Népszabadság, 1971. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-08 / 107. szám

2 (Folytatás az 1. oldalról.) dik. Ezt államunk, népünk és a világbéke érdeke is megköveteli. Helytelenül járnánk el, ha azt, hogy valakire, egy-egy országra vagy országok csoportjára megha­ragszunk, azzal nyilvánítanánk ki, hogy nem állunk velük szóba. Légüres tér a világpolitikában nincs. Ahol mi, szocialista orszá­gok, nem vagyunk jelen, ahonnan megsértődve távol tartjuk ma­gunkat, ott az imperialisták, az ellenségeink megjelennek és elle­nünk dolgoznak. Nekünk bíznunk kell a magunk erejében. Ezen az úton kell továbbra is járnunk, fá­radoznunk a világbéke megterem­tése, megőrzése érdekében. Én is voltam szakszervezeti funkcionárius, s jól tudom, hogy a szakszervezeti vezetőknek sok­kal könnyebb a dolguk, ha csak hat-hét szocialista ország szak­­szervezeti vezetőivel kell tár­gyalniuk, így fél óra alatt akár a világ legnagyobb kérdéseiben is meg tudnak egyezni. Kissé ne­hezebb a helyzet akkor, ha a Szakszervezeti Világszövetség testületében jönnek össze, ahol a nem szocialista országok kép­viselői is jelen vannak, s a mieinktől eltérő véleményekkel kell egyeztetni sajátunkat. Itt már nehezebb dolgozni, s mégis egy­ségre kell törekedni. Az ilyen testületben azonban csak úgy le­het egységre jutni, hogy kölcsö­nösen engedményeket is teszünk azért, hogy végső soron előreha­­ladhasssunk. Még nehezebb fel­adat egységre jutni a Szakszer­vezeti Világszövetséghez nem tar­tozó szervezetekkel. A szakszer­vezeti világmozgalom negyedszá­zad óta megosztott állapotban van. Nekünk, az SZDSZ tagjai­nak, magyar szervezett dolgozók­nak nem szabad örök időkre le­mondanunk a szakszervezeti vi­lágmozgalom egységének megte­remtéséről. Ez nem a holnap vagy a jövő hét feladata, de mindennap küzdenünk kell az egységért. Az egység létrehozá­sáig bizonyára hosszú idő telik még el. De egyáltalán nem lehe­tetlen, hogy akcióegységet tu­dunk létrehozni azokkal az osz­tálytestvéreinkkel is, akik nem tartoznak a Szakszervezeti Vi­lágszövetséghez. Ilyen akcióegy­ség lehetséges például az indo­kínai háború elítélésében. Euró­pában az európai biztonsági kon­ferencia létrehozásáért kell lépé­seket tenniük a szakszervezetek­nek, e kérdésben felvenni a kap­csolatot olyan szakszervezetekkel, amelyek még sok mindenben nem osztják ugyan álláspontun­kat, de békét akarnak népük számára. A* ii­.m­iekk­rni is egyeztessék a vélemén­yeket Fock Jenő ezután a kormány és a szakszervezetek közötti együtt­működésről beszélt. Ennek alap­jaként az ötéves tervet említette, amelynek jóváhagyott céljai meg­szabják az együttműködést a leg­különfélébb területeken. Utalt ar­ra a közvélemény által is ismert tényre, hogy a SZOT vezetői és a kormány tagjai — félévenként — rendszeresen tanácskoznak. Az együttműködés azonban ennél sokkal szorosabb, mindennapibb. A Szakszervezetek Országos Ta­nácsának főtitkára rendszeresen részt vesz a kormány ülésein, s a Minisztertanácsban napirendre kerülő témák már az előkészítés időszakában ismertek a szakszer­vezetek előtt, tehát azokat nem állítják kész helyzet elé. A kor­mány Gazdasági Bizottságában is képviselve van a SZOT, hallat­hatja a szavát a különböző ipar­ágakat érintő nagyberuházások eldöntésénél. Helyeselte a kor­mány elnöke azt a javaslatot, hogy a kormányzati munkába vonják be az eddiginél jobban az egyes iparági szakszervezetek vezetőit is. A normarendezésről is szólt Fock Jenő, arról, hogy — ez a szó mintha már eltűnt volna a közhasználatból — szükség van a normák rendezésére, mégpedig folyamatosan. Új technológiák meghonosításával az üzemekben a munka szervezettebbé válhat. A normákat tehát az újfajta szervezettséghez kell igazítani. De semmi esetre sem úgy, amint egy sor üzemben mostanában történt, hogy néhány ember ösz­­szedugta a fejét, és nem tár­gyalva sem pártszervezettel, sem szakszervezettel, egyszerűen át­­irkálták a normákat, „eszi, nem eszi, nem kap mást” alapon. Az ilyen módszer elítélendő, ez az eljárás a szakszervezet semmi­­bevételét jelenti.­­ A szakszervezetnek ugyan­úgy mindenütt, minden üzem­ben ott kell lennie, együtt kell dolgoznia az igazgatóval, a gaz­dasági vezetőkkel, mint ahogy együtt dolgozik­ a Miniszterta­náccsal a SZOT vezetése — mondotta. — Már most felhí­vom a figyelmet arra, hogy a szakszervezeti munkában a ta­nácstörvény életbelépése kap­csán további jelentős változta­tásra lesz szükség. Arról van szó, hogy sok feladatot, amelyet ed­dig kormányzati szervek végez­tek, a jövőben a tanácsok fog­nak intézni a saját területükön. Mivel a szakszervezeteknek is megvannak a területi szervei, ezeknek a szerveknek a munká­ját hozzá kell igazítani a taná­csok új körülményeihez, meg­változott helyzetéhez, hogy a szakszervezetektől se kerüljenek „feljebb” a kérdések akkor, ha azokat ott helyben, a tanácsok­kal közösen el lehet intézni. A nyugdíjasok, a nők, az ifjúság Egyetértés van a kormány és a szakszervezetek között abban is, hogy a megtermelendő nemzeti jövedelmet úgy osszuk el: több mint háromnegyed rész jusson fo­gyasztásra és valamivel kevesebb, mint negyedrészt fordítsunk be­ruházásra, felhalmozásra. Ahhoz, hogy a tervezett arányokat be tudjuk tartani, a kormány nevé­ben kérem a szakszervezetek se­gítségét a beruházási munkákhoz is. Mert ha beruházásokra több pénz megy el, mint amennyit ter­veztünk, kevesebb jut az elosztás­ra, tehát az életszínvonalat sem tudjuk az előirányzatoknak meg­felelően emelni. Annál is inkább a szakszervezetek segítségére szo­rul e tekintetben a kormány, mert a beruházási eszközöknek a fele nem a kormány, hanem az üze­mek kezében van. A továbbiakban a munkaerő­­mozgásról, a törzsgárdatagok na­gyobb megbecsüléséről, a szocia­lista brigádmozgalomról beszélt, majd a káderpolitikáról szólva a többi között ezeket mondta: — Megesik,­­hogy évekig tartó túlzott türelemmel elnézzük az egy-egy vállalatot már túlha­ladott módszerekkel vezető igaz­gató működését, olyan vezetőét, aki nem törődik sem az üzemi demokráciával, sem önmaga to­vábbképzésével, de azzal sem, hogy körülötte új káderek neve­lődjenek, pedig látjuk, hogy fel­nőnek melle­tte rátermettebb, hozzá képest fejjel kimagaslóbb káderek. Ezzel a problémával is meg kell birkózni, bátrabban al­kalmazva a káderpolitika helyes elveit. Szociális kérdésekkel foglalkoz­va elmondta: ezen a területen gördülékenyebb a kormány és a Fokozni kell a reform hatékonyságát Említett olyan témákat is, ame­lyekben felmerülhetnek véle­ménykülönbségek a kormány és a szakszervezetek között, de érde­mi eszmecserékkel itt is lehet jó határozatokat hozni. Egyes üzemek ugyanis felfut­tatják majd termelésüket, s eh­hez új munkaerőre lesz szüksé­gük, amit máshonnan szereznek meg. Tehát a gazdaságosan ter­melő, távlatban is jó piaccal ren­delkező üzemek gyorsabban fej­lődhetnek. Más üzemektől vi­szont — olyanoktól, amelyek el­avult gyártmányokat készíte­nek, s ezekhez is nehezen tud­nak piacot találni — meg kell vonni az állami támogatást. Ezeknél az üzemeknél tehát munkaerő-csökkentésről, egyes esetekben az üzem bezárásáról is szó lehet. Természetesen ez ma­ Hunya István, Földvári Aladár és Kopta Károly a tanácskozás szünetében. IVÉPSZABADSAG , szakszervezetek együttműködése. A feladatok között utalt arra, hogy­­ már ez év végéig rendezni kellene­­ azoknak a nyugdíjkorhatárt el­érőknek a helyzetét, akik még jó egészségnek örvendenek, bírják a munkát. — Már a jövő évben be kellene vezetnünk olyan gyakorlatot — mondta Fock Jenő —, amely arra ösztönzi a korhatárt elérőket,­­ hogy ne akarjanak rögtön nyug­­­­díjba menni. Változtatni lehetne­­ a jelenlegi előíráson, miszerint a­­ nyugdíjösszeg felső határa az ere­deti kereset 75 százaléka. Ezt fel kellene emelni 80—85 vagy 90 százalékra, olyanformán, hogy a nyugdíjkorhatár után munkában töltött évek kétszeresen vagy há­romszorosan számítsanak. Azon is gondolkodnunk kell, hogy ki­terjesszük a nyugdíjasok egyes területeken már tíz-, illetve ti­­zenkettő­ezer forintban megálla­pított, az évi hatezer forinthoz képest már jóval felemelt kereseti lehetőségét. Ennek kidolgozásá­ban van még tennivalónk. Sok szó esett a kongresszu­son a nők helyzetének javításá-­­­ról. Természetesen gyökeresen ak­kor tudna javítani a kormányzat, ha az anyagi lehetőségek ezt job­ban megengednék. Elsősorban a textiliparban, de más ágazatok­ban is, ahol három műszakban dolgoznak. A kezdeti lépés már megtörtént azzal, hogy több üzem — saját elhatározásából — már megszüntette az anyák beosztását éjszakai műszakra. E helyről is kérjük, kövessék mások is a pél­dát. Következő témaként a készülő ifjúsági törvénnyel foglalkozott. Kitért arra, hogy sok olyan terü­leten, amellyel kapcsolatban konkrétan nem intézkedik majd a törvény, illetőleg az érintett mi­nisztériumok végrehajtási utasí­tása, a szakszervezetekkel közö­sen további intézkedéseket lehet és kell majd kidolgozni az ifjú­ság érdekeinek még jobb érvé­nyesítésére. A továbbiakban Fock Jenő ar­ról szólt, hogy a negyedik ötéves tervben meghatározott 400 ezer lakás felépítésével kapcsolatban semmiféle alkunak, vitának he­lye nincs, mert csak ennek a vál­lalásnak a teljesítésével tudjuk majd a 15 éves lakásépítési prog­ramunkat is megvalósítani. gával hoz különféle olyan em­beri problémákat, amelyek kap­csán a szakszervezeteknek sar­kukra kell állniuk a kormány­nál. Amennyiben például egy bu­dapesti kis- vagy középüzemről van szó, úgy vélem, minden to­vábbi nélkül hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ha gazdaságtalanul termel — és ez a reform során bebizonyosodott —, akkor inkább csukja be a kapuit, vagy nyissa meg egy nagyvállalat előtt, eset­leg legyen annak leányvállalata, s munkásgárdája a másik üzem gyártmányait termelje nagyobb mennyiségben és még olcsóbban. Más jellegű problémát jelent például egy iparilag fejletlen vi­déki város. Ilyenkor a kormány­nak sokszorosan meg kell gon­dolnia, hogy hagyja-e az ilyen helyen működő üzemet tönkre­menni, szanálja-e, és a munka­erőt helyezze el máshová, vagy éppenséggel néhány évig a ko­rábbinál is nagyobb segítséget adjon ahhoz, hogy az üzem talp­ra tudjon állni és dolgozhasson. E problémák kapcsán Fock Je­nő hangsúlyozta: Azok az üze­mek, amelyek az államközi egyezmények alapján szállítan­dó gyártmányokat készítik, semmiképpen sem hivatkoz­hatnak a gazdaságirányítási rendszerre, arra, hogy ez szá­mukra gazdaságosabb termé­kek előállítására ösztönzi őket. Egyébként ezeket a vállalatokat már az államközi szerződések előkészítésébe is bevonják, s ha a szerződések megkötése után kiderül, hogy az üzem más ter­méket mégis gazdaságosabban tudna gyártani, a kormány a se­gítségük­re siet. — A kormánynak — hangsú­lyozta Fock Jenő — az az állás­pontja, hogy fokozni kell a re­form hatékonyságát. Az adottsá­gainknak mindjobban megfele­lő struktúra kialakítása népgaz­daságunk rendkívül fontos kér­dése. E tekintetben szintén szük­ség van arra, hogy a kormány­zat konzultáljon és szót értsen a szakszervezeti vezetéssel. Pél­dául az átcsoportosítás az ener­giahordozók területén — a gaz­daságtalan szénbányák bezárása, a gazdaságosan működők fejlesz­tése és a szénhidrogének terme­lésének gyorsabb ütemű növelé­se — helyes program. A végre­hajtásban viszont átgondoltab­ban lehetett volna eljárni. 1971. május 8. szombat A kormány ár- és bérpolitikája Azt hiszem, lesz egy terület — mondotta —, ahol sokat vi­tatkozunk majd: ez pedig az ár­kérdés. Ligeti László elvtárs az egyik fogkrém árának emeléséről tett említést. Jól tudom, hogy további példákat is fel tudna so­rolni. Én is boldog lennék, ha csupán ilyen példákat ismernék. Erre hivatott szerveink tavaly 30 ezer ellenőrzést folytattak, ennek kapcsán korrigáltattak árakat, néhány kirívó esetben pedig je­lentős gazdasági bírságokat is kiszabtak jogtalan áremelésekért. Tudom tehát, hogy az áraknál nincs minden rendben. Ugyan­akkor szeretném, ha elhinnék, hogy a Statisztikai Hivatal nem szépíti az adatokat, amikor ki­mutatja, hogy az utóbbi három évben évente 1,2 százaléknál nagyobb mértékben soha nem emelkedett az árszínvonal Ma­gyarországon. A három év alatt hazánkban összesen nem emelke­dett az árszínvonal olyan mérték­ben, mint egyes nyugat-európai kapitalista országokban tavaly vagy tavalyelőtt, tehát egyetlen esztendő alatt. Nyugati állami ve­zetők gyakran megkérdezik tő­lünk, hogyan lehetséges az, hogy az ottani infláció nem érezteti ha­tását hazánkban. E kérdést most nem akarom különösebben ele­mezni, viszont szeretném, ha el­hinnék azt az igazságot, hogy sta­tisztikai adataink igazat monda­nak. Jól tudom, hogy önök is, ve­­lm együtt, tudnak példákat mon­dani arra, hogy egyes árucikkek ára nem 1—2, nem is 5—6 száza­lékkal, hanem ennél nagyobb mértékben emelkedett, az árak összességét figyelembe véve azonban az árszínvonal emelke­dése minden évben 1—2 százalé­kon belül maradt, s a két száza­lékot várhatóan az idén sem fog­ja elérni. De van itt egy nagyobb kérdés is — folytatta. — A reform be­vezetésekor állást foglaltunk ab­ban, hogy a fogyasztói áraikat is úgy kell alakítani, hogy azok megfeleljenek a ráfordított ér­téknek. Nem sokkal később rájöt­tünk, hogy ezt a feladatot csak nagyon lassan lehet végrehajtani. Oly módon, ahogyan erre a SZOT beszámolója is utalt. Ha az árin­tézkedés áremelést jelent, a la­kosságot érzékenyen érintő terü­leteken, ha például a hús árának­­ emelésére kerülne sor, akkor ezt ne csak árcsökkentéssel ellensú­lyozzuk, főleg ne csak olyan ár­­csökkentéssel, amely a dolgozók sokkal szűkebb rétegét érinti, ha­nem egyben béremelésekkel, a családi pótlék és a nyugdíj nö­velésével is ellensúlyozzuk. Te­hát ahogyan Gáspár elvtárs mondta, kompenzáljuk túl, ad­junk többet, mint amennyit az áremelések formájában elve­szünk. A kormánynak ilyen szem­pontból is meg kell gondolnia, hogy mikor, milyen mértékben és milyen területen hajt végre ár­emelést, rögtön hozzáfűzném, hogy a kormány ebben az évben nem tervez semmiféle központi áremelést, sem a húsét, sem má­sét, de valamikor hozzá kell kez­denünk ehhez. Előre jelzem, hogy ha ennek az ideje eljön, ak­kor a szakszervezetekkel alaposan meg­vitatjuk. Most csak azt kérem, hogy az értékarányos árakhoz való közelítés elvét, amit annak idején közösen alakítottunk ki, továbbra is valljuk magunkénál­, és találjuk meg a megfelelő időt, amikor komolyabb lépést tehe­tünk ebben az irányban. Ugyancsak komoly vitákkal kell előkészítenünk annak a feladat­nak a megoldását, amit itt a kongresszuson úgy fogalmaztak meg, hogy szükséges a helyesebb bérarányok kialakítása, és hogy évekre előre dolgozzuk ki, szab­juk meg a bérszínvonal, a bérará­nyok alakulását. Ez sem lesz könnyű feladat. Nagyon sok szem­pontot, érvet és ellenérvet kell figyelembe venni ahhoz, hogy jól megoldjuk. Ugyancsak szép, de nehéz fel­adat a munkaidő további csök­kentése azokon a területeken, ahol ez még nem történt meg. Alig néhány hónap telt el azóta, hogy pártunk X. kongresszusa er­re határozatot hozott, s kimond­ta, hogy olyan ütemben kell vég­rehajtani, ahogyan annak felté­teleit meg tudjuk teremteni. Eh­hez természetesen több évre van szükség. E kérdésben a kormány és a SZOT közös határozatot is hozott, hogy ez év végéig a szak­­szervezetek, az illetékes ágazati miniszterek, a SZOT és a Mun­kaügyi Minisztérium koordiná­lásával dolgozzanak ki ütemter­vet. Semmi olvasni na­amit vissza kell vonnunk Fock Jenő emlékeztetett arra, hogy kétmillió ember munka­ideje már csökkent, s hozzáfűz­te: az ipari és építőipari dolgo­zók munkaidejének csökkentését a második szakaszban már gyor­sított tempóban hajtották végre, s ebből hibák, népgazdasági ká­rok származtak. Sokszor álltak a rövidebb munkaidő miatt kira­katl­anul a vagonok, mert éppen szabad szombat volt, a termelé­kenység jó ideig stagnált, növe­kedett a túlórák száma, s ez utób­bi tendencia még most is tart. Ezeket a tapasztalatokat min­­­denképpen figyelembe kell venni,­­ mielőtt további területeken csök­kentjük a munkaidőt. A további­­ munkaidő-csökkentést az is neh­­­hezíti, hogy 1973—74-től kezdve­­ 30—40 ezerrel kevesebb fiatal lép­­ munkába, mint az utóbbi évek-­­­ben. Ezzel kapcsolatban mondom el, de sok más területen is meg­­­­szívlelendő az a sokszoros ta­­­­pasztalat, hogy semmi olyat ne­­ tegyünk, amit később vissza kell vonnunk. Ne hozzunk olyan ár­vagy bérintézkedést, munkaidő­(Folytatás a 3. oldalon.)

Next