Népszabadság, 1971. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-21 / 68. szám

f­ E ­ A Bors kontra Rhédey ügy „Sikeres esztendőnek bizonyult a tava­lyi a Magyar Televízió számára a nem­zetközi fesztiválokon: tizenkét meghí­vás, öt nemzetközi díj jelzi a magyar tévész­akem­berek jó hírét”.— olvasom lapunkban. » Rögtön utána egy másik hír: „A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyete­men közvélemény-kutatást­ végeztek a filmklub ötszáz tagja között. Egyebek közt kiderült, hogy az egyetemisták mű­faji megkülönböztetés nélkül érdeklőd­nek a kisfilmek iránt, a többség viszont idegenkedik a tévéfilmektől.” Érdemes kétszer is elolvasni, mert ta­nulságos. A két hír között feszülő bo­nyolult és közvetett ellentmondást egy könnyelmű szóviccel oldanám fel,­­ha megengedik. Dacára a tizenkét meghí­vásnak és az öt nemzetközi díjnak, az egyetemisták idegenkednek. Bezzeg az idegenek nem idegenkednek! Bors újabb kalandjainak kezdetén megnyugodva tapasztalhattuk, hogy iz­galombak­ nem lesz hiány. Bors vállal­kozókedve a régi (bár a színvonala is az lenne, mert akkor okosan használnák fel a munkásmozgalom hőseinek példa­­mutatására adódó lehetőséget), egyik bátorság éri a másikat, sőt még vakme­rőségre is futja a vtiritusban. Felálltak a csapatok: egyrészt Rhédey báró kétbalkezes, kissé kegyetlen, de nagyon hülye elhárítói, másrészt az ezer­arcú Bors hozzájuk képest nagyon is ügyes és leleményes bolsevik „betyárai”. Az erőviszonyokat mi sem jellemzi jobban, mint az a körülmény, hogy Rhédey istállótulajdonos és lóverseny­­szakértő létére egy olyan spanyol cso­­dazsokét alkalmaz, akinek még a nevét sem hallotta soha, s úgy alkalmazza, hogy nem tud vele beszélni egy szót sem, semmilyen nyelven. Bors Máté vi­szont nemcsak hogy felcsap csodazsoké­­nak, de idegen lovon, válogatott való­di zsokék ellenében, győzelmet arat, s ráadásul három spanyol szó birtokában intellektuálisan is fölénybe kerül a bá­róval szemben. Ennyit a szereplők és a vad­ romantikus mese nívójáról. A film főszereplője egyébként, min­den egyéb hírrel szemben: a Véletlen. Mindig kéznél van, minden jelenetben játszik. Ha gázsit kellene fizetni neki, tönkremenne a televízió. Amikor például Bors egy elhagyott mellékutcán követni akarja a hullaszál­lító kocsiban megbúvó rendőrspiclit, mit ad isten, véletlenül pont arra jön egy taxi. Legutóbb pedig, amikor át kellett menteni néhány politikai foglyot Masa­­ryk Csehszlovákiájába, szerencsére pont a határszéli kőbányában dolgoztak a foglyok, pont egy olyan földesúr birto­kán, aki gyanútlanul keblére ölelte az ugyancsak földesúrnak álcázott Borsé­kat, s meghívta őket egy hajtóvadászat­­ra pont a határ felé, de ezen felül egy éjjeli titkos sétájával akaratlanul is fel­tárta Bors előtt azt az alagutat, amely szállásuktól egyrészt pont a bányába, másrészt pont Szlovákiába vezetett. Kár, hogy az alagút nem volt felsze­relve egy bármily kezdetleges földalatti vasúttal, hogy a menekülés teljesen össz­komfortos legyen. Telefonon felhívott egy elvtárs, az il­legális munkásmozgalom és Bors Máté egykori modelljének ismerője, volt spa­nyolos. Egyebek közt néhány apró rész­let korszerűtlenségére hívta fel a figyel­memet, ami olyannyira fel volt már keltve, hogy