Népszabadság, 1971. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-21 / 68. szám
f E A Bors kontra Rhédey ügy „Sikeres esztendőnek bizonyult a tavalyi a Magyar Televízió számára a nemzetközi fesztiválokon: tizenkét meghívás, öt nemzetközi díj jelzi a magyar tévészakemberek jó hírét”.— olvasom lapunkban. » Rögtön utána egy másik hír: „A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen közvélemény-kutatást végeztek a filmklub ötszáz tagja között. Egyebek közt kiderült, hogy az egyetemisták műfaji megkülönböztetés nélkül érdeklődnek a kisfilmek iránt, a többség viszont idegenkedik a tévéfilmektől.” Érdemes kétszer is elolvasni, mert tanulságos. A két hír között feszülő bonyolult és közvetett ellentmondást egy könnyelmű szóviccel oldanám fel,ha megengedik. Dacára a tizenkét meghívásnak és az öt nemzetközi díjnak, az egyetemisták idegenkednek. Bezzeg az idegenek nem idegenkednek! Bors újabb kalandjainak kezdetén megnyugodva tapasztalhattuk, hogy izgalombak nem lesz hiány. Bors vállalkozókedve a régi (bár a színvonala is az lenne, mert akkor okosan használnák fel a munkásmozgalom hőseinek példamutatására adódó lehetőséget), egyik bátorság éri a másikat, sőt még vakmerőségre is futja a vtiritusban. Felálltak a csapatok: egyrészt Rhédey báró kétbalkezes, kissé kegyetlen, de nagyon hülye elhárítói, másrészt az ezerarcú Bors hozzájuk képest nagyon is ügyes és leleményes bolsevik „betyárai”. Az erőviszonyokat mi sem jellemzi jobban, mint az a körülmény, hogy Rhédey istállótulajdonos és lóversenyszakértő létére egy olyan spanyol csodazsokét alkalmaz, akinek még a nevét sem hallotta soha, s úgy alkalmazza, hogy nem tud vele beszélni egy szót sem, semmilyen nyelven. Bors Máté viszont nemcsak hogy felcsap csodazsokénak, de idegen lovon, válogatott valódi zsokék ellenében, győzelmet arat, s ráadásul három spanyol szó birtokában intellektuálisan is fölénybe kerül a báróval szemben. Ennyit a szereplők és a vad romantikus mese nívójáról. A film főszereplője egyébként, minden egyéb hírrel szemben: a Véletlen. Mindig kéznél van, minden jelenetben játszik. Ha gázsit kellene fizetni neki, tönkremenne a televízió. Amikor például Bors egy elhagyott mellékutcán követni akarja a hullaszállító kocsiban megbúvó rendőrspiclit, mit ad isten, véletlenül pont arra jön egy taxi. Legutóbb pedig, amikor át kellett menteni néhány politikai foglyot Masaryk Csehszlovákiájába, szerencsére pont a határszéli kőbányában dolgoztak a foglyok, pont egy olyan földesúr birtokán, aki gyanútlanul keblére ölelte az ugyancsak földesúrnak álcázott Borsékat, s meghívta őket egy hajtóvadászatra pont a határ felé, de ezen felül egy éjjeli titkos sétájával akaratlanul is feltárta Bors előtt azt az alagutat, amely szállásuktól egyrészt pont a bányába, másrészt pont Szlovákiába vezetett. Kár, hogy az alagút nem volt felszerelve egy bármily kezdetleges földalatti vasúttal, hogy a menekülés teljesen összkomfortos legyen. Telefonon felhívott egy elvtárs, az illegális munkásmozgalom és Bors Máté egykori modelljének ismerője, volt spanyolos. Egyebek közt néhány apró részlet korszerűtlenségére hívta fel a figyelmemet, ami olyannyira fel volt már keltve, hogy jómagam is hasonló adalékokkal tudtam szolgálni a szíves telefonálónak. A filmben például az egyik rendőrtisztet ezredesnek szólítják, holott ilyen rang nem létezett a horthysta rendőrségnél (az illető rendőr főtanácsosi egyenruhában van.) Egy másik melléfogás: a Dón Alvarez álnév választása életveszélyes hiba lett volna a spanyol zsokénak felcsapott Bors részéről a valóságban, amivel könnyen lelepleződött volna a turpisság, ugyanis a dón szócskáit kizárólag keresztnév előtt használja a valódi spanyol (don Pedro, don Juan stb.), a vezetéknév elé a szenyor illik. És a filmbeli mentőkocsi ? Az elszánt kis csapattal bizony nem szirénázhatott ilyen vészesen vijjogva, mert ez a hangjelzés új keletű: az ántivilágban a mentő kolompok, illetve a film cselekménye idején más, háromtagú kürttel kért szabad utat (a kürtöt gumilabdából kipréselt levegővel szólaltatták meg.) De persze ez mind apróság. Szépséghibának tekinthetnénk, ha a filmsorozat egyébként igazán tetszetős lenne. JOVÁNOVICS MIKLÓS IP NÉPSZABADSÁG * VASÁRNAPI MELLÉKLET Kire emlékezzünk? Feszengve