Népszabadság, 1977. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-17 / 40. szám
4 Ülést tartott az országgyűlés egészségügyi és szociális bizottsága A rehabilitálás társadalmi feladat Ebben a témában az érzelmek is szerepet játszanak, ezért talán nem tetszik öncélú formabontásnak, ha egy felszólalással kezdjük az országgyűlés egészségügyi és szociális bizottságának tegnapi üléséről szóló tudósítást. Nics János dunaújvárosi képviselő így fogalmazott: " Sok elkedvetlenedett, életunt embert el kellene hozni ide, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, hogy lássa, mekkora akaraterejük van a rokkant embereknek, milyen hihetetlen energiával igyekeznek újból teljes értékű emberré, a társadalom hasznos tagjává válni. A kívánság részben teljesült, már azzal is, hogy az országgyűlés egészségügyi és szociális bizottsága tegnapi rendkívüli ülését Budapesten, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben tartotta meg dr. Pesta László elnökletével. A képviselők és a tanácskozásra meghívott szakemberek a helyszínen kívántak tájékozódni a rokkantak — más szóval: csökkent vagy megváltozott munkaképességűek — rehabilitációjának jelenlegi helyzetéről, s azokról a feladatokról, amelyek megoldásában az ő segítségükre is számítanak. Mint ahogy mindenkiére, hiszen a teljes körű rehabilitáció — a betegei gyógyulása után újból visszahelyezni szociális, családi, társadalmi és munkahelyi környezetébe — társadalmi feladat. Nem jótékonykodás Dr. Borsay János, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet igazgatója helyzetismertető elemzésében hangsúlyozta: a rehabilitációhoz az orvosi ténykedésen túl még egyéb „szolgáltatásokra” is szükség van: foglalkozási, pedagógiai és szociális rehabilitációra. Az orvosi rehabilitáció fejlődése megelőzi a többi szolgáltatásokét. Az Egészségügyi Minisztérium létrehozta az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetet, amely a mozgásszervi sérültek „visszavezetése” mellett az országos orvosi rehabilitációs hálózat — integrált osztályok, részlegek, szakrendelések — fokozatos kiépítésén munkálkodik. A jelenlegi rehabilitációs munkának ez a láncszeme — az orvosi — a legerősebb, bár ezen a területen is van még tennivalónk. Csak egy példa: a rehabilitáció oktatása mindmáig hiányzik az orvosegyetemi képzésből. De bármennyire is jó az orvosi munka, azzal még nem érünk el teljes eredményt, hogy a beteget meggyógyítjuk, akkor is segítségre van szüksége, amikor már felépült sérüléseiből. Munkát kell keresni a számára, olyan munkát, amelyet megmaradt képességeivel jött el tud végezni, s amelyet maga is hasznosnak, fontosnak tart. Dr. Dévatd József borsodi képviselő mondta el, hogy tapasztalatai szerint az üzemekben végzett rehabilitációs munka sok helyütt inkább csak jótékonykodás, mint tényleges „visszavezetés”. Találkozott olyan munkással, aki felépülése után visszament dolgozni eredeti munkahelyére, ott gondoskodtak rajta, anyagilag is megtalálta a számítását új munkakörében, csak éppen azt nem érezte, hogy valóban szükség van arra, amit csinál. Sérülése következtében nem mindenki kerülhet vissza eredeti munkahelyére, illetve munkakörébe — bár amikor mód van rá, ez a legcélravezetőbb megoldás —, viszont róluk is gondoskodnunk kell. A gondoskodás anyagi része biztosított: ha valaki nem képes már munkát végezni, nyugdíjat kap. Csakhogy korántsem biztos, hogy elegendő az anyagi biztonság, hiszen megfelelő keretek között képzéssel, átképzéssel új szakmát szerezhetnek, s teljes értékű munkát végezhetnek az érintettek. Ebben a műszaki-technikai fejlődés is segítségünkre van: már sok az olyan munkakör, amelyet a csökkent munkaképességűek is tökéletesen elláthatnak. A képzésre, átképzésre ma még nagyon kevés helyen van lehetőség, pedig az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet műszerészszakmunkás-képzése is igazolja, hogy ez járható út. Gazdasági kérdés is A foglalkozási rehabilitáció kérdéscsoportjával több képviselő is foglalkozott felszólalásában. Nics János a Dunaújvárosi Vasműben szerzett jó tapasztalatait sorakoztatta fel. Elmondta, hogy ott — szakemberek bevonásával — egy területi rehabilitációs üzem létrehozását tervezik, ahol az üzemen kívüli dolgozók is munkalehetőséget kapnának. Inokai János, az országgyűlés alelnöke így fogalmazott: kevesebb lenne a gondunk, ha az üzemek is olyan lelkiismeretesen törődnének dolgozóik rehabilitációjával, mint az orvosok. Ez nemcsak emberi kérdés, gazdasági is, semmiképpen sem kerül annyiba egy-egy ember rehabilitációja, mint ugyanarra a munkakörre másik dolgozó beállítása. Addig is, míg hoszszú távú szervezési, szervezeti elképzeléseink megvalósulnak, a vállalatvezetés tud gyors, hathatós segítséget adni a támogatásra szorult embereknek. Rózsa József, a Munkaügyi Minisztérium főosztályvezetője úgy foglalt állást, hogy új jogszabályok, rendeletek, gyökeres szervezeti változtatások nélkül is sokat lehet tenni, ha a szándék megvan. Erre bizonyság, hogy azonos adottságú, ugyanolyan körülmények között dolgozó üzemek egyikében jól, hozzáértéssel végzik a rehabilitációs munkát, a másik helyen pedig inkább csak kifogásokat keresnek. Dr. Kiss Anna budapesti képviselő a könnyebb mozgásszervi sérültek rehabilitációjára hívta fel a figyelmet. A reumások például könnyebben „visszavezethetők” lennének akár négyórