Népszabadság, 1976. május (34. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-29 / 126. szám

1976. május 29., szombat NÉPSZABADSÁG Kiosztották a cannes-i fesztivál díjait Turőcsik Mari a legjobb női alakítás egyik díjazottja A taxisofőr című amerikai film, Martin Scorese rendező alkotása nyerte el az idei cannes-i film­­fesztivál nagydíját, az Arany pál­mát. A zsűri különdíját az Omár­­kiné című nyugatnémet és a Cria Cuervos című­ spanyol film kap­ta. A legjobb férfialakítás díját José-Luis Gomez spanyol szí­nésznek ítélték oda. A legjobb női alakítás díját megosztva kapta Törőcsik­ Mari a Déryné, hol van? című filmben nyújtott teljesítményéért, vala­mint Dominique Landa francia filmszínésznő, aki Bolognini Örök­ség és Bertolucci — versenyen kí­vül vetített — 1900 című filmjé­ben játszott. Megnyílt a 3. Kodály Zoltán nemzetközi gyermekkórus-találkozó Komlón Komlón pénteken megkezdődött a 3. Kodály Zoltán nemzetközi gyermekkórus-találkozó, amelyen öt ország — Bulgária, Csehszlo­vákia, Finnország, Svédország, Magyarország — daloló lányai és fiai vesznek részt. A háromnapos eseménysorozatot a város főterén tartott gyem­ekünnepély nyitotta meg. A várossá alakulásának negyed­­százados évfordulóját ünneplő Komló nevében Morber János ta­nácselnök köszöntötte a találkozó részvevőit. Majd dr. Hanga Mária oktatási miniszterhelyettes megnyitotta a Kodály emlékére rendezett találkozót. Ezt követően a Kodály Zoltán ének-zene tago­zatos általános iskola udvarán felavatták a névadó mester bronz mellszobrát, Fritz János fiatal szobrászművész alkotását. Takács Imre: A FÖLDÖN TÉRDEPELÜNK Emu­k Hó és jég elmúlása — temetőben a rozsdás koszorúdrót. * Józsefnap, sarjadó fű — a vékony éjszakában bagoly hujjog. Hullámzó búzavetés — pacsirták viszik föl, föl az eget. A földön térdepelünk, míg a gyenge palánták megerednek. fogatta magát, hogy tobzódott bennük az élet! Nyári vasárnap délelőttökön, amikor a pecsenyék párája elkeveredett a rózsák illa­tával — rózsák nyíltak ott az ol­vasókör helyisége előtt —, és az­zal a különös, nagyon éber csönd­del, amelyet a magukat szabadon ki­lengő harangok hagyt­ak a leve­gőben, seregek vonultak el előt­tem a könyvlapokon, s vertek harsányan tábort. Lakomák asz­talai terültek ott meg, Kinizsi táncolt és — másutt, más könyv­ben — gladiátorok járták a ma­guk vad táncát, és szerecsenek doboltak ércpajzsokon. Vagy kecskék és bikák szólal­tak meg emberi nyelven. Ifjakat fűztek ott hosszú rabláncra, és ifjakat szabadítottak ki bilincsek­ből. Pogány papok­ énekeltek nap­himnuszokat, és keresztény pa­pok mondtak imát a híveikkel, csapdában, a rájuk fenakvő, gyil­kolásra kész íjak és dárdák előtt És a szerelmek, az asszonyok! Az egyik, már nem is tudom me­lyik könyvben, azok a szépítke­­zők, amint cinóberrel színezték arcukat, s antimonnal a szemhé­juk szegélyét, szempillájaikat pe­dig — ha jól emlékszem — légy­lábakkal hosszabbí­tották-d­úsítot­ták. Itt egy vénséges vén bölcs tanított teljes buzgalommal egy oda nem figyelő gyereket, ott egy fiatal lány fogta le a haldokló aggastyán szemét, amott egy ki­rályi sarj sírt föl a bölcsőben, ki­rálycsecsemő, akiről tudták már az alattvalói, hogy az lesz, az le­het csak: örökrab király. Tombolt a lét, duzzadt, áradt az idő a könyvekben azokon az ol­vasás­órákon. A köznapi — noha amúgy sem eseménytelen, mert gyermeki, tehát fölfedező — élet­be belekeveredett a zsúfolt ünne­pi élet. Amely hol azzal lepett meg, hogy fölötte volt mindannak, amit addig láthattam — odator­nyozódott, mint a falu alacsony zsúptetős házai fölé a templom —, hol meg azzal, hogy az elbozótosí­­tottat csupaszította le, mutatta a lélek ingoványait, jobban, mint a tájét a falu alatti sás födte, nád takarta láp. Ami nyers volt körülöttem, az még nyersebb lett ettől, de úgy, hogy egyben telítettebb is, vala­hogy magasabb, kívánatosabb, vállalhatóbb, s mai szavammal mondva: szellemibb. Éreztem ilyenkor, megnő, föl­dúsul körülöttem a világ. Ma­gam vagyok? Igen és nem. Körülöt­tem már az volt ilyenkor: hadak, sorsok, tájak, arcok rengetege. És a különös szavaké, kiáltá­soké, amelyeket hallottam még sokáig azután is, hogy letettem a könyvet. „Ugye, erre nem számí­tottál?”; „Ezt tetted velem, te gaz­ember!”; „Te kétségbeejtő bo­lond!”; „Sajnálom, de meg kell, hogy vérezzeleik!”; „Micsoda ocs­­mány hazugság!”; „De hiszen magad is tudod...”; „Fontos vagy nekem”; „Nekem te nem számítasz”; „Ne feszítsük túl a húrt”; „Az a ti átkozott óvatos­ságtok!”; „Mindhalálig”: ezek és a hasonlók! Azon kaptam maga­mat néha, hogy hangosan mon­dogatom őket. Rettegve? Úgy és — mint ilyenkor mindenki — ké­szülve velük valamire. Arra, hogy ne ijedjek majd meg, ha én kiál­tok egyszer úgy, vagy rám kiálta­nak hasonlóan. Fültámadt könyv Említettem: nem sejtettem, hogy vannak eldugott könyvek, elzárt szemnyitogatók, léleknyitók. Az első ilyen könyvre é­n bukkan­tam rá, amikor szállásadóm — egy sokkönyvű asszony — föl­küldött a padlásra, hogy söpör­jem össze és hordjam le onnan a zsindelyek közein befújt havat. Tevékenykedtem ott a fagyban, és egyszerre csak egy ládát pil­lantottam meg. Fölnyitottam, s láttam, tömve van papírokkal. Jobbára régi újságok, folyóira­tok voltak ott. Szerettem volna megnézni őket alaposabban, de mert sietnem kellett megeléged­tem azzal, hogy egy 1919-ben ki­adott, a magyarországi papi bir­tokokról szóló füzetet összehajto­gattam és a zsebembe gyűrtem. Azzal, hogy majd otthon — az­nap délután készültem haza ka­rácsonyi szünetre — elolvasom. Nem tudtam kivárni, amíg ha­zaérek. Félúton, ott, ahol a havas szél ellen védtek az erdei fák, le­szálltam a bicikliről, és előhúz­tam a zsákmányt. Hogy mi szólt hozzám abból a könyvből? Elsőre úgy éreztem, hogy magának az Antikrisztus­­nak a szavát, s aztán — fölkapva megint a biciklire, s újból le­­szállva róla, újból olvasva — úgy, hogy magának a színigazsá­­got valló Krisztusnak a szavát hallom. Hogy ő oktat engem, az a korbácsos, kemény szavú. Kinyúltam ott, a havas, lucskos úton. Egy papi — apátsági — bir­tok közepén, amelynek nyaranta napszámosa voltam — ott, hótól körülzizegve, varjaktól körülhá­rogva olvastam a papi birtokokról, mint sátánjavadalmakról. Noha aztán a visszakozás, azt is mondhatnám: megderme­dés. Erősen állt még akkor — 1912-ben — a régi világ, meg­dönthetetlennek tudta és hazudta magát. Mit tegyek, hová legyek hát azzal a nekem elmondott igaz­sággal? Mi legyen velem. A nagy föllobbanásra ijedtség kö­vetkezett. Úgy éreztem hirtelen, hogy a semmiben járok, hogy dúr, omlik szét körülöttem minden. Kételkedtem már addig is sok sok mindenben, de most az a tö­mény kétely! A fölvilágosítottsá­­gom? Úgy éreztem már ekkor, hogy a becsapottságom, a kisem­­mizettságem. Zsenge voltam még hozzá, hogy elviselhessem a túl súlyos igazságot. Égetett az ingemen át — mert ott tartottam a kabátom belső zsebében — az a könyv. És lettem estér­e könyvégető. Egyedül marad­va a konyhán a már félig kialudt tűzhellyel és még mindig eleven kétségeimmel, nem nyugodtam ad­dig, amíg az a füzet kísérthetett. Amíg tűzre nem vetettem, s föl nem lobbant az ott, és — kiadva tűzlelkét, tűzigazságát — teljesen el nem hamvadt. Hogy aztán újratámadjon ben­nem, minden szavával, minden ígéretével. Halálos csöndek után, rögtön az első napon. Héra Zoltán Művészek Szentendréről KIÁLLÍTÁS A NEMZETI GALÉRIÁBAN "Először arról, ami nem látha­­tó: nem látható a tárlaton az az egyébként is megfoghatat­lan, de annál tragikomikusabban ki-kiéleződő presztízsvita, amely Szentendre-ügyben borzolja a szakmai kedélyeket. A presztízs­­vita a megfoghatatlanságától füg­getlenül létezik. Idős mesterek sértetnek és sértődnek meg, tisz­teletet parancsoló életművek tu­lajdonosai viaskodnak civódó stú­­dió-korosztályúakhoz illő hevület­tel — pontosan nem meghatároz­ható tételek miatt. Mintha a „szentendreiség” fogalma néha hasonlítani kezdene valamiféle művészettörténeti mágnásklub­hoz, amelybe bejutni lehetetlen, amelybe beletartozni szakmai és esztétikai előkelőség, s amellyel látványosan szakítani még na­gyobb szakmai és esztétikai elő­kelőség. Annál inkább, mert — a Nemzeti Galériában ez sem lát­ható, de a művészeti szakiroda­­lomban igen , folyik ez a polé­mia igényesebb formában is: a művészettörténészek és a kritiku­sok Szentendre-vitája. Amely eszmecsere tudományos eszközök­kel vívatván hivatott lesz eldön­teni egykoron, hogy „Szentendre” mindközönségesen csak földrajzi, netán kortörténeti, esetleg kor­történetin belül és kívül egzakt, stiláris-tartalmi fogalom volna-e. Csakhogy ez a vita a mai napig nem jutott dűlőre, egzakt fogal­mai közé mintha kevésbé egzakt elképzelések keverednének az előző, a „mágnásklubvita” esz­közei közül is, meg óhatatlanul azokról a vita-szószékekről is, ahonnan a „szentendreiséget” sokkal kevesebb emelkedettséggel szemlélik, és szívesen játsszák ki ellene az ország más fertályait művészetpolitikai bezzeg-példá­­nak. Mindezzel, ami a kiállításon nem látható, azért kellett terhel­ni az olvasót, mert meghatározza azt, ami a kiállításon látható. Úgyszólván csak a láthatatlan határozza meg. Mert ha e sok tárgyszerű és elfogult vita köze­pette a kiállítást megrendező Fe­­renczy Múzeum bölcs belátással azt a vezéreszmét választotta, mi­szerint mindenki szentendrei, aki szentendrei, vagyis akinek a ka­talógusban a neve mellé lehet ír­ni a 2000-es postai irányítószá­mot — tulajdonképpen sem mű­vész, sem kritikus, sem művészet­­történész nem emelhet panasz­szót. Annál kevésbé, mert a Nem­zeti Galéria valóban tájegységen­ként mutatja be az ország művé­szetét laza kiállítássorozatában, s ha a Szeged-tárlaton nem stílus­egység, a Pécs—Baranya-bemuta­­tón sem egyetlen felfogás uralko­dott, miért kellene kockázatos válogatásokba bocsátkozni éppen az egyébként is bizonytalanabbá lazult Szentendre-talajon ? Igen ám, de ez a bölcs óvatos-A­ság túlságosan bevált, egyenlősdivé merevedett. És a „várjuk csak meg a vita végét” álláspont olyan következetesen végrehajtatott,­ hogy stúdiós pá­lyakezdő, szorgalmas középszer­­gyártó, meghökkentő kísérletező és korszakhatározó mester mind egyformán lett nagy művész a budapesti Szentendre-kiállításon. És a néző hiheti, hogy negyven­négy azonos kapacitás fest, min­táz és grafikázik valahol a pomá­­zi HÉV végállomása és az izbégi kereszt közötti területen. Pedig annak megállapítása (és repre­­zentálása), hogy Barcsay Jenő ki­emelkedő mestere nemcsak Szent­endrének, hanem az egész ma­gyar piktúrának is, igazán nem tartoznék a nagy művészettörté­neti kockázatvállalások közé. Czóbel Béla, Kmetty János pedig már meglepetést sem okozhatna sajnos a befejezett életművével, ki tudja, miért kellett hát szab­vány-ötre limitálni a szereplésü­ket? Éppen annyira, mint az öt­re is méltatlan­­ ... és most kö­vetkezhetnék a névsor, de miért megint a kritika végezze el a vá­logatást, a kiállításrendezők dol­gát? Nem is teheti, nincsen rá oka, erkölcsi alapja. Jóravaló na­pilaptól elvárhatná az olvasója, hogy legalább a kritikája gondo­lati rendet teremtsen, s ha a mu­­zeológia meg a művészettörténet még nem döntött, legalább egy na­pi érvényre beleszóljon a „szent­­endreiség”-vitába, az „irányzat — nem irányzat” polémiába is — de ettől a kényelmetlen feladattól ezúttal is megóvták a kritikát (megakadályozták) a kiállítás rendezői. A négy-négy, legfeljebb öt-öt darabos kollekciók méltatói még korábbi ismereteiket felhasznál­va is legfeljebb csak annyit ve­hetnek észre, hogy fáradtabb, lan­gyosabb ez a szentendrei össze­­gyülekezés, mint amilyen — em­lékezetünk szerint — a meghívot­tak nagy részének máskori tel­je­sítménye: a szép béke kedvéért nemcsak a művek számában, mintha a művek hatásában is szo­­l­id limit működött volna. ]­ fárad­na hát a legunalmasabb 1­1 kritikusi munka, a „jól sze­repel” és „színvonala alatt marad ezúttal” elősorolása, valamiféle pontozásos eredményhirdetés, ahol ráadásul nem is a ringbe lépők, hanem a menedzserek szabják meg a pontok számát. Hiszen ha olyan, múltját, szemléletét, for­dulatait és életkorát tekintve ho­­mogénnak nevezhető csoport mű­veit gondoljuk egymás mellé (nin­csenek egymás mellett), mint a Vajda Lajos közvetlen közeléből induló, antifasiszta-humanista, a szocialista művészmozgalmakkal majdan rokonságot ápoló művé­szeké, akkor sincs tanulság. Vagy ha van, csak anny­: (sorrendben haladunk, a jobb oldali bejárat­tól a bal felé, mint a kiállítás), hogy Szántó Piroska két hetven­­ötös keltezésű, kiszínesedő vász­nával új, eleven periódust ígér mélygyászú „fekete” korszaka után, hogy Bálint Endre megren­dítő komolysággal, szép félénk­séggel teli humanizmusa válto­zatlanul nagyszerű színvonalon szólal meg, hogy Anna Margit is folytatja kissé selypegős-népiesbe váltó piktúráját, s hogy a mindig meglepetésekkel szolgáló Korniss Dezső ezúttal a KRESZ-táblák szűkszavúságáig visszavonuló geo­metrikus absztrakció követője. Próbálkozzunk esetleg stílus­megközelítéssel. Akkor azt kell megállapítanunk, hogy Korniss mostani absztrakciójához hason­lóan igen míves, de igen körülha­tárolt, csak optikai örömöket kí­náló lapokkal jelentkezik Gy. Molnár István, míg Deim Pál lé­nyegében hasonló eszközöket hasz­náló kompozícióiban élet, tragé­dia, fenség és zárkózottság re­meg, akárcsak a meghatározó Barcsay Jenő mestermunkáiban, amelyek nem lehetnek olyan el­vontak, hogy ne lélegeznének, ne gyűjtenének tündéri, bölcs és mély lírát és logikát (Este, De­rengő fény). S ha már az „abszt­rakt — nem absztrakt” konyha­­kategóriájánál kötünk ki: Barcsay elvontsága tartalmas, méghozzá teljes képzőművésze­ti tartalmak­kal teli, ellenben Csík István non­­figuratívja nonfiguratívnak szel­lemtelen, Szentendrei ■ tájnak (amit a cím ígér) porhintés, Haj­dú László szövött kárpitjaiban pe­dig helyére kerül mindaz, ami olajkompozícióiban nyersnek, ér­­leletlennek látszik. Nem jobb az arány a tartalmi lényeget te­kintve a „figurátovoknál” sem: Kocsis Imre hiperrealizmusa üres, míg a nyolcvanegy esztendős Ilos­­vai Varga István tündöklő pik­­túrája a kiállítás ritka szenzáció­ja,­ a megfiguratívosodott Kóka Ferencé pedig giccses.­­ Próbálkozhatunk még korosz­■a­tályok szerint. Akkor azt kell tudomásul venni, hogy a „régiek”, Göllner Miklós, Kántor Andor, Miháltz Pál zamatos, szép festé­szetet művelnek változatlanul, de a „fiatalok” plasztikájában — a Li­geti Erikáéban, a Papachrisztosz Andreaszéban, de még az egyéb­ként eleven szellemű Csikszentmi­­hályi Róbertéban is — van némi életkorukkal össze nem illő fá­radtság, közöny. Az utóbbi korosz­tályból változatlanul Asszonyi Ta­más ötlettel és szobrászi erővel teli plakettjei és Farkas Ádám is­mét fenségesen egyszerű plaszti­kái­g tűnnének ki, ha az unifor­mizáló rendezés képességeikre, teljesítményükre irányítaná a nem szakértő, a nem tájékozott szemeket is. Nagyjából ilyen szempontok szerint lehetne és szokás osztá­lyozni Szentendre művészetét. Le­het, hogy e szempontok közül né­hány jó, biztos, hogy a nagyob­bik rész rossz. De biztos, hogy a felsoroltak közül egyiket sem ér­vényesítette a válogatás. Követ­kezésképp a kiállítás plakáton és katalóguson olvasható címe téves. A budavári tárlat tárgya nem az ígért „Szentendrei művészet”. Csak: művészek, úgy egymás után, Szentendréről. Rózsa Gyula 7 Rákóczi-ünnepségek T­örökországban A Kulturális Kapcsolatok Inté­zetének szervezésében május 30. és június 5. között megemlékezé­sekre kerül sor Törökországban II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulója alkalmából. Az ünnepség előkészítésére Törökor­szágban emlékbizottság alakult, tagjai neves tudósok és közéleti személyiségek. Május 31-én az isztambuli egyetemen a fejedelem tevékenységét méltató tudomá­nyos ülésszak kezdődik, amelyen a magyar – török tudósokon kí­vül lengyel, román, bolgár, fran­cia részvevőkre is számítanak. Az isztambuli művészeti akadé­mián Rákóczi-emlékkiállítás nyí­lik. Az ünnepségeken részt vevő ma­gyar delegáció koszorút helyez el az isztambuli Saint Benoit-kápol­­nában — hazaszállításukig itt nyugodtak Rákóczi hamvai — és a tekirdagi (Rodostó) Rákóczi-ház emléktábláján. (MTI)

Next