémet politika érdekeinek. Nem lépett fel következetesen a munkásosztály képviseletében, szociális intézkedései elmaradtak a szükségletektől. A párt vezetőségének egyik munkatársa a jelenlegi választási esélyekről szólva kijelentette: a párt azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a március 14-i választásokon elegendő szavazatokat szerez ahhoz, hogy negyedik pártként képviselőket küldhessen a parlamentbe. A párt számít a demokratikus érzelmű tömegek és az ifjú választók szavazatára — 120 ezer első választó járul az urnákhoz — és esélyei jobbak, mint a korábbi választásokon voltak. K. A. Kinek használnak a nyugat-berlini demonstrációk? (Bonni tudósítónktól.) Heinemann nyugatnémet köztársasági elnöknek, Brandt szövetségi kancellárnak és az FDP- politikusok egy csoportjának múlt heti nyugat-berlini tartózkodása és politikai aktivitása — mint előre látható volt — olyan belpolitikai fejleményekhez vezetett az NSZK-ban, amelyek kizárólag az enyhülés ellenfeleinek a malmára hajtják a vizet. Miután az NDK és a Szovjetunió is jó előre tudomására hozta a nyugatnémet félnek, hogy ezeket a a demonstratív látogatásokat, politikai szerepléseket csakis Nyugat-Berlin státusának megsértéseként értékelhetik, az NDK ennek a véleményének kifejezést adott azzal is, hogy a látogatások idején az NDK hatóságai korlátozták a gépjárműforgalmat, pontosabban a forgalom lebonyolításának tempóját az NSZK és Nyugat-Berlin között az autópályákon és az országutakon. Az NSZK- ban mindenki tudta, hogy a nyugat-berlini demonstrációknak ez lesz a következményük, hiszen a múltban is általában ez volt. A propaganda azonban ezúttal is azt igyekezett elhitetni az emberekkel, hogy az NDK intézkedései a jogtalanok és a nyugatnémet politikusok berlini szereplése a jogos. Máris megállapítható, hogy ebből az egész mesterségesen felidézett konfliktusból csupán a nyugatnémet jobboldal húzott hasznot. Barzel, a CDU—CDU parlamenti frakciójának vezetője hétfőn egy nyilatkozatban kijelentette, hogy a múlt héten történtek csupán azt bizonyítják: a szovjet —nyugatnémet szerződés semmit sem ér, semmiféle fordulat sincs az európai politikában — még kevésbé valamiféle új kezdet. A jobboldalnak ezzel a támadásával szemben a kormány azonnal védekezni kényszerült. Von Wehmar, a kormány szóvivője hétfőn felolvasott egy nyilatkozatot, amely lényegében megegyezik egy Brandt által Nyugat- Berlinben adott sajtónyilatkozattal, s amelynek lényege az, hogy Nyugat-Berlin ügyének tartós rendezése döntő eleme az európai enyhülésnek és hogy a bonni kormány továbbra is reméli a négyhatalmi tárgyalások sikerét. A szóvivő szerint Bonn célja nem a konfrontáció, hanem a tárgyalások folytatása.A szóvivő egyébként kijelentette, hogy az elmúlt hét tapasztalatai azt bizonyítják, mennyire fontos tárgyalásos megoldást találni Nyugat-Berlin jövőjére. További fejtegetéseiből azonban kitűnt, hogy Bonn nem szándékozik felhagyni a mostaniakhoz hasonló demonstrációkkal. Ismét elhangzott az a megállapítás, hogy a már aláírt szerződések ratifikálására csak a nyugat-berlini rendezés után kerül sor. Hajdú János Csökkenő CDU-esélyek (Bonni tudósítónktól.) Egy most nyilvánosságra hozott, de még decemberben lebonyolított közvélemény-kutatás szerint, ha egy héten belül választásokat írnának ki az NSZK- ban, akkor az SPD és a CDU— CSU egyaránt 45—45 százalékot kapna, az FDP 8 százalékot, minden más párt együttvéve pedig csupán 2 százalékot. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi kormánykoalíciónak többsége van a közvéleményben és a CDU befolyása lassan tovább morzsolódik. A részletek elemzéséből kiderül, hogy az SPD az átlagosnál több szavazóra számíthat mind az ipari munkásrétegektől, a fiatalkorúak tagjaitól és a férfiaktól általában. A CDU legmegbízhatóbb hívei a parasztok, a 60 éven felüliek és az önálló üzletemberek. MSmsMiiMismi. február 2. KERESKEDELEM A vevő kegyeiért A január 25-én kezdődött Centrum-hétfők indulásakor az áruházak vezérigazgatója bejelentette, hogy az akciójukra évi 22 millió forintot szán a vállalat, részben a nyereség terhére. A megfogalmazása nem volt egészen pontos. Mert bár kétségtelen, hogy az áruházak számára az akció keretében 20 százalékkal olcsóbban forgalomba hozott termékek nem hoznak nyereséget, végül mégiscsak növekedni fog a nyereség, mert az