Népszabadság, 1972. december (30. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-17 / 297. szám
o I ua ml * MN —I ml Ul 3 & 1*z te :‚ út ¦ ο ♦ o¹ M oě ně N Ma Ul Z Heves vita Petőfiről Ezúton köszönöm meg azoknak a kedves olvasóknak a támogatását, akik hagyományos rovatom legutóbbi cikkeiben a megújhodás jeleit vélték felfedezni, különösen pedig a tapintatos stílussal gyakorolt szókimondás páros erényével ruházták fel. Sajnos méltatlanul, mert a felfrissítés műveletét távollétemben mások végezték el, akiknek ugyancsak köszönettel tartozom. Visszatérve a vasárnapi melléklet nyolcadik oldalára, úgy érzem magamat, mint az egyszeri világutazó, akit több éves vándorlás után gyönyörű pályákkal örvendeztettek meg, s a jólnevelt társaság még gratulál is neki. A jogi gyakorlatban előfordul, hogy valakit in absentia, vagyis távollétében elítélnek. Azt azonban remélni sem mertem, hogy valakit a kritikai életben távollétében dicséretben részesítsenek. Hálás vagyok a sorsnak ezért a páratlan tapasztalatért, még akkor is, ha Tamás Istvánnak, a rovat folyamatosságát biztosító kollégámnak itt a nyilvánosság előtt vissza kell szolgáltatni a méltatlanul elnyert szép szavakat. Boldizsár Iván vendégszereplése e hasábokon a megtiszteltetés mellett zavarba ejtett. Ki látott még olyat, hogy egy sztár vállal fel egy szerényebb szerepet? Éppen fordítva szokott lenni, a távollevő lehetőséget ad a lappangó tehetségek hirtelen feltűnésére. A világ rendje a mai napon helyreáll: visszatérünk a szokásos gyakorlathoz, a megszokott kritikus ír, a közönség véleménye megoszlik, a megbíráltak méltatlankodnak. Lássunk tehát a következő feladathoz. * — Szerinted milyen riporter Berek Kati? — Szerintem Berek Kati kitűnő színésznő. — És milyen riporter? — Riporternek is igen kiváló. — Lásd a Keressük Petőfit. — Igen, olyasmit csinált, amit senki más. — Nevezetesen? — Bemutatta Petőfit, ahogy a mai ember tudatában él. Nem a népet hívta a színházba, hanem maga ment el hozzájuk. Petőfit szavalt a lakodalomban, a szőlőben, a vasgyárban. — Ezerkilencszáznegyvenhatban ez érdekes kísérletnek számított volna. Népnevelő színház, falujárás, ismeretterjesztés a termelés színhelyén, kimenni a nép közé, satöbbi. Csináltuk is. Ez egy neofita felújítása az idejétmúlt módszernek. Más idők járnak azóta. A feladat változatlan, de új módon kell megközelíteni. — Kérdés. Engem elbűvölt, amikor például a dolgozó embereket saját környezetükben kérdezte meg Petőfiről. — Nem kérdezte meg, hanem kérdezte ki. Túlságosan általános, túlságosan iskolás kérdéseket tett fel. Mint például: „Mit tud Petőfi Sándorról?” „Maga szereti Petőfi Sándort?” „Ismeri ezt a nevet, hogy Petőfi Sándor?” — Látszólag megbotránkoztató alászállás a népbe. De az eredmény szentesíti az eszközt. Ne feledkezzünk el, hogy milyen őszinte és meglepő válaszokat is kapott. „Én nem szeretem Petőfi Sándort, mert túl romantikus, túl gyerekes, nem elég komoly.” Vagy: „Nem az én gondolataimmal foglalkozik.” — Vagy: „Petőfi Sándor a magyar irodalom strébere.” — Ez meglepetés, váratlan felfedezés. — A gyermekded telkeknek. Negatív választ csak a kamerák előtt zavarba jövő néhány riportalany adott, plusz az egyetemisták eredetieskedő egynémelyike. — Ez részletkérdés. A fontos az, hogy Berek Kati túllépett a sznobéria határain és volt bátorsága megmutatni azt, hogyan él Petőfi a nép körében ma. A plebejus, a népnek élő és alkotó Petőfit mutatta meg, a jelen emlékezetében. — Némi arisztokratizmussal és vulgarizálással. — Vegyük sorra a könnyen cáfolható állításokat. Tehát arisztokratikus? — Ügy van. Először is túl sok a szavalat, modorosan tagolt előadásban, hogy az egyszerű emberek is megértsék... Másodszor: saját maguk produkálása az ügy szolgálata fölé nő. — Tiltakozom. Ez már inszinuáció. Nem lehet hangos pátosszal szavalni az okosan kiválasztott emberek szűk körében. Berek Kati versmondása a helyzethez illően stilizált volt. Intim, mégis erőteljes. Családias, mégis