jómagam is hasonló adalé­kokkal tudtam szolgálni a szíves telefo­nálónak. A filmben például az egyik rendőrtisztet ezredesnek szólítják, hol­ott ilyen rang nem létezett a horthysta rendőrségnél (az illető rendőr főtanácsosi egyenruhában van.) Egy másik melléfo­gás: a Dón A­lvar­ez álnév választása életveszélyes hiba lett volna a spanyol zsokénak felcsapott Bors részéről a va­lóságban, a­mivel könnyen lelepleződött volna a turpisság, ugyanis a dón szócs­káit kizárólag keresztnév előtt használ­ja a valódi spanyol (don Pedro, don Juan stb.), a vezetéknév elé a szenyor illik. És a­ filmbeli mentőkocsi ? Az­ el­szánt kis csapattal bizony nem szirénáz­hatott ilyen vészesen vijjogva, mert ez a hangjelzés új keletű: az ántivilágban a mentő kolompok­, illetve a film cse­lekménye idején más, háromtagú kürt­tel kért szabad utat (a kürtöt gumilab­dából kipréselt levegővel szólaltatták meg.) De persze ez mind apróság. Szépség­hibának tekinthetnénk, ha a filmsorozat egyébként ig­azán tetszetős lenne. JOVÁNOVICS MIKLÓS IP NÉPSZABADSÁG * VASÁRNAPI MELLÉKLET Kire emlékezzünk? Feszengve kezdek ehhez a széljegyzet­hez, mert régen elhunyt művész kiállí­tásán fanyalogni nem ildomos és nem lé­lekemelő állapot. Különösen akkor nem, ha az elhunyt rz­űvész emlékkiállítása nem annyira értéktelen, hogy a közönsé­get óvi kell tőle. Fáy Lóránt emlékkiállí­tása a Nemzeti Galériában nem ennyi­re értéktelen. Csak érdektelen. Egy tisz­tes képességű, jó szándékú művész em­lékkiállítása, akiről a hivatalból lelkese­dő katalóguselőszó is megállapítja, hogy „stílusát szinte évenként változtatva ke­reste önmagát”, „portréiról a harmin­cas—negyvenes évek nőideáljai néznek ránk kissé szenvtelen arckifejezéssel”, s „humánus egyéniség volt, de művészi munkásságában nem kívánt politikai té­mákat ábrázolni”. Magyarán: egy, a két világháború közötti polgári festészet át­lagából — ezt akkor is meg kell állapí­tani, ha elhunyt művész kiállításán fa­nyalogni nem ildomos, akkor is le kell írni, ha rokonok, barátok, tanítványok tiltakozása követi a megállapítást. Mert feszengve kezdtem ehhez a szél­jegyzethez a várható titakozásözön miatt is. Akármilyen tapintattal és ke­gyelettel próbálja a­­kritikus megfogal­mazni egy huszonöt éve elhunyt mű­vészről, hogy nem volt jelentős művész , mindig tanítványi érzelmeket sért meg és hozzátartozói felháborodást von magára, és ez éppoly érthető, mint az, hogy a kritikus mégis szeretne objektív maradni, rokonok, barátok és múzeum­vezetés ellenére. Leginkább ugyanis azért feszengtem e széljegyzet elkezdésekor, mert agyon­ismételt témával huzakodom elő: a Nemzeti Galéria tarthatatlan kiállítás­­politikájával. A magyar­­sajtó és a Ma­gyar Nemzeti Galéria történetében most jelenik meg körülbelül az ötvenedik cikk ezügyben: mind szóvá tette és bi­zonyította, hogy központi múzeumunk elhanyagolja nagyon jelentős életmű­vek és művészek bemutatását, miköz­ben a legváratlanabb nevekkel és a leg­lényegtelenebb művekkel lepi meg az emlékkiállítások — általában az arány­talanul túlméretezett emlékkiállítások — látogatóit. A Fáy-gyűjtemény csak egy a sok közül, amelynek hírére cso­dálkozva nyúlt az ember a lexikonhoz, megnézni, hogy kire emlékeznek a Kos­suth téren ismét Egry