Népszabadság, 1971. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-02 / 51. szám
Véres fasiszta merénylettel kezdődött Franciaországban a tanácsválasztási kampány A városok kétharmadában a baloldal közös listával indul (Párizsi tudósítónktól) A március 14-i, franciaországi községtanácsi választások a hét végén hivatalosan megnyitott kampánya halálos végű incidenssel kezdődött. Párizs egyik nyugatiperemvárosában, a 40 ezer lakosú Puteaux-ban szombaton kora reggel a szocialista párt egy plakátragasztó csoportját a városháza és a rendőrkapitányság közvetlen közelében négy gépkocsiból fegyveresek támadták meg. A karabélyokból és pisztolyokból leadott lövések egy 30 éves lakatost megöltek és három embert súlyosan megsebesítettek. A támadók között felismerték a város jelenlegi polgármesterének sógorát, valamint egy bizalmi emberét. A szóban forgó polgármester a választáson a jobboldali pártok listáját vezeti, korábban rendőrkapitány, az algériai háború idején pedig Oránban hadifogolytábor-parancsnok volt. Az ország demokratikus közvéleményét a véres incidens mélységesen felháborította. Puteaux városában vasárnap tüntetésen tiltakoztak — ahogyan a baloldali pártok nyilatkozata nevezte — a fasisztamerénylet ellen. A választási kampány kezdetével nyilvánosságra hozták a jelöltek listáját. Eszerint a 30 ezer lakosúnál a nagyobb városok kétharmadában 193-ból 123-ban a baloldal — a kommunista, a szocialista, az egységes szocialista és a radikális párt — közös listával indul. 1965-ben e városoknak csak a felében — az akkor 159- ből 75-ben — jött létre a kommunista és a szocialista párt választási egysége. Ezúttal sikerült ezt megvalósítani olyan hagyományosan jobboldali városokban is, mint például Bordeaux, Bayonne, Nizza. Párizsban és a fővárost körülvevő valamennyi peremvárosban a baloldal szintén közös listával indul. Fábián Ferenc Robbanás az amerikai szenátusban (Washingtoni tudósítónktól) Hétfőre virradó hajnalban, helyi idő szerint, röviddel fél 2 után, nagy erejű robbanás történt az amerikai szenátus épületében. Félórával korábban a kongresszus telefonközpontjába egy hívás futott be: „Ilyen hívásokat már korábban is kaphattak, de ez nem tréfa, ez valóság. Bomba fog robbanni, ürítsék ki az épületet” — mondta a telefonáló. A bomba egy használaton kívüli helyiségben robbant fel, a szenátus üléstermének közelében. A detonáció ajtókat és ablakokat tépett ki, több folyosót és közfalat megrongált. A helyszínre érkező járőrök bokáig jártak az üvegcserépben. A kora hajnali órákban rendőrök, detektívek, FBI-nyomozók százai árasztották el a környéket, s az épületrész még hétfő délben is zárva volt. Az első hivatalos nyilatkozatok arról tanúskodnak, hogy a hatóságok a robbanást az erősödő békemozgalommal szembeni hangulatkeltésre, a korlátozó és megtorló intézkedések igazolására kívánják felhasználni. Vajda Péter Szélsőjobboldali zavargások L'Aquilában Antifasiszta tüntetések Olaszországban Vasárnapra virradóra L’Aquila olasz városban utcai harc volt a Rómából kivezényelt csendőrség és riadórendőrség, illetve a szélsőjobboldali tüntető csoportok között. Az összecsapások azután lángoltak fel, hogy péntek este a csőcselék megtámadta a közigazgatási tanács tagjait. Előzőleg a tartományi közigazgatási funkciókat megosztották L’Aquila és Pescara város között. A szélsőjobboldali csoportok azt kívánják, hogy L’Aquila legyen Abruzzo tartomány közigazgatási székhelye. Az ellenségeskedések szombaton egész nap folytak. Franco Restivo belügyminiszter a nap folyamán felfüggesztette tisztségéből Michele Introna rendőrkapitányt és az országos rendőrfőkapitányra bízta L’Aquilát. Restivo miniszter volt az, aki riadórendőrséget és csendőrkülönítményeket irányított a városba. L’Aquila utcáin a többségükben