Népszabadság, 1976. május (34. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-29 / 126. szám
1976. május 29., szombat NÉPSZABADSÁG Kiosztották a cannes-i fesztivál díjait Turőcsik Mari a legjobb női alakítás egyik díjazottja A taxisofőr című amerikai film, Martin Scorese rendező alkotása nyerte el az idei cannes-i filmfesztivál nagydíját, az Arany pálmát. A zsűri különdíját az Omárkiné című nyugatnémet és a Cria Cuervos című spanyol film kapta. A legjobb férfialakítás díját José-Luis Gomez spanyol színésznek ítélték oda. A legjobb női alakítás díját megosztva kapta Törőcsik Mari a Déryné, hol van? című filmben nyújtott teljesítményéért, valamint Dominique Landa francia filmszínésznő, aki Bolognini Örökség és Bertolucci — versenyen kívül vetített — 1900 című filmjében játszott. Megnyílt a 3. Kodály Zoltán nemzetközi gyermekkórus-találkozó Komlón Komlón pénteken megkezdődött a 3. Kodály Zoltán nemzetközi gyermekkórus-találkozó, amelyen öt ország — Bulgária, Csehszlovákia, Finnország, Svédország, Magyarország — daloló lányai és fiai vesznek részt. A háromnapos eseménysorozatot a város főterén tartott gyemekünnepély nyitotta meg. A várossá alakulásának negyedszázados évfordulóját ünneplő Komló nevében Morber János tanácselnök köszöntötte a találkozó részvevőit. Majd dr. Hanga Mária oktatási miniszterhelyettes megnyitotta a Kodály emlékére rendezett találkozót. Ezt követően a Kodály Zoltán ének-zene tagozatos általános iskola udvarán felavatták a névadó mester bronz mellszobrát, Fritz János fiatal szobrászművész alkotását. Takács Imre: A FÖLDÖN TÉRDEPELÜNK Emuk Hó és jég elmúlása — temetőben a rozsdás koszorúdrót. * Józsefnap, sarjadó fű — a vékony éjszakában bagoly hujjog. Hullámzó búzavetés — pacsirták viszik föl, föl az eget. A földön térdepelünk, míg a gyenge palánták megerednek. fogatta magát, hogy tobzódott bennük az élet! Nyári vasárnap délelőttökön, amikor a pecsenyék párája elkeveredett a rózsák illatával — rózsák nyíltak ott az olvasókör helyisége előtt —, és azzal a különös, nagyon éber csönddel, amelyet a magukat szabadon kilengő harangok hagytak a levegőben, seregek vonultak el előttem a könyvlapokon, s vertek harsányan tábort. Lakomák asztalai terültek ott meg, Kinizsi táncolt és — másutt, más könyvben — gladiátorok járták a maguk vad táncát, és szerecsenek doboltak ércpajzsokon. Vagy kecskék és bikák szólaltak meg emberi nyelven. Ifjakat fűztek ott hosszú rabláncra, és ifjakat szabadítottak ki bilincsekből. Pogány papok énekeltek naphimnuszokat, és keresztény papok mondtak imát a híveikkel, csapdában, a rájuk fenakvő, gyilkolásra kész íjak és dárdák előtt És a szerelmek, az asszonyok! Az egyik, már nem is tudom melyik könyvben, azok a szépítkezők, amint cinóberrel színezték arcukat, s antimonnal a szemhéjuk szegélyét, szempillájaikat pedig — ha jól emlékszem — légylábakkal hosszabbították-dúsították. Itt egy vénséges vén bölcs tanított teljes buzgalommal egy oda nem figyelő gyereket, ott egy fiatal lány fogta le a haldokló aggastyán szemét, amott egy királyi sarj sírt föl a bölcsőben, királycsecsemő, akiről tudták már az alattvalói, hogy az lesz, az lehet csak: örökrab király. Tombolt a lét, duzzadt, áradt az idő a könyvekben azokon az olvasásórákon. A köznapi — noha amúgy sem eseménytelen, mert gyermeki, tehát fölfedező — életbe belekeveredett a zsúfolt ünnepi élet. Amely hol azzal lepett meg, hogy fölötte volt mindannak, amit addig láthattam — odatornyozódott, mint a falu alacsony zsúptetős házai fölé a templom —, hol meg azzal, hogy az elbozótosítottat csupaszította le, mutatta a lélek ingoványait, jobban, mint a tájét a falu alatti sás födte, nád takarta láp. Ami nyers volt körülöttem, az még nyersebb lett ettől, de úgy, hogy egyben telítettebb is, valahogy magasabb, kívánatosabb, vállalhatóbb, s mai szavammal mondva: szellemibb. Éreztem ilyenkor, megnő, földúsul körülöttem a világ. Magam vagyok? Igen és nem. Körülöttem már az volt ilyenkor: hadak, sorsok, tájak, arcok rengetege. És a különös szavaké, kiáltásoké, amelyeket hallottam még sokáig azután is, hogy letettem a könyvet. „Ugye, erre nem számítottál?”; „Ezt tetted velem, te gazember!”; „Te kétségbeejtő bolond!”; „Sajnálom, de meg kell, hogy vérezzeleik!”; „Micsoda ocsmány hazugság!”; „De hiszen magad is tudod...”; „Fontos vagy nekem”; „Nekem te nem számítasz”; „Ne feszítsük túl a húrt”; „Az a ti átkozott óvatosságtok!”; „Mindhalálig”: ezek és a hasonlók! Azon kaptam magamat néha, hogy hangosan mondogatom őket. Rettegve? Úgy és — mint ilyenkor mindenki — készülve velük valamire. Arra, hogy ne ijedjek majd meg, ha én kiáltok egyszer úgy, vagy rám kiáltanak hasonlóan. Fültámadt könyv Említettem: nem sejtettem, hogy vannak eldugott könyvek, elzárt szemnyitogatók, léleknyitók. Az első ilyen könyvre én bukkantam rá, amikor szállásadóm — egy sokkönyvű asszony — fölküldött a padlásra, hogy söpörjem össze és hordjam le onnan a zsindelyek közein befújt havat. Tevékenykedtem ott a fagyban, és egyszerre csak egy ládát pillantottam meg. Fölnyitottam, s láttam, tömve van papírokkal. Jobbára régi újságok, folyóiratok voltak ott. Szerettem volna megnézni őket alaposabban, de mert sietnem kellett megelégedtem azzal, hogy egy 1919-ben kiadott, a magyarországi papi birtokokról szóló füzetet összehajtogattam és a zsebembe gyűrtem. Azzal, hogy majd otthon — aznap délután készültem haza karácsonyi szünetre — elolvasom. Nem tudtam kivárni, amíg hazaérek. Félúton, ott, ahol a havas szél ellen védtek az erdei fák, leszálltam a bicikliről, és előhúztam a zsákmányt. Hogy mi szólt hozzám abból a könyvből? Elsőre úgy éreztem, hogy magának az Antikrisztusnak a szavát, s aztán — fölkapva megint a biciklire, s újból leszállva róla, újból olvasva — úgy, hogy magának a színigazságot valló Krisztusnak a szavát hallom. Hogy ő oktat engem, az a korbácsos, kemény szavú. Kinyúltam ott, a havas, lucskos úton. Egy papi — apátsági — birtok közepén, amelynek nyaranta napszámosa voltam — ott, hótól körülzizegve, varjaktól körülhárogva olvastam a papi birtokokról, mint sátánjavadalmakról. Noha aztán a visszakozás, azt is mondhatnám: megdermedés. Erősen állt még akkor — 1912-ben — a régi világ, megdönthetetlennek tudta és hazudta magát. Mit tegyek, hová legyek hát azzal a nekem elmondott igazsággal? Mi legyen velem. A nagy föllobbanásra ijedtség következett. Úgy éreztem hirtelen, hogy a semmiben járok, hogy dúr, omlik szét körülöttem minden. Kételkedtem már addig is sok sok mindenben, de most az a tömény kétely! A fölvilágosítottságom? Úgy éreztem már ekkor, hogy a becsapottságom, a kisemmizettságem. Zsenge voltam még hozzá, hogy elviselhessem a túl súlyos igazságot. Égetett az ingemen át — mert ott tartottam a kabátom belső zsebében — az a könyv. És lettem estére könyvégető. Egyedül maradva a konyhán a már félig kialudt tűzhellyel és még mindig eleven kétségeimmel, nem nyugodtam addig, amíg az a füzet kísérthetett. Amíg tűzre nem vetettem, s föl nem lobbant az ott, és — kiadva tűzlelkét, tűzigazságát — teljesen el nem hamvadt. Hogy aztán újratámadjon bennem, minden szavával, minden ígéretével. Halálos csöndek után, rögtön az első napon. Héra Zoltán Művészek Szentendréről KIÁLLÍTÁS A NEMZETI GALÉRIÁBAN "Először arról, ami nem látható: nem látható a tárlaton az az egyébként is megfoghatatlan, de annál tragikomikusabban ki-kiéleződő presztízsvita, amely Szentendre-ügyben borzolja a szakmai kedélyeket. A presztízsvita a megfoghatatlanságától függetlenül létezik. Idős mesterek sértetnek és sértődnek meg, tiszteletet parancsoló életművek tulajdonosai viaskodnak civódó stúdió-korosztályúakhoz illő hevülettel — pontosan nem meghatározható tételek miatt. Mintha a „szentendreiség” fogalma néha hasonlítani kezdene valamiféle művészettörténeti mágnásklubhoz, amelybe bejutni lehetetlen, amelybe beletartozni szakmai és esztétikai előkelőség, s amellyel