Népszabadság, 1971. augusztus (29. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-31 / 204. szám
tpdokriíi és technika A kutatók új összefüggéseket tárnak fel a Föld és a Hold kölcsönhatása A Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Unió 1971 augusztusának elején Moszkvában megrendezett XV. kongresszusán elhangzott sok száz előadás egyik legérdekesebbikét Nyikolaj Kozirev, a világhírű leningrádi csillagász tartotta. Kozirev nevét nálunk is jól ismerik: ő volt az, aki 1958 novemberében elsőként figyelt meg tényleges tűzhányókitörést a Hold Alphonsus nevű gyűrűsheatségének belsejében. A felfedezést kétkedés fogadta Kozirev idevonatkozó első megfigyelését nagy kétkedéssel fogadták úgyszólván az egész világon, mert a tudósok legtöbbje akkoriban még azt a nézetet vallotta: a Hold már kihűlt égitest, felszínén a vulkanizmus egyáltalán nem valószínű. A kétkedés hangja azonban csakhamar elhalt. Kozirev felfedezése ugyanis arra sarkallta a holdkutatókat, hogy vizsgálják meg alaposabban a kérdést. Rövidesen sok további hasonló megfigyelés történt, s a tudományos álláspont gyökeresen megváltozott. Kiderült, hogy a Holdon a különböző, gázfeltörésekkel magyarázható felfénylések, sőt, az esetleges lávaömlések is meglehetősen gyakori jelenségek, s tanulmányozásuk megéri a fáradságot. Több nemzetközi szervezet egyidejű kezdeményezésére az Amerikai Űrkutatási Hivatal (a NASA) végül is hivatalosan programjába iktatta ezeknek a holdbéli jelenségeknek a rendszeres tanulmányozását, mert tartani lehetett attól, hogy a szóban levő gázfeltörések esetleg veszélyeztethetik a Holdra leszálló űrhajósok életét. Az Apollo–8 űrkísérletet követően minden további holdexpedíció esetében felhívást bocsátottak ki a világ holdkutatóihoz, és felkérték őket, hogy a kísérlet idején különös gonddal figyeljék a holdfelszínt. Amennyiben valami gyanús jelenséget észlelnének, azonnal értesítsék a NASA központját. A munka gyakorlati szervezését egyébként a Smithsonian Intézet egyik részlege, az úgynevezett Rövidlefolyású Jelenségek Központja végezte, amelynek több ezer tagból álló, az egész világra kiterjedő megfigyelőhálózata működik. A Holddal kapcsolatos ilyen irányú megfigyelésekben Magyarország is részt vett. Az Apollo—11, —12 és —13 kísérletek során bebizonyosodott, hogy az ily módon kialakult nemzetközi megfigyelőhálózat kitűnő munkára képes. Százával érkeztek be a megfigyelések, és ha a holdfelszín egy adott pontját illetően több észlelő állítása megegyezett, a NASA houstoni központja azonnal riasztotta a Hold felé tartó vagy a Hold körül keringő űrhajósokat. Maguk az asztronauták is észlelték néhányszor a holdfelszín egy-egy területének szokatlan felfénylését vagy elszíneződését. Sajnálatos, hogy a NASA vezetői végül is úgy döntöttek: a további Apollo-kísérletek során már nincs szükség a szóban levő jelenségek megfigyelésére. Az észlelések szórványosan még ma is folynak, de a jól kiépített hálózat széthullott, és nincs egységes irányítás. Régi megfigyelések Néhány kutató, aki csillagászattörténeti kérdésekkel foglalkozik, időközben átvizsgálta a Holddal kapcsolatos régi megfigyelések jegyzőkönyveit, így állapították meg hogy már a távcső feltalálását megelőzően, tehát szabad szemmel is észleltek két ízben nagy kiterjedésű fényjelenségeket a Hold felületén. A későbbi kutatók közül említésre méltó Bode (1789), Schröter (1791), Struve (1822), Argalander (1826), Schilling (1909) és von Littrow (1910) észlelése. E tudósok a leghatározottabban megállapították, hogy a Hold felszínén időnként különös változások játszódnak le. Ezek többnyire fényvillanásokban vagy hosszabb ideig tartó felfénylésekben, elszíneződésekben nyilvánulnak meg, előfordult azonban már egy kráter — a Linné-gyűrűshegység — alak- és méretváltozása is, valószínűleg a falak (vulkáni működés vagy holdrengs keltette) beomlása révén. Napjainkban már a Hold egyetlen kutatója sem kételkedik többé ezeknek a jelenségeknek a realitásában. Ez idő szerint jóval több mint hétszáz megfigyelésről van tudomásunk, de minthogy ugyanazt a jelenséget gyakran többen is észlelték, az önálló események számát körülbelül háromszázra becsülhetjük. Minthogy általában rövid életű, néhány másodperces vagy legfeljebb néhány perces változásokról van szó (eltekintve a Linnékráter maradandó alakváltozásától), az egész tünaménycsoportot tranziens (átmeneti jellegű, időszakos) jelenségeknek nevezték és Az utóbbi néhány évben kiterjedt vizsgálatokat folytattak annak megállapítására, hogy az ilyen átmeneti jelenségek eloszlása véletlenszerű-e a Hold felületén vagy mutatkozik benne bizonyos szabályszerűség. A kutatások az utóbbit valószínűsítették. Fényképünkön fekete köröcskék jelzik azokat a holdfelszíni pontokat, ahol az ilyen tranziens események különösképpen gyakoriak. Aki a Hold felszínével ismerős — és hála a Holdról megjelent rengeteg cikknek, ismertetésnek, ma már nálunk is sokan megbarátkoztak a Hold felületeivel —, rögtön felfedezheti, hogy a jelenségek előfordulási helye a nagy medencék peremvidéke. Csupán kevés kivétel ismeretes: a Tycho-gyűrűshegység például eléggé messze fekszik a medencéktől, mélyen bent egy holdkontinens területén. Gázfeltörések ? Nagyon valószínű, hogy a felfénylő tüneményeket elsősorban a Hold belsejéből feltörő gázok hozzák létre. Utóvulkáni működésről van szó, amely a földi tűz- hányó területeken ismeretes szulfutáni- és fumarótetevékenységhez (gőz- és gázfeltörás) hasonlítható leginkább. Az eloszlás szabályszerűsége is a földi tűzhányókéra emlékeztet. A legtöbb aktív vulkán nálunk is a nagy medencék, elsősorban a Csendesóceán partvonala mentén található. A Földön is, a Holdon is elsősorban a medencék peremi sávjai azok a területek, ahol a kéregben a legtöbb mélyre hatoló törés található. A mélységben felgyülemlett gázok e töréseken át könnyen találnak utat maguknak a felszín felé. Néha a gázfeltörést még gyenge lávaömlés is kíséri a Holdon, ezt tapasztalta az Alphonsusban a Kozirev által megfigyelt kitörést követően Wilkins, angol holdkutató, majd valamivel később Barr és Greenacre Amerikában, egy másik holdkráter, az Arisbarchus megfigyelése során. Érdekes szabályszerűségek A vizsgálatok azonban nemcsak a jelenségek térbeli, holdfelszíni eloszlására terjedtek ki, hanem az időbeli eloszlásra is. Felmerül a kérdés: vajon a tranziens tünemények az év minden napján egyforma valószínűséggel várhatók? Avagy fellépésükben van valamilyen határozott szabályszerűség? S ha igen, úgy ez mivel magyarázható? Először is kiderült: egy adott terület nem mindig egyforma mértékben aktív. A Ható és a Tycho tevékenysége például — úgy látszik — a legutóbbi években lelanyhult, majd teljesen megszűnt. Hogy csak időleges szünetről van-e szó, avagy az aktivitás végleges megszűnéséről, azt ma még nem tudjuk. Ami azonban az egész holdfelszín tranziens tevékenységét illeti, csakhamar megállapították, hogy ebben a leghatározottabb szabályszerűség érvényesül. Amikor a Hold pályája során a legközelebb kerül a Földhöz, tranziens jelenségeinek száma alaposan megnő. Úgy látszik, a Föld átkeltő ereje a Hold szilárd kérgében néhány méter nagyságrendű, függőleges irányú mozgásokat eredményez; a törésekkel át- és átszabdalt holdfelszín egyes tömbjei elmozdulnak egymáshoz képest. Eközben a repedések kitágulnak és fokozott mértékben nyílik mód rá, hogy a mélységbeli gázok a felszínre kerüljenek. Fontos megemlítenünk, hogy Ugyancsak a földközelségi időpont kedvez leginkább a holdrengések felléptének is. A Hold utóvulkáni tüneményei, vagyis a tranziens jelenségek, s a Hold tektonikus eseményei, azaz a holdrengések tehát szorosan öszszefüggnek egymással. Igaz, észleltek már olyan holdrengéseiket is, amelyeket hegy csusza más keltett (a hegyomlás éppen olyan időpontban történt, amikor a holdfelszín a legjobban felmelegedett), de az ilyen holdrengések száma elenyésző a valóban szerkezeti eredetű, tektonikus rengésekhez viszonyítva. Kozirev — említett előadásában — azt a rendkívül érdekes kérdést tárgyalta, hogy vajon van-e valamilyen összefüggés a tranziens jelenségek és a Földön bekövetkező geológiai események (földrengések és vulkánkitörések) előfordulása