fiatal korosztályhoz tartozó tüntetők autókat gyújtottak fel, barikádokat emeltek és megrohanták a tartományi közigazgatási tanács tagjainak házait. A neofasiszta bandák megtámadták az Olasz Kommunista Párt helyiségét is. Az épület teljesen kiégett. Más politikai pártok székházát is feldúlták, kivéve a neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (MSI) helyiségeit. Vasárnap az est beálltával újra fellángolt az utcai harc a szélsőjobboldali tüntetők és a rendőrök között. Az egyik keskeny utcán több hordó olajat öntöttek végig, majd felgyújtották és valóságos fáklyává változtatták az utcát. Másutt barikádokat emeltek a kendőkkel bekötött arcú zavargók és vasrudakkal, ütésálló sisakokkal felfegyverkezve vették fel a harcot a könnygázgránátok fedezete mögött előnyomuló rendőrökkel. A harmadik napja tartó zavargásokban 75 rendőr sebesült meg, de vasárnap este is csak néhány rendbontót tudtak elfogni. Vasárnap Olaszország egész területén nagyszabású antifasiszta tüntetésekre került sor. Gyűjtést indítottak a fasiszta elemek által megrongált és feldúlt l'aquila-i kommunista pártszékház helyreállítására. Eddig már tízmillió lírát gyűjtöttek erre a célra. Berlinguer, az OKP főtitkárhelyettese Bolognában mondott beszédében követelte a belügyminiszter lemondását a l’aquilai események miatt, mert a bűncselekményekért elsősorban a belügyminiszter felelős. A jelenlegi olasz kormány nem tudja vagy nem akarja felszámolni a fasiszta kommandókat. — Első számú követelésünk, hogy a belügyminiszter távozzék — mondta. Súlyos összetűzések Észak-Írországban Az észak-írországi Belfastban vasárnap folytatódott a katolikus munkásfiatalok tüntetése. Az összecsapások során a katolikusok megint utcákat barikádoztak el, gépkocsikat fordítottak és gyújtottak fel. Az angol katonaság gumilövedékekkel nyitott rájuk sortüzet. Hétfőre virradó éjjel Londonderryben és Belfastban ismét véres összetűzésekre került sor. Derryben tíz benzinbombát dobtak a hadsereg egyik gépkocsijára, az autó lángba borult és egy katona életét vesztette. Belfastban a Falls road katolikus negyedban több száz ember óra köp át kövekkel dobálta a katonákat, míg végül lövöldözésre került sor. Hajnalban a brit katonaság páncélautókkal rohanta meg a tömeget, mire az ír köztársasági érzelmű tüntetők gépkocsikból triászokat emeltek és meggyújtották a felborított autókat. Észak-Írország más vidékein, különösen katonai létesítmények közelében robbanások voltak hallhatók. (MTI) MÉPMMMMi® 1971. MÁRCIUS 2. EGYESÜLT ÁLLAM () A Nixon és bírálói Nixon mind élesebb bírálatot csap politikai ellenfeleitől az Egyesült Államokban az indokínai háború mostani állása miatt. A bírálatok egyaránt érintik általános politikai vonalát és mind kiterjedtebb, mind veszélyesebb katonai akcióit. A laoszi invázió első napjaiban, amikor Nixon kormánya még hírzárlattal és hazug nyilatkozatokkal igyekezett elterelni a figyelmet a Laosz elleni támadásról, az amerikai Demokrata Párt országos elnöke, O'Brien így nyilatkozott: „Már régóta megtanultuk, hogy Indokínában abszurd dolog bármilyen katonai győzelmet feltételezni. Meg kellett volna tanulnunk, hogy az indokínai kötelezettségeinktől való szabadulást nem érhetjük el a konfliktus kiszélesítésével. Semmilyen cenzúra vagy ügyes szónoklat sem álcázhatja a kormányzatnak azt az erőfeszítését, hogy a békét katonai erő alkalmazásával érje el, márpedig a béke csak tárgyalásokon alapuló politikai rendezéssel jöhet létre.” A Demokrata Párt politikai bizottsága néhány napja még éppen egyhangúlag nyilatkozatot fogadott el, amelyben felszólítja Nixont, kösse határidőhöz az Egyesült Államok indokínai beavatkozásának befejezését és 1972 végéig teljesen vonja ki a csapatait. Nixont saját pártjában, a Köztársasági Pártban is gyakran éri bírálat. Charles Mathias marylandi szenátor úgy véli, hogy a Dél-Vietnamnak nyújtott amerikai segítségből „erkölcstelenség, korrupció, feketepiac és tömegmészárlás lett”. McCloskey republikánus képviselő szerint fontolóra kellene venni Nixon elnök vád alá helyezését, mert alapos érvek szólnak amellett, hogy az elnök túllépett alkotmányos jogkörén. A Fehér Ház ura a bírálatok ellenére továbbra is a katonai győzelem fogalmaiban gondolkodik és folytatja — mint mondják — „vak ágyútűz-politikáját”. Szavakban, ígéretekben a „vietnamizálási” politika meghirdetésében „kifelé megy a háborúból”,miközben kudarcról kudarcra haladva, tűzvészként terjeszti a háborút Indokínában. Nixon elődjének, Johnsonnak nyomdokain jár. Johnson százezer katonát és hat hónapot kért a győzelemhez. Százezer helyett több mint 50 ezer katonát vezényelt Vietnamba, de ez nem volt elég a győzelemhez. Nixon meghirdette a háború vietnamizálását és azt ígérte, hazatérnek a katonák. Azóta a katonai győzelem reményében kiterjesztette az agressziót Kambodzsára és Laoszra is. A győzelem azonban elmaradt, s ma már mindhárom indokínai nép egységesen harcol az agresszor ellen. Nixon magatartását elemezve, a Journal du Dimanche párizsi lap így ír róla: „Ha egyáltalán igaz, hogy Vietnamban a békét próbálta helyreállítani, akkor ezt nem mindenáron akarta. Miután kísérlete kudarcot vallott, most attól retteg, hogy ő lesz az első amerikai elnök, aki úgy vonul be a történelembe, mint háborús vesztes...” A francia lap által említett félelem, összevetve azzal a ténnyel, hogy az amerikai törvényhozásban — ahol egyébként a háborús pártiak többségben vannak — mindjobban eluralkodik a tehetetlenség az ellenzék soraiban is a katonai-ipari komplexumtól támogatott, a végrehajtó hatalmat saját kezébe összpontosító Nixonnal szemben, nem véletlen, hogy némelyik nyugati burzsoá lap a washingtoni kormány politikájának további jobbracsúszását jósolja. Kétségtelen, sok bírálója csak személyes, vagy pártpolitikai érdekből támadja Nixon politikáját a másfél év múlva esedékes újabb választásokra gondolva. Azok viszont, akik valóban aggódnak az Egyesült Államok tekintélyét rontó „vak ágyútűz-politika” miatt, még nem elég szervezettek, nem elég erősek és kibontakozásukat nehezíti a háborúellenes mozgalom elfojtására alkalmazott terror. Nixon politikájának legfőbb bírálói és ellenfelei azonban az indokínai tények, az amerikai katonai győzelem reménytelenségének tényei. S ha ezt továbbra sem hajlandó figyelembe venni, nem kerülheti el elődje kudarcát. Kovács István SEC,ÉDMUNKÁSOK ne tanuljanak? Az egyik vegyipari üzemünkben néhány udvari rakodómunkás, a jövőre is gondolva, szakmai képzésre jelentkezett. Felvételüket a tanfolyamra a következő indoklással utasították el: ha őket kiképzik, ki fog rakodni, hiszen erre a munkára amúgy is kevesen vállalkoznak. Különben sincs az üzemnek módja arra, hogy vállalja az emberek kiképzésével járó anyagi áldozatot. A vállalati érdek tehát azt kívánja, hogy minden maradjon a régiben. Feltehetőleg az ilyen és hasonlóesetek is közrejátszanak abban, hogy egy idő óta csökken a továbbtanuló felnőttek száma. Persze, e jelenségnek más okai isvannak. Ma többnyire jól megfizetik a segédmunkásokat, a gyáron belüli szállítás, anyagmozgatás alacsony gépesítettségi foka miatt nagy szükség van rájuk. Tény, hogy akad iparág, termelési ágazat, ahol még jórészt fennmaradtak a képzettséget és különösebb szaktudást nem igénylő munkafolyamatok. De e körülményeket figyelembe véve is szűk látókörűségre vall, ha meggátolják a dolgozókat abban, hogy tanuljanak. Mert lehet, hogy ami ma az üzem pillanatnyi érdeke, az holnap a termelőmunka korszerűsítésének fékjévé válik. De az alacsony képzettségű vagy szakképzetlen dolgozók tanulása nemcsak és nem is elsősorban gazdasági érdek. A szélesebb műveltség teljesebbé teszi az ember életét. Társadalmunkban minden mozgásban van, azok az emberek és rétegek, amelyek megmaradnak az eredeti és jelenleg sem elegendő szaktudás fokán, előbbutóbb menthetetlenül elmaradnak. A tanult munkás másképpen néz a világra, környezetére, munkájára, inkább alkalmas arra, hogy elfogadja az újat, sőt azzal dolgozni is tud. A termelés korszerűsítését, fejlesztését igényes, a munkáról, a környező világról mind több ismerettel rendelkező emberekre építjük. Eredményeinket nemcsak gazdasági mutatókkal mérjük, hanem azokkal a változásokkal is, amelyek a műveltségi színvonal emelkedését jelzik. Nem véletlenül foglalt úgy állást a X. pártkongresszus, hogy társadalmunk szocialista fejlődésének egyik alapkérdése a dolgozók általános műveltségének emelése és szakképzettségének növelése. Szocialista demokratizmusunknak is kulcskérdése ez, demokráciánké, amely mindenkinek egyenlő jogot biztosít a tanuláshoz és amelyet a tudással felvértezett, jogokkal élni tudó és akaró emberek meggyőződése is erősít. Még tehetünk egyet s mást — sok mindent — azért, hogy ne akadályozhassa gazdasági meggondolásokra hivatkozó rövidlátás ennek a szocialista elvnek az érvényesülését. Komornik Ferenc ÁLLAMIGAZGATÁS Újabb hatáskörök a tanácsoknál szakigazgatási szervezethez tartoznak. S hogy mit jelent ez az állampolgárok számára? Ha korábban valaki, mondjuk falusi háza udvarán, kutat akart építeni, kérésével az Országos Vízügyi Hivatal illetékes igazgatóságához kellett fordulnia. Miután az ország tizenkét pontján működik regionális jellegű vízügyi igazgatóság, ezek valamelyik döntötte el, lehet-e kutat fúratni vagy sem! De nem rendelkezhetett a helyi tanács a saját hatáskörében még a vízelvezető árok kiásásáról sem. Könnyű belátni, mennyivel egyszerűbbé, gyorsabbá, vagyis bürokráciamentessé válik mindennek intézése, ha az emberek a hozzájuk legközelebb eső hatósághoz, a helyi tanácshoz fordulhatnak kérésükkel, s ott helyben döntenek is. Hozzá kell tenni ehhez még azt is, hogy az említett jogkörök átadásával párhuzamosan, az ezek tényleges gyakorlásához szükséges anyagi eszközöket is a tanácsok rendelkezésére bocsátották. Az Országos Vízügyi Hivatal kezdeményezése mindenképpen örvendetes. Fontos része ez az államigazgatás egyszerűsítésének és korszerűsítésének, az államigazgatás egységesítésére való törekvésnek. Ez a folyamat, mint ismeretes, már több éve tart, s értelme, célja az ,hogy fokozatosan valamennyi, a lakosságot közvetlenül érintő ügyet az állampolgárok lakóhelyén intézzenek. Ezért került a helyi tanácsokhoz a hatáskörök széles skálája, amelyeket korábban a különböző országos szervek — minisztériumok és országos hatáskörű hivatalok — gyakoroltak. Az államigazgatás egységesítésére vonatkozó elvi tételt az új tanácstörvény is tartalmazza. A törvény szerint „a lakosságot közvetlenül érintő állami feladatok a tanácsok hatáskörébe tartoznakk”. Ez részint azt jelenti, hogy tovább kell folytatni a jogkörök átadását a tanácsoknak mindazokon a területeken, amelyek közvetlenül kapcsolatban vannak a lakosság életével, másrészt kezdettől a tanácsok hatáskörébe kell utalni minden jellegű államigazgatási feladatot, amely a jövőben jelentkezik. Terényi Éva A napokban újabb jelentős gyakorlati lépés történt az államigazgatás egységesítésére. Az Országos Vízügyi Hivatal átadta a tanácsoknak a helyi vízgazdálkodással összefüggő mindazon jogköröket, amelyek közvetlenül érintik egy-egy település lakosságát. Ennek értelmében például a kutak létesítésével, vízvezeték-építéssel, -bekötéssel, csatornázással stb. összefüggő tennivalók ezután tanács építési, közlekedési és vízügyi hatóságához a községekben az egységes