Népszabadság, 1975. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-19 / 16. szám
Vasárnapi melléklet A nők és a társadalom Az önálló kereső foglalkozást vállaló nők száma és aránya világszerte növekszik. A világ munkásságának egyharmada nő. Ez a társadalmi haladás egyik törvényszerűsége. Hazánkban a lakosságnak valamivel több mint a fele nő, s a munkaképes korúak 67 százaléka — a keresők 46 százaléka — lány, illetve asszony. S tegyük hozzá, hogy a több mint kétmillió kereső nő közül majd minden második anya. E néhány adat önmagában is tükrözi a „második nem” társadalmi súlyát, jelentőségét országunk fejlődésében. Nélkülük ma már elképzelhetetlen lenne a népgazdaság számára szükséges anyagi javak előteremtése; cselekvő támogatásuk nélkül egyetlen nagy horderejű társadalmi problémát sem tudnánk megoldani. De hogyan tükröződik az egyenjogúság megvalósulásának folyamata a nők társadalmi helyzetében? Az egyenjogúság Az egyenjogúság központi kérdése a munkához való jog, azaz a gazdasági függetlenség megteremtése. Hogyan valósult meg nálunk a nők kedvezőnek ítélt magas arányú foglalkoztatottsága? 1949-ben a keresők 29, 1974-ben már csaknem 44 százaléka volt nő, s közülük 37 százalék dolgozott az iparban, jóllehet ágazatonként különböző arányban. A legtöbb lányt és asszonyt az iparon kívül ma is a mezőgazdaság foglalkoztatja, 21 százalékukat. Az óriási társadalmi változást az jelzi, hogy 1949- ben még 55 százalékos volt ez az arány. A nők foglalkoztatottságának harmadik fő területe a kulturális, egészségügyi és szociális szolgáltatás ágazata ugyancsak 21, majd a kereskedelem 12 százalékos aránnyal. Ez a folyamat nemcsak rendkívül gyors létszámnövekedéssel járt, hanem a foglalkoztatási szerkezet bizonyos változásával, az elfoglalható munkakörök skálájának szélesedésével is; a magas kvalifikációt igénylő életpályák is megnyíltak a nők előtt. Mindezek vitathatatlan tények, amelyeket az sem kisebbít, hogy a foglalkoztatottsági arány, a regionális körzetek gazdasági fejlettségétől függően, eltérő. Ezért a községek egy részében még van női munkaerő-tartalék. Jelenleg mintegy hatszázezer a munkaképes korú, úgynevezett háztartásbeli nők száma, ám közülük nem mindegyik kíván elhelyezkedni. Nem mindegy az egyenjogúság tényleges megvalósulása szempontjából, hogy hol és milyen körülmények között vállalnak tömegesen munkát a nők. A női foglalkoztatottság elsősorban olyan munkaterületeken valósult meg, amelyek az alacsonyabb társadalmi megbecsülés, kisebb kereset, illetve jövedelem lehetősége miatt nem vonzzák a férfiakat. Ez egyaránt érvényes a fizikai és a szellemi foglalkozási fő csoportokra. Ezt bizonyítja például, hogy a nehéziparban — a híradás- és vákuumtechnika kivételével — kisebb a munkásnők aránya, mint az összes foglalkoztatottak között; a könnyűipar úgynevezett női ágazataiban éppen fordított a helyzet. A legszemléletesebben ezt a textilruházati iparnál lehet megfigyelni,, ahol a dolgozók 82 százaléka nő. Az újonnan kialakuló ágazatok (híradástechnika, műszeripar stb.) közül azokban találunk elsősorban nőket, amelyek kevéssé kvalifikált vagy szakképzetlen munkaerőt foglalkoztatnak. De a technikai haladás, a tömeggyártás, a szalagszerű termelés olyan területeken is megnövelte a szakképzetlen, betanított munka iránti keresletet, mint a gépipar, a vegyipar, az építőanyagipar és így tovább. Ilyen dolgozókra — főként objektív okok miatt — elsősorban a nők köréből számíthatnak. A foglalkoztatottsági struktúra másik jellegzetessége ugyanis a szakmunkásnők rendkívül csekély aránya általában, s viszonylag kis aránya még a főleg nőket foglalkoztató ágazatokban is; a textiliparban mintegy 66, a híradás- és vákuumtechnikában 13 százalék körüli a szakmunkásnők aránya az ott dolgozó szakmunkások között. A szakmunkásnők aránya csak lassan növekszik: az