olcsóbb cikkek sok vevőt csábítanak egyéb termékek megvásárlására is, és új vevőkörrel gazdagodhat a Centrum. Az eddigi hétfők legalábbis azt mutatják, hogy a közönségnek tetszik a kezdeményezés, többet és többen vásárolnak, miután előzőleg, vasárnap, megszemlélték a kirakatokban, hogy ez vagy az az áruház melyik cikket hozza másnap egy-egy napig 20 százalékkal olcsóbban forgalomba. Jó, hogy ennek eldöntését a Centrum igazgatósága az egyes áruházakra bízta. Jó dolog az is, hogy az eladók nem a leszállított, hanem az eredeti ár után kapják a jutalékot. Remélhető, hogy az áruházak központja szigorúan őrködni fog azon, hogy csak divatos, jó minőségű, az igénynek megfelelő termékeket árusítsanak. Hogy a Centrum hétfő sikeres „propagandafogás”, azt mutatja az is, hogy a konkurrencia nem tapsol, hanem máris különböző egyéb propagandaeszközzel igyekszik a maga közönségét megtartani, versenyre kelni az áruházakkal. Egészséges konkurrenciaharc ez, ami előnyös a kereskedelemnek is, a vásárlónak is. A nagykereskedelem sem akar kimaradni, máris jelentkezett néhány vállalat, hogy szívesen szállt árut a Centrum hétfő választékának bővítésére, mégpedig oly módon, hogy a költségekhez hozzájárul. A kereskedelemben egyre erősebben érezhető az a törekvés, hogy szorosabbra fűzze kapcsolatát a vevővel. A Centrum-hétfőnek is ez az alapvető célja, és ezért dicséretes a kezdeményezés, amelynek az ötlete nem az áruházak vezetőinek a fejéből pattant ki. Ezt nem azért jegyezzük le, hogy érdemüket kisebbítsük. A Centrum-hétfőhöz hasonló figyelemfelkeltéssel gyakran élnek külföldön. Érdemes hát gyakrabban meríteni a határokon túli árupropaganda módszereiből is, ha azok valóban a vásárlóközönség és a kereskedelem együttes érdekét szolgálják. György István ANYAGI ÖSZTÖNZÉS Miért suttyomban? Nem a Magyar Kábel Művek az egyetlen olyan vállalat, ahol többen kifogásolják a dolgozók évközi jutalmazásának módszereit. Noha ebben az üzemben van olyan vélemény is, hogy a jutalomosztás túlzott gyakorisága miatt elaprózódik az erre a célra fordítható pénz, mégsem ez a lényeges. A munkások, a műszakiak nem a szétosztható összegeket keveslik. Mindenki egyetért abban, hogy aki értékesen járul hozzá a nyereségképzéshez, az megérdemli a pénzjutalmat. Szintúgy abban is, hogy a megbecsülés borítékban átnyújtott jelének fontos ösztönző szerepet kell betöltenie. De éppen az vált ki ellenérzést és jogos bírálatot, hogy sok esetben elmosódnak ezek az elvek, ezek a célok. A jutalom csak akkor ösztönző hatású, ha valódi érdemeket, kimutatható teljesítményeket honorál. Minden jutalmat meg kell tudni indokolni a kollektíva előtt. Az igazságos és ösztönző jutalmazásnak ezért a teljesítmények gondos értékelése az előfeltétele. Akárki dönt a jutalmak felől, azokra kell támaszkodnia, akik ismerik a műhelyek életét, a dolgozók teljesítményeit. De nem ritkaság, hogy a megjutalmazandók személyét illetően még a művezetőket sem kérdezik meg, nemhogy a kollektíva társadalmi képviselőit. Még részrehajlásról sem lehet szó, mert az is feltételezne valamilyen meggondolást. Az ilyen helyeken a jutalmazás egy tartalmatlan, gépies aktus, egy bankjegyköteg szétosztása céltudat és mérlegelés nélkül. Ennek az a legbiztosabb jele, ha a jutalmat suttyomban adják. Vannak vállalatok, ahol nem is kerül nyilvánosságra a megjutalmazottak névsora. A dolgozót, aki „beleesett a szórásba”, hívatják az irodába, váratlanul a kezébe nyomnak egy borítékot, azzal, hogy tegye el, senki se lássa meg. Akik így oldják meg a jutalmazást, úgy vélik, ez a legkényelmesebb: nekik nem kell sokat fontolgatniuk és magyarázkodniuk, a műhelyben sem keletkezhet vita arról, hogy ki kapott, miért kapott, vagy ki miért nem kapott. Ez a módszer sérti a derekas munka elismerésének és az ösztönzésnek szocialista elveit. Az ilyen jutalmazás a rendeltetésével ellenkező hatást vált ki: nem serkenti, hanem fékezi az alkotókedv kibontakozását, mert ha az igyekezet és a teljesítmény nem esik egybe az elismeréssel, ha a jutalom véletlen kérdése, akkor minek igyekezni? Amennyire előre lendítheti a kollektívát az érdemek szerint való jutalmazás, annyira visszafoghatja a munkakedvet a suttyomban osztogatott jutalom. Más okból is bántja ez a dolgozók igazságérzetét. Noha egyes vezetők szeretnek úgy tenni, mintha a jutalom az ő személyes adományuk volna, a dolgozók tudják, hogy a szétosztott összeg az ő munkájukból ered, s ha azt meggondolatlanul, az érdemektől függetlenül osztogatják, akkor a közösséget kótyavetyélik. A dolgozók igazságérzetével egybevágó, helyes jutalmazás a jó munkahelyi közérzetnek egyik legfontosabb forrása. Ha a munkahelyi vezetés időt és fáradságot takarít meg magának az elbírálásnál, jelentékeny erkölcsi értékeket herdál el. Ezt egyetlen szocialista vállalat sem engedheti meg magának. Horváth József NEMZETKÖZI OLAJVITA Kinek hömpölyög az arany? Az olajháború hevessége hullámszerűen változik: hol magasba csap, hol alábbhagy. Maga a háború azért robbant ki, mert az olajtermelő fejlődő országok megelégelték, hogy a náluk hömpölygő olaj rendre másutt legyen arannyá. „A hadszíntéren” pedig egyenlőtlenek az erőviszonyok: az egyik oldalon néhány fejlődő ország áll, a földjeik mélyén fekvő olajkinccsel, a másikon pedig a főképp angolszász mamutvállalatok, illetve kormányok, a kiaknázáshoz szükséges eszközökkel, elsősorban tőkével és szakemberekkel. A mind feszültebbé váló olajvita tavaly decemberben kezdődött. A kőolaj-exportáló országok szervezetének, az OPEC-nak caracasi tanácskozásán javasolták: emeljék az olajárat, és 55 százalékban határozzák meg az olajtársaságok jövedelemadójának minimális mértékét. Javaslataikat azzal indokolták, hogy a fejlett tőkésországok ne az alacsony olajárakkal finanszírozzák inflációjukat. Az ellentábor, a „hét nővérnek” nevezett angolszász olajmonopolista tömb, felocsúdva az első meghökkenésből, megpróbálta elereszteni a füle mellett a követelést. A taktika rossznak bizonyult, mert az olajtermelő országok egyébként politikailag heterogén csoportját tömöríteni kezdte. Az olajtömb vezetői napok alatt belátták, hogy az olajtermelő országok egymással szembeni kijátszása, amely a múltban mindig kitűnően bevált, ezúttal nem vezet biztos eredményre. Az olajmonopóliumok tárgyalóasztalhoz kényszerültek, s Teheránban január közepe óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyik a tanácskozás. Az olajvitának két szempontból világpolitikai és világgazdasági jelentősége van. Egyfelől ritkán jelentkezik a fejlődő országok és a fejlett tőkésállamok érdekellentéte ilyen kristálytisztán, s a köztük levő harc ilyen szervezetten. Az érdekellentétekkel küzdő amerikai, angol és francia monopóliumok a Fehér Ház ösztönzésére egységbe tömörültek. Nixon egy nemzetközi olajkartell objektív alapját teremtette meg azzal, hogy felszabadította a „hét nővér” öt amerikai monopóliumát a trösztellenes törvény rendelkezései alól. A monopóliumok továbbléptek az úton: elsősorban Líbia-ellenes éllel segélyegyezményt kötöttek, azaz, ha bármely fejlődő ország megszünteti az olajszállítást egy nyugati olajcégnek, akkor az utóbbiak kisegítik egymást. Polgári közgazdászok is gyakorta hangoztatják, hogy a fejlődő országok megsegítésének egyik hatékony formája a számukra döntő fontosságú nyersanyagok árának biztosítása, támogatása. De a most folyó vitában még csak nem is segélyről van szó. A kompromisszumra leginkább hajló Irán kormányfője, Hoveida, így foglalta össze az olajtermelő országok követelését: „Egyszerűen arról van szó, hogy az olaj jelenlegi ára nem igazságos.” Az olajvita jelentősége másrészt abban rejlik, hogy a világ olajexportjának 85 százalékát az OPEC tagállamai adják. Minden NSZK-ban felhasznált tíz tonna olajból hét tonna közel-keleti. Anglia és Japán olajimportjának több mint kétharmadát az OPEC tagállamaitól szerzi be. A nyugati sajtó, amikor mértéktelennek nevezi a fejlődő országok követeléseit, olyasmit sugall, mintha az olajimport holmi adomány, az olajra való ráutaltság pedig egyoldalú volna. Az Egyesült Államoknak (amelyet az egész olajvita kevésbé érint) nyilván jelentékeny tartalékai vannak, s Nyugat-Európa és Japán is felhalmozott biztonsági készleteket. Ideig-óráig tehát az élesebb összecsapást is átvészelnék. De az említett számadatok alapján leszögezhető: ma legalábbis egyensúly van Nyugat- Európa és a Közel-Kelet, illetve általában a termelő országok között az olajtól való függésben. A „kemény kéz politikája” tehát visszaüthet a fejlett tőkésországok gazdasági életére is. A teheráni tárgyalások holnap kezdődő, döntő szakasza az olajháború hullámait kiolthatja vagy még inkább felkorbácsolhatja. Győri Sándor