József helyett, ki­vel folytatják az emlékkiállítások nagyon vegyes listáját, amelyre tizennégy­­év alatt sem került fel Márffy Ödön és Vajda Lajos, Bene Géza és Perlrott­ Csaba Vilmos, Kádár Béla és Schuber Ernő neve. Kernstok és a Nyolcak meg­határozták a század haladó törekvéseit, de sem a csoportalapító, sem a csoport munkásságából nem láttunk még egy teremrevalót együtt a Kossuth té­ren, az aktivista kismesterekről nem­ is beszélve, s utódaik, a szocialista mű­vészcsoport jelentőségét is érdemes ösz­­szehasonlítani azzal a ténnyel, hogy nagyon szürke festők és szobrászok után sem Kondor György, sem Goldmann György, sem Roxy nem kapott még a galériában emlékkiállítást. Ha ezeken a sürgető feladatokon túl volna a Nemzeti Galéria, ha nem kí­nálkozna még tucatnyi ellenpélda a mostani mellé, igazán senkinek sem szúrna szemet Fáy Lóránt szerény em­lékkiállítása. De így nagyon szemet szúr. S ezért végtére is a múzeum ve­zetőségének kellene feszengenie. R. GY. „Hová röpül a páva?" A Hazafias Népfront Országos Taná­csa meghívójáról kérdez ez a cím, amely tanácskozásra invitált a „Röpülj páva” mozgalom ügyében. Ott voltam a tanácskozáson. Nem akarom ismertetni a tanácskozást, mely a mozgalom további lehetőségeit latol­gatta, ötleteket, javaslatokat, buzdítást adott a további munkához. Jegyző­­kö­­yv készült róla, rögzítették a rádió munkatársai, hallották, akik jelen vol­tak. Inkább csak néhány gondolatot szeretnék papírra vetni a tanácskozás alapján. Hová röpül a páva? — kérdezi a Nép­front, kérdezte Simon István és Vass Lajos az est bevezetőjében. Valóban , hová röpül, hová röpülhet a páva, ha már akadtak lelkes emberek, akik fel­röppentették, ha már adódott felismerés a tv-ben, amely röpülni segítette? Hi­szen történhet csoda, s röpülhet maga­sabbra is, mint sejtettük, fészkelhet mé­lyebbre is a szívekben, mint remélni mertük, s talán magával ragadhat röp­te olyanokat is, akikre alig számítot­tunk. Már eddigi pályáján is többnek, izgalmasabbnak, általánosabb érvényű­nek látszik, mint gondoltuk volna. Fa­lusi művelődési házakban, klubokban „menő" tánczenekarok vonzókörét, nép­szerűségét szűkítette egy-egy páva­műsor, gyakran jóval nagyobb bevételt hozva a háznak a legjobb tánczenekarok vagy beatműsorok bevételeinél. Bizto­­­san nem azért, mert ifjaink időközben elfelejtettek, vagy meguntak táncolni. Inkább csak azért, mert egy-egy ilyen népdalos, felforrósodott pillanatban ki­lépve a rájuk, öntött slágeruniformisból, a népdalban, népzenében ismerhették fel önnön egyéniségüket, s vele azt a közösséget, amelyben ők is egyéniségek. A tanácskozás rögzítette ezt is, az eredményt, de nem állt meg itt. A kér­désre akart válaszolni, s főként arra a kérdésre: hogyan tovább? A feladat kettős, a gond kettős, a moz­galom duzzad, az igények nőnek, már a budapesti munkásközösségek is moz­dulnak, ez ügyben is többet akarnak a tv-néző státusánál (a Láng-gyári vasa­sok, a Gutenberg-klub nyomdászfiatal­jai a példa), de ugyanakkor általában azokon a területeken kevés az igény vagy a lehetőség — mert nincs gazdája —, ahol pedig, pénz is állna rendelke­zésre a mozgalom érdekében. A másik gond, hogy ezt a duzzadó mozgalmat kellene mederbe terelni, tudatosan, ér­tőn támogatni, de ezt