kezdek ehhez a széljegyzethez, mert régen elhunyt művész kiállításán fanyalogni nem ildomos és nem lélekemelő állapot. Különösen akkor nem, ha az elhunyt rzűvész emlékkiállítása nem annyira értéktelen, hogy a közönséget óvi kell tőle. Fáy Lóránt emlékkiállítása a Nemzeti Galériában nem ennyire értéktelen. Csak érdektelen. Egy tisztes képességű, jó szándékú művész emlékkiállítása, akiről a hivatalból lelkesedő katalóguselőszó is megállapítja, hogy „stílusát szinte évenként változtatva kereste önmagát”, „portréiról a harmincas—negyvenes évek nőideáljai néznek ránk kissé szenvtelen arckifejezéssel”, s „humánus egyéniség volt, de művészi munkásságában nem kívánt politikai témákat ábrázolni”. Magyarán: egy, a két világháború közötti polgári festészet átlagából — ezt akkor is meg kell állapítani, ha elhunyt művész kiállításán fanyalogni nem ildomos, akkor is le kell írni, ha rokonok, barátok, tanítványok tiltakozása követi a megállapítást. Mert feszengve kezdtem ehhez a széljegyzethez a várható titakozásözön miatt is. Akármilyen tapintattal és kegyelettel próbálja akritikus megfogalmazni egy huszonöt éve elhunyt művészről, hogy nem volt jelentős művész , mindig tanítványi érzelmeket sért meg és hozzátartozói felháborodást von magára, és ez éppoly érthető, mint az, hogy a kritikus mégis szeretne objektív maradni, rokonok, barátok és múzeumvezetés ellenére. Leginkább ugyanis azért feszengtem e széljegyzet elkezdésekor, mert agyonismételt témával huzakodom elő: a Nemzeti Galéria tarthatatlan kiállításpolitikájával. A magyarsajtó és a Magyar Nemzeti Galéria történetében most jelenik meg körülbelül az ötvenedik cikk ezügyben: mind szóvá tette és bizonyította, hogy központi múzeumunk elhanyagolja nagyon jelentős életművek és művészek bemutatását, miközben a legváratlanabb nevekkel és a leglényegtelenebb művekkel lepi meg az emlékkiállítások — általában az aránytalanul túlméretezett emlékkiállítások — látogatóit. A Fáy-gyűjtemény csak egy a sok közül, amelynek hírére csodálkozva nyúlt az ember a lexikonhoz, megnézni, hogy kire emlékeznek a Kossuth téren ismét Egry József helyett, kivel folytatják az emlékkiállítások nagyon vegyes listáját, amelyre tizennégyév alatt sem került fel Márffy Ödön és Vajda Lajos, Bene Géza és Perlrott Csaba Vilmos, Kádár Béla és Schuber Ernő neve. Kernstok és a Nyolcak meghatározták a század haladó törekvéseit, de sem a csoportalapító, sem a csoport munkásságából nem láttunk még egy teremrevalót együtt a Kossuth téren, az aktivista kismesterekről nem is beszélve, s utódaik, a szocialista művészcsoport jelentőségét is érdemes öszszehasonlítani azzal a ténnyel, hogy nagyon szürke festők és szobrászok után sem Kondor György, sem Goldmann György, sem Roxy nem kapott még a galériában emlékkiállítást. Ha ezeken a sürgető feladatokon túl volna a Nemzeti Galéria, ha nem kínálkozna még tucatnyi ellenpélda a mostani mellé, igazán senkinek sem szúrna szemet Fáy Lóránt szerény emlékkiállítása. De így nagyon szemet szúr. S ezért végtére is a múzeum vezetőségének kellene feszengenie. R. GY. „Hová röpül a páva?" A Hazafias Népfront Országos Tanácsa meghívójáról kérdez ez a cím, amely tanácskozásra invitált a „Röpülj páva” mozgalom ügyében. Ott voltam a tanácskozáson. Nem akarom ismertetni a tanácskozást, mely a mozgalom további lehetőségeit latolgatta, ötleteket, javaslatokat, buzdítást adott a további munkához. Jegyzőköyv készült róla, rögzítették a rádió munkatársai, hallották, akik jelen voltak. Inkább csak néhány gondolatot szeretnék papírra vetni a tanácskozás alapján. Hová röpül a páva? — kérdezi a Népfront, kérdezte Simon István és Vass Lajos az est bevezetőjében. Valóban , hová röpül, hová röpülhet a páva, ha már akadtak lelkes emberek, akik felröppentették, ha már adódott felismerés a tv-ben, amely röpülni segítette? Hiszen történhet csoda, s röpülhet magasabbra is, mint sejtettük, fészkelhet mélyebbre is a szívekben, mint remélni mertük, s talán magával ragadhat röpte olyanokat is, akikre alig számítottunk. Már eddigi pályáján is többnek, izgalmasabbnak, általánosabb érvényűnek látszik, mint gondoltuk volna. Falusi művelődési házakban, klubokban „menő" tánczenekarok vonzókörét, népszerűségét szűkítette egy-egy pávaműsor, gyakran jóval nagyobb bevételt hozva a háznak a legjobb tánczenekarok vagy beatműsorok bevételeinél. Biztosan nem azért, mert ifjaink időközben elfelejtettek, vagy meguntak táncolni. Inkább csak azért, mert egy-egy ilyen népdalos, felforrósodott pillanatban kilépve a rájuk, öntött slágeruniformisból, a népdalban, népzenében ismerhették fel önnön egyéniségüket, s vele azt a közösséget, amelyben ők is egyéniségek. A tanácskozás rögzítette ezt is, az eredményt, de nem állt meg itt. A kérdésre akart válaszolni, s főként arra a kérdésre: hogyan tovább? A feladat kettős, a gond kettős, a mozgalom duzzad, az igények nőnek, már a budapesti munkásközösségek is mozdulnak, ez ügyben is többet akarnak a tv-néző státusánál (a Láng-gyári vasasok, a Gutenberg-klub nyomdászfiataljai a példa), de ugyanakkor általában azokon a területeken kevés az igény vagy a lehetőség — mert nincs gazdája —, ahol pedig, pénz is állna rendelkezésre a mozgalom érdekében. A másik gond, hogy ezt a duzzadó mozgalmat kellene mederbe terelni, tudatosan, értőn támogatni, de ezt a néhány művelődési otthon, a televízió és Vass Lajos már-már nem győzik. Nagyobb anyagi támogatásra és több támogató energiára volna szükség. Erre is vannak biztató jelek (a Pest megyei tanács támogató felhívása), de nagyobb, több segítség kellene mind az állami, mind a társadalmi szervezetektől, intézményektől. Egyszerre kellene összefogni a mozgalmat öregek és fiatalok egyéni éneklésében és az egész nép közös éneklésében, az iskolában és a művelődési otthonban, a tömegközlési eszközöknél és a különböző pódiumokon. Egyszerre a produkcióban és a népdalgyűjtésben, a „Páva-körökben” és az egyéb szakkörökben. Nehéz, de nem lehetetlen — van rá példa. És amennyire nehéz, legalább annyira szükséges is. Éppen az ifjúság ügyében. Mert bebizonyosodott: adhat a népdal, a népzene, a közös éneklés, a tiszta versengés új tartalmat és új kereteket ifjúságunk szórakozásának és alkotóvágyának egyaránt. Az lenne fontos igazán, hogy legyen a népdal karöltve a magas rendű műzenével, Bartók, Kodály és mások muzsikájával, karöltve a java műköltészettel, irodalommal. Ehhez kellene a társadalmi összefogás. A jövő nemzedékek ízlése, értékrendszere, magatartása látná hasznát. T. BÍRÓ ZOLTÁN Ladányi Mihály: Dal Mona Lisa, távolodom, távolodom és megöregszem, sötét völgybe tántorodom, fekete képkeretbe fekszem. Felhő mosolyú, mennyi bánat éri az embert, mennyi gond, amíg hazalopja magának széttépett olajnyomatod! Takács Imre: Galambok Galambok látogatnak ablakomba. Porlepte bádog a párkány, arra szállnak. Oldalra biccent fejjel fényképezik — fekete gyönggyel — a függönyt, vagy szobámat. Talán csak önmagukat, ha tükröző fekete márványnak látják az üveget. A butaság kedélye, könnyedsége bűbájos viselkedésben illeg-billeg** Aztán a bugást hallom, már messziről. Galambok országa egyben ez a város. Ha törődne egymással a két világ, törné is egymás jogait, galambászok? Halász, vadász, madarász nem vagyok én. Firkász se, példából élő, olvadékony. Ne tudják a galambok életemet! Azt se, hogy ablaküvegem nagyon vékony. Kiss Dénes: Viselősen Ezer év előtti csillagtükörben láthattam volna arcomat Hullámveréses vérkörökből fölmerültem mint a vak Egy-egy ablakban eltűnődtem ki vagyok ki lehetek még Hasaltam friss harmatos fűben álomsírban földeltek esték Hajnalokban újjászületve néztem szelíd anyáim arcát kiket sosem ért készületlen sem rabság sem szabadság Áthordoztatt kínok között a fekete századokon Anyákkal vagyok viselős én megszülni őket nem tudom Csak bámészkodoma csillagokra mint ezer éve úgy nézek vissza Anyám arcából süt a nap Szemében karcsú ezek futnak forrásból isznak madarak Csanády János: ítélet Korhadtra taposott malom: mohos vízikerék! Elkopott kétezer év. Elkopott a kereszt. A kard markolata is megrohadt. Szétpattant a szeretet, a gyűlölet fekete-fehér buborék héja. Meztelen, súlyos bronz-mas az ember. ✓ Hajnal Gábor: Noteszlap A tó vizéről felszáll már a köd napfény vonszolódik sápadt vizen a fasorok között a parton aggastyánok lépegetnek elhamvadt emlékekekkel a szemükben a dúslevelű szálas fák vacognak. # Hajó sehol a tó lúdbőrzik árván az üres mólón törpe fárész hunyorog vásári zsibongásból csöndbe menekültem csillagok sorra jönnek és köszönnek.