iparban ma hozzávetőleg 18 százalékkal több szakmunkásnő dolgozik, mint tíz évvel ezelőtt. Az egyszerű betanítást igénylő és a segédmunkát a minisztériumi iparban többségében nők végzik. Hasonló a tendencia a szellemi foglalkozásúaknál is. Figyelemre méltó és alapvetően pozitív jelenség, hogy az utóbbi tíz-tizenkét esztendőben a férfiakénál gyorsabban növekedett a szellemi foglalkozású nők száma és aránya. A KSH adata szerint 1960 és 1970 között 39 százalékkal nőtt a szellemi foglalkozású férfiak száma és 90 százalékkal a nőké. E kedvező fejlődésen belül azonban kevésbé örvendetes, hogy a nők nagy többsége egészségügyi szakalkalmazotti, irodai, s az amúgy is elnőiesedett oktatási pályára lépett. Továbbá, hogy leginkább beosztott munkakörökben dolgoznak, s — bár az 1970-es nőpolitikai határozatok óta e tekintetben is van előrelépés — még mindig nagyon kevesen töltenek be felelős vezető tisztséget. A minisztériumok, a főhatóságok vezetőinek csak mintegy 8 százaléka, a gazdasági vezetőknek pedig mindössze 5 százaléka nő. Ennek okai igen összetettek. Nem vitás, hogy nagy szerepe van ebben sok előítéletnek, konzervatív szemléletnek, vagyis a szubjektív okoknak, valamint a nők hátrányos helyzetét ténylegesen előidéző objektív körülményeknek s elsősorban családi szerepükkel összefüggő problémáknak. Az „újratermelés" A nők foglalkoztatottságának megvalósulása kétségtelenül pozitív tény önmaguk s a társadalom egésze szempontjából egyaránt. Nem ilyen egyérrelmű azonban ennek módja-hogyanja. Ez utóbbiban alapvetően két körülmény játszott közre: a gazdasági szerkezet alakulása és a nők általános iskolai és szakképzettségének nem kielégítő volta, illetve hiánya. A nők elhelyezkedését, pontosabban ennek módját, s a foglalkozás, az ágazat megválasztását alapvetően általános és szakmai műveltségük, felkészültségük szabja meg. Ezért ennek a kérdésnek külömnos jelentősége van az egyenjogúság tényleges megvalósulásában. Annál is inkább, mert éppen ezen a ponton termelődnek újjá leginkább társadalmi szinten is az egyenlőtlenségek. A nők iskoláztatásában, általános műveltségének emelésében kiemelkedő eredményeket értünk el: a kereső nők mintegy 67 százaléka minimálisan általános vagy annál magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik. S miközben a felsőfokú végzettségű férfiak száma 1949-hez képest csaknem megháromszorozódott, a nőké több mint hétszeresére fokozódott. Középiskolai tanulmányokat is több lány és asszony folytat, mint férfi. Utóbbiak inkább a szakmai jellegű képzést választják. A probléma a nők szakmai képzésének elmaradottságában van. A nők képzése, szakképzettségi orientációja döntően a hagyományos mederben történik. Vagyis a lány szakmunkástanulók zömét ma is a kereskedelemben, a ruházati, a textil-, a vendéglátó-, a papíriparban, a bőr- és szőrmeiparban, a vegyes és a szolgáltatóiparban képzik — ráadásul több szakmában a fiúkénál nagyobb arányban. Azokban a szakmákban tehát, amelyekben már amúgy is többségében nők dolgoznak. Ez a tendencia azt jelzi, hogy a szakmunkásnők aránya a későbbi években is elsősorban a „hagyományos” ágazatokban javul, s — tekintettel viszonylag alacsony arányukra a szakmunkástanulók és szakközépiskolások soraiban — továbbra is a nők tömegeiből lesz betanított, illetve segédmunkás. A középfokú oktatás általános képe azt mutatja, hogy a lányok, az asszonyok a kevésbé kvalifikált, kisebb társadalmi elismerésben részesülő szellemi munkakörök betöltésére pályáznak, illetve ide irányítja őket az oktatás mechanizmusa. S jelentkezik e tendencia — a férfi és a női foglalkozások szétválása — a felsőfokú képzésben is, bár itt viszonylag a legkisebbek a különbségek. A nők magas aránya a tanárképző főiskolákon a pedagóguspálya sok problémát okozó elnőiesedésének folytatódását ígéri a jövőre nézve is. A múlthoz képest