Népszabadság, 1971. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-02 / 51. szám

Véres fasiszta merénylettel kezdődött Franciaországban a tanácsválasztási kampány A városok kétharmadában a baloldal közös listával indul (Párizsi tudósítónktól) A március 14-i, franciaországi községtanácsi választások a hét végén hivatalosan megnyitott kampánya halálos végű incidens­sel kezdődött. Párizs egyik nyugati­­peremvá­rosában, a 40 ezer lakosú Pu­­teaux-ban szombaton kora reggel a szocialista párt egy plakátra­gasztó csoportját a városháza és a rendőrkapitányság közvetlen közelében­ négy gépkocsiból fegy­veresek támadták meg. A kara­bélyokból és pisztolyokból le­adott lövések egy 30 éves laka­tost megöltek és három embert súlyosan megsebesítettek. A tá­madók között felismerték a vá­ros jelenlegi polgármesterének sógorát, valamint egy bizalmi emberét. A szóban forgó polgár­­mester a választáson a jobboldali pártok listáját vezeti, korábban rendőrkapitány, az algériai hábo­rú idején pedig Oránban hadi­fogolytábor-parancsnok volt. Az ország demokratikus köz­véleményét a véres incidens mélységesen felháborította. Pu­­teaux városában vasárnap tünte­tésen tiltakoztak — ahogyan a baloldali pártok nyilatkozata ne­vezte — a fasiszta­­merénylet el­len. A választási kampány kezdeté­vel nyilvánosságra hozták a je­löltek listáját. Eszerint a 30 ezer lakosúnál a nagyobb városok két­harmadában 193-ból 123-ban a baloldal — a kommunista, a szo­cialista, az egységes szocialista és a radikális párt — közös listával indul. 1965-ben e városoknak csak a felében — az akkor 159- ből 75-ben — jött létre a kom­munista és a szocialista párt vá­lasztási egysége. Ezúttal sikerült ezt megvalósítani olyan hagyo­mányosan jobboldali városokban is, mint például Bordeaux, Ba­­yonne, Nizza. Párizsban és a fő­várost körülvevő valamennyi pe­remvárosban a baloldal szintén közös listával indul.­ ­ Fábián Ferenc Robbanás az amerikai szenátusban (Washingtoni tudósítónktól) Hétfőre virradó hajnalban, he­lyi idő szerint, röviddel fél 2 után, nagy erejű robbanás tör­tént az amerikai szenátus épüle­tében. Félórával korábban a kongresszus telefonközpontjába egy hívás futott be: „Ilyen hívá­sokat már korábban is kaphattak, de ez nem tréfa, ez valóság. Bom­ba fog robbanni, ürítsék ki az épületet” — mondta a telefonáló. A bomba egy használaton kí­vüli helyiségben robbant fel, a szenátus üléstermének közelében. A detonáció ajtókat és ablakokat­­ tépett ki, több folyosót és közfa­­­­lat megrongált. A helyszínre ér­­­­kező járőrök bokáig jártak az üvegcserépben. A kora hajnali órákban rendőrök, detektívek, FBI-nyomozók százai árasztot­ták el a környéket, s az épület­rész még hétfő délben is zárva volt. Az első hivatalos nyilatko­zatok arról tanúskodnak, hogy a hatóságok a robbanást az erősödő békemozgalommal szembeni han­­gulatkeltésre, a korlátozó és meg­torló intézkedések igazolására kívánják felhasználni. Vajda Péter Szélsőjobboldali zavargások L'Aquilában Antifasiszta tüntetések Olaszországban Vasárnapra virradóra L’Aquila olasz városban utcai harc volt a Rómából kivezényelt csendőrség és riadórendőrség, illetve a szél­sőjobboldali tüntető csoportok között. Az összecsapások azután lángoltak fel, hogy péntek este a csőcselék megtámadta a közigaz­gatási tanács tagjait. Előzőleg a tartományi közigazgatási funk­ciókat megosztották L’Aquila és Pescara város között. A szélső­jobboldali csoportok azt kívánják, hogy L’Aquila legyen Abruzzo tartomány közigazgatási székhe­lye. Az ellenségeskedések szomba­ton egész nap folytak. Franco Restivo belügyminiszter a nap fo­lyamán felfüggesztette tisztségé­ből Michele Introna rendőrkapi­tányt és az országos rendőr­­fő­kapitányra bízta L’Aquilát. Restivo miniszter volt az, aki ri­adórendőrséget és csendőrkülö­nítményeket irányított a városba. L’Aquila utcáin a többségükben