a­ néhány műve­lődési otthon, a televízió és Vass Lajos már-már nem győzik. Nagyobb anyagi­­ támogatásra­ és több támogató energiára volna szükség. Erre is vannak biztató jelek (a Pest megyei tanács támogató felhívása), de nagyobb, több segítség kellene mind az állami, mind a társa­dalmi szervezetektől, intézményektől. Egyszerre kellene összefogni a mozgal­mat öregek és fiatalok egyéni éneklésé­ben és az egész nép közös éneklésében, az iskolában és a művelődési otthon­ban, a tömegközlési eszközöknél és a különböző pódiumokon. Egyszerre a produkcióban és a népdalgyűjtésben, a „Páva-körökben” és az egyéb szakkö­rökben. Nehéz, de nem lehetetlen — van rá példa. És amennyire nehéz, legalább annyira szükséges is. Éppen az ifjúság ügyében. Mert bebizonyosodott: adhat a népdal, a népzene, a közös éneklés, a tiszta ver­sengés új tartalmat és új kereteket ifjú­ságunk szórakozásának és alkotóvágyá­nak egyaránt. Az lenne fontos igazán, hogy legyen a népdal karöltve a magas rendű műzenével, Bartók, Kodály és mások muzsikájával, karöltve a java műköltészettel, irodalommal. Ehhez kellene a társadalmi összefo­gás. A jövő nemzedékek ízlése, érték­­rendszere, magatartása látná hasznát. T. BÍRÓ ZOLTÁN Ladányi Mihály: Dal Mona Lisa, távolodom, távolodom és megöregszem, sötét völgybe tántorodom, fekete képkeretbe fekszem. Felhő­ mosolyú, mennyi bánat éri az embert, mennyi gond, amíg hazalopja magának széttépett olajnyomatod! Takács Imre: Galambok Galambok látogatnak ablakomba. Porlepte bádog a párkány, arra szállnak. Oldalra biccent fejjel fényképezik — fekete gyönggyel — a függönyt, vagy szobámat. Talán csak önmagukat, ha tükröző fekete márványnak látják az üveget. A butaság kedélye, könnyedsége bűbájos viselkedésben illeg-billeg** Aztán a bugást hallom, már messziről. Galambok országa egyben ez a város. Ha törődne egymással a két világ, törné is egymás jogait, galambászok? Halász, vadász, madarász nem vagyok én. Firkász se, példából élő, olvadékony. Ne tudják a galambok életemet! Azt se, hogy ablaküvegem nagyon vékony. Kiss Dénes: Viselősen Ezer év előtti csillagtükörben láthattam volna arcomat Hullámveréses vérkörökből fölmerültem mint a vak Egy-egy ablakban eltűnődtem ki vagyok ki lehetek még Hasaltam friss harmatos fűben álomsírban földeltek esték Hajnalokban újjászületve néztem szelíd anyáim arcát kiket sosem ért készületlen sem rabság sem szabadság Áthordoztatt kínok között a fekete századokon Anyákkal vagyok viselős én megszülni őket nem tudom Csak bámészkodom­­a csillagokra mint ezer éve úgy nézek vissza Anyám arcából süt a nap Szemében karcsú ezek futnak forrásból isznak madarak Csanády János: ítélet Korhadtra taposott malom: mohos vízikerék! Elkopott kétezer év. Elkopott a kereszt. A kard markolata is megrohadt. Szétpattant a szeretet, a gyűlölet fekete-fehér buborék­ héja. Meztelen, súlyos bronz-mas az ember. ✓ ­ Hajnal Gábor: Noteszlap A tó vizéről felszáll már a köd napfény vonszolódik sápadt vizen a fasorok között a parton aggastyánok lépegetnek elhamvadt emlékekekkel a szemükben a dúslevelű szálas fák vacognak. # Hajó sehol a tó lúdbőrzik árván az üres mólón törpe fárész hunyorog vásári zsibongásból csöndbe menekültem csillagok sorra jönnek és köszönnek.

Next