látványosan szakítani még nagyobb szakmai és esztétikai előkelőség. Annál inkább, mert — a Nemzeti Galériában ez sem látható, de a művészeti szakirodalomban igen , folyik ez a polémia igényesebb formában is: a művészettörténészek és a kritikusok Szentendre-vitája. Amely eszmecsere tudományos eszközökkel vívatván hivatott lesz eldönteni egykoron, hogy „Szentendre” mindközönségesen csak földrajzi, netán kortörténeti, esetleg kortörténetin belül és kívül egzakt, stiláris-tartalmi fogalom volna-e. Csakhogy ez a vita a mai napig nem jutott dűlőre, egzakt fogalmai közé mintha kevésbé egzakt elképzelések keverednének az előző, a „mágnásklubvita” eszközei közül is, meg óhatatlanul azokról a vita-szószékekről is, ahonnan a „szentendreiséget” sokkal kevesebb emelkedettséggel szemlélik, és szívesen játsszák ki ellene az ország más fertályait művészetpolitikai bezzeg-példának. Mindezzel, ami a kiállításon nem látható, azért kellett terhelni az olvasót, mert meghatározza azt, ami a kiállításon látható. Úgyszólván csak a láthatatlan határozza meg. Mert ha e sok tárgyszerű és elfogult vita közepette a kiállítást megrendező Ferenczy Múzeum bölcs belátással azt a vezéreszmét választotta, miszerint mindenki szentendrei, aki szentendrei, vagyis akinek a katalógusban a neve mellé lehet írni a 2000-es postai irányítószámot — tulajdonképpen sem művész, sem kritikus, sem művészettörténész nem emelhet panaszszót. Annál kevésbé, mert a Nemzeti Galéria valóban tájegységenként mutatja be az ország művészetét laza kiállítássorozatában, s ha a Szeged-tárlaton nem stílusegység, a Pécs—Baranya-bemutatón sem egyetlen felfogás uralkodott, miért kellene kockázatos válogatásokba bocsátkozni éppen az egyébként is bizonytalanabbá lazult Szentendre-talajon ? Igen ám, de ez a bölcs óvatos-Aság túlságosan bevált, egyenlősdivé merevedett. És a „várjuk csak meg a vita végét” álláspont olyan következetesen végrehajtatott, hogy stúdiós pályakezdő, szorgalmas középszergyártó, meghökkentő kísérletező és korszakhatározó mester mind egyformán lett nagy művész a budapesti Szentendre-kiállításon. És a néző hiheti, hogy negyvennégy azonos kapacitás fest, mintáz és grafikázik valahol a pomázi HÉV végállomása és az izbégi kereszt közötti területen. Pedig annak megállapítása (és reprezentálása), hogy Barcsay Jenő kiemelkedő mestere nemcsak Szentendrének, hanem az egész magyar piktúrának is, igazán nem tartoznék a nagy művészettörténeti kockázatvállalások közé. Czóbel Béla, Kmetty János pedig már meglepetést sem okozhatna sajnos a befejezett életművével, ki tudja, miért kellett hát szabvány-ötre limitálni a szereplésüket? Éppen annyira, mint az ötre is méltatlan ... és most következhetnék a névsor, de miért megint a kritika végezze el a válogatást, a kiállításrendezők dolgát? Nem is teheti, nincsen rá oka, erkölcsi alapja. Jóravaló napilaptól elvárhatná az olvasója, hogy legalább a kritikája gondolati rendet teremtsen, s ha a muzeológia meg a művészettörténet még nem döntött, legalább egy napi érvényre beleszóljon a „szentendreiség”-vitába, az „irányzat — nem irányzat” polémiába is — de ettől a kényelmetlen feladattól ezúttal is megóvták a kritikát (megakadályozták) a kiállítás rendezői. A négy-négy, legfeljebb öt-öt darabos kollekciók méltatói még korábbi ismereteiket felhasználva is legfeljebb csak annyit vehetnek észre, hogy fáradtabb, langyosabb ez a szentendrei összegyülekezés, mint amilyen — emlékezetünk szerint — a meghívottak nagy részének máskori teljesítménye: a szép béke kedvéért nemcsak a művek számában, mintha a művek hatásában is szolid limit működött volna. ] fáradna hát a legunalmasabb 11 kritikusi munka, a „jól szerepel” és „színvonala alatt marad ezúttal” elősorolása, valamiféle pontozásos eredményhirdetés, ahol ráadásul nem is a ringbe lépők, hanem a menedzserek szabják meg a pontok számát. Hiszen ha olyan, múltját, szemléletét, fordulatait és életkorát tekintve homogénnak nevezhető csoport műveit gondoljuk egymás mellé (nincsenek egymás mellett), mint a Vajda Lajos közvetlen közeléből induló, antifasiszta-humanista, a szocialista művészmozgalmakkal majdan rokonságot ápoló művészeké, akkor sincs tanulság. Vagy ha van, csak anny: (sorrendben haladunk, a jobb oldali bejárattól a bal felé, mint a kiállítás), hogy Szántó Piroska két hetvenötös keltezésű, kiszínesedő vásznával új, eleven periódust ígér mélygyászú „fekete” korszaka után, hogy Bálint Endre megrendítő komolysággal, szép félénkséggel teli humanizmusa változatlanul nagyszerű színvonalon szólal meg, hogy Anna Margit is folytatja kissé selypegős-népiesbe váltó piktúráját, s hogy a mindig meglepetésekkel szolgáló Korniss Dezső ezúttal a KRESZ-táblák szűkszavúságáig visszavonuló geometrikus absztrakció követője. Próbálkozzunk esetleg stílusmegközelítéssel. Akkor azt kell megállapítanunk, hogy Korniss mostani absztrakciójához hasonlóan igen míves, de igen körülhatárolt, csak optikai örömöket kínáló lapokkal jelentkezik Gy. Molnár István, míg Deim Pál lényegében hasonló eszközöket használó kompozícióiban élet, tragédia, fenség és zárkózottság remeg, akárcsak a meghatározó Barcsay Jenő mestermunkáiban, amelyek nem lehetnek olyan elvontak, hogy ne lélegeznének, ne gyűjtenének tündéri, bölcs és mély lírát és logikát (Este, Derengő fény). S ha már az „absztrakt — nem absztrakt” konyhakategóriájánál kötünk ki: Barcsay elvontsága tartalmas, méghozzá teljes képzőművészeti tartalmakkal teli, ellenben Csík István nonfiguratívja nonfiguratívnak szellemtelen, Szentendrei ■ tájnak (amit a cím ígér) porhintés, Hajdú László szövött kárpitjaiban pedig helyére kerül mindaz, ami olajkompozícióiban nyersnek, érleletlennek látszik. Nem jobb az arány a tartalmi lényeget tekintve a „figurátovoknál” sem: Kocsis Imre hiperrealizmusa üres, míg a nyolcvanegy esztendős Ilosvai Varga István tündöklő piktúrája a kiállítás ritka szenzációja, a megfiguratívosodott Kóka Ferencé pedig giccses. Próbálkozhatunk még korosz■atályok szerint. Akkor azt kell tudomásul venni, hogy a „régiek”, Göllner Miklós, Kántor Andor, Miháltz Pál zamatos, szép festészetet művelnek változatlanul, de a „fiatalok” plasztikájában — a Ligeti Erikáéban, a Papachrisztosz Andreaszéban, de még az egyébként eleven szellemű Csikszentmihályi Róbertéban is — van némi életkorukkal össze nem illő fáradtság, közöny. Az utóbbi korosztályból változatlanul Asszonyi Tamás ötlettel és szobrászi erővel teli plakettjei és Farkas Ádám ismét fenségesen egyszerű plasztikáig tűnnének ki, ha az uniformizáló rendezés képességeikre, teljesítményükre irányítaná a nem szakértő, a nem tájékozott szemeket is. Nagyjából ilyen szempontok szerint lehetne és szokás osztályozni Szentendre művészetét. Lehet, hogy e szempontok közül néhány jó, biztos, hogy a nagyobbik rész rossz. De biztos, hogy a felsoroltak közül egyiket sem érvényesítette a válogatás. Következésképp a kiállítás plakáton és katalóguson olvasható címe téves. A budavári tárlat tárgya nem az ígért „Szentendrei művészet”. Csak: művészek, úgy egymás után, Szentendréről. Rózsa Gyula 7 Rákóczi-ünnepségek Törökországban A Kulturális Kapcsolatok Intézetének szervezésében május 30. és június 5. között megemlékezésekre kerül sor Törökországban II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulója alkalmából. Az ünnepség előkészítésére Törökországban emlékbizottság alakult, tagjai neves tudósok és közéleti személyiségek. Május 31-én az isztambuli egyetemen a fejedelem tevékenységét méltató tudományos ülésszak kezdődik, amelyen a magyar – török tudósokon kívül lengyel, román, bolgár, francia részvevőkre is számítanak. Az isztambuli művészeti akadémián Rákóczi-emlékkiállítás nyílik. Az ünnepségeken részt vevő magyar delegáció koszorút helyez el az isztambuli Saint Benoit-kápolnában — hazaszállításukig itt nyugodtak Rákóczi hamvai — és a tekirdagi (Rodostó) Rákóczi-ház emléktábláján. (MTI)