Népszabadság, 1971. április (29. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-08 / 83. szám

8­ 4. A felbecsülhetetlenül­ nagy világháborús­­ pusztulásból egy le­------------- hatóságn­ak adódott: a házak romjai alól, a szétlőtt fa­falak mögül előbukkant sok, Zsigmond, Mátyás korabeli épü­letrész maradványának felszínre hozása. Valószínű, hogy az épü­letrész az 1686. évi ostrom­nál omlott le, s amelyre a következő évszázadok során új meg új épületeket építettek vagy a maradványaikat felhasználták új építkezéseknél. (Így olcsóbb volt és egyszerűbb az építkezés.) Házak, kertek, öt—hét méter ma­gas földtöltések borították be Zsigmond és Mátyás középkori városát, a Várat. A felszabadulás után mintegy 65 ezer köbméter földet mozgattak meg, hogy ki­szabadítsák a középkori épületek maradványait az évszázadok alatt rájuk borított földtömeg alól. Nem­ volt benne fantázia ? A középkori épületek maradvá­nyairól korábban is tudtak a ré­gészek, csakhogy 1945 előtt elkép­zelhetetlen volt a középkori vá­rosrész, a mélyen fekvő rom­­maradványok feltárása, annál is inkább, mivel a palotát a kor­mányzó lakta. A városnegyed há­zainál ugyanez volt a helyzet, egyik háztulajdonos sem járult volna hozzá ahhoz, hogy ép házát felbontsák, udvarát felássák. Itt­­ott megtörtént, hogy régészek, építészek véletlenül — például csatornaépítés alkalmával — rá­bukkantak középkori romokra. A legérdekesebb eset az újkori palota építésénél történt. Hausz­­mann Alajos — a második világ­háborúban elpusztult újkori Ki­rályi palota egyik alkotója . Györgyi főmérnökkel együtt a palota alapozásánál megtalálta a középkori palota déli nagytermé­nek egyik pillérét. Körül is vé­tette téglaköpennyel, de többet kezdeni nem tudott vele. Nem barbarizmusból, hanem egysze­rűen azért, mert nem volt módja a további feltárásra. A mai Vár­múzeum egyik legfőbb látványos­sága az azóta feltárt és helyreál­lított déli nagyterem, így kezdődött A felszabadulás után az első te­endő a Várpalotában és a lakó­negyedben is a romtalanítás volt. Kisvasutat építettek ás azzal szál­lították le a törmeléket a Vérme­zőre. Annyi volt belőle, hogy a hatalmas térség medrét fel lehe­tett vele tölteni. A törmelékekkel együtt, sajnos, itt-ott pótolhatat­lan értékek is eltűn­tek­. Sokat a MÉH-nek­ adtak el, például dí­szes rácsokat, vereteket, bronz aj­tócskákat, így veszett kárba a többi között az István-szobor ke­rítésének két ajtaja (80 forintért vet­ték át, később 20 ezerért kel­lett újra elkészíteni). A romok eltávolítása után per­sze az állagmegóvásról is gondos­kodni kellett, de ezzel együtt megkezdődhetett a feltárás is. Már 1945. október 23-án, a Fővá­rosi Közmunkák Tanácsa ülésén olyan irányelveket hoztak a bu­dai Vár köz- és magánépületei­nek helyreállítására, amelyek nagyjában-egészében meghatá­rozták az egész későbbi munkát. Ezért is érdemes idézni belőlük néhány mondatot: „A Vár továbbra is zárt, egysé­ges jellegű... alacsony épületek­ből álló és a fennmaradt törté­nelmi épületek érvényesülését hangsúlyozó negyedként tartandó fenn ... Az épület homlokzatában, tömegében és arányaiban az egész Vár történeti épületeinek túlsúlya által meghatározott vá­rosképhez illeszkedjék. Ez nem jelent archaizáló kötelezettséget, hanem áthidaló összhang terem­tését célozza... Nem másolni azt, ami megvolt, nem kísérletez­ni annak életre keltésével, ami el­pusztult, még kevésbé »új régit« alkotni ... meg kell vizsgálni azo­kat az épületrontó, értéktelen hozzátételeket és műemléket sér­tő átalakításokat, amelyek az idők folyamán az épület eredeti képét kiforgatták, el­csúfították.” Egyetlen