Népszabadság, 1974. december (32. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-01 / 281. szám
11974. december 1., vasárnap N. l'SZABADSA . A Népszabadság tudósítói a napokban cikksorozatban számoltak be a tőkésországok gazdaságát felbolydító inflációs hullámról, az olaj, majd más nyersanyagok, különböző élelmiszerek árának ugrásszerű növekedéséről. Míg 1958—70 között a nyersanyagárak mindössze 8 százalékkal nőttek, 1978-ban árszintjük már majd a kétszerese, az idén pedig 2,8-szerese az 1908. évinek. Néhány évvel ezelőtt egy tonna kőolaj a tőkés világpiacon 17 dollárba került. Az idén a tonnánkénti ár meghaladta a 100 dollárt. Hasonló mértékben nőttek különféle vegyipari termékek árai is. Egy tonna foszforműtrágya például tavaly mintegy 170, i a, idén átlagosan több mint 500 dollárba került. Egyetlen esztendő alatt a marónátron ára csaknem a három- , szorosára, a papíré majdnem a kétszeresére nőtt. A cukor tonnánkénti ára a tőkés világpiacon néhány évvel ezelőtt 40, majd 70 dollár volt, most tonnánként 1500 (kilónként több mint másfél) dollárba kerül. A termelői árak növekedése a tőkésországokban alaposan felhajtotta a fogyasztói árakat is. A régebbi évek 4,8 százalékos fogyasztóiár-növekedését most általában 10 százalék feletti évi infláció váltotta fel. A világn.ilaMig Kihísai Népgazdaságunk sajátos helyzete miatt sokféleképpen kötődik a világgazdasághoz, mindenekelőtt a szocialista országokhoz. Ha kisebb mértékben, de — politikai és gazdasági okokból — kereskedünk a tőkésországokkal is, s ezen keresztül természetesen ránk is hatnak a tőkés világgazdaságban végbemenő változások. Ennek ellenére termelői áraink az idén lényegében stabilak maradtak, a fogyasztói árszínvonal emelkedése pedig — a fűtőanyagok és benzin árának szeptember elsejei növekedését is beleszámítva — nem haladja meg a tervezett 2 százalékot. Igaz, egyes cikkek olykor hiányoztak vagy eltűntek, de sem az üzletek választéka, sem a városok közvilágítása vagy a lakások, közintézmények fűtése nem tér el a megszokottól. Sok jel mutatja, hogy közvéleményünk, bár tud róla, hogy mi történik a tőkés világgazdaságban, azt kevésbé ismeri, milyen hatással van mindez a mi gazdálkodásunkra, s még szűkebb az a kör, amely már a teendőket latolgatja, azt vizsgálja, mit kell tennünk a bennünket érő kedvezőtlen világpiaci hatások csökkentésére, ellensúlyozására. Hogy a hatások nem súlyosabbak, abban két tényezőnek van meghatározó szerepe. Elsőként említendő a szocialista tulajdonviszonyokra épülő tervgazdaság, amelynek megvannak az eszközei a népgazdaság tervszerű, arányos fejlesztésére, a külső hatások alapvető ellensúlyozására. Ennek tudható be gazdaságunk idei dinamikus fejlődése is. Az ipar, a mezőgazdaság idei termelésének értéke meghaladja a tervezettet, a nemzeti jövedelem — belső árakon számolva — a tervezett 5,5 —6 százalék helyett várhatóan mintegy 7 százalékkal növekszik. A másik tényező, hogy külkereskedelmünknek mintegy kétharmadát a szocialista országokkal bonyolítjuk le, onnan szerezzük be a különféle nyersanyagok oroszlánrészét. (Nyersolajból például a hazai 2 millió tonnás termelés kiegészítésére 5,7 millió tonnát importálunk az idén a Szovjetunióból, s csak mintegy 900 000 tonnát vásárolunk a tőkés országokból.) Tervgazdálkodásunk a szocia-lista országokkal való együttmű- I ködésre támaszkodva, megtöri a tőkés világválság hullámainak erejét. E hullámok országunkban nem okoztak sem inflációt, sem munkanélküliséget, népgazdaságunk fejlődik, népünk életszínvonala emelkedik. A tőkés gazdaság megrázkódtatásainak hatásait azonban nem tudjuk teljesen kivédeni. A nyersanyagok, az energia fő beszerzési forrásai a szocialista országok, ők azonban nem tudják teljes mértékben kielégíteni igényeinket. Már csak emiatt is a tőkés áruforgalmunk összetétele olyan, hogy az importárak növekedése meghaladja exportáraink emelkedését. Az ezt tükröző cserearányok az idén mintegy 13—14 százalékkal romlottak, ennyivel több magyar árut kellett exportálnunk a tavalyival azonos volumenű tőkés importáru ellenében. A cserearányok romlása a nemzeti jövedelem mintegy 4 százalékának megfelelő veszteséget okozott. S mert a belső felhasználás a termeléshez hasonlóan meghaladja a tervezettet, számottevően többet használunk fel, mint amennyi belső forrásból rendelkezésre áll. Az előrejelzések szerint a tőkés piacokon jövőre, ha nem is az idei mértékben, tovább romlanak számunkra a cserearányok. Mindez még inkább felszínre hozta a gazdaságunkban meglevő szerkezeti, hatékonysági, egyensúlyi problémákat. Ezek megoldása a kialakult helyzettől függetlenül napirenden volt és van, de következetesebb megoldásuk most még sürgetőbb. IfjMcrit inrghtfr.t'kiéwi E helyzet a gazdasági fejlődés sok kérdésének újszerű megközelítését követeli meg. A valóságos árak figyelembevételével újra kell értékelni a népgazdasági ágak, s különböző termékek gazdaságosságát is, s ennek megfelelően, aholszükséges, módosítani kell a fejlesztési ütemet, a termelési struktúrát. Nem rögtönzésekre, hanem a bekövetkezett és várható változások alapos felismerésére épülő tervekre, s azok nem kapkodó, hanem átgondolt, következetes végrehajtására van szükség. És még egyre: ésszerű takarékosságra a gazdálkodás minden területén. A takarékosság a gazdálkodásnak mindig érvényes követelménye. Különösen az a szocializmusban, amely véget vet a tőkés gazdaság anarchiájának, hadat üzen a parazita fogyasztásnak, s ahol a takarékosság össznépi ügygyé válhat. A mostani helyzetben még inkább azzá kell válnia. A szükségletek nőnek, s mi a jövőben is azt akarjuk, hogy a szocializmus építése egyet jelentsen az életszínvonal emelkedésével. A fogyasztás növekedése azonban tartósan nem alapozható külső forrásokra. Nekünk kell az alapjait létrehoznunk, méghozzá jobb, termelékenyebb munkával. Országunk nem bővelkedik az anyagokban. A termelés, a fogyasztás növekedése pedig növeli az anyagigényt. Nem mindegy azonban, hogy milyen mértékben, milyen anyagokból, s az sem közömbös, hogy a drága anyagból mit készítünk és mi megy veszendőbe. A fogyasztói árak viszonylagos stabilitásának megőrzése növekvő terheket ró az állami költségvetésre. A költségvetés fő bevételi forrását adó vállalati jövedelmek növelésével és a költségvetés forintjainak meggondolt felhasználásával kell mindezt ellensúlyozni. Nagy fejlesztési terveink vannak, s miként eddig is fontos volt, most még fontosabb, hogy ne a pazarlás, hanem a célszerű takarékosság jellemezze a beruházásokat, és hogy a termelő beruházások mielőbb elkészülve, elkezdjék visszafizetni a népgazdaság, a dolgozó nép áldozatait. Kevés a munkaerő, s a munkaidő nem kis része mégis veszendőbe megy, vagy nem elég hatékony munkán fecsérlődik el. Ezen is gyorsabban kell változtatnunk. Sokoldalú, komplex feladat tehát a takarékosság, s ennek megfelelően minden területre kiterjedő országos és helyi intézkedések kidolgozását, végrehajtását követeli meg. A teljesség igénye nélkül hadd utaljunk a teendők néhány legfontosabb területére. Az incritikül gazdálkodni kell Kezdjük talán a legkézenfekvőbbel, az energiatakarékossággal. Ez az önmagában is igen komplex feladat népgazdasági szinten mindenekelőtt a termelési szerkezetnek a X. kongresszuson elhatározottak szellemében való átalakítását teszi szükségessé. Az ipari termelés minden egyszázalékos növekedése ma mintegy 1,1 százalékkal több villamos energia felhasználóval jár. A távlati tervek szerint ez az arány 1,2—1,3 százalékra módosul. A felhasználás akár csak egyszázalékos csökkentése is tetemes megtakarítással jár, hiszen a villamos energia egyetlen százaléka már most is 350—400 millió forintot, mintegy ■ ezer lakás létesítési költségének megfelelő összeget jelent. Ismejretes, hogy az egyes iparágak energiaigénye eltérő. A műszervagy a gyógyszeripar energiaigénye például köztudottan alacsony. Az energiafelhasználás nagyságát az eddiginél jobban figyelembe kell venni az ipar szerkezetének alakításában. Az energiatakarékosság másik, központi intézkedéseket is igénylő területe az energiagazdálkodás. A különböző energiafajták legracionálisabb hasznosítása, s evégett a felhasználható energiafajták központi ki- j jelölése csakúgy idetartozik, mint a hasznosítási hatásfok növelése, a tüzelőberendezések modernizá- s lása, vagy az energiatovábbító vezetékek karbantartása, a hálózati veszteségek csökkentése. A legutóbbi időben például a kívánatosnál gyorsabban nőtt a tüzelőolaj-fogyasztás. Van, ahol ez technológiai szükségesség, de igen , sok helyen más energiafajtával népgazdaságilag gazdaságosabban helyettesíthető lenne. Célszerű lenne megvizsgálni ezért, hogy a termelésben, a közintézményekben levő fűtőberendezések hol állíthatók át más energiahordo-zókra, hol helyettesíthetők esetleg távfűtéssel. A gázvezetékek közelében levő mezőgazdasági szárító- berendezéseket például hasznos lehet gáztüzelésre átállítani. Az energiafelhasználás sok te rületen a választott technológia függvénye. A cementiparban pél-dául a száraz eljárással működő kemencékben feleannyi energia- ■ val állítanak elő egy tonna ce- t mentet, mint a nedves eljárásúak- . ban. A timföldgyártásban a folyamatos feltárásra való áttérés haj tására a legutóbbi 15 évben mint- jegy a harmadára csökkent a fajlagos hőfogyasztás. Hasonló lehe- tőségek hasznosítása különösen az energiaigényes ágazatokban, például a kohászatban, az építőanyag-iparban, egyes vegyipari folyamatokban ugyancsak nagy megtakarítást eredményezhet. Az Energiagazdálkodási Intézet nemrég átfogó javaslatot készített mintegy 900 ezer tonna kő-olaj megtakarítására. Szerepel eb-ben a hőszolgáltatás fokozottabb , összekapcsolása villamosenergia- termeléssel, az ipari fáradt gőz, hulladékhő hasznosítása, vagy a kis fűtőértékű vagy alacsony nyomású, illetve kisebb mennyiségben előforduló földgáz-előfordulások kitermelése. Igaz, a javaslatok valóra váltása beruházást kíván, figyelembe véve azonban a mai nyersolajárakat, s azt, hogy az így létesített kisebb erőművek fajlagos beruházási igénye a nagyoknál kedvezőbb, s az itt nyert energia olcsóbb, a beruházás igen kifizetődő, gyorsan megtérül. Az Orosházi Üveggyárban például hőhasznosító kazánokkal megoldották a gyár fűtését, egyúttal három megawatt villamos energia termelőkapacitást hoztak létre, s jórészt hulladék energiával elégítik ki a gyár sűrítenie veteti igényét is. A Nyugatmagyarországi Fagazdasági Kombinát szombathelyi üzemében most elhamvasztják az óránként keletkező másfél tonnányi fűrészport és három mázsányi fahulladékot. Megfelelő berendezéssel ebből 17 millió forint beruházás révén óránként 9 tonna gőzt lehetne termelni, és évenként3 ezer tonna fűtőolajat lehet megtakarítani. De az energiatakarékosság gyakrran nem is pénz, hanem csupán figyelem, gondosság kérdése. A szigeteletlen vagy rosszul szigetelt I vezetékek, a gondatlan tárolás, a terhelés nélkül futó gépek vagy I a felesleges világítás, ha esetenként nem is számottevő, de népes gazdasági méretekben ugyancsak sok energiát pocsékol el. KéviZebb anyagból tölti aérmék Az energiatakarékossággal hasonló feladatokat vet fel, de ennél is szélesebb területet érint az anyagtakarékosság. Jelentőségét aláhúzza, hogy egy százalék anyagmegtakarítás csak az iparban 2,8 milliárd forinttal csökkentené a népgazdaság — jórészt a tőkés fizetési mérleg — terheit. Itt is a népgazdasági és a gyártmánystruktúra változását említem első helyen. Iparpolitikánk hazai adottságainknak megfelelően, már eddig is a kevésbé anyagigényes és több kvalifikált munkát hasznosító iparágak, termékek fejlesztését állította az első helyre. Az adott helyzetben még indokoltabb a feldolgozóipar fejlesztési céljainak ilyetén meghatározása. A termelési költségeknek a kohászatban például mintegy 70 százaléka az anyagköltség, ugyanez az arány a műszeriparban 50, a híradástechnikai iparban 53 százalék. A mostani nyersanyagárak még inkább szükségessé teszik, hogy a drága anyagból minél magasabb feldolgozottsági fokú készterméket gyártsunk. Az acél, az alumínium sokkal nagyobb haszonnal értékesíthető feldolgozott formában, mint például tömbként. De igaz ez a követelmény például a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban is. Az anyagtakarékosság azonban nemcsak iparpolitikai döntésekkel, struktúraátalakító intézkedésekkel realizálható. Nincs olyan vállalat, amely ne tudna százezreket megtakarítani az anyagok ésszerűbb felhasználásával, növelve saját nyereségét, s vele az állam bevételeit is. Az anyagkihozatal növelésének a lehetőségeit csakúgy mindenütt számba kell tehát venni, mint például a hulladékok csökkentésének módozatait. A vegyiparban például a legutóbbi években számottevően csökkentették az egy tonna kénsav előállításához szükséges kén mennyiségét, vagy növelték a kőolajból kinyerhető fehéráru arányát. Kénfekciaüzemekben, cipőgyárakban a szabási technológia módosításával ugyanannyi anyagból több készárut hoznak ki. Rengeteg a kihasználatlan tartalék a fémek forgácsolás nélküli megmunkálásában, a precíziós öntés, a sajtolás elterjesztésében. Az automatizálás, a műszerezettség növelése ugyancsak csökkentheti az anyagfelhasználást. A Beloiannisz-gyárban például az egyik szocialista brigád javaslatára évenként(!)—150 ezer forint értékű anyagot takarítanak meg csupán azzal, hogy automatikusan záró szeleppel elejét vették a veszteségnek. Az állattenyésztésben az elhullási veszteség (tavaly a szarvasmarha-állomány 4 százaléka, a sertésállomány egyötöde hullott el) munka, takarmány és más befektetések elvesztését jelenti. A géptervezésnél s az építőiparban is a takarékos méretezés, a konstrukciók könnyítése csökkenthetné a nyersvas- és acéligényt. Korszerű anyaggazdálkodás elképzelhetetlen szigorú anyagnormák, s a felhasználás következetes ellenőrzése vagy például a selejtokok elemzése nélkül. E tekintetben is sok a teendő. Értékes lehetőségeket rejt magában a melléktermékek újrafeldolgozása, a hulladékok hasznosítása, a vegyszerek regenerálása. A mai árakon olyan hasznosítás is kifizetődő lehet, amely régebben számba sem jöhetett A Kőbányád Gyógyszergyárban a kongresszusi versenyben 10 millió forint értékű anyagot takarítanak meg az idén, például az egyszer már felhasznált oldószerek tisztításával, újbóli felhasználásával. A Budapesti Vegyiművek a régebben csatornákba engedett gázokból, savakból újra felhasználható vegyi anyagokat állít elő, s mindezzel 5,7 millió forintot takarít meg. Hasonló lehetőség másutt is akad. A vágóhidakon például a manapság veszendőbe menő vérből, csontból — igaz, beruházással — importot pótló, értékes takarmány készíthető. A papírt nálunk jóval kisebb arányban vásárolják vissza, mint sok, fában gazdag országban. A fém-, a fa-, a papír-, az üveg- s egyéb hulladékok elkülönített tárolása, szervezett összegyűjtése, feldolgozása fontos másodlagos anyagforrást nyithat meg. S az anyagtakarékosságnak vannak közvetett formái is. Ilyen a termékek tartósságának növelése, vagy gondos karbantartásuk, megóvásuk a korrózió és más, élettartamukat lerövidítő hatások ellen. Ez persze esetleg többletkiadással jár. Ez a többlet azonban legtöbbször az üzemeknél is, népgazdaságilag pedig szinte feltétlenül megtérül. Ésszerű takarékosságra van tehát szükség, nem olyanra, a amelyik csökkenti a termékek használhatóságát, élettartamát, ellenkezőleg, olyanra, amely a célszerű határok között növeli azt. Hankarre, beruházásnok Szándékosan az energia- és anyagtakarékosságról szóltunk most részletesen. Persze, a takarékosság követelménye ennél jóval szélesebb, lehetőségei számosabbak. A termelés területén maradva, magában foglalja például a különben is szűkösen rendelkezésre álló munkaerő ésszerű foglalkoztatását, a veszteségidők csökkentését. A Gazdaságkutató Intézet számítása szerint a lehetséges munkaidő mintegy egyötöde vész el hiányzások, gépállás, szervezetlenség, feleslegesen végzett munkák és a többi következtéiben. Ha e kieső időnek csak egy százalékát hasznos munkával töltenék, ez húszmillió munkaórával, tízezer dolgozó teljes évi munkaidejével lenne egyenértékű! E tartalék hasznosítását is segítheti a munka- és üzemszervezésről szóló KB-határozat következetes végrehajtása. Hatalmas értéket képviselnek a gépek, a berendezések, kihasználásuk mégis alacsonyabb a kívánatosnál. Sok helyütt még a drága, modern berendezéseket is csak egy műszakban használják, s akkor sem teljesen. S miközben a kapacitás intenzív kihasználása alacsony, gyakran ugyanott új kapacitásokat akarnak létesíteni. Maradva a beruházásoknál: országunk évenként több mint százmiilliárd forintot fordít rájuk. S a felesleges beruházásokról nem is szólva, a szükségeseknél is mennyi a pazarlás, a felesleges, csak fűtőanyagot pocsékoló légköbméter vagy a luxuskivitel. Az átlagos beruházási idő szinte mindenütt jóval meghaladja a műszakilag indokoltat. Pedig a beruházási idő egyszázalékos megtakarítása mintegy egymilliárd forinttal növelné a nemzeti jöveddelmet (nem is szólva arról, hogy az elhúzódás növeli a beruházási költségeket, s az új termék később rosszabbul értékesíthető.) Takarékosabban gazdálkodni azonban nemcsak a termelésben szükséges. Az adminisztráció, a felesleges reklám, a reprezentáció mind ide tartozik, s hosszasan sorolhatnánk még a takarékosság külön-külön is fontos, figyelmet érdemlő területeit, a termelő-, szállító-, forgalmazóvállalatok, az állami szervek, az intézmények, a lakosság megtakarítási lehetőségeit. Váljék társadalmi ! A lehetőségek valóra váltása jobban erre orientált tervezést, irányítást is kíván. A gazdálkodás feltételeinek a szigorítása, a világpiaci árakhoz közelítő termelési árak, az ottani változásokra érzékenyebb gazdálkodási környezet, az ösztönzés negatív (szigorító, kedvezményeket csökkentő) és pozitív (a nagyobb hatékonyságot elismerő, jutalmazó) formáinak alkalmazása csakúgy szükséges, mint a minisztériumi irányító és ellenőrző munka javítása, vagy az export-import engedélykérelmek körültekintőbb elbírálása, s ahol szükséges, az utasítás. Mint minden nagy, országos érdekű feladat, ez sem oldható meg másként, mint társadalmi összefogással, tömegmozgalommá váló népi kezdeményezésekkel. A pazarlás minden dolgozót károsít, a megtakarítás mindenki javát szolgálja, mindenkinek személyes érdeke, és mindenki tud is tenni érte. Olyan közhangulatra van szükség, amely nemcsak elítéli, hanem meg is akadályozza a pazarlást és tisztelettel övezi azokat, akik ötleteikkel, javaslataikkal, tetteikkel óvják és gyarapítják a nép vagyonát. Mindenekelőtt a pártszervezetek, a szakszervezetek, a KISZ- s szervezetek tehetnek sokat az ilyen közvélemény kialakításáért. Most, a jövő évi tervek készítésekor, a kongresszusi és felszabadulási verseny második szakasza céljainak kijelölésekor, különösen fontos gondot fordítani a takarékossági célok kimunkálására, mozgósítva értük a szocialista brigádokat, az újítókat, minden dolgozót. Elevenítsük fel arégebbi takarékossági kezdeményezések — őrjáratok, számlák és a többi — bevált módszereit, s gazdagítsuk a munkaverseny eszköztárát újabbakkal. Népgazdaságunk fejlődését, népünk jólétének további emelését szolgálhatja a takarékosság tömegmozgalommá válása. Érdemes segíteni kibontakozását. Földes István a takarékosukban 3