Népszabadság, 1975. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-01 / 152. szám
1975. július 1., kedd AZ ORSZÁGOS VÁLASZTÁSI ELNÖKSÉG KÖZLEMÉNYE Az országgyűlési képviselők pótválasztásáról Az országgyűlési képviselők 1975. június 15-én tartott általános választásán három országgyűlési választókerületben a jelöltek nem kapták meg a törvényben előírt szavazattöbbséget. A pótválasztásokat — az Országos Választási Elnökség döntése alapján — június 29-én tartották meg. A pótválasztások a törvény előírásainak megfelelően folytak le. Az érintett választókerületekben a névjegyzékbe felvett 58 218 választópolgár közül 55 916 (96,0 százalék) járult az urnákhoz. Mindhárom országgyűlési választókerületben megválasztották a képviselőket. GYŐR-SOPRON MEGYE 1. Pál József 18 865 88,6 16 575 55,5 0,8 Gyürüsi Antal 43,7 SOMOGY MEGYE 11. Simon Ernőné 20 471 99,8 20 190 56,9 5,0 Noé Imréné 38,1 SZOLNOK MEGYE 10. Szendrei Gábor 18 882 99,4 18 626 72,6 0,7 Horváth György 26,7 c . . M lg S'M A je- A je‚‚ löltek- jöltek n £ £ n aj G« re ellen «aj 15 Név 05 ^ leadott 36E S k tű ‚ S szavazatok » r. ca ‚ oflaj •, « i ca -ca a N G N O N N N '(ja ^JC1/1 Us' ^02t/1 PORTUGÁLIA Cunhal a Republica hamisítványáról PIDE-ügynökök szöktek meg egy börtönből Nagygyűlést tartott szombat este Lisszabon központjában a Portugál Kommunista Párt. A több mint 15 000 főnyi tömeg előtt felszólalt Alvaro Cunhal, a párt főtitkára. Beszédében hangoztatta, hogy a Portugál Kommunista Párt több mint 100 000 tagja minden erővel szembeszáll a külső és belső reakció heves támadásaival. — A forradalmi folyamat — mondotta a főtitkár — ebben a döntő pillanatban megköveteli a demokratikus pártok együttműködését, mind a kormánykoalícióban, mind pedig a tömegek akcióinak megszervezésében, az 1974. április 25-e óta elért vívmányok védelme és megszilárdítása érdekében. Cunhal beszédében határozottan visszautasította a reakció legújabb antikommunista rágalmait. Beszélt a Portugál Szocialista Párt lapja, a Republica körül kibontakozott válságról is. Rámutatott arra, hogy némelyek „a Republica esetét a szabadság felszámolásaként akarják feltüntetni”. „Valójában olyan konfliktusról van szó, amelyben a munkások nem a sajtószabadság ellen, hanem a sajtószabadságért küzdenek”. Határozottan visszautasította azokat a vádakat, hogy a Portugál Kommunista Párt ellenőrzése alá akarja vonni a portugál sajtót. A PKP főtitkára elmondotta, hogy pártja törvényes lépéseket tesz a Republica vezetősége ellen, mert a lap az elmúlt héten — mint ismeretes — egy állítólag Moszkvából származó, valójában kiagyalt „titkos” dokumentumot hozott nyilvánosságra. „Ez az okmány — hangsúlyozta Cunhal — pontról pontra hamisítvány. A Republica — mondotta — régi antifasiszta hagyományokkal rendelkezik, de most a szabadság nevében rágalmakat agyal ki.” A Lisszabontól hatvan kilométerre levő Alcoentre börtönéből vasárnap megszökött nyolcvannyolc fegyenc. Ebben a börtönben őrzik az 1974 áprilisában megdöntött fasiszta rezsim hírhedt politikai rendőrsége, a PIDE-DGS letartóztatott tagjait. A fegyencek műanyag kötelekből és a börtöncellák ágyairól leszerelt vasrudakból készített létrákon ereszkedtek le a fegyintézet ablakaiból, és hágták át az épületet körülvevő falakat. Tizenkilenc fegyencet néhány órával később el is fogtak, a többi még menekülőben van. Országszerte megszigorították a közutak ellenőrzését, átfésülték a börtön környékén levő erdőségeket, s különösen szigorú igazoltatást vezettek be a határ menti térségekben. A portugál rádió éberségre szólította fel a lakosságot. A szökés körülményeinek tisztázására vizsgálat indult. Az alcoentrei börtönben mintegy 1200 volt PIDE-DGS-ügynököt őriznek, akiket a portugál forradalom győzelme után a népellenes elemek közül elsőként tartóztattak le. (MTI) A balszárny képviselői kiléptek az Olasz Kereszténydemokrata Párt vezetőségéből Kiléptek