gótikus városunk Az elsők között jelent meg a romos vármegyé­ben dr. Gerevich László, aki mindenekelőtt a góti­kus műemlékeket kutatta. Czagány István építész mondja: — Jelszó lett a Várban dolgozó építészek, régészek, „műemléke­sek”, munkások között Gerevich László mondása: „Budavára az egyetlen gótikus városunk”. Gerevich László így emlékszik most vissza a kezdeti időszakra. — Először 80 ezer pengőt kap­tunk, mégpedig az Akadémiától. Ez fedezte a középkori Várká­polna és a nagyterem egy részé­nek feltárását, amelyet 1954-ben fejeztünk be. A munkához nagy kedvvel fogtunk, mert tudtuk, hogy a XIV—XV. században Bu­davára Közép-Európa egyik leg­fontosabb gazdasági és kulturális központja volt, messze földről ide vonzotta a legkiválóbb mestere­ket. Bűn lett volna továbbra is veszendőben hagyni, amit kezük munkájából még meg lehetett menteni. A Vár újjáépítésében nagy részt vállalt Meczner Lajos épí­tész. Még saját pénzéből, „zsebből” is fizette a munkásokat a szá­mukra akkor teljesen újszerű, ne­héz, kényes feladatok elvégzésé­nél. Azt mondják, éjjel-nappal dolgozott, egy parányi, komfort nélküli szobában lakott, ott is halt meg. A ház falán ma em­léktábla van. Milyenek lehettek a kertek ? Dr. Gerő László egyetemi ma­gántanár is kezdettől fogva ki­vette a részét a helyreállításból. Hogy mi késztette erre a mun­kára, arról így vall: — Mindig az motoszkált ben­nem, micsoda feladat: nemcsak egy műemléket helyreállítani, hanem egy egész városrészt. Vá­rosméretben gondolkodni! A tra­gikus háborús pusztulás után alkalom nyílott rá. És arra is, hogy végre eltüntessük azt, ami értéktelen, talmi pótlék, s amúgy is félig-medd­ig elpusztult az ost­rom alatt. Csupa izgalmas prob­léma adódott: merre vezettek a palota útjai, milyenek lehettek a középkori kertek? Valóságos vár­logikát alakítottunk ki, tengernyi régi metszetet, rajzot, leírást, családi levelezést tanulmányoz­tunk át, s főleg­ más régi várak építését, berendezését is tanulmá­nyoztuk, szer­te az országban, de külföldön is. Nem mindegy, hogy a Várba látogató közönség milyen emlékekkel gazdagodik a feltárt és helyreállított középkori vár­beli romok megtekintése után! Korhű kertek nélkül a hangulat, az atmoszféra, az élmény nem le­het teljes. Még azt is kutattuk, milyenek is lehettek egykor a kertekben a divatos virágok, a virágágyak? Korabeli festmé­nyeket tanulmányoztunk, ame­lyeken ugyan a kert csak má­sodrendű téma volt, de például a festményen ábrázolt ablakon, át kilátás nyílt a középkori kertre. A mi házunk a mi várunk Az új feladat új munkamód­szereket teremtett. A szakembe­rek mint egyik bravúros teljesít­ményről szólnak a Vörös Sün ne­vű ház restaurálásáról. (Egyéb­ként valaha itt volt a Vár egyet­len vendégfogadója, itt tartották a bálokat és az első színielőadá­­sokat.) 1945 után a teljesen szét­­maálló földszinti falakat Boros Lajos építész társaival úgy cse­rélte ki, hogy nemcsak az eme­let maradt érintetlen, de megtart­hatták alattuk a földszint bolto­zatait is. A Tárnok utca 14-ben pedig az egész házból csak egy 25—50 centiméter vastag héj ma­radt meg, a többit a föld alatt négy-hat méter mélységig el kel­lett bontani, — a középkori ma­radványokat mégis megtartották. Új volt a munka szinte minden háznál a szakmunkások számára is. — Miért kell egy falat vagy egy boltívet egyenetlenül falazni, amikor egyenesen is lehetne? — kérdezték a munkások, de szíve­sen tanultak, s mint az építészek, a régészek tanúsítják: rengeteget segítettek a problémák megol­dásában. — Mi lehetett és lehet ma is az eredmények nyitja? Úgy gondo­lom, erre