fiatal korosztályhoz tartozó tün­tetők autókat gyújtottak fel, ba­rikádokat emeltek és megrohan­ták a tartományi közigazgatási ta­nács tagjainak házait. A neofa­siszta bandák megtámadták az Olasz Kommunista Párt helyisé­gét is. Az épület teljesen kiégett. Más politikai pártok székházát is feldúlták, kivéve a neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (MSI) helyiségeit. Vasárnap az est beálltával újra fellángolt az utcai harc a szélső­­jobboldali tüntetők és a rendőrök között. Az egyik keskeny utcán több hordó olajat öntöttek végig, majd felgyújtották és valóságos fáklyá­vá változtatták az utcát. Másutt barikádokat emeltek a kendőkkel bekötött arcú zavargók és vasru­­dakkal, ütésálló sisakokkal fel­fegyverkezve vették fel a harcot a könnygázgránátok fedezete mö­gött előnyomuló rendőrökkel. A harmadik napja tartó zavar­gásokban 75 rendőr sebesült meg, de vasárnap este is csak néhány rendbontót tudtak elfogni. Vasárnap Olaszország egész te­rületén nagyszabású antifasiszta tüntetésekre került sor. Gyűjtést indítottak a fasiszta elemek által megrongált és feldúlt l'aquila-i kommunista párt­székház helyre­­állítására. Eddig már tízmillió lí­rát gyűjtöttek erre a célra. Berlinguer, az OKP főtitkárhe­lyettese Bolognában mondott be­szédében követelte a belügymi­niszter lemondását a l’aquilai események miatt, mert a bűncse­lekményekért elsősorban a bel­ügyminiszter felelős. A jelenlegi olasz kormány nem tudja vagy nem akarja felszámolni a fasiszta kommandókat. — Első számú kö­vetelésünk, hogy a belügyminisz­ter távozzék — mondta. ­ Súlyos összetűzések Észak-Írországban­­ Az észak-írországi Belfastban vasárnap folytatódott a katolikus munkásfiatalok tüntetése. Az összecsapások során a katoliku­sok megint utcákat barikádoz­­tak el, gépkocsikat fordítottak és gyújtottak fel. Az angol katona­ság gumilövedékekkel nyitott rájuk sortüzet. Hétfőre virradó éjjel London­­derryben és Belfastban ismét vé­res összetűzésekre került sor. Derryben tíz benzinbombát dob­tak a hadsereg egyik gépkocsijá­ra, az autó lángba borult és egy katona életét vesztette. Belfast­ban a Falls road katolikus ne­­gyedban több száz ember óra köp át kövekkel dobálta a katonákat, míg végül lövöldözésre került sor. Hajnalban a brit katonaság páncélautókkal rohanta meg a tömeget, mire az ír köztársasági érzelmű tüntetők gépkocsikból triászokat emeltek és meggy­új­tották a felborított autókat. Észak-Írország más vidékein, különösen katonai létesítmények közelében robbanások voltak hallhatók. (MTI) MÉPMMMMi® 1971. MÁRCIUS 2. E­G­YE­SÜLT ÁL­LA­M () A Nixon és bírálói Nixon mind élesebb bírálatot csap politikai ellenfeleitől az Egyesült Államokban az indokínai hábor­ú mostani állása miatt. A bírálatok egyaránt érintik ál­talános politikai vonalát és mind kiterjedtebb, mind veszélyesebb katonai akcióit. A laoszi invázió első napjaiban, amikor Nixon kormánya még hírzárlattal és ha­zug nyilatkozatokkal igyekezett elterelni a figyelmet a Laosz el­leni támadásról, az amerikai De­mokrata Párt országos elnöke, O'Brien így nyilatkozott: „Már régóta megtanultuk, hogy Indo­kínában abszurd dolog bármi­lyen katonai győzelmet feltéte­lezni. Meg kellett volna tanul­nunk, hogy az indokínai kötele­zettségeinktől való szabadulást nem érhetjük el a konfliktus ki­­szélesítésével. Semmilyen cenzú­ra vagy ügyes szónoklat sem ál­cázhatja a kormányzatnak azt az erőfeszítését, hogy a békét kato­nai erő alkalmazásával érje el, márpedig a béke csak tárgyaláso­kon alapuló politikai rendezéssel jöhet létre.” A Demokrata Párt politikai bi­zottsága néhány napja még ép­pen egyhangúlag nyilatkozatot fogadott el, amelyben felszólítja Nixont, kösse határidőhöz az Egyesült Államok indokínai be­avatkozásának befejezését és 1972 végéig teljesen vonja ki a csapa­tait. Nixont saját pártjában, a Köz­­társasági Pártban is gyakran éri bírálat. Charles Mathias mary­landi szenátor úgy véli, hogy a Dél-Vietnamnak nyújtott ame­rikai segítségből „erkölcstelenség, korrupció, feketepiac és tömeg­­mészárlás lett”. McCloskey re­publikánus képviselő szerint fon­tolóra kellene venni Nixon el­nök vád alá helyezését, mert ala­pos érvek szólnak amellett, hogy az elnök túllépett alkotmányos jogkörén. A Fehér Ház ura a bírálatok ellenére továbbra is a katonai győzelem fogalmaiban gondolko­dik és folytatja — mint mondják — „vak ágyútűz­-politikáját”. Szavakban, ígéretekben a „viet­­namizálási” politika meghirdeté­sében „kifelé megy a háborúból”,­­miközben kudarcról kudarcra ha­ladva, tűzvészként terjeszti a há­borút Indokínában. Nixon elődjé­nek, Johnsonnak nyomdokain jár. Johnson százezer katonát és hat hónapot kért a győzelemhez. Százezer helyett több mint 5­0 ezer katonát vezényelt Vietnam­ba, de ez nem volt elég a győ­zelemhez. Nixon meghirdette a háború vietnamizálását és azt ígérte, hazatérnek a katonák. Az­óta a katonai győzelem reményé­ben kiterjesztette az agressziót Kambodzsára és Laoszra is. A győzelem azonban elmaradt, s ma már mindhárom indokínai nép egységesen harcol az agresszor el­len. Nixon magatartását elemezve, a Journal du Dimanche párizsi lap így ír róla: „Ha egyáltalán igaz, hogy Vietnamban a békét próbálta helyreállítani, akkor ezt nem mindenáron akarta. Miután kísérlete kudarcot vallott, most attól retteg, hogy ő lesz az első amerikai elnök, aki úgy vonul be a történelembe, mint háborús vesztes...” A francia lap által említett félelem, összevetve azzal a ténnyel, hogy az amerikai tör­vényhozásban — ahol egyébként a háborús pártiak többségben vannak — mindjobban eluralko­dik a tehetetlenség az ellenzék soraiban is a katonai-ipari komp­lexumtól támogatott, a végre­hajtó hatalmat saját kezébe összpontosító Nixonnal szem­ben, nem véletlen, hogy né­melyik nyugati burzsoá lap a washingtoni kormány politikájá­nak további jobbracsúszását jó­solja. Kétségtelen, sok bírálója csak személyes, vagy pártpolitikai ér­dekből támadja Nixon politikáját a másfél év múlva esedékes újabb választásokra gondolva. Azok viszont, akik valóban ag­gódnak az Egyesült Államok te­kintélyét rontó „vak ágyútűz-poli­­tika” miatt, még nem elég szer­vezettek, nem elég erősek és ki­bontakozásukat nehezíti a hábo­rúellenes mozgalom elfojtására alkalmazott terror. Nixon politi­kájának legfőbb bírálói és ellen­felei azonban az indokínai té­nyek, az amerikai katonai győze­lem reménytelenségének tényei. S ha ezt továbbra sem hajlandó figyelembe venni, nem kerülheti el elődje kudarcát. Kovács István SEC,­ÉDM­UN­KÁSOK ne tanuljanak? Az egyik vegyipari üzemünk­ben néhány udvari rakodómun­­kás, a jövőre is gondolva, szak­mai képzésre jelentkezett. Fel­vételüket a tanfolyamra a követ­kező indoklással utasították el: ha őket kiképzik, ki fog rakodni, hiszen erre a munkára amúgy is kevesen vállalkoznak. Különben sincs az üzemnek módja arra, hogy vállalja az emberek kikép­zésével járó anyagi áldozatot. A vállalati érdek tehát azt kíván­ja, hogy minden maradjon a ré­giben. Feltehetőleg az ilyen és ha­sonló­­esetek is közrejátszanak ab­ban, hogy egy idő óta csökken a továbbtanuló felnőttek száma. Persze, e jelenségnek más okai is­­vannak. Ma többnyire jól meg­fizetik a segédmunkásokat, a gyáron belüli szállítás, anyag­­mozgatás alacsony gépesített­­ségi foka miatt nagy szükség van rájuk. Tény, hogy akad ipar­ág, termelési ágazat, ahol még jórészt fennmaradtak a képzett­séget és különösebb szaktudást nem igénylő munkafolyamatok. De e körülményeket figyelembe véve is szűk látókörűségre vall, ha meggátolják a dolgozókat ab­ban, hogy tanuljanak. Mert le­het, hogy ami ma az üzem pilla­natnyi érdeke, az holnap a ter­melőmunka korszerűsítésének fékjévé válik. De az alacsony képzettségű vagy szakképzetlen dolgozók ta­nulása nemcsak és nem is első­sorban gazdasági érdek. A szé­lesebb műveltség teljesebbé teszi az­­ ember életét. Társadal­munkban minden mozgásban van, azok az emberek és rétegek, amelyek­ megmaradnak az eredeti és jelenleg sem ele­gendő szaktudás fokán, előbb­­utóbb menthetetlenül elmarad­nak. A tanult munkás máskép­pen néz a világra, környezetére, munkájára, inkább alkalmas ar­ra, hogy elfogadja az újat, sőt azzal dolgozni is tud. A termelés korszerűsítését, fej­lesztését igényes, a munkáról, a környező világról mind több is­merettel rendelkező emberekre építjük. Eredményeinket nem­csak gazdasági mutatókkal mér­jük­, hanem azokkal a változá­­sokkal is, amelyek a műveltsé­gi színvonal emelkedését jelzik. Nem véletlenül foglalt úgy ál­lást a X. pártkongresszus, hogy társadalmunk szocialista fejlő­­désének­ egyik alapkérdése a dol­gozók általános műveltségének emelése és szakképzettségének növelése. Szocialista demokratiz­musunknak is kulcskérdése ez, demokráciánké, amely minden­kinek egyenlő jogot biztosít a ta­nuláshoz és amelyet a tudással felvértezett, jogokkal élni tudó és akaró emberek meggyőződése is erősít. Még tehetünk egyet s mást — sok mindent — azért, hogy ne akadályozhassa gazdasági meg­gondolásokra hivatkozó rövidlá­tás ennek a szocialista elvnek az érvényesülését. Komornik Ferenc ÁLLAMIGAZGATÁS Újabb hatáskörök a tanácsoknál szakigazgatási szervezethez­ tar­toznak. S hogy mit jelent ez az állam­polgárok számára? Ha­ korábban valaki, mondjuk falusi háza ud­varán, kutat akart építeni, kéré­sével az Országos Vízügyi Hi­vatal illetékes igazgatóságához kellett fordulnia. Miután az or­szág tizenkét pont­ján működik re­gionális jellegű vízügyi igazgató­ság, ezek valamelyik döntötte el, lehet-e kutat fúrat­ni vagy sem! De nem rendelkezhetett a helyi tanács a saját hatáskörében még a vízelvezető árok kiásásáról sem. Könnyű belátni, mennyivel egyszerűbbé, gyorsabbá, vagyis bürokráciamentessé válik min­dennek intézése, ha az emberek a hozzájuk legközelebb eső ha­tósághoz, a helyi tanácshoz for­dulhatnak kérésükkel, s ott hely­ben döntenek is. Hozzá kell ten­ni ehhez még azt is, hogy az em­lített jogkörök átadásával pár­huzamosan, az ezek tényleges gya­korlásához szükséges anyagi esz­­közöket is a tanácsok rendelke­zésére bocsátották. Az Országos Vízügyi Hivatal kezdeményezése mindenképpen örvendetes. Fontos része ez az ál­lamigazgatás egyszerűsítésének és korszerűsítésének, az államigaz­gatás egységesítésére való törek­vésnek. Ez a folyamat, mint is­meretes, már több éve tart, s ér­telme, célja az ,hogy fokozato­san valamennyi, a lakosságot köz­vetlenül érintő ügyet az állam­polgárok lakóhelyén intézzenek. Ezért került a helyi tanácsokhoz a hatáskörök széles skálája, ame­lyeket korábban a különböző or­szágos szervek — minisztériumok és országos hatáskörű hivatalok — gyakoroltak. Az államigazgatás egységesíté­sére vonatkozó elvi tételt az új tanácstörvény is tartalmazza. A törvény szerint „a lakosságot közvetlenül érintő állami felada­tok a tanácsok hatáskörébe tar­toznakk”. Ez részint azt jelenti, hogy tovább kell folytatni a jog­körök átadását a tanácsoknak mindazokon a területeken, ame­lyek közvetlenül kapcsolatban vannak a lakosság életével, más­részt kezdettől a tanácsok hatás­körébe kell utalni minden jellegű államigazgatási feladatot, amely a jövőben jelentkezik. Terényi Éva A napokban újabb jelentős gyakorlati lépés történt az állam­­igazgatás egységesítésére. Az Or­szágos Vízügyi Hivatal átadta a tanácsoknak a helyi vízgazdálko­dással összefüggő mindazon jog­köröket, amelyek­­ közvetlenül érintik egy-egy település lakossá­gát. Ennek értelmében például a kutak létesítésével, vízveze­ték-építéssel, -bekötéssel, csa­tornázással stb. összefüggő ten­nivalók ezután tanács építési, közlekedési és vízügyi hatósá­gához a községekben az egységes

Next