egy néptribun hangja. — Máshonnan közelítve: túl általános és iskolás — nem akarom azt mondani, hogy lekezelő — kérdésekkel operált. — Például? — Ilyesmik: „Miről szól ez a vers?” „Gyerekek, kérdezem tőletek: ki az, aki igazárt, mélyen szereti Petőfi Sándort?” „Min szokott gondolkozni, amikor egyedül van?” — Megbocsáss, ez modor és nem népközelség. — Ezzel szemben állnak a műsor vitathatatlan pozitívumai. Olyan remek jelenetek, mint a szőlőben kapáló aszszonyok, akiket arról faggatott a művésznő, hogy milyen tehetett a szerelmes Petőfi, s milyen éle voltak ők, szerelmesként. Vagy amikor azt kérdezte egy parasztasszonytól, hogy mi az vers. Ez az egyszerű kérdés hirtelenjében olyan súlyossá vált, mint az atomfizika valamelyik bonyolult képlete. Remek kérdések és remek portrék sorát láttuk, ha volt szemünk a nézéshez. — Különösen az volt érdekes, amikor a János vitézből, ahol az „igazság győzedelmeskedik”, átugrottak a mába és Berek Kati megkérdezte: „Itt maguknál a MÁVAUT-nál érvényesül-e mindég az igazság?” Mi volt ez, ha nem akaratlanul előállított paródia? — Hát az utolsó rész dédikéje Pilisről, aki szeretett olvasni, de öregkorára „megunta”, mégis a művésznő segítségével megható módon rekonstruálta a „küszöbön guggoló Sára nénit”? — Ez valóban remeklés volt. Egyúttal ráirányította a figyelmet az egyébként remekül fényképezett riport szerkesztésbeli fogyatékosságaira. A kedves bölcs nénike egyik túlságosan is noszogató kérdésre, hogy mondjon már valamit Petőfiről, nagyon okosan azt felelte, hogy „hát aztal össze kéne szedni”. Valamivel nagyobb összeszedettség a riportsorozatnak sem ártott volna. — Engedelmeddel folytatom a remeklések felsorolását. A Zöld Marci betyártörténetét előadó bácsi és unokája, az őcsényi bálozók forgataga ... — Ott sem beszélgetett az emberekkel, hanem inkább faggatózott. Nem rájuk figyelt, hanem okította őket. — Nem értünk egyet, de megkérdezem: jobb volna, ha ez a kivételes ambíciójú színésznő begubózna a színházi szerepeibe és nem próbálna kitörni a művészet hagyományos keretei közül? — Ez az első nekem szegzett kérdés, ami megadásra késztet. De csak feltételesen. Ugyanezt jobban, korszerűbben, főleg pedig természetesebben, ha lehetne. — Jómagam kevés ilyen televíziós adásnak kerültem hatalmába. Varázsa volt. Bizonyíték ez a parázs vita is. Mikor tudtunk televíziós műsorról ilyen jót veszekedni? — Elismerem. De még egy konkrét kifogást hozok fel ellene. Miért kell vulgarizálni Petőfit, mintegy „vonalasítani” őt, 1972-ben? — Ilyesmiről szó sem volt. Éppen a géniusz előtt tisztelgő közvélemény okos felzaklatása volt a cél: vajon társadalmunk minden rétegében méltó módon sáfárkodunk-e a nagy előd örökségével. — Leveszem kalapomat a szándék előtt. Eközben azonban olyasmit tapasztaltam, hogy a „munkás hazaszeretet” idézésekor csőgyári jeleneteket vetítettek. Pedig a költő nem a munkásokra gondolt kimondottan. Nála a munkás szó jelző volt, a tevőleges, a cselekvő értelmű melléknév változata. A tettekben megnyilvánuló hazaszeretetet hirdette. — Kétségtelen. De ez egy kitűnő sorozat lényegében igaz, formálisan esetleg kifogásolható megoldása. Szerintem a riporter Berek Kati, a rendező Zolnay Pál és a szerkesztő Bihari Sándor remekeltek ezzel a műsorral. — Majdnem megfogták az isten lábát, így mondanám inkább, a majdnemre téve a hangsúlyt. Más szóval: egy remek ötletű riportsorozat piszkozatát kaptuk. — Sokkal többet annál. Petőfit mai emberek arcáról visszatükrözve. * Mindezt egy társaságban hallottam hosszú útról hazatérve. Hol ide, hol oda húzott a szívem a vita során. Pedig láttam a műsor mind a négy folytatását JOVÁNOVICS MIKLÓS MEGLEPETÉS AZ ÜNNEPRE Gyarapszanak a jelek, hogy mind több kiadó- és terjesztővállalat, egyéb intézmény veszi komolyan művelődéspolitikánknak azt az egyik igen fontos alapelvét, hogy a kultúra nem árucikk. Vannak bizonyos feladatok, amelyeknek — hogy nyersen fogalmazzunk — „kerül, amibe kerül”, meg