Népszabadság, 1972. szeptember (30. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-13 / 216. szám
1972. szeptember 13. szerda NÉPSZABADSÁG ISKOLA és TÁRSADALOM A törvények mögött emberek vannak Az oktatás történetében vannak szakaszok, amikor a pedagógus személyisége, szaktudása, hozzáértése és emberi képességei különösen előtérbe kerülnek. Ilyen történelmi fontosságú periódus következett el most is. Sajnos, sokszor apelláltak már a pedagógus lelkiismeretére olyan szándékkal is, hogy visszaéljenek vele, s az eredmény az lett, hogy még több fölösleges terhet raktak a vállára. Most senki sem várja a még több tennivaló önkéntes vállalását, ellenkezőleg: csökkenni fog a teher, sokat emlegetett, de meg nem szüntetett fölösleges adminisztráció, és előtérbe kerül a pedagógus szaktudása, pedagógiai hozzáértése, nagyobb lesz a döntési és cselekvési szabadsága. Új törvények várhatók a közoktatásban. Az athéni törvények jók, de a törvények mögött emberek vannak! — mondja Szókratész, az ókori tanító, védőbeszédében. Mert minden az embereken múlik, akik élni tudnak (vagy nem tudnak) a törvényekkel, de valahogyan mégiscsak végrehajtják azokat. Az ember több, mint a törvény, ez utóbbi — ha jó, ha rossz — önmagában mit ér? Van határozat az oktatás helyzetéről és fejlesztésének feladatairól; folyamatosan, fokozatosan új intézkedések születnek. Ha mégoly zseniális telitalálat is lesz minden intézkedés, ez önmagában nem vezet sikerre. A végrehajtás az iskolában történik, a valóságos eredmény azon a százezer pedagóguson múlik, akik az intézkedések megvalósítói. Születhetnek például a demokratizmus érdekében jó intézkedések. De ha az igazgató vagy a testület alkalmatlan lenne a demokratizmusra — mert mindenki csak a saját maga baját mondja, mert a pedagógus képtelen felülemelkedni a túlórákból, az órarendből fakadó kicsinyes sértődéseken, mert az igazgató belemerül a hatalmi pozíció liliputi küzdelmeibe , s nem az egész iskola, s benne a gyerekek közös érdekeire figyelnek, akkor hogyan tudják a demokratizmust megvalósítani? Az iskolai demokratizmus nem csupán jogokat, hanem felelősséget, tájékozottságot is kíván a közoktatásügy szándékaiban. De amelyik iskolában a mikroperek, a magánsértődések állnak a középpontban, ott nem valószínű, hogy képesek lesznek a szélesebb horizontú, az egész oktatásra, az egész kultúrára figyelő, önálló szellemi munkára. Pedig az önállóságra nagy szükség van. Mert az intézkedések, a jó intézkedések is, az általános helyzetre szabottak, s azokat kétféleképpen lehet végrehajtani: jól vagy rosszul. A legjobb szándék is önmaga ellentétévé válhat, ha nem hozzáértéssel valósítják meg. Iskola és iskola, osztály és osztály, gyerek és gyerek között óriási a különbség! Tehát az intézkedéseket csak a pedagógus (aki a konkrét helyzetet ismeri) tudja árnyaltan alkalmazni. Az örökké változó problémák megoldására nem mindig alkalmasak a paragrafusok és a hivatalos előírások. A saját módszerekben kell válogatni, és egyéni döntésekkel meglelni a legjobb eljárásokat. Azokat, amelyek szellemükben szinkronban vannak a határozattal és az intézkedésekkel, de megvalósításukban olykor lehetnek teljesen egyediek. Egyéni eljárásokat, ötleteket kíván az osztályfőnöki munka is, melyhez most nem kell külön munkatervet készíteni. Ez könynyebbség — ami az adminisztrációt illeti. De ez nem azt jelenti, hogy a pedagógus belső meggyőződésre épülő koncepció nélkül nevelhetne. Koncepcióra szükség van, s ez nem biztos, hogy benne volt a szépen kicirkalmazott, vonalazott, rubrikázott munkatervekben, de mindig benne kell lennie a pedagógus fejében, szándékában, módszereiben. Nem kötelező — mégis hasznos, ha feljegyzéseket készít; nem a felettes számára, hanem önmaga