az a kis történet ad jó választ, amelyet most Dragonits Tamás építész elevenít fel. — Egy kisebb csoporttal az egyik, általam tervezett, helyre­állított épületet néztük. Beszél­gettünk, s én azt mondtam ne­kik: ez az én házam! Csodálkoz­tak, majd valamelyikük azt mond­ta: — Az előbb volt itt három férfi, ők is azt mondták, hogy ez az ő házuk. Még nem is mentek messzire, éppen ott vannak. — Odanéztem: egy kőműves, egy ács és egy vízvezetékszerelő volt a kivitelező vállalattól. Igazuk volt. A mi házunk a mi várunk. György István (Folytatjuk.) A Zsigmond-kori helyreállított nagyterem. NÉ­PSZABADSÁG 1971. április 8. csütörtök ! Szófiai terét Belvárosi sétaH­ogy mi tetszett nekem legjobban Szófiában? Talán az a mód, ahogyan a közlekedési rendőrök a forgalmat irányít­ják. Minden forgalmasabb útkereszteződésnél, akár van ott jelzőlámpa, akár nincs, a rendőrök az úttest közepén áll­nak és rendkívül ügyes, egyszerű mozdulatokkal, udvariasan és mo­solyogva tessékelik az autókat, villamosokat, trolikat és a gyalogoso­kat kívánságuk szerint jobbra, balra vagy egyenesen. Hogy mi nem tetszett nekem Szófiában? Talán az, hogy a belváros szinte valameny­­nyi utcáját keramit kockákkal kövezték ki, s ez meglehetősen csúszós talaj a gyalogos lába, a kocsi kereke alatt, ha pár csepp eső esik. A tíz nap alatt viszont, amennyit a bolgár fővárosban töltöttem, egyszer sem esett az eső, olyan meleg tavasz volt — március végéin, április elején —, mint amilyen nálunk legfeljebb májusban képzel­hető el, szerencsés meteorológiai csillagzat alatt. Itthon, Pesten, szer­kesztőségi szobám ablakából a Blaha Lujza térre látni, és ott az Emke-ház felett esténként a Balkancar bolgár vállalat neonreklámja világít. Szófiai szállodám ablakából ugyancsak egy térre láttam, és az ablakommal szemben ugyancsak a Balkancar reklámja villogott. Így hát azonnal otthon éreztem magam, mint ahogyan mindvégig otthon voltaim Szófiában. A bolgár ember kedvessége, vendégszeretete legalább olyan legendás, mint a miénk, de ehhez még hozzájárul az a bizonyos délies hevesség, azonnali felmelegedés, a gyors barátkozásra való hajlam, ami rajtuk kívül talán csak az olaszok és a spanyolok sajátja. Az út porától szinte még meg sem szabadultam és bolgár ven­déglátóim máris belvárosi sétára invitáltak, mondván, nem lesz fá­rasztó, hiszen Szófia kis város és nevezetességei gyalogosan három óra alatt megtekinthetők. Megnéztük a templomokat, a műemlék romokat, az új épületeket, az ikonmúzeumot, sétáltunk egyet a ren­geteg park egyikében és a három órából még így is maradt egy óránk, beültünk a Hotel Szófia eszpresszójába, ittunk egy Pliszka ko­nyakot és egy török kávét. Nem lehet ítélni néhány órás sétából. De ha hozzáveszük a többi sok-sok sétát és a naponta nyolc-tíz órán át tartó beszélgetéseket a bolgár emberekkel, talán sikerül megközelítő képet adnom Szófia mindennapjáról. A város a pártkongresszusra készül és fel van lobogózva, óriási tablók fedik el a középületek homlokzatát, a fontosabb utcák felett lámpafüzérek csillognak, a kirakatok egy része politikai képekkel, jelmondatokkal van teli és az emberek őszinte érdeklődéssel, nagy tömegben tanulmányozzák, értékelik ezeket a fotókat, adato­kat, statisztikákat. Soha nem láttam másutt, hogy ilyen eleven nyüzs­gés venne körül egy-egy politikai kirakatot, mint a bolgár fővárosban. Iletve volt még egy kirakat, a Vitosa bulváron — a szófiai Rá­kóczi úton­­, ahol hasonlóan népes tömeg nézelődött. Ebben a kirakatban egy olasz gyártmányú szuperautomata mosógé­pet állítottak ki. A nagy érdeklődés magyarázata egyszerű: egy-egy nagyobb értékű külföldi fogyasztási cikk megjelenése a szó­fiai üzletekben ma még jelentős esemény. A bolgár belkereskedelmi forgalomban az importcikkek aránya viszonylag alacsony. A hazai iparra ezért sürgetően hárul az a feladat, hogy a fejlett külföldi gyártmányok színvonalát elérő korszerű termékeket bocsásson ki és ezzel is kielégítse az egyre növekvő igényeket. Jártam egy trösztnél, amely éppen a mosógépeket, a hűtőszekré­nyeket és az egyéb háztartási gépek sokféleségét gyártja. A tröszt ve­zérigazgatója elmondotta, hogy gyártmányaikat három csoportba so­rolják. Kettes, egyes és K csoportba. A kettes azt jelenti: a világ­­színvonaltól elmaradt; az egyes: megközelíti a világszínvonalat; a K jelentése: világszínvonalon áll. Ma még sok a kettes, kevés az egyes és még kevesebb a K. De éppen ezért határoztak úgy, hogy ezentúl a termékek színvonalának mércéje csakis a világszínvonal lehet. Ezt a színvonalat kell elérni, méghozzá hamarosan, ha nem is egy-két év alatt. A statisztikák azt mutatják, hogy a tartós fogyasztási cikkek elter­jedtsége még alacsonyabb fokú, mint nálunk, viszont néhány dolog­ban Szófia előzött meg minket. Láttam például az üzemi éttermeket, amelyekben nemcsak a gyárban dolgozók, de hozzátartozóik is ebé­delnek és vacsoráznak, étlap szerint, két-három foga­dós menüt, rend­kívül kulturált körülmények között, maximum 50 sztatinkáért (£ forint) vagy annál kevesebbért. Aztán láttam a gyermekóvodáikat , amelyekből ugyan Szófiában sincs elég —, de ami van, az általában nagyon szép, tágas, kényelmes és barátságos. N­em hiszem, hogy tévedek, ha azt állítom: Bulgáriában van egy országos átlag és az emberek nagy része, talán több­sége körülbelül a mienkéhez megközelítőleg hasonló átlagos színvonalon él, táplálkozik, ruházkodik. Kevés az átlagnál alacsonyabban, és kevés az átlagnál jobban élő ember. 1965-ben a bérből és fizetésből élő munkások és alkal­mazottak havi átlagbére — átszámítva — 1480 forint volt 1970-ben 1770 forint. Ennél az átlagnál csupán néhány kiemelt iparágban keresnek körülbelül 20 százalékkal többet, és a prémium­ sem haladhatja meg a fizetés 10 százalékát. Az üzemi vezetők fize­tése sem kiemelkedően több egy jó szakmunkás jövedelménél. A kirakati árakat nézegetve is érdekes jelenségre lettem figyel­mes. Egy férfidivatüzlet kirakatában például minden öltöny — noha különböző mintájú és fazonú volt — egységesen 59 levába (körülbelü 1000 forintba) került. Egy másik kirakatban, a belvárosban, minden női cipő ára 35 leva volt. Odébb, egy peremkerületi cipőüzletben, min­den cipőt 14 leváért árusítottak. Hasonló jelenséget tapasztaltam az élelmiszerüzletekben is. A magyar szokásoktól eltérő bér- és árrendszer különös lehet egy budapestinek, de népszerű és megszokott a szófiai embernek. Bárki­vel is beszéltem ezekben a kongresszus előtti napokban, mindenki a gyors előrehaladást, az életszínvonal rohamos emelkedését hozta szóba. Bolgár ismerőseim egybehangzóan azt állították, hogy a közút forgalom irányításához hasonlóan az ország irányítása jó­ rágalma, és a helyi sajátosságoknak megfelelően korszerű. Szófia, 1971. április. |/Juzdit­s János Zalka 3 Malára emlékeisnek Szerdán Szabolcs-Szatmár me­gye négy településén — Kékesen, Tiszakanyáron, Dombrádon és Újdombrádon — tartottalk­ elő­adást Zalka Máté életéről, mun­kásságáról. Ezzel megkezdődött Szabolcs-Szatmárban, Zalka Máté szűkebb hazájában az az eseménysoroza amelynek keretében — születésé­nek 75. évfordulója alkalmából - megyeszerte megemlékeznek magyar és a nemzetközi munkás mozgalom kimagasló egyéniségé­ről.

Next