Népszabadság, 1971. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-02 / 27. szám

Luis Corvalan felszólalása Véget ért a Chilei Szocialista Párt kongresszusa La Serena chilei városban vé­get ért a Chilei Szocialista Párt XXIII. kongresszusa. A kongres­­­szus megválasztotta a központi bizottság 45 tagját és 10 póttag­ját. Carlos Altamirano szenátort választották a központi bizottság főtitkárává. A kongresszuson felszólalt Luis Corvalan, a Chilei Kommunista Párt főtitkára is. Hangsúlyozta, hogy a népi egységfront kormá­nyának hatalomra jutása óta el­telt 90 nap a legjobb bizonyítéka a kommunisták, a szocialisták, a radikálisok, a szociáldemokraták, valamint az Egységes Népi Akció mozgalomhoz és a Független Né­pi Akció mozgalomhoz tartozók közötti szoros együttműködésnek. A kormány három hónap alatt — mutatott rá — megfékezte az inf­lációt, megállította az árak emel­kedését, bejelentette a rézlelőhe­lyek és a magánbankok államo­sítását, megkezdte az agrárreform végrehajtását és a nagytőkés vál­lalatok kisajátítását. A Chilei KP főtitkára hangsúlyozta, hogy Chi­le a szocializmus építésének útjá­ra lépett. — A kommunisták és a szocialis­­ták nagy befolyást gyakorolnak a munkásosztályra. Éppen ezért el­sősorban ezek a pártok felelősek a program végrehajtásáért. Mind­ez arra kötelez bennünket, hogy felelősségteljesen cselekedjünk és egyesítsük erőfeszítéseinket — hangsúlyozta felszólalásának be­fejezéséül­­ a Chilei KP főtitkára. (MTI) A Nyugat-berlini Szocialista Egységpárt választási nagygyűlése (Tudósítónktól­)­­ A Nyugat-berlini Szocialista Egységpárt hétfőn este rendezett nagygyűlésével megkezdődött a párt választási kampánya. A nagygyűlésen részt vevő több ezer választó előtt Gerhard Danelius elnök ismertette pártja választási programját. Gerhard Danelius rámutatott arra, hogy nyolc esztendeje az FDP-vel koalícióban kormányzó SPD nem tartotta meg választási ígéreteit. A város érdekeit min­denkor alárendelte a nyugatné­met politika érdekeinek. Nem lé­pett fel következetesen a mun­kásosztály képviseletében, szociá­lis intézkedései elmaradtak a szükségletektől. A párt vezetőségének egyik munkatársa a jelenlegi választási esélyekről szólva kijelentette: a párt azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a március 14-i választásokon elegendő sza­vazatokat szerez ahhoz, hogy ne­gyedik pártként képviselőket küldhessen a parlamentbe. A párt számít a demokratikus érzelmű tömegek és az ifjú választók sza­vazatára — 120 ezer első válasz­tó járul az urnákhoz — és esélyei jobbak, mint a korábbi választá­sokon voltak. K. A. Kinek használnak a nyugat-berlini demonstrációk? (Bonni tudósítónktól.) Heinemann nyugatnémet köz­­társasági elnöknek, Brandt szö­vetségi kancellárnak és az FDP- politikusok egy csoportjának múlt heti nyugat-berlini tartózko­dása és politikai aktivitása — mint előre látható volt — olyan belpolitikai fejleményekhez veze­tett az NSZK-ban, amelyek kizá­rólag az enyhülés ellenfeleinek a malmára hajtják a vizet. Mi­után az NDK és a Szovjetunió is jó előre tudomására hozta a nyu­gatnémet félnek, hogy ezeket a a demonstratív látogatásokat, po­litikai szerepléseket csakis Nyu­­gat-Berlin státusának megsértése­ként értékelhetik, az NDK ennek a véleményének kifejezést adott azzal is, hogy a látogatások ide­jén az NDK hatóságai korlátoz­ták a gépjárműforgalmat, ponto­sabban a forgalom lebonyolításá­nak tempóját az NSZK és Nyu­­gat-Berlin között az autópályákon és az országutakon. Az NSZK- ban mindenki tudta, hogy a nyu­­gat-berlini demonstrációknak ez lesz a következményük, hiszen a múltban is általában ez volt. A propaganda azonban ezúttal is azt igyekezett elhitetni az emberek­kel, hogy az NDK intézkedései a jogtalanok és a nyugatnémet po­litikusok berlini szereplése a jo­gos. Máris megállapítható, hogy eb­ből az egész mesterségesen fel­idézett konfliktusból csupán a nyugatnémet jobboldal húzott hasznot. Barzel, a CDU—CDU parlamenti frakciójának vezetője hétfőn egy nyilatkozatban kijelen­tette, hogy a múlt héten történtek csupán azt bizonyítják: a szovjet —nyugatnémet szerződés semmit sem ér, semmiféle fordulat sincs az európai politikában — még kevésbé valamiféle új kezdet. A jobboldalnak ezzel a táma­dásával szemben a kormány azon­nal védekezni kényszerült. Von Weh­mar, a kormány szóvivője hétfőn felolvasott egy nyilatkoza­tot, amely lényegében meg­egyezik egy Brandt által Nyugat- Berlinben adott sajtónyilatkozat­tal, s amelynek lényege az, hogy Nyugat-Berlin ügyének tartós rendezése döntő eleme az euró­pai enyhülésnek és hogy a bonni kormány továbbra is reméli a négyhatalmi tárgyalások sikerét. A szóvivő szerint Bonn célja nem a konfrontáció, hanem a tárgya­lások folytatása.­­A szóvivő egyébként kijelen­tette, hogy az elmúlt hét tapasz­talatai azt bizonyítják, mennyire fontos tárgyalásos megoldást ta­lálni Nyugat-Berlin­ jövőjére. To­vábbi fejtegetéseiből azonban ki­tűnt, hogy Bonn nem szándékozik felhagyni a mostaniakhoz hasonló demonstrációkkal. Ismét elhang­zott az a megállapítás, hogy a már aláírt szerződések ratifikálá­sára csak a nyugat-berlini rende­zés után kerül sor. Hajdú János Csökkenő CDU­-esélyek (Bonni tudósítónktól.) Egy most nyilvánosságra ho­zott, de még decemberben lebo­nyolított közvélemény-kutatás szerint, ha egy héten belül vá­lasztásokat írnának ki az NSZK- ban, akkor az SPD és a CDU— CSU egyaránt 45—45 százalékot kapna, az FDP 8 százalékot, min­den más párt együttvéve pedig csupán 2­ százalékot. Ez azt je­lenti, hogy a jelenlegi kormány­koalíciónak többsége van a köz­véleményben és a CDU befolyá­sa lassan tovább morzsolódik. A részletek elemzéséből kide­rül, hogy az SPD az átlagosnál több szavazóra számíthat mind az ipari munkásrétegektől, a fia­talkorúak tagjaitól és a férfiak­tól általában. A CDU legmeg­bízhatóbb hívei a parasztok, a 60 éven felüliek és az önálló üzlet­emberek. MSmsMiiMis­mi. február 2. KERESKEDELEM A vevő kegyeiért A január 25-én kezdődött Cent­rum-hétfők indulásakor az áruhá­zak­ vezérigazgatója bejelentette, hogy az akciójukra évi 22 millió forintot szán a vállalat, részben a nyereség terhére. A megfogalmazása nem volt egészen pontos. Mert bár kétség­telen, hogy az áruházak számá­ra az akció keretében 20 száza­lékkal olcsóbban forgalomba ho­zott termékek nem hoznak nye­reséget, végül mégiscsak növe­kedni fog a nyereség, mert az­­ ol­csóbb cikkek sok vevőt csábíta­nak egyéb termékek megvásárlá­sára is, és új vevőkörrel gazda­godhat a Centrum. Az eddigi hétfők legalábbis azt mutatják, hogy a közönségnek tetszik a kezdeményezés, többet és többen vásárolnak, miután elő­zőleg, vasárnap, megszemlélték a kirakatokban, hogy ez vagy az az áruház melyik cikket hozza más­nap egy-egy napig 20 százalékkal olcsóbban forgalomba. Jó, hogy ennek eldöntését a Centrum igaz­gatósága az egyes áruházakra bíz­ta. Jó dolog az is, hogy az eladók nem a leszállított, hanem az ere­deti ár után kapják a jutalékot. Remélhető, hogy az áruházak köz­pontja szigorúan őrködni­ fog azon, hogy csak divatos, jó minő­ségű, az igénynek megfelelő ter­mékeket árusítsanak. Hogy a Centrum­ hétfő sike­res „propagandafogás”, azt mu­tatja az is, hogy a konkurrencia nem tapsol, hanem máris külön­böző egyéb propagandaeszközzel igyekszik a maga közönségét meg­tartani, versenyre kelni az áru­házakkal. Egészséges konkurren­­ciaharc ez, ami előnyös a keres­kedelemnek is, a vásárlónak is. A nagykereskedelem sem akar ki­maradni, máris jelentkezett né­hány vállalat, hogy szívesen szál­l­t árut a Centrum­ hétfő válasz­tékának bővítésére, mégpedig oly módon, hogy a költségekhez hozzájárul. A kereskedelemben egyre erő­sebben érezhető az a törekvés, hogy szorosabbra fűzze kapcsola­tát a vevővel. A Centrum-hétfő­nek is ez az alapvető célja, és ezért dicséretes a kezdeményezés, amelynek az ötlete nem az áru­házak vezetőinek a fejéből pat­tant ki. Ezt nem azért jegyezzük le, hogy érdemüket kisebbítsük. A Centrum-hétfőhöz hasonló figyelemfelkeltéssel gyakran él­nek külföldön. Érdem­es hát gyakrabban me­ríteni a határokon túli árupropa­ganda módszereiből is, ha azok valóban a vásárlóközönség és a kereskedelem együttes érdekét szolgálják. György István ANYAGI ÖSZTÖNZÉS Miért suttyomban? Nem a Magyar Kábel Művek az egyetlen olyan vállalat, ahol többen kifogásolják a dolgozók évközi jutalmazásának módsze­reit. Noha ebben az üzemben van olyan vélemény is, hogy a juta­lomosztás túlzott gyakorisága miatt elaprózódik az erre a célra fordítható pénz, mégsem ez a lé­nyeges. A­ munkások, a műsza­kiak nem a szétosztható összege­ket keveslik. Mindenki egyetért abban, hogy aki értékesen járul hozzá a nyereségképzéshez, az megérdemli a pénzjutalmat. Szintúgy abban is, hogy a meg­becsülés borítékban átnyújtott je­lének fontos ösztönző szerepet kell betöltenie. De éppen az vált ki ellenérzést és jogos bírálatot, hogy sok esetben elmosódnak ezek az elvek, ezek a célok. A jutalom csak akkor ösztönző hatású, ha valódi érdemeket, ki­mutatható teljesítményeket ho­norál. Minden jutalmat meg kell tudni indokolni a kollektíva előtt. Az igazságos és ösztönző jutal­mazásnak ezért a teljesítmények gondos értékelése az előfeltétele. Akárki dönt a jutalmak felől, azokra kell támaszkodnia, akik ismerik a műhelyek életét, a dol­gozók teljesítményeit. De nem rit­kaság, hogy a megjutalmazandók személyét illetően még a műve­zetőket sem kérdezik meg, nem­hogy a kollektíva társadalmi kép­viselőit. Még részrehajlásról sem lehet szó, mert az is feltételezne valamilyen meggondolást. Az ilyen helyeken a jutalmazás egy tartalmatlan, gépies aktus, egy bankjegyköteg szétosztása céltu­dat és mérlegelés nélkül. Ennek az a legbiztosabb jele, ha a jutalmat suttyomban adják. Vannak vállalatok, ahol nem is kerül nyilvánosságra a megju­talmazottak névsora. A dolgozót, aki „beleesett a szórásba”, hívat­ják az irodába, váratlanul a ke­zébe nyomnak egy borítékot, az­zal, hogy tegye el, senki se lássa meg. Akik így oldják meg a ju­talmazást, úgy vélik, ez a legké­nyelmesebb: nekik nem kell so­kat fontolgatniuk és magyaráz­kodniuk, a műhelyben sem kelet­kezhet vita arról, hogy ki kapott, miért kapott, vagy ki miért nem kapott. Ez a módszer sérti a derekas munka elismerésének és az ösz­tönzésnek szocialista elveit. Az ilyen jutalmazás a rendeltetésé­vel ellenkező hatást vált ki: nem serkenti, hanem fékezi az alkotó­kedv kibontakozását, mert ha az igyekezet és a teljesítmény nem esik egybe az elismeréssel, ha a jutalom véletlen kérdése, akkor minek igyekezni? Amennyire elő­re lendítheti a kollektívát az ér­demek szerint való jutalmazás, annyira visszafoghatja a munka­kedvet a suttyomban osztogatott jutalom. Más okból is bántja ez a dolgozók igazságérzetét. Noha egyes vezetők szeretnek úgy ten­ni, mintha a jutalom az ő sze­mélyes adományuk volna, a dol­gozók tudják, hogy a szétosztott összeg az ő munkájukból ered, s ha azt meggondolatlanul, az ér­demektől függetlenül osztogatják, akkor a közösséget kótyavetyélik. A dolgozók igazságérzetével egybevágó, helyes jutalmazás a jó munkahelyi közérzetnek­ egyik legfontosabb forrása. Ha a mun­kahelyi vezetés időt és fáradságot takarít meg magának az elbírá­lásnál, jelentékeny erkölcsi érté­keket herdál el. Ezt egyetlen szo­cialista vállalat sem engedheti meg magának. Horváth József NEMZETKÖZI OLAJVITA Kinek hömpölyög az arany? Az olajháború hevessége hul­lámszerűen változik: hol magasba csap, hol alábbhagy. Maga a há­ború azért robbant ki, mert az olajtermelő fejlődő országok meg­elégelték, hogy a náluk hömpöly­gő olaj rendre másutt legyen arannyá. „A hadszíntéren” pedig egyenlőtlenek az erőviszonyok: az egyik oldalon néhány fejlődő or­szág áll, a földjeik mélyén fekvő olajkinccsel, a másikon pedig a főképp angolszász mamutválla­latok, illetve kormányok, a kiak­názáshoz szükséges eszközökkel, elsősorban tőkével és szakembe­rekkel. A mind feszültebbé váló olaj­­vita tavaly decemberben kezdő­dött. A kőolaj-exportáló országok szervezetének, az OPEC-nak ca­­racasi tanácskozásán javasolták: emeljék az olajárat, és 55 száza­lékban határozzák meg az olaj­­társaságok jövedelemadójának minimális mértékét. Javaslatai­kat azzal indokolták, hogy a fej­lett tőkésországok ne az alacsony olajárakkal finanszírozzák inflá­ciójukat. Az ellentábor, a „hét nő­vérnek” nevezett angolszász olaj­monopolista tömb, felocsúdva az első meghökkenésből, megpróbál­ta­ elereszteni a füle mellett a kö­vetelést. A taktika rossznak bizo­nyult, mert az olajtermelő orszá­gok egyébként politikailag hete­rogén csoportját tömöríteni kezd­te. Az olaj­tömb vezetői napok alatt belátták, hogy az olajter­melő országok egymással szem­beni kijátszása, amely a múlt­ban mindig kitűnően bevált, ez­úttal nem vezet biztos eredmény­re. Az olajmonopóliumok tár­gyalóasztalhoz kényszerültek, s Teheránban január közepe óta kisebb-nagyobb megszakítások­kal folyik a tanácskozás. Az olajvitának két szempont­ból világpolitikai és világgazda­sági jelentősége van. Egyfelől rit­kán jelentkezik a fejlődő orszá­gok és a fejlett tőkésállamok ér­dekellentéte ilyen kristálytisztán, s a köztük levő harc ilyen szer­vezetten. Az érdekellentétekkel küzdő amerikai, angol és francia monopóliumok a Fehér Ház ösz­tönzésére egységbe tömörültek. Nixon egy nemzetközi olajkartell objektív alapját teremtette meg azzal, hogy felszabadította a „hét nővér” öt amerikai monopóliu­mát a trösztellenes törvény ren­delkezései alól. A monopóliumok továbbléptek az úton: elsősor­ban Líbia-ellenes éllel segély­egyezményt kötöttek, azaz, ha bármely fejlődő ország megszün­teti az olajszállítást egy nyugati olajcégnek, akkor az utóbbiak ki­segítik egymást. Polgári közgazdászok­­ is gya­korta hangoztatják, hogy a fejlő­dő országok megsegítésének egyik hatékony formája a számukra döntő fontosságú nyersanyagok árának biztosítása, támogatása. De a most folyó vitában még csak nem is segélyről van szó. A kompromisszumra leginkább haj­ló Irán kormányfője, Hoveida, így foglalta össze az olajtermelő or­szágok követelését: „Egyszerűen arról van szó, hogy az olaj jelen­legi ára nem igazságos.” Az olajvita jelentősége más­részt abban rejlik, hogy a világ olajexportjának 85 százalékát az OPEC tagállamai adják. Minden NSZK-ban felhasznált tíz tonna olajból hét tonna közel-keleti. Anglia és Japán olajimportjának több mint kétharmadát az OPEC tagállamaitól szerzi be. A nyugati sajtó, amikor mértéktelennek ne­vezi a fejlődő országok követelé­seit, olyasmit sugall, mintha az olajimport holmi adomány, az olajra való ráutaltság pedig egy­oldalú volna. Az Egyesült Államoknak (ame­lyet az egész olajvita kevésbé érint) nyilván jelentékeny tartalé­kai vannak, s Nyugat-Európa és Japán is felhalmozott biztonsági készleteket. Ideig-óráig tehát az élesebb összecsapást is átvészel­nék. De az említett számadatok alapján leszögezhető: ma leg­alábbis egyensúly van Nyugat- Európa és a Közel-Kelet, illetve általában a termelő országok kö­zött az olajtól való függésben. A „kemény kéz politikája” tehát visszaüthet a fejlett tőkésorszá­gok gazdasági életére is. A tehe­­ráni tárgyalások holnap kezdő­dő, döntő szakasza az olajháború hullámait kiolthatja vagy még in­kább felkorbácsolhatja. Győri Sándor

Next