ellenőrzésére, önálló eszköztárának folyamatos fejlesztésére, hogy nevelése, oktatása egyszer alkotómunka lehessen. . Ez utóbbihoz permanens művelődés kell, tanulás, a tanultak megemésztése, végiggondolása, beépítése — s ez időt, időt, időt követel. A nevelőmunka társadalmi megbecsülését, a szakma rangját kétféleképpen lehet kivívni: az állami vezetés intézkedésével és úgy, hogy a pedagógus szőkébb társadalmi körében maga teremt tekintélyt, tiszteletet munkája iránt. Ez utóbbihoz nem elég a feddhetetlen jellem, ha az óvatos passzivitással párosul. Legyen hozzáértő véleménye, akarata, és azt nyilvánítsa is ki. A pedagógus szavának így majd lesz hitele. A szakma rangjának emelését (melyre oly nagy szükség van) nem hozhatják meg a mellékjövedelmek forintjai, önmagukban az új intézkedések sem, csak a sok kicsiszolt, kiművelt pedagógusfő, pedagógusegyéniség, akik a határozat és a törvények mögött állva megvalósítják, végrehajtják azokat. Mohás Lívia A VIDEOTON GYÁR FELHÍVÁSA A nyári zivatarok idején szerzett tapasztalatok szerint, az 1969-es év közepétől forgalomba hozott R 4902-ES TÍPUSÚ RÁDIÓKÉSZÜLÉKEK csatlakoztatott földelési pontjaira egyes esetekben hálózati feszültség kerülhet. Ez áramütéses balesetet okozhat. • Ennek elkerülése céljából valamennyi R 4902-es típusú rádiókészülék ÁTVIZSGÁLÁSA FELTÉTLENÜL SZÜKSÉGES Ezért a Videoton gyár kéri az R 4902-es típusú rádiókészülékek tulajdonosait, hogy haladéktalanul jelentkezzenek rádiójuk átvizsgáltatása céljából ,a legközelebbi GELKA vagy VT-szervizben. A szervizek soron kívül és DÍJTALANUL végzik el az átvizsgálást Kiállítás vietnami művészek és iparművészek alkotásaiból (Tudósítónktól.) A Hazafias Népfront I. kerületi bizottsága a szolidaritási hét alkalmából Bem rakparti székházában kiállítást rendezett vietnami művészek munkáiból. Az anyag egy része fénykép és reprodukció, nagyobbik fele azonban eredeti alkotás. A nálunk alig ismert vietnami művészet sajátossága a közérthető tömörség és a népiesség. A művek többnyire egyszerű parasztokat ábrázolnak. Nagy szeretettel és együttérzéssel szólnak a háborúba induló férfiakról, azok otthon maradó hozzátartozóiról is. A kiállításon jelentős rész jut a francia, a japán és különösen az amerikai imperialisták elleni népi felszabadító háborúnak. Az erről készült festmények és szobrok ugyancsak a sajátos vietnami kifejezési formákat alkalmazzák. A kiállításon sok sakk műtárgyat (képet, tányért, vázát) mutatnak be, valamint nálunk ismeretlen, nagy keménységű fafajtából, a honegai antracitból, valamint bambuszból faragott tárgyakat is. A nagyon szép, lakkra és bambuszra festett tájképek, jelenetek nemcsak témájukkal, hanem stílusukkal is jellegzetesen, utánozhatatlanul vietnamiak. A naiv művészet kifejezési módszerét idézik a legnagyobb vietnami családi ünnep, a holdújév (Tét) alkalmára készített, derűs hangulatú képek. A kiállítást érdekesen egészíti ki Kassitzky Ilona magyar festőművész szép, a vietnami nép szabadságharcának hatása alatt készült sorozata. Kulturális jegyzetek Franyó Zoltán 85 éves Romániai magyar lapok tudatják, hogy széles körben ünnepelték meg Franyó Zoltán 85. születésnapját. A marosvásárhelyi Igaz Szó Franyó levelesládájából közöl válogatást. „Még rajtam csillog szeretetetek...” — írja 1934-ben Kosztolányi, egy temesvári látogatás emlékén merengve. „Ne nézd milyen rosszul írok most magyarul, és hidd el, hogy képes vagyok még ma is élvezni, olvasásban, a magyar szépséget’’ — ezt az egykori iskolatárs, a két világháború közötti román próza óriása, Liviu Rebreanu episztolájában olvashatni. A szerb posta, Manojlovic Todor a hajdani nagyváradi és temesvári ismerősöket emlegeti, élükön Adyval. Balázs Béla 1921- ben a szerkesztő Franyóval tárgyal: „egyes cikket akarsz-e belőle közölni vagy pedig esetleg folytatásokban az egészet...” A film történetében oly nevezetes A látható ember című könyvről van szó. „Csak arról akarlak értesíteni, hogy ha megint Pestre jössz, szeretettel várom, hogy felkeress, csak arra kérlek, készülj el rá, hogy nem azt a törhetetlen fiatalembert fogod, itt találni, akit mint fényes hadnagy, Karinthyval együtt bútorozott konyhájában ötvenhat év előtt felkerestél...” Ennek a levélnek Füst Milán a szerzője és a dátum 1985. április 5. Természetesen, az Illyés Gyulával együtt kapott Herder-díj után, műfordításainak könyvtárnyi rengetegében el-eltévelyedve — nevetséges lenne egy szükségszerűen rövid születésnapi megemlékezésben azt elmondani, hogy kicsoda Franyó Zoltán. Ott volt Ady halálos ágyánál, akkor éppen mint a Tanácsköztársaság „politikai-kritikai hetilapjának”, a Vörös Lobogónak a szerkesztője. Megtanult rengeteg nyelven, egyebek között arabul, kínaiul, mert következetes elve maradt, hogy verset fordítani csupán eredetiből szabad. Az ógörög lírát és a kínai költészetet nemcsak magyarul, hanem németül is tolmácsolta. Német nyelvű Ady-kötete az elsők között tört utat a világba a hajdani atyai barátnak. Magyarul román, német, kínai, orosz, görög, latin, szerb és ki tudja még milyen nemzetiségű költők verseit szólaltatta meg. „E századi valóban nagy költészetünket nem a befelé fordulás, hanem a világra nyílás jellemzi. Franyó Zoltán ebben a friss levegőt hívó ablakzárásban, ajtónyitásban, a nagyvilág, a líra tágabb birodalma oxigénjének mellreszívásával — egy életmű bizonyítja! — az elsők között volt és van ...” Ez a megállapítás Méliusz Józseftől kölcsönz itt. Franyó Zoltán több ezer verset fordított, és ezzel valóságos népnevelő, irodalomnevelő szerepet töltött be. Pusikin annak idején a műfordítókat a művelődés postasorainak mondotta. Ebben a megállapítás uján semmi lebecsülő nincsen, ellenkezőleg nélkülözhetetlenségükre figyelmeztet. Franyó is ilyen nélkülözhetetlen oszlopa kultúránknak, az egész egyetemes magyar irodalomnak. Temesvárott él, s egyszer meglátogathattam. Dolgozószobájában neki dedikált Ady-könyveket tartottam kezemben, majd terveiről beszélgettünk. Ritka első kiadások kerültek le a könyvespolcokról, s Franyó szenvedélyesen magyarázta, hogy az óegyiptomi költészet ritmusa mennyiben különbözik a magyar versétől, s miként lehet ezt magyarul, németül meg románul megszólaltatni. Másnap a temesvári lapok szerkesztőségében találkoztunk újra. Abban a bizonyos temesvári házban a földszinten van a román lap redakciója, az első emeleten kaptak helyet a magyar szerkesztők, a másodikon a német újságot készítik,, a harmadikon pedig a szerb lapot írják. Franyó mindegyik szerkesztőségben otthonos volt, mindegyik szerkesztő a munkatársát tisztelte benne. A jó közép-európai szellemet jelképezte ez a találkozás, s persze mindenekelőtt Franyó Zoltán magatartása. A megértés, a kultúrában történő találkozás szükségességét. Az egész magyar szellemi élet érdeke, hogy a 85 esztendős Franyó Zoltán még sokáig állhasson a népek kölcsönös megértésének általa választott fontos őrhelyén. Több fantáziát Az irodalmi ismeretterjesztésről eléggé sokat vitatkoznak manapság. Akadnak, akik — szélsőségesebb hangulatok, vagy egyegy sikerületlen kezdeményezés hatása alatt — kudarcról szólnak és akadnak, akik diadalmámorban hirdetik — a rendkívül hízelgő statisztikák számvarázsának engedve —, hogy minden a legnagyobb rendben van. S valóban, a viták mellett a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, a legkülönbözőbb szervezetek, az egyes művelődési házak rendre meghirdetik a különböző előadásokat, műsoros esteket, vasárnap délelőtti matinékat. Ezeket megtartják, s a siker többnyire csupán attól függ, hogy mennyire lelkes és tehetséges szervező az, aki felel az előadás megtartásáért. A hallgatókat már ritkábban kérdezik. Nemcsak a siker vagy a sikertelenség felől, hanem az a gyanúm, hogy az előadások tematikája hosszú-hosszú évek óta nagyjából változatlan, s már kitalálásának idején sem mindig reális közönségigényeket tükrözött. A hallgatók azonban elmennek meghallgatni ezeket az irodalmi előadásokat akkor is, ha Homéroszról szól és akkor is, ha Juhász Ferenc költészetéről szól. Utána szavalatokat hallgatnak, esetleg filmet tekintenek meg, majd hazamennek. Nem nagyon érdeklődnek azután, hogy a mondandó eléggé érthető volt-e számukra, vagy éppen elegendő új ismeretet nyújtott-e, hiszen azzal is számolhatunk, hogy a különböző irodalmi előadásokat azonos helyeken nagyjából azonos hallgatóság üli végig. Mindez eléggé pesszimistán hangzik. Pesszimizmusra azonban mégsem látok okot, mert még mindig elegendő lelkes szervező, művelődésiotthon-igazgató, TIT-titkár akad, aki ezt a túlságosan begyakorlott gépezetet jó ütemben tartja üzemben. Aztán az előadók egy része is igyekszik újat nyújtani, ha másként nem is tud — mert a kellő áttekintése szükségszerűen hiányzik — önnön gyakorlatán belül. Ha pesszimizmusra nincs is ok, arra mindenképpen elegendő indokot kell látnunk, hogy a mostaninál izgalmasabban, az adott lehetőségeket reálisabban számbavéve, egyúttal dúsabb fantáziával elgondolkozzunk az irodalmi ismeretterjesztés távlatairól. És nem csupán tematikai vonatkozásban. Hiszen ilyen irányú fejődés — ha nagyon jelentős nem is mutatható ki — mégis létezik. Új témák, új sikeres művek, sikeres írók beszivárognak az irodalmi ismeretterjesztés anyagába. Bonyolultabb a kérdés, ha arra gondolunk, hogy mennyi ötlet, mennyi világmegváltó szándékkal kiadott terv látott napvilágot hajdanán erről a kérdésről. Nem vitás, túlzott jelentőséget tulajdonítva az irodalmi ismeretek terjesztésének. Az sem kétséges: ideológiailag sem mindig helyes irányba képzelvén el a továbblépést. Több fantáziát, nagyobb merészséget, okosabb gazdálkodást a meglevő erőkkel — ez az, amit okkal várnak el azok, akik az irodalmi vagy művészeti ismeretterjesztés sorsán gondolkoznak. Mert megoldott-e az irodalmi és a történelmi ismeretek összekapcsolása? Megtalálja-e a hallgató a művészettörténet párhuzamos jelenségeinek analízisét egyegy irodalmi előadásban? Képesek vagyunk-e megmutatni a szépséget, a műalkotás elemeit az előadásokban? És ha hajdanán túlságosan „átpolitizáltak” voltak az ilyen előadások — nem tett-e túlságosan „lebegővé” az adott művek, a bemutatandó írók társadalmi kisugárzása ma?" A kérdések nyilván folytathatók. Ennek a jegyzetnek azonban nem lehet az a célja, hogy valamennyi kérdést felvessen. Inkább nyugtalanítani szeretne. Nagyobb realizmusra ösztönözve a fejlődés megtervezésében, a szellem szabadabb csapongását szeretné elősegíteni, ötletekben gazdagabb terveket kell ahhoz látnunk, hogy új közönséget toborozhassunk, a régi közönséget megtarthassuk. Az is nyilvánvaló, hogy például az irodalmi ismeretterjesztés jövője elképzelhetetlen, ha kizárólag az irodalom világában gondolkozunk. Az irodalmat a művészetek, a politika, a társadalom különböző szféráiban kell tudni elhelyezni. Hiszen a hallgató, a nem profiirodalmár is valahogyan így érzékeli. Ha ezt a megközelítést nem találjuk meg , ugyancsak közönséget veszthetünk. A viták jó dolgok. Az is egészséges, hogy eszmecseréink egyike-másika kezd kilépni az irodalmon-művészeten belüli körökből, s a közönség e mű kapcsolatban érzékeli a teendőket. Ezért is lényeges, hogy az irodalmi ismeretterjesztés jövőjéről a jelenleginél felelősebben, közönségcentrikusabban szóljunk. E. F. P.