jelentősen előretörtek a lányok az orvostudományi egyetemeken és a tudományegyetemeknek különösen a jogi karán. A nőknek a gazdaságirányításban való csekély részvételének állandósulásához vezethet kis arányuk a műszaki egyetemeken. Az egyenjogúság valódi érvényesülésének vitathatatlan feltétele az egyen- közéleti tevékenység... A nőknek a társadalomban betöltött szerepéhez tartozik közéleti tevékenységük, a különböző társadalmi és tömegszervezetekben való részvételük is. . Anélkül, hogy ennek e cikk terjedelmét ugyancsak meghaladó részleteibe bocsátkoznánk, azt mondhatjuk, itt is érvényesül az eddig elmondottakból következő, azokkal összefüggő tendencia. Nevezetesen az, hogy tömegesen a nők az egyes szervezetek alacsonyabb, illetve a döntéshozatal szempontjából kevésbé jelentős szintjein vesznek részt (szakszervezeti műhelybizottságok, népfront, tanácstagok). E kérdés megítélésénél azonban nem lehet elvonatkoztatni a nőkre háruló, s elsősorban a családban betöltött szerepükkel összefüggő terhektől. Ezek, jól tudjuk, nemcsak közéleti tevékenységüket gátolják, de hátráltatják ma még a tehetséges lányok, asszonyok érvényesülését szakmájukban, választott hivatásukban is. Mindezeket együtt kell tehát figyelembe vennünk, mérlegre tennünk, amikor összevetjük a nők számát és arányát a társadalomban betöltött tényleges szerepükkel. Az egyenjogúság megvalósulása sokoldalúbb és hosszabb folyamat, mint ezt 30 évvel ezelőtt hittük, gondoltuk. A három évtized alatt megtett út eredményei mégis nagy horderejűek, történelmi jelentőségűek a nők tömegeinek felemelkedése szempontjából is. S éppen ez az egyenjogúság kiteljesedésének legfőbb záloga. TERÉNYI ÉVA 1975. január 19. A TARTALOMBÓL: Én meg az Anyó A játékszabályokat meg kell tartani! Miért a szocialista brigádok? Thiery Árpád elbeszélése Boldizsár Iván írása Bajcsy-Zsilinszky Endréről A „dolgozó bomba" kockázatai Fiatalok: A Riteczek igazsága lőség megvalósítása a bérezésben is. Az eddigiekből már kitűnt, hogy nem egyszerűen elhatározás kérdése ez, hanem hosszabb folyamat, amelynek során létrejönnek ennek objektív feltételei is. Közülük a legfontosabbról, a képzettség megszerzéséről részletesen szóltunk. Az objektív feltételek elismerése és hangsúlyozása azonban nem jelentheti a nők rovására helyenként még fennálló, átlagosan mintegy 10—15 százalékos bérkülönbségek mindenáron való megmagyarázását és igazolását. 1970 óta a kormány szigorú intézkedéseket hozott a még fennálló és indokolatlan béregyenlőtlenségek mielőbbi korrekciójára. Ezek, s különösen az 1973 évi központi béremelések nyomán a helyzet nagymértékben javult. A még meglevő különbségek mindenáron való igazolásának veszélye azonban megvan, vannak ilyen nézetek. Képviselőik arra hivatkoznak, hogy a nők főként olyan fizikai vagy szellemi munkát végeznek, amely kisebb vagy semmilyen szakképzettséget nem igényel; hogy kisebb az arányuk az önálló döntést követelő beosztásokban; továbbá, hogy általában a férfiakénál kevesebb évet töltöttek el a munkában, és viszonylag kicsi a részarányuk a fizikailag nehéz és az egészségre ártalmas munkahelyeken. Nincs mód e helyütt egyenként és részleteiben kitérni erre az érvelésre. Egy bizonyos: így és általában ez semmiképpen sem igaz, s a meglevő bérkülönbségek indokoltságát vagy indokolatlanságát kizárólag konkrétan, minden egyes esetben külön, és valamenynyi körülményt mérlegre téve lehet csak megállapítani. Ezt pedig a munkahelyi vezetőknek kellmegtenniük. Más lapra tartozik, hogy helyenként a béregyenlőtlenségek összefüggnek az ágazatok közötti bizonyos béraránytalanságokkal. Változtatni ezen a lehetőségek szerint a kormány gondja volt eddig, s lesz ezután is. Ez azonban nem szolgálhat ürügyül egyetlen gazdasági vezetőnek sem a probléma elodázására. o NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET