Népszabadság, 1972. december (30. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
1972. december 21. vasárnap NÉPSZABADSÁG SZÁZÖTVENEDIK ÉVFORDULÓJÁRA Nehéz volt Petőfire fölesküdni. Megnehezítették főleg az esküdtetők, a gyöngéd vagy erőszakos féltékenységükkel, a kizárólagosságukkal, a követelményeikkel és e követelmények következményeivel. Jelszó: Petőfi — hangzott el idestova negyven éve. És mennyi kellett hozzá, hogy aki e jelszót kiadta, Petőfit is a hígabb magyarok közé utalja, még ki sem tört a háború. Lobogónk: Petőfi — visszhangozta a jelszót másfél évtized múlva művészeti életünknek egyik irányítója, ráütve a pecsétet irodalmunknak egyik (eufemisztikusan szólva) sajátságos korszakára. Nemcsak fölesküdni rá — nehéz volt beszélni is Petőfiről, legalábbis úgy beszélni, ahogy más nagy költőkről szoktunk, Shakespeare-ről vagy Aranyról, Baudelaire-ről vagy Babitsról például: rögtön abba a gyanúba keveredtünk, hogy nem vagyunk jó hazafiak, vagy nem tudjuk osztani Petőfi radikális nézeteit. Igaz, van még egy magyar költő, akit gyanúsítgató, túlbuzgó hívei tabuvá, védett területté igyekeztek elkeríteni: Ady. De a Petőfivel takarózó követelményeknek hivatalosabb hatalom szerzett érvényt, és az ő ürügyén könnyebben találkozott felszínes forradalmiság és mélységes konzervativizmus. Mind múlt időben az igék. Holott persze Petőfi alakja körül ma sem némult el — gondolom, nem is fog soha — a kizárólagosság követelménye, sem a nemes féltékenység, még a rosszhiszeműbb, a gyanúba fogó sem. De azért ma már nem kötelező Petőfit követni a költészetben, még csak nem is divat. Mikor, ha nem most, lehetne róla, ahogy költőkről szoktunk, nem elfogulatlanul — mert ha költészetről van szó, mit ér az elfogulatlanság? —, de megilletődöttség és feszesség nélkül, természetesen beszélni? Ami ugyancsak nem könnyű. Hiszen mi másra lett volna jó a kertelés, fenntartás, halogatás, mint visszatartani, kiszellőztetni a belőlem is felgőzölgő ünnepélyességet, mondhatnám úgy is: a meghatottságot, hogy egyáltalában beszélhetek róla? Mert hát magyar költőnek nehéz nem fölesküdni Petőfire. Van-e közöttünk — értve ezen a többes számon legalább három nemzedéket —, aki először nem benne és rajta keresztül érzékelte magát a költészetet? Én a forradalmat is benne és rajta át ismertem meg- amikor először olvastam verseit, éppen forradalom zajlott le körülöttem, a városban, az országban — úgy értettem meg, hogy őt vetítettem ki rá. De azért nekem persze a Petőfi-versek forradalma volt a nagyobb, az igazibb. Még amikor az avantgarde-hoz csatlakoztam — vagy véltem csatlakozni —, akkor is azt hittem, az ő forradalmát folytatom. Hogy így lehet folytatni. Hogy lehet folytatni. Mindez magától értetődő. De szokatlanabb tapasztalataim is voltak Petőfivel. Tiszta költészet. Mennyit emlegettük valaha! Egy ideje — már jó ideje — ez a modern szópárosítás leginkább Petőfiről jut eszembe. Igaz, nem közvetlenül ugyanabban a jelentésében, amelynek végleg Valéry szerzett érvényt. A tisztaságot inkább úgy értve, ahogy Jókai írta nem titkolt nosztalgiával Petőfi költészetéről, amelyben „egymással küzdő ellentétes eszmék nem alkudtak meg egymással, hogy a későbbi korban annyira kedvelt tört színek keverékét megadják”. Igen, a Petőfi költészete tisztaságának ez az első jelentése: az alla príma festés gyönyörűsége, keveretlen fölrakása. De én a szó szoros értelmében vett poésie pure első élményét is Petőfinek köszönhettem, jó néhány évvel azelőtt, hogy Valéry és Brémond abbé a fogalom tisztázásáért vitatkozott. Első elemibe jártam, amikor Az Alföldet olvastam, és addig sohasem hallottam olyan szavakat, mint gulya, kútyém, vályú, királydinnye, szamárkenyér, és még sohasem voltam az Alföldön. Talán éppen ezért kerültem az értelemtől független emelkedettségnek olyan kék-arany-smaragd révületébe, ahová Valéry Ifjú Párkája, sőt Shelley Felhője sem tudott később elragadni. Két évre rá az Akasszátok fel a királyokat, persze sokkal érthetőbb volt már. Körülöttem, amint említettem, egyébről sem beszéltek, habár különböző indulattal, csak a forradalomról — akasztófáról is esett szó. Királyt is láthattam — fölemeltek a levegőbe, hogy el ne mulasszam —, lovon, palástban, koronával, kezében kard, négyfelé lóbálta. De mit tudtam én, ki volt Lamberg? a vers intonációja — „Lamberg szívében kés, Latour nyakán” — úgy működött, mint mágikus ráolvasás, bevezetője volt megint csak az ésszel követhetetlen, közvetlen körülményekhez alig kapcsolódó, forradalmi elragadtatásnak. Azt mondtam az előbb, hogy Petőfit vetítettem a kinti forradalomra? Mondhatnám úgy is, hogy a proletárdiktatúrát — körülöttem akkoriban kommünnek nevezték — emeltem be Petőfi költészetébe, vagyis ebbe az én elragadtatott forradalmamba, ezért nem fogtak rajta eszméletemben a rászórt rágalmak, sem a jóval későbbi, józanabb szemlélődések. Ez a királyakasztó vers nekem valamilyen előkelő, játékosan ünnepélyes lángolás volt, valódi versalkimia, melynek titokzatos tüzéből tiszta arany szállt fel. És ezt a gyerekkorban föltündöklő versmágiát, ezt a fölemelő elragadtatást, amelynél tisztábbat később sem ismertem meg a világköltészetben, lerontsa-e, lerontotta-e, vagyis devalválja netalán a fölismerés, hogy Petőfit olyan könnyen meg lehet érteni, hogy ő csakugyan hirdet valamit költészetében, és hogy amit hirdet, olyan egyszerű, és olyan nehezen megvalósítható — szóval mindaz, amit az elmúlt évtizedekben hitelrontó agresszivitással Petőfi realizmusának neveztek? Dehogy. Ellenkezőleg. Ha túl az első, tájékozatlanul naiv elragadtatáson, túl később egyethes értelemben vett, legmagasabb alkalmi költészet alkalmi összefüggéseinek túltájékozott nyilvántartásán, majd a Petőfit inkább jó ürügyül forgató, tipológiai, politikai, esztétikai ellentétek változóan korszerű vitáin és gyorsan avuló állásfoglalásain, és túl azon az éretlen csodálaton, amelybe némi elnézés, sőt nemritkán lenézés vegyül, ha érett fejjel és érzékeléssel olvassuk, végül csak be kell látnunk, hogy mindezek a reáliák, mindaz, ami Petőfiben érthető, ésszel követhető, mindaz, ami adat és anyag — mintegy feltétele e költészet páratlan tisztaságának. Hogy ennek a tisztaságnak feltétele a tisztázás, amely nem hagy kétséget afelől, honnan bocsátották röppályára ezt a költészetet, mielőtt sikerült túljutnia a föld vonzási körén. Hogy nem hagyott hátra rendezetlen számlát, fedezetlen vállalást, piszkos adósságot.* (És aki ezeket a kifejezéseket méltatlannak vélne Petőfi „sas lelkéhez”, gondoljon ne csak híres kamatszámítási hasonlatára Shakespeare-rel kapcsolatban, de vemnéinek jó néhány kereskedelmi szóképére, sőt Arany idevonatkozó versutalásaira is — úgy látszik, a pénzgazdálkodás még olyan ihletően friss jelenség volt akkoriban, mint Angliában Shakespeare és Donne idején.) * Hogy minden új ráolvasásakor új szépségelvre találunk benne, és hogy a régiek mindig új fényben mutatkoznak — ilyesmit fölösleges említeni. De új meg új értelmezést, rejtett jelentést, közvetett mondanivalót — mint Aranynál, századszor is! — nemigen fogunk már fölfedezni benne. Petőfi költészetének nincs — ahogy mondani szoktuk — mögöttes területe. Csak fölöttes. Ahol már nem érvényesül a tartalom, a közvetlen jelentés nehézségi ereje.* Félreértések elkerülése végett, vagyis gyöngébbek, pontosabban a rosszhiszeműek és gyanúsítók kedvéért, ezt senki sem gondolhatja úgy, hogy a Petőfi-versek tartalmát lehet semmibe venni, vagy elnéző mosollyal tekinteni. Hogy is mondta Illyés harminchat évvel ezelőtt? „Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek "szépségét" élvezi és elzárkózik a bennük rejlő parancstól.” Kivételesen tiszta lelkiismeretű tiszta költészet a Petőfié — befogadni sem lehet másképp, csak tiszta lelkiismerettel. Petőfi becsületesen játszik — ki merne leülni vele hamisan játszani? Persze megtették ezt is, elég sokan, közöttük nem is akármilyenek, például Jókai, a fegyvertárs, a hajdani jó barát, aki szerint Petőfi szobra, a haladásnak egyéb dicsőséges tüneményei között azt is láthatja — Jókai részéről is idézőjelben (isten tudja, melyik államférfi szavait ismételve) —, hogy „van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király, s az Magyarországé”. Persze mindabból, amit a korról hallottam és olvastam, nagyon is el tudom képzelni, hogy „népei” még Ferenc Jóskát is szerették. De ez sem érv az Akasszátok fel a királyokat ellen, még Petőfi halála után negyvenkét évvel sem, kivált az összes művei nagy bevezető tanulmányának a végén. (A Havas-féle kiadásban.) Nem csoda hát, ha ugyanennek a tanulmánynak a kezdetén nemcsak olyan találóan, de olyan indokolt nosztalgiával is beszélt az egymással küzdő és egymással meg nem alkuvó eszmék keveretlen színeiről Petőfi költészetében. * Tudta-e, milyen kockázatos módszert választott, hogy amikor a maga tiszta költészetét a számlák rendezésének, a reáliák tisztázásának előfeltételéhez szabta, milyen szokatlan súlyokkal terhelte versrakétáit? A legnyíltabb és legtudatosabb költő sem köti a világ orrára minden elképzelését önnön költészetéről. De nem hiszem, hogy a Petőfi nyolc évének, és különösen az 1844 és 1849 közé eső hat évének bámulatos termékenysége öntudatlan áradás volt: kíváncsi készülődést, vidám kísérletezést, megfeszített, nyugtalan munkát, szinte lázas kalapálást érezni ki az egymás mellé sorakoztatott darabokból. A Levél Arany Jánoshoz hexaméterei mindenesetre eléggé pontosan és tudatosan példázzák a repülés folyamatát.