kell felelni; vannak alkalmak, amelyek nem tűrik az anyagias méricskélést. (Amely méricskélések, más helyzetekben és alkalmakkor a művelődésügy területén is roppant fontosak lehetnek!) Amikor adni kell, tekintet nélkül a befektetésre. Jó példája ennek a Szépirodalmi Könyvkiadó új Petőfi-kötete. Az olvasók hitetlenkedve fordítják meg a borítólapot, hogy megkeressék az árjelzést. Ez a könyv ugyanis, rápillantva, kiállításánál fogva és a mostani forgalmi értékek szerint „érzésre” is megér vagy százötven forintot. S harmincba kerül. Az ár fölé van írva: A 150. évfordulóra megjelenő kiadás ára. Impozáns kiállítású kötet, magában foglalja Petőfi valamennyi költeményét, szép nyomással, bibliapapíron. A tipográfiáját Lengyel Lajos tervezte; a címlapjához Escher Károly Petőfi-arcmását használták fel; a kötethez Borsos Miklós készített illusztrációkat. Az ünnepi alkalomnak nem ez az egyetlen Petőfi-kiadványa — más kiadók is jelentettek s jelentetnek meg Petőfi-műveket, s a költő életművéről szóló munkákat, életrajzokat, tanulmányokat —, de mindenesetre ez az egyik legkedvesebb meglepetés. Olyan könyv, amely a családi könyvtárak éke lehet. A Szépirodalmi Könyvkiadót dicsérjük érte: a maga eszközeivel a legméltóbb módon járul hozzá a jubileum megünnepléséhez. Petőfi emlékének, szellemének ébren tartásához. (T) A POLITIKA ELEGANCIÁJA ! Magyarországon ma sokkal jobbak a politikai plakátok, mint a kereskedelmiek — és ez akkor is dicsérnivaló, ha tudjuk, hogy kereskedelmi, ipari plakátjaink általában nem jók. De írhatom mindezt hasonlat nélkül is: Magyarországon ma egyszerűen jók a politikai plakátok. S írhatom más hasonlattal, mércéhez állítva: Magyarországon ma majdnem olyan jók a politikai plakátok, mint a politikai plakátok Magyarországon 1945 után, mint a politikai plakátok Magyarországon 1918—19-ben, mint a politikai plakátok ma Európában. Amiből látnivaló, hogy minden oka megvan a mai magyar politikai plakátnak arra, hogy jó legyen. Hiszen ez természetes őseiből, közeli elődeiből és nemzetközikörnyezetéből következően. Őszintén szólva azzal akartam folytatni a dicsérettel kezdett gondolatsort magam is, hogy milyen nagy szó ez nálunk, hogy hiszen az ötvenes évek elején, meg a sematizmus bélyege, meg a rossz hagyományok — de nem folytattam. Mert ha az első forradalmak korszakában Bíró Mihály, Uitz, Berény szabta meg a mércét, amire szeretünk hivatkozni, ha a földosztást, az újjáépítést, a Magyar Kommunista Pártot Konecsni György tette művészettörténetté, ahogy emlegetjük, úgyszólván kötelessége a mai politikai plakátnak is jónak lenni. Persze, hogy emlékszem — gyerekfejjel láttam, felnőtteknél jobban emlékszem — az ötvenes évek elejének egyetlen plakátmunkására, aki felgyűrt ingben, és optimistán csinált mindent, jegyzett békekölcsönt, szavazott a népfrontra, és harcolt a háborús uszítók ellen, — csak éppen nem vagyok hajlandó viszonyítási alapnak tekinteni, csak éppen nem tudok meghatódni azon, hogy elmúlt. Még akkor sem, ha mostanában mindinkább fészkelődik bennem a gyanú, hogy a magyar politikai plakát sematizmusostul, fregolimunkásostul sem volt sokkal rosszabb az utóbbi negyedszázadban az európai átlagnál. Az idei kasseli Documenta politikaiplakát-bemutatóján a biztonság és a káröröm kedvéért háromszor is végignéztem azt az automata vetítőgép prezentálta áttekintést, amely a nyugatnémet szociáldemokrata párt 26 éves plakáttörténetét vetítette falra, és szívből irigyelni csak az automata vetítő-előadó gépet volt módomban. Mert egyébként nagyjából ugyanazok a stíluskorszakok követték egymást a nyugatnémet falakon, mint nálunk: a harmincas évek plakátstílusának óvatos újrafelfedezése, később remekműveket termő másodvirágzása, még később, 1949—1950 táján lassú, fáradó hanyatlása. Még a változás is hasonló irányú: az ötvenes évek legelején — a honi műbarátok nem fogják nekem elhinni — ez a konstruktivizmus nagyon ismerős módon fordult valami részletezőbb, agyonmagyarázott agitációba. A feltárt ingű munkás persze ott kevésbé volt öntudatos, de ugyanazt csinálta: építőállványokon állt, tetterővel volt teli, elfoglaltan serénykedett a társadalomért, éppen csak annyi ideje maradt, hogy egy pillanatra felnézve, optimistán a jövőbe tekintsen. S később, ahogy olvadt a hidegháború, úgy tűnt el ott is — akárcsak nálunk — a görcsösen sokat beszélő stílussal egyetemben. Erre a méltatásra egyébként Sós László és Kemény Éva kiállítása ad alkalmat, amely kiállítást nyilvánvalóan azért rendeztek, hogy értékelhessük a mai politikai plakátot. Jól választottak: a So-Ky szignatúráról ismert grafikuspár bemutatója a Nemzeti Galériában, So-Ky-ék utóbbi évtizedben készített munkái okai is annak, ha azt írjuk, hogy Magyarországon mg jók a politikai plakátok. Persze, nem mindig olyan jók, mint a So-Ky-éké, ők a politikai plakátot készítők körében is a legjobbak közé tartoznak. S ők sem csak olyan kitűnő műveket készítenek, mint ez az ötven válogatott kompozíció. Sőt, még itt a Galéria dísztermében is érződik némi elfogódottság, némi (ki tudná eldönteni) megbízói vagy grafikusi óvatosság az Erre szavazzunk feliratú kompozíción, amelynek békegondolata hatásosabb lett volna, ha nem ragaszkodnak a béke obuigát kék színéhez, meg a lakásépítési program falragaszán, amely óvatosan tanácstalankodik a tiszta, határozott konstruktivitás és a „festői” kötetlenség között. Mert bármilyen jók is politikai plakátjaink, előfordul azért, hogy az agitáló falragasz meghatódik és megmerevedik saját nagy jelentőségű mondanivalójától, s ez a szellemi merevség — nem a kiállításról, nem a kiállítókról beszélek — merev, őskorinak ható ál-Bauhaus-stílusban, olykor naturalizmusban jut kifejezésre, a tartalom és forma egységének pompás bizonyítékaként. Én ezek helyett So-Ky-ék Harmadik , ötéves tervplakátjára szavaznék, amely, emlékszem, az elsők között, bátran és nagyon meggyőzően használta az op art eszközeit a magyar politikai agitációban, vagy arra az új Lenintervükre, amelyen egy agresszív, diagonális „ötven éve erőnk forrása az egység” felirat, meg egy nagyon elegáns üres háttér és egy hatásosan „kikeményített'’ Lenin-fotó egyezteti a dinamikát a komolysággal, a szecessziótól örökölt harsányságot a korszerűség higiénikus érzésével. Azzal az izgága ünnepélyességgel, dinamikus tartózkodással, tapintatlan eleganciával, amely mostanában a legjobb So-Ky-plakátok jellemzője. S bármily furcsálkodva nézi az olvasó ezeket átjelzőket ezekkel a jelzett szókkal, a siker titka mégis itt keresendő. Például abban, hogy a fegyveres erők napjára készített plakátterv nem átall a szokványos fegyveresek variációja helyett a pszichedélikusnak nevezett irányzat végletes szín- és formahatásaival, égővörös és elvadult zöld csíkozásával, meg fehér, hengeres alakzatokkal operálni, mert ezekből az égővörös és elvadult zöld■ csíkokból végül is vörös csillag, a hengerekből tiszta (és tiszta ügyet jelképező) fegyvercső válik, a három szín pedig együtt nemzeti trikolórrá lesz. So-Ky-ék eltalálták, hogy mi kell a politikai plakát mai megrendelőinek nálunk: modern pátosz és modern hatásosság. S ez akkor sem csökkenti érdemüket, ha tudjuk, hogy az egymást túllicitálni képtelen hatáskórus után napjainkban az egész világ reklámművészete a választékosság, az elegancia felé törekszik. Sőt növeli érdemüket, amely egyebek közt abban rejlik, hogy bátran, elfogódottság nélkül, agiitatív elszántsággal használják fel a legújabb stílusirányzatokat, a legújabb hatásokat, ést éppen az eleganciát, s jól teszik, ha ezt használják. Az egész magyar politikai plakátművészet jól teszi, ha ezt használja, s rosszul, ha avatag, ha negyvenéves, vagy akár húszéves a „modernsége”, jól teszi, ha elegánsan áll ki politizálni az utcára. Mostanában ugyanis már nem hiszszük, hogy elég, ha a jólétről, szocializmusról beszélő politikai szónoknak csak a szavai és érvei választékosak és a megjelenése az ellenkező. Sőt. RÓZSA GYULA