Népszabadság, 1972. december (30. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-17 / 297. szám

o I­ ua ml * MN­ —I ml Ul 3 & 1*z te :‚ út ¦ ο ♦ o­­¹ M o­ě n­ě N Ma Ul Z Heves vita Petőfiről Ezúton köszönöm meg azoknak a kedves olvasóknak a támogatását, akik hagyományos rovatom legutóbbi cik­keiben a megújhodás jeleit vélték fel­fedezni, különösen pedig a tapintatos stílussal gyakorolt szókimondás páros erényével ruházták fel. Sajnos méltat­lanul, mert a felfrissítés műveletét tá­vollétemben mások végezték el, akik­nek ugyancsak k­öszönettel tartozom. Visszatérve a vasárnapi melléklet nyolcadik oldalára, úgy érzem maga­mat, mint az egyszeri világutazó, akit több éves vándorlás után gyönyörű pályákkal örvendeztettek meg, s a jól­nevelt társaság még gratulál is neki. A jogi gyakorlatban előfordul, hogy valakit in absentia, vagyis távollétében elítélnek. Azt azonban remélni sem mertem, hogy valakit a kritikai életben távollétében dicséretben részesítsenek. Hálás vagyok a sorsnak ezért a párat­lan tapasztalatért, még akkor is, ha Ta­más Istvánnak, a rovat folyamatosságát biztosító kollégámnak itt a nyilvános­ság előtt vissza kell szolgáltatni a mél­tatlanul elnyert szép szavakat. Boldizsár Iván vendégszereplése e ha­sábokon a megtiszteltetés mellett zavar­ba ejtett. Ki látott még olyat, hogy egy sztár vállal fel egy szerényebb szerepet? Éppen fordítva szokott lenni, a távollevő lehetőséget ad a lappangó tehetségek hirtelen feltűnésére. A világ rendje a mai napon helyreáll: visszatérünk a szokásos gyakorlathoz, a megszokott kritikus ír, a közönség véleménye megoszlik, a megbíráltak méltatlankodnak. Lássunk tehát a következő feladathoz. * — Szerinted milyen riporter Berek Kati? — Szerintem Berek Kati kitűnő szí­nésznő. — És milyen riporter? — Riporternek is igen kiváló. — Lásd a Keressük Petőfit. — Igen, olyasmit csinált, amit senki más. — Nevezetesen? — Bemutatta Petőfit, ahogy a mai ember tudatában él. Nem a népet hívta a színházba, hanem maga ment el hoz­zájuk. Petőfit szavalt a lakodalomban, a szőlőben, a vasgyárban. — Ezerkilencszáznegyvenhatban ez érdekes kísérletnek számított volna. Népnevelő színház, falujárás, ismeret­­terjesztés a termelés színhelyén, ki­menni a nép közé, satöbbi. Csináltuk is. Ez egy neofita felújítása az idejét­múlt módszernek. Más idők járnak az­óta. A feladat változatlan, de új mó­don kell megközelíteni. — Kérdés. Engem elbűvölt, amikor például a dolgozó embereket saját kör­nyezetükben kérdezte meg Petőfiről. — Nem kérdezte meg, hanem kérdez­te ki. Túlságosan általános, túlságosan iskolás kérdéseket tett fel. Mint pél­dául: „Mit tud Petőfi Sándorról?” „Ma­ga szereti Petőfi Sándort?” „Ismeri ezt a nevet, hogy Petőfi Sándor?” — Látszólag megbotránkoztató alá­­szállás a népbe. De az eredmény szen­tesíti az eszközt. Ne feledkezzünk el, hogy milyen őszinte és meglepő vála­szokat is kapott. „Én nem szeretem Pe­tőfi Sándort, mert túl romantikus, túl gyerekes, nem elég komoly.” Vagy: „Nem az én gondolataimmal foglalko­zik.” — Vagy: „Petőfi Sándor a ma­gyar irodalom strébere.” — Ez meg­lepetés, váratlan felfedezés. — A gyermekded telkeknek. Negatív választ csak a kamerák előtt zavarba jövő néhány riportalany adott, plusz az egyetemisták eredetieskedő egyné­­melyike. — Ez részletkérdés. A fontos az, hogy Berek Kati túllépett a sznobéria hatá­rain és volt bátorsága megmutatni azt, hogyan él Petőfi a nép körében ma. A plebejus, a népnek élő és alkotó Pető­fit mutatta meg, a jelen emlékezeté­ben. — Némi arisztokratizmussal és vul­­garizálással. — Vegyük sorra a könnyen cáfolha­tó állításokat. Tehát arisztokratikus? — Ügy van. Először is túl sok a sza­valat, modorosan tagolt előadásban, hogy az egyszerű emberek is megért­sék... Másodszor: saját maguk produ­kálása az ügy szolgálata fölé nő. — Tiltakozom. Ez már inszinuáció. Nem lehet hangos pátosszal szavalni az okosan kiválasztott emberek szűk kö­rében. Berek Kati versmondása a hely­zethez illően stilizált volt. Intim, mégis erőteljes. Családias, mégis egy néptri­­bun hangja. — Máshonnan közelítve: túl általá­nos és iskolás — nem akarom azt mon­dani, hogy lekezelő — kérdésekkel ope­rált. — Például? — Ilyesmik: „Miről szól ez a vers?” „Gyerekek, kérdezem tőletek: ki az, aki igazárt, mélyen szereti Petőfi Sándort?” „Min szokott gondolkozni, amikor egye­dül van?” — Megbocsáss, ez modor és nem népközelség. — Ezzel szemben állnak a műsor vi­tathatatlan pozitívumai. Olyan remek jelenetek, mint a szőlőben kapáló asz­­szonyok, akiket arról faggatott a mű­vésznő, hogy milyen tehetett a szerel­mes Petőfi, s milyen éle voltak ők, sze­relmesként. Vagy amikor azt kérdezte egy parasztasszonytól, hogy mi az vers. Ez az egyszerű kérdés hirtelenjében olyan súlyossá vált, mint az atomfizika valamelyik bonyolult képlete. Remek kérdések és remek portrék sorát láttuk, ha volt szemünk a nézéshez. — Különösen az volt érdekes, amikor a János vitézből, ahol az „igazság győ­zedelmeskedik”, átugrottak a mába és Berek Kati megkérdezte: „Itt maguknál a MÁVAUT-nál érvényesül-e mindég az igazság?” Mi volt ez, ha nem aka­ratlanul előállított paródia? — Hát az utolsó rész dédikéje Pilis­ről, aki szeretett olvasni, de öregko­rára „megunta”, mégis a művésznő segít­ségével megható módon rekonstruálta a „küszöbön guggoló Sára nénit”? — Ez valóban remeklés volt. Egyút­tal ráirányította a figyelmet az egyéb­ként remekül fényképezett riport szer­kesztésbeli fogyatékosságaira. A kedves bölcs nénike egyik túlságosan is noszo­gató kérdésre, hogy mondjon már va­lamit Petőfiről, nagyon okosan azt fe­lelte, hogy „hát aztal össze kéne szed­ni”. Valamivel nagyobb összeszedettség a riportsorozatnak sem ártott volna. — Engedelmeddel folytatom a remek­lések felsorolását. A Zöld Marci be­tyártörténetét előadó bácsi és unokája, az őcsényi bálozók forgataga ... — Ott sem beszélgetett az emberek­kel, hanem inkább faggatózott. Nem rájuk figyelt, hanem okította őket. — Nem értünk egyet, de megkérde­zem: jobb volna, ha ez a kivételes am­bíciójú színésznő begubózna a színházi szerepeibe és nem próbálna kitörni a művészet hagyományos keretei közül? — Ez az első nekem szegzett kérdés, ami megadásra késztet. De csak felté­telesen. Ugyanezt jobban, korszerűb­ben, főleg pedig természetesebben, ha lehetne. — Jómagam kevés ilyen televíziós adásnak kerültem hatalmába. Varázsa volt. Bizonyíték ez a parázs vita is. Mi­kor tudtunk televíziós műsorról ilyen jót veszekedni? — Elismerem. De még egy konkrét kifogást hozok fel ellene. Miért kell vulgarizálni Petőfit, mintegy „vonalasí­­tani” őt, 1972-ben? — Ilyesmiről szó sem volt. Éppen a géniusz előtt tisztelgő közvélemény okos felzaklatása vol­t a cél: vajon társadal­munk minden rétegében méltó módon sáfárkodunk-e a nagy előd örökségé­vel. — Leveszem kalapomat a szándék előtt. Eközben azonban olyasmit ta­pasztaltam, hogy a „munkás hazaszere­tet” idézésekor csőgyári jeleneteket ve­títettek. Pedig a költő nem a munká­sokra gondolt kimondottan. Nála a munkás szó jelző volt, a tevőleges, a cselekvő értelmű melléknév változata. A tettekben megnyilvánuló hazaszere­tetet hirdette. — Kétségtelen. De ez egy kitűnő so­rozat lényegében igaz, formálisan eset­leg kifogásolható megoldása. Szerintem a riporter Berek Kati, a rendező Zol­­nay Pál és a szerkesztő Bihari Sándor remekeltek ezzel a műsorral. — Majdnem megfogták az isten lá­bát, így mondanám inkább, a majd­­nemre téve a hangsúlyt. Más szóval: egy remek ötletű riportsorozat piszkozatát kaptuk. — Sokkal többet annál. Petőfit mai emberek arcáról visszatükrözve. * Mindezt egy társaságban hallottam hosszú útról hazatérve. Hol ide, hol oda húzott a szívem a vita során. Pedig láttam a műsor mind a négy folytatását JOVÁNOVICS MIKLÓS MEGLEPETÉS AZ ÜNNEPRE Gyarapszanak a jelek, hogy mind több kiadó- és terjesztővállalat, egyéb intéz­mény veszi komolyan művelődéspoliti­kánknak azt az egyik igen fontos alap­­elvét, hogy a kultúra nem árucikk. Van­nak bizonyos feladatok, amelyeknek — hogy nyersen fogalmazzunk — „kerül, amibe kerül”, meg kell felelni; vannak alkalmak, amelyek nem tűrik az anya­gias méricskélést. (Amely méricskélések, más helyzetekben és alkalmakkor a mű­velődésügy területén is roppant fonto­sak lehetnek!) Amikor adni kell, tekin­tet nélkül a befektetésre. Jó példája ennek a Szépirodalmi Könyvkiadó új Petőfi-kötete. Az olvasók hitetlenkedve fordítják meg a borítólapot, hogy megkeressék az árjelzést. Ez a könyv ugyanis, rápillantva, kiál­lításánál fogva és a mostani forgalmi ér­tékek szerint „érzésre” is megér vagy százötven forintot. S harmincba kerül. Az ár fölé van írva: A 150. évforduló­ra megjelenő kiadás ára. Impozáns kiállítású kötet, magában foglalja Petőfi valamennyi költeményét, szép nyomással, bibliapapíron. A tipog­ráfiáját Lengyel Lajos tervezte; a cím­lapjához Escher Károly Petőfi-arcmását használták fel; a kötethez Borsos Miklós készített illusztrációkat. Az ünnepi alkalomnak nem ez az egyetlen Petőfi-kiadványa — más kia­dók is jelentettek s jelentetnek meg Pe­­tőfi-műveket, s a költő életművéről szó­ló munkákat, életrajzokat, tanulmányo­kat —, de mindenesetre ez az egyik leg­kedvesebb meglepetés. Olyan könyv, amely a családi könyvtárak éke lehet. A Szépirodalmi Könyvkiadót dicsér­jük érte: a maga eszközeivel a legmél­tóbb módon járul hozzá a jubileum megünnepléséhez. Petőfi emlékének, szellemének ébren tartásához. (T) A POLITIKA ELEGANCIÁJA !­ M­agyarországon ma sokkal jobbak a politikai plakátok, mint a keres­kedelmiek — és ez akkor is dicsérniva­­ló, ha tudjuk, hogy kereskedelmi, ipari plakátjaink általában nem jók. De ír­hatom mindezt hasonlat nélkül is: Magyarországon ma egyszerűen jók a politikai plakátok. S írhatom más hasonlattal, mércéhez állítva: Magyarországon ma majdnem olyan jók a politikai plakátok, mint a politikai plakátok Magyarországon 1945 után, mint a politikai plakátok Ma­gyarországon 1918—19-ben, mint a poli­tikai plakátok ma Európában. Amiből látnivaló, hogy minden oka megvan a mai magyar politikai plakátnak arra, hogy jó legyen. Hiszen ez természetes őseiből, közeli elődeiből és nemzetközi­­környezetéből következően. Őszintén szólva azzal akartam folytatni a dicsé­rettel kezdett gondolatsort magam is, hogy milyen nagy szó ez nálunk, hogy hiszen az ötvenes évek elején, meg a sematizmus bélyege, meg a rossz ha­gyományok — de nem folytattam. Mert ha az első forradalmak korszakában Bíró Mihály, Uitz, Berény szabta meg a mércét, amire szeretünk hivatkozni, ha a földosztást, az újjáépítést, a Magyar Kommunista Pártot Konecsni György tette művészettörténetté, ahogy emle­getjük, úgyszólván kötelessége a mai politikai plakátnak is jónak lenni. Persze, hogy emlékszem — gyerek­fejjel láttam, felnőtteknél jobban em­lékszem — az ötvenes évek elejének egyetlen plakátmunkására, aki felgyűrt ingben, és optimistán csinált mindent, jegyzett békekölcsönt, szavazott a nép­frontra, és harcolt a háborús uszítók el­len, — csak éppen nem vagyok hajlan­dó viszonyítási alapnak tekinteni, csak éppen nem tudok meghatódni azon, hogy elmúlt. Még akkor sem, ha mostanában mindinkább fészkelődik bennem a gya­nú, hogy a magyar politikai plakát se­matizmusostul, fregolimunkásostul sem volt sokkal rosszabb az utóbbi negyed­században az európai átlagnál. Az idei kasseli Documenta politikaiplakát-be­mutatóján a biztonság és a káröröm kedvéért háromszor is végignéztem azt az automata vetítőgép prezentálta átte­kintést, amely a nyugatnémet szociálde­mokrata párt 26 éves plakáttörténetét vetítette falra, és szívből irigyelni csak az automata vetítő-előadó gépet volt módomban. Mert egyébként nagyjából ugyanazok a stíluskorszakok követték egymást a nyugatnémet falakon, mint nálunk: a harmincas évek plakátstílu­sának óvatos újrafelfedezése, később re­mekműveket termő másodvirágzása, még később, 1949—1950 táján lassú, fá­radó hanyatlása. Még a változás is ha­sonló irányú: az ötvenes évek legelején — a honi műbarátok nem fogják ne­kem elhinni — ez a konstruktivizmus nagyon ismerős módon fordult valami részletezőbb, agyonmagyarázott agitá­­cióba. A feltárt ingű munkás persze ott kevésbé volt öntudatos, de ugyanazt csinálta: építőállványokon állt, tetterő­vel volt teli, elfoglaltan serénykedett a társadalomért, éppen csak annyi ideje maradt, hogy egy pillanatra felnézve, optimistán a jövőbe tekintsen. S ké­sőbb, ahogy olvadt a hidegháború, úgy tűnt el ott is — akárcsak nálunk — a görcsösen sokat beszélő stílussal egye­temben. E­­rre a méltatásra egyébként Sós László és Kemény Éva kiállítása ad alkalmat, amely kiállítást nyilván­valóan azért rendeztek, hogy értékel­hessük a mai politikai plakátot. Jól vá­lasztottak: a So-Ky szignatúráról is­mert grafikuspár bemutatója a Nemzeti Galériában, So-Ky-ék utóbbi évtized­ben készített munkái okai is annak, ha azt írjuk, hogy Magyarországon mg jók a politikai plakátok. Persze, nem mindig olyan jók, mint a So-Ky-éké, ők a politikai plakátot ké­szítők körében is a legjobbak közé tar­toznak. S ők sem csak olyan kitűnő műveket készítenek, mint ez az ötven válogatott kompozíció. Sőt, még itt a Galéria dísztermében is érződik némi elfogódottság, némi (ki tudná eldönteni) megbízói vagy grafikusi óvatosság az Erre szavazzunk feliratú kompozíción, amelynek békegondolata hatásosabb lett volna, ha nem ragaszkodnak a bé­ke obuigát kék színéhez, meg a lakás­­építési program falragaszán, amely óvatosan tanácstalankodik a tiszta, ha­tározott konstruktivitás és a „festői” kötetlenség között. Mert bármilyen jók is politikai plakátjaink, előfordul azért, hogy az agitáló falragasz meghatódik és megmerevedik saját nagy jelentőségű mondanivalójától, s ez a szellemi me­revség — nem a kiállításról, nem a ki­állítókról beszélek — merev, őskori­nak ható ál-Bauhaus-stílusban, olykor naturalizmusban jut kifejezésre, a tar­talom és forma egységének pompás bi­zonyítékaként. Én ezek helyett So-Ky-ék Harmadik , ötéves terv­plakátjára szavaznék, amely, emlékszem, az elsők között, bát­ran és nagyon meggyőzően használta az op art eszközeit a magyar politikai agitációban, vagy arra az új Lenin­­tervükre, amelyen egy agresszív, dia­­gonális „ötven éve erőnk forrása az egység” felirat, meg egy nagyon ele­gáns üres háttér és egy hatásosan „ki­keményített'’ Lenin-fotó egyezteti a di­namikát a komolysággal, a szecessziótól örökölt harsányságot a korszerűség hi­giénikus érzésével. Azzal az izgága ünnepélyességgel, di­namikus tartózkodással, tapintatlan eleganciával, amely mostanában a leg­jobb So-Ky-plakátok jellemzője. S bár­mily furcsálkodva nézi az olvasó ezeket átjelzőket ezekkel a jelzett szókkal, a siker titka mégis itt keresendő. Például abban, hogy a fegyveres erők napjára készített plakátterv nem átall a szokvá­nyos fegyveresek variációja helyett a pszichedélikusnak nevezett irányzat vég­letes szín- és formahatásaival, égővörös és elvadult zöld csíkozásával, meg fe­hér, hengeres alakzatokkal operálni, mert ezekből az égővörös és elvadult zöld■ csíkokból végül is vörös csillag, a hengerekből tiszta (és tiszta ügyet jel­képező) fegyvercső válik, a három szín pedig együtt nemzeti trikolórrá lesz. So-Ky-ék eltalálták, hogy mi kell a politikai plakát mai megrendelőinek nálunk: modern pátosz és modern ha­tásosság. S ez akkor sem csökkenti ér­demüket, ha tudjuk, hogy az egymást túllicitálni képtelen hatáskórus után napjainkban az egész világ reklám­művészete a választékosság, az elegan­cia felé törekszik. Sőt növeli érdemü­ket, amely egyebek közt abban rejlik, hogy bátran, elfogódottság nélkül, agii­tatív elszántsággal használják fel a leg­újabb stílusirányzatokat, a legújabb hatásokat, ést éppen az eleganciát, s jól te­­szik, ha ezt használják. Az egész magyar politikai plakátművészet jól te­szi, ha ezt használja, s rosszul, ha ava­­tag, ha negyvenéves, vagy akár húsz­éves a „modernsége”, jól teszi, ha ele­gánsan áll ki politizálni az utcára. Mostanában ugyanis már nem hisz­­szük, hogy elég, ha a jólétről, szocializ­musról beszélő politikai szónoknak csak a szavai és érvei választékosak és a megjelenése az ellenkező. Sőt. RÓZSA GYULA

Next