* Hányszor sikerült? Van annyi tökéletesen nagy verse, mint Keatsnek (aki tudvalévően ugyan-* csak huszonhat éves korában halt meg), és több, mint Goethének ugyanebben a korban. Egy pillanatig sem hittem soha, hogy verseinek ez az érettsége valamiféle biológiai rendeltetés volt, vagyis, hogy éppen ennyire futotta. Ellenkezőleg, amit véghezvitt, csak a tündöklő ifjúkori költészet volt, a megalkuvás és maradiság nélküli, bölcs és egészséges öregkor ígérete. És persze mégis azt hiszem, hogy meg kellett halnia Nem mintha feltétlenül szükségesnek tartanám, hogy a költő életével fedezze a líráját. X. aszketikus lemondást prédikáló verseit nem tartom kevesebbre, amiért X. mellesleg céltudatos és ügyes üzletember. Y. feneketlen (költői) kétségbeesése mit sem veszít esztétikai értékéből azzal, hogy Y.ból derűs öregúr lett. Nem vállalkoznék rá logikusan indokolni azt a szilárd meggyőződésemet, hogy Petőfi halála utólagosan is hozzátartozott az ő tiszta költészetének feltételeihez, a számlák rendezésének kockázatos módszeréhez. És mégsem és mindezzel együtt sem tudom Petőfi életét, sorsát kettétörtnek, tragikusnak látni. Ellenkezőleg. Útja, indulásától napjainkig, valójában szakadatlan diadalmenet. Az egyetlen magyar költő volt, akit nem bírt le a fátum. Az egyetlen példa (magyarul), hogy megalkuvás, lemondás, hiány, torzulás, betegség, átok, pokoljárás nélkül is van legnagyobb költészet. Akadnak, akik még ma is tudnak értetlen bírálóiról. De hát volt-e egyetlen érdemleges ellenfele, mint Adynak és József Attilának, mint Babitsnak és Kosztolányinak, mint mindnyájunknak? Az övéi elsüllyedt, még példázatként sem említhető, jelentéktelen figurák. És mit számítanak a megtagadói, a hamis prófétái, a fogadatlan prókátorai és fogdmegei? Széchenyi vallotta fiának — és annál hitelesebben, hogy őrültségében —, Ady ősének, Vörösmarty volt a Keresztelő Jánosa, Illyés az egyházalapító apostola. Kinek jutott még ilyesmi osztályrészül? Azt mondják, a legfiatalabbaknak nem sokat jelent Petőfi. Nem hiszem, hogy így van — talán csak nem divat kérkedni vele. De ha így van — hát aztán. Ha egyszer majd nekik is elkerülhetetlenül érinteniük kell bizonyos dolgokat — meglátják, hogy csak a hangszerelésük lehet új, az alaphangot megadta Petőfi. (Mint ahogy Petőfiről is voltaképpen fölösleges Illyés után beszélni — de hallgatni sem lehet róla.)# Forradalmi költészet, a forradalom költészete — ilyesmiket szoktak mondani róla. Kevés. Meg sok is, illetve sokszor hallottuk, fölöslegesen is. Petőfi költészete maga is forradalom. Annyiban is, hogy szinte mindegy, mennyi ideig tart, és mi lesz a kimenetele, azokat a bizonyos dolgokat olyan véglegességgel tudta kimondani, hogy ez a kimondás akkor is érvényes, ha megpróbálják visszavonni. (Mint Jókai a bevezetőjében.) És ha mi már engednénk a negyvennyolcból — hajaj, de mennyire! —, nem lehet, mert Petőfinek már nem volt módjában engedni belőle. Ez a véglegesség előre is szól, az időben, helyettünk is. Ami annyit jelent, hogy a fölmentésünkre? Azt azért nem. De ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk éppen megszövegezni, akár mosolyoghatunk is magunkban. Petőfi megmondta. VAS ISTVÁN: A TISZTA KÖLTÉSZET JEGYZETEK PETŐFIRŐL való munkában összefogva, felemelt fővel állhatnak a szellem ajkairól ma is felénk hangzó ítéletet: „Szégyen reá, ki lomhán vesztegel, dicsőség arra, aki dolgozik!” Mi, a törvényhozó hatalom letéteményesei, vagyunk elsősorban hivatva ebben példát szolgáltatni, s nem hódolhatunk méltóbban Petőfi szellemének, mint ha erős elhatározással minden törekvésünk arra irányozzuk, hogy a magyar törvényhozás terme ne a nemzetsorvasztó izgalmak kohója, hanem a nemzetfenntartó munka műhelye legyen. (Élénk tetszés.) CSERTI JÓZSEF: Éljen Petőfi szelleme! Éljen a magyar népköztársaság! (Éljenzés a szélső~baloldalon. Nagy zaj a jobb- és baloldalon és a középen.) KARAFIÁTH JENŐ: Ünneprontó! (Nagy zaj. Felkiáltások a jobboldalon: Szégyen! Gyalázat!) GR. RÁDAY GEDEON: Nem járja! (Folytonos nagy zaj a jobboldalon és a középen.) GR. SZÉCHENYI VIKTOR: Szégyellje magát! Hogy lehet az ilyen embert megtűrni? Pusztulnia kell innen az ilyen embernek. B. PODMANICZKY ENDRE: Disznó! (Folytonos nagy zaj.) ECKHARDT TIBOR: Ünneprontó! GR. SZÉCHENYI VIKTOR: Komédiás! GR. RÁDAY GEDEON: Szégyellje magát! (Állandó nagy zaj.) CSERTI JÓZSEF:Igen? GR. RÁDAY GEDEON: Igen, szégyellje magát. (Elnök folytonosan csenget, felkiáltások jobbfelől és középen. Szégyen! Gyalázat!) GR. HOYOS MIKSA: Szégyellje magát! FARKAS ISTVÁN: Ne tagadják meg Petőfit! ELNÖK: (Folytonosan csenget). Csendet kérek, képviselő urak! FÁY GYULA: A mentelmi bizottsághoz vele! (Folytontartó nagy zaj jobbfelől és a középen.) ECKHARDT TIBOR: Meg kell fosztani a mandátumától! (Folytontartó nagy zaj a Ház minden oldalán. Elnök csenget.) KARAFIÁTH JENŐ: Károlyi Mihály,bérence! Miért nem hívja vissza Károlyit?! (Nagy zaj. Elnök folytonosan csenget.) GR. RÁDAY GEDEON: Kun Béla bérence ez! (Nagy zaj és élénk felkiáltások jobbfelől: Pfuj!Pfuj! Pfuj! Gazember!) FARKAS ISTVÁN: Megtagadják Petőfit! Most tagadták meg! (Zajos felkiáltások jobbfelől: Hallgasson! Üljön le! Szégyelljék magukat! Nagy zaj a Ház minden oldalán.) ELNÖK (csenget): Csendet kérek! (Felkiáltások jobbfelől: Halljuk az elnököt!) Csendet kérek, t. képviselő urak, a Ház minden oldalán! (Halljuk! Halljuk!) Petőfi szellemét azért idéztem a nemzetgyűlés színe elé, hogy az egységet sikerüljön ebben az országban megteremtenünk. Nagyon sajnálom, hogy éppen akkor, amikor ilyen irányban fáradoztam, egy képviselő most, amikor Magyarországnak királysága van, a népköztársaságot éltette ebben a teremben.Nagy zaj és felkiáltások jobbfelől és középen: Szégyen! Gyalázat!) Ezért a képviselő urat rendreutasítom. (Élénk helyeslés jobbfelől és középen . ..) ELNÖK (csenget): Kérem a jegyző urat, szíveskedjék hitelesítés céljából felolvasni a mai ülés jegyzőkönyvét. CSÍK JÓZSEF JEGYZŐ (olvassa az ülés jegyzőkönyvét). ELNÖK: Van valakinek észrevétele a jegyzőkönyv ellen? (Nincs!) Ha nincs, a jegyzőkönyvet hitelesítettnek jelentem ki. BESSENYEY ZÉNÓ: Éljen a magyar királyság! (Hosszan tartó éljenzés és taps jobbfelől és középen. Zaj a bal- és a szélsőbaloldalon.) ELNÖK: A 1. nemzetgyűlés tagjainak kellemes karácsonyi ünnepeket és boldogabb új esztendőt kívánva, az ülést bezárom. 19