az Olasz Kereszténydemokrata Párt vezetőségéből a balszárny képviselői, akik hevesen vitatják Fanfani főtitkár politikáját. Szerintük ez a politika a június 15-i súlyos választási vereség fő okozója volt, és ezért Fanfani, valamint a vezetőség lemondását követelik. • A balszárny úgy ítéli meg, hogy a kereszténydemokrata pártnak gyökeres megújhodásra van szüksége mind a vezetést, mind a politikai irányvonalat s a módszereket illetően. A párt csak így szerezheti vissza a választók bizalmát, amely erősen megrendült. Kilépésükkel ezt a gyökeres felülvizsgálatot szeretnék kikényszeríteni. A kilépést a 40 tagú pártvezetőségnek a balszárnyhoz tartozó hat tagja levélben hozta a főtitkár tudomására. Ez a fejlemény elindítója lehet annak a folyamatnak, amely a vezető olasz kormánypárt belső viszonyai átrendeződését eredményezheti. A választási vereség hatására a párt rendkívül nehéz helyzetbe kerül. A választás másnapján javaslatot tett partnereinek a négyes balközép kormány visszaállítására. Ezt a javaslatot a republikánusok és a szociáldemokraták elfogadták, de a szocialista párt (amelynek támogatása nélkül a balközép-koalíció nem életképes) elutasította. Az MSZP csak akkor hajlandó viszszatérni a kormányba, ha a kereszténydemokrata párt előbb gyökeres irányváltoztatást hajt végre politikájában. Fanfani főtitkár a szocialisták elutasító válasza után kijelentette: nincs más megoldás, mint őszre összehívni a párt kongresszusát. (MTI) NÉPSZABADSÁG Pélsúval és szefifffőzéssel A pártmunka mozgalmi jellegéről vitatkoztunk a főváros egyik kerületének néhány párttitkárával s valaki nem is titkolt nosztalgiával idézte fel a felszabadulás utáni első éveket. — Emlékezzünk csak — mondta —, milyen elevenség volt akkor a pártházakban, a párthelyiségekben! Az ajtó mindenki előtt tárva-nyitva állt, nem volt a napnak olyan időszaka, hogy ne jöttek volna az elvtársak csapatostul. Vitatkoztunk, politizáltunk, sokszor éjfél felé mentünk csak haza. Íróasztal — ha volt egy-kettő, akták csak a legszükségesebbek. Akkor valóban az emberek között dolgoztunk ... És ma? A pártház bejáratánál a portás megkérdezi, hová megy. Az előszobákban titkárnők, dossziék, jelentések, akták tömege. A körzetekben is csak akkor nyitják ki a párthelyiség ajtaját, ha éppen taggyűlés van. Odavonzani embereket egy kötetlen beszélgetésre, lemondani az esti tévéműsorról egy izgalmas politikai vitáért, ez ma szinte ismeretlen. Mondanunk sem kell, hogy ezek a szavak vitára, ellenkezésre ingerelték a társaság tagjait. Anakronisztikusnak tartották az összehasonlítást. Mert természetes, hogy egészen más élet, munka folyt a párthelyiségekben, a pártházakban, amikor a hatalomamért kellett harcolni és azért, hogy mindenütt tekintélye, befolyása, szava legyen a pártnak. Emberről emberre menő küzdelem volt ez, a felismertetése, a megértetése annak, hogy a kommunisták a dolgozó ember érdekéért küzdenek, amikor beleszólást követelnek a gyár irányításába s a közéletbe. Akkor nem az volt a kommunisták feladata, hogy elemzéseket készítsenek termelési, gyártási folyamatokról, szociográfiai felméréseket a dolgozók helyzetéről. Minden, a termelésre, a dolgozók életére vonatkozó tény, összefüggés azonnal agitációs érvvé vált, szinte egyik percről a másikra kellett válaszolni az osztályellenség támadásaira, a koalíciós partnerek érveire. A harci készültség feszült hónapjai, évei voltak ezek. Nem nélkülözhettünk egyetlen kommunistát sem, nem hagyhattunk magunknak időt se a pihenésre, se a magánügyeinkre. Sr lilám utalással, de szóval is De hát mindez annyira nyilvánvaló, miért kell ennyi szót vesztegetni rá? — kérdezhetnék. Azért, mert van tanulni-, megszívlelnivalónk azokból az időkből a mára is. És tulajdonképpen ezzel a gondolattal folytatódott a vita az említett beszélgetésen is, amikor az egyik alapszervezeti titkár azt állította, hogy ma nem annyira a szavakra van szükség, mert a legjobb agitációs érv a kommunista személyes helytállása, példamutatása. S most ővele vitatkoztak, mondván: annyi igaz, hogy minden szónál szebben beszél a tett — valaki még a latin közmondást is idézte: „a szó megindít, a példa vonz” —, de ha csak erre hagyatkozik a kommunista, fél eredményt ér el. S azt is hozzátették többen is, hogy a pártmunka mozgalmi jellegét éppen itt, ebben kellene erősíteni, mert korántsem használjuk ki az agitáció lehetőségeit. Valaki így fogalmazott: ahhoz képest, amit a harminc év alatt elértünk, sokkal lelkesebbeknek, büszkébbeknek kellene lennünk, és nem engedni, hogy természetesnek, magától értetődőnek tessék az emberek előtt az, amiért évtizedeken át oly sokat küszködtünk ... Agitáció, emberről emberre menő meggyőzés — ahogyan azt annak idején mondtuk —: nem elavult módszerek ezek? Egyesek előszeretettel vetik ellen, hogy ma már semmi szükség a házi agitációra, hogy volt idő, amikor lyukat beszéltünk az emberek hasába, jelszavakat szajkóztunk. És hozzáteszik: isten mentsen, hogy visszahozzuk ezeket a módszereket. Túl azon, hogy ez csak az ötvenes évek elején volt jellemző a kommunista agitációra, felvetődik a kérdés: az agitáció ilyen vagy olyan okból történő mellőzése helyett nem inkább annak mai, korszerű módszereit kellene megtalálnunk? A kommunisták munkájának középpontjában mindig is az ember állott — az agitációról mondott szavak konklúziójaként vonták le ezt a már említett beszélgetés részvevői. S a vita itt egyetlen megjegyzéssel ismét a forrpontra jutott. — Most pedig sokszor ügycentrikusak vagyunk — állította egy pártbizottsági titkár, elnézést kérve a stilárisan rosszul hangzó kifejezésért. — Mert — folytatta — sorra készítünk elő pártbizottsági napirendeket, azaz ügyeket vizsgálunk, a termelés ügyét, a beruházások ügyét, a munka- és üzemszervezés ügyét... Persze hogy szükség van ezekre. De hogy az ilyen témák ügyekké válnak, pontosabban ügyekké redukálódnak, ezen én azt értem, hogy a végrehajtásban, ami nem a pártbizottsági üléseken, hanem az emberek között, az ő munkájukban dől el, ott már kevés az élőmunka, vagyis az emberről emberre menő türelmes magyarázat, meggyőzés, még azt is mondom, hogy győzködés, vagy ha úgy tetszik, ide sorolom a számonkérést is. A mi munkamódszerünk, hogy sok a jelentés, a zárt ajtók mögötti tárgyalás, a papíron történő számonkérés, valahogy átragad az alapszervezetekre, sokszor még a pártcsoportokra is. Mindez az eleven munkától, az emberektől von el. S valahogy meg is nyugtatott az írás, abban elemeztünk, bíráltunk, meghatároztuk a feladatokat, tájékoztatást is adtunk minderről minden szinten. S aztán már ott van előttünk a következő jelentéstervezet. S hogy mit értettek meg az előzőből az emberek, hogy mit és hogyan adtak belőle tovább a kommunisták, ezt a legritkábban vizsgáljuk meg, nemigen kérjük számon. Sokrétű. Figyelemre méltó volt az a megjegyzés is, hogy sokféle gondolkodású és felkészültségű ember él, dolgozik egy-egy pártszervezet hatósugarában és ennek megfelelően — találó a kifejezés — az agitátornak „széles klaviatúrán” kell játszania. Másként, amikor egy segédmunkással beszél, és másként, amikor egy mérnökkel; másként, amikor egy törzsökös munkással, és másként, amikor egy vidékről bejáró munkással. Értik-e a „széles klavitúrán játszás” művészetét a kommunista agitátorok? Hiszen ez azt jelentené, hogy értsenek például a gazdasági vezetéshez, a munkaszervezéshez a mérnök szintjén, de legyen meg bennük a képesség, hogy ugyanazon dolog lényegét meg tudják értetni a nyolc általánost nem végzett segédmunkással is. De van-e egyáltalán a pártszervezetekben ilyen értelemben vett agitátorképzés? Van pártoktatás, az elemi ismeretektől az egyetemi szintig. Van tájékoztatás, szűkebb és szélesebb körű. De nincs szervezett agitátorképzés. Ezen pedig több mindent kellene érteni. Először is azt, hogy számon tartjuk, kik a legalkalmasabbak erre a munkára. Aztán differenciálni kellene, ki mely rétegek nyelvén ért a legjobban. És végül rendszeres és meghatározott feladatokat kellene adni, s nem az esetlegességre bízni, továbbadja-e a kommunista azt, amit tovább kell adni, meggyőz-e arról, amiről meg kell győzni, képviseli-e azt, amit képviselni kell. A pártmunka rendszerességét, fegyelmét ma többnyire a szervezett fórumok rendszerességéből — szerencsére most már mind gyakrabban azok tartalmából is — ítélik meg, de kevésbé a nehezebben ellenőrizhetőből: mi történik a pártmunkában a gépek mellett, a munkahelyi kollektívákban és tegyük hozzá, a munkahelyen kívül, mert a kommunista itt is kommunista és itt is agitátor. Aktívan ásoluu A pártmunkát tanulmányozva, az embernek sokszor az az érzése, hogy a kommunisták egyoldalúan értelmezik a helytállást, pontosabban csak a maguk helytállását értik rajta. — Én tetteimmel, magatartásommal a párt tanításai, a párt politikájának elvei szerint élek — gondolják, és várják, hogy csupán ezzel is meggyőznek, és előbb-utóbb átformálják környezetüket. Ez amolyan passzív képviselet, passzív példamutatás, amire sokszor az is késztet, hogy a kommunista nem akar ujjat húzni munkatársaival, és azzal nyugtatja meg magát, én megtettem a magamét. Pedig a kommunista helytállás, példamutatás aktív, kezdeményező abban az értelemben is, hogy másoktól is elvár, követel, hogy a kommunista megbíz, figyelemmel kísér, számon tart, ellenőriz. Mindezt nem a felsőbbség pózában, hanem szenvedélyes ügyszeretettel, emberszeretettel s a hittel, hogy a bizalommal, amit a harminc év alatt kivívtunk magunknak, akár a hegyeket is képesek leszünk elmozdítani, ha nemcsak statisztikákkal, ezerszer ismételgetett szólamokkal, jó határozatok jelszavakká egyszerűsített útmutatásaival próbálunk hatni, meggyőzni, hanem azzal az emberközelséggel, érzéssel az emberek nyelvén, amelynek mindig is művészei voltak a kommunisták. Nincs igazuk azoknak, akik azzal magyarázzák az agitáció lanyhaságát, hogy ja, akkoriban az ellenséggel kellett csatároznunk, s ilyenkor mindenki elszántabb, mindenki ott van a fedélzeten, több a muníciója, élesebb a nyelve. Mert mit mondjunk azokról a párttagokról, akikben nem lobban fel a harci kedv, amikor a konzervatív szűklátókörűség, a butaság, az önzés, a gyávaság, a minden rendű-rangú visszaélések jelenségeivel találják magukat szemben? Ezekkel megküzdeni nemcsak azzal lehet, hogy „de biz én nem vagyok olyan”, hanem szembeszállva, vitatkozva, érvelve, ha kell a lelkére beszélve annak, akinél így érhetünk célt, és az asztalra csapva ott, ahol más már nem használ. Van mit tanulni a műidtől , itt térjünk vissza a múltra: igenis van mit tanulnunk belőle, van mit megőrizni és átültetni a mi körülményeinkre. Tévedés ne essék, nemcsak az agitáció módszertanára gondolunk. Ezt is kell, lehet tanítani. Meg a kulturált beszédet is. De példa lehet és kell legyen előttünk azokból az időkből a felkészültség, a vitakészség, a szenvedélyes nyughatatlanság, az áldozatkészség. Nem hiányzik ez ma sem sok-sok területén az életnek, a munkának. De tud-e nyugtalanítani bennünket, ha nem tudunk szót érteni az emberekkel legalább úgy, mint mondjuk egy megoldásra váró műszaki, technikai, szervezési feladat? És keressük-e az emberekhez való szótértés eszközeit, módjait, ha úgy tetszik, pedagógiai fogásait a kommunistákra mindig is jellemző nyugtalansággal és szenvedéllyel ? Van különbség múlt és jelen között az agitáció tartalmában, módszereiben. De néhány dologban nincs: az agitáció akárcsak a múltban, ma is a párt eszméinek, politikájának alapos ismeretét feltételezi, türelemmel párosult szenvedélyességet, az ügy és az emberek mély ismeretét, szeretetét és olykor az önmagunk kényelméről való lemondást, az áldozatot is. S ebben mindenképpen van mit tanulnunk a múltból. Faragó Jenő 3