között. Vizsgálatai a leghatározottabban utaltak rá, hogy ilyen kapcsolat valóban létezik! A legtöbb erős, pusztító hatású földrengés és tűzhányókitörés akkor lép fel, amikor a Hold földközelben jár. Részletekbe menően (és kozizervtől függetlenül) ezt egyébként Tamrazian, bakul geofizikus is kimutatta. A Tamrazian által talált összefüggés a Csendes-óceán peremén, valamint a Szovjetunió déli határa mentén kipattant földrengések esetében mutatkozott meg. Mai ismereteink fényében tehát joggal állítható, hogy nemcsak a Föld hat a Holdra és segíti elő az ottani rengések és utóvulkáni jellegű gázkitörések fellépését, hanem a Hold is visszahat ár apály keltő ereje révén a Földre, és „visszafizeti a kölcsönt”. Dr. Hédervári Péter Az átmeneti jelenségek eloszlása a Hold felületén. (J. Classen, német csillagász után.) Az atommag felfedezője Száz éve született Ernest Rutherford Az angol királyok ősi koronázótemplomában, a londoni Westminster-apátság főhajójában, mindjárt a kórusemelvény mellett nyugszik Sir Ernest Rutherford, a tudománytörténet egyik legzseniálisabb kísérletező fizikusa. Newton, Darwin, Herschel, Faraday és más nagy tudósok sírjának szomszédságában. Méltó helyen, jóllehet nem lordnak, hanem — éppen száz esztendővel ezelőtt — szerény új-zélandi telepescsalád gyermekének született. Fiatalon megmutatkozó rendkívüli tehetsége és első kutatói sikerei, amelyeket a rádióhullámok terjedésének és a gázok ionizációjának vizsgálatában ért el, juttatták el őt Anglia híres laboratóriumaiba, majd mindössze huszonhét évesen a kanadai McGill Egyetem fizikai tanszékének katedrájára. Miután (1896-ban) megjelentek Becquerel első beszámolói az urán sugárzásáról és e sugarak ionizáló hatásáról, ezeket Rutherford rögtön összevetette a maga gázionizációs kísérleteivel, amelyeket ő röntgensugarakkal végzett, s ettől kezdve egész életét, negyven munkás évet, a radioaktív sugárzások vizsgálatának szentelte. Angliába már mint neves tudós tért vissza — csaknem tíz év múltán — és Manchesterben majd Cambridge-ben egész iskola alakult ki körülötte. Ő és munkatársai — sokan közülük, például Soddy és Geiger — maguk is híres tudósok lettek — szinte ontották az új felfedezéseket. Mi itt, csak a két legfontosabbat említhetjük meg. Rutherford a sugárzások vizsgálata során felismerte, hogy a sugárzó anyag atomjai spontán átalakulnak, más elemek atomjaivá válnak, majd e felismerés után (1919) maga is, az emberiség történetében először, mesterséges atomátalakítást végzett: nitrogénatomokat alfarészecskékkel bombázva, oxigénatomokká alakított át. Az anyagba ütköző alfarészecskék szóródásának magyarázatára felállította azt az atommagból és elektronok bolygórendszeréből álló atommodellt, amelyet ma is a valóságot jól közelítő modellnek tekintünk, s amelynek később — az egy ideig vele dolgozó — Bohr adott matematikai formát. Rutherford az alfarészecskék szóródásának elméletét kidolgozva, bebizonyította az atommag létét, sőt, méretét is kiszámította. Csak ez a két felfedezés is elegendő arra, hogy születésének századik évfordulóján tisztelettel idézzük fel nevét, amelyet életében is elismerés és megbecsülés övezett. Nemcsak a király, hanem a tudományos világ is a legmagasabb kitüntetéssel, Nobel-díjjal és az egyik legtekintélyesebb akadémia, a Királyi Társaság elnöki tisztségével tüntette ki. Rutherford azt vallotta, hogy nem születhet új természettudományos felfedezés az egész tudományos világ alapos szellemi előkészítése nélkül. Az ő munkájának is megvoltak az előzményei, s alkotó légkört adott hozzá az a nagy fellendülés, amely a századforduló fizikáját jellemezte. Amit azonban alkotott, ebben a környezetben is kiemelkedő jelentőségű: a modern természettudomány fejlődésének, az atomenergia diadalútjának — amelyet egyébként ő még illúziónak tartott — fontos lépcsőfokai. Fóti Ernő Szabad kapacitást ajánlunk fel sok mindenfajta villanyszerelési, kábelfektetési, lakatos-, vasszerkezeti, Építőipari SzÖVCtkGZGtl Vállalat előszerelő, burkoló, valamint az ehhez kapcsolódó munkákra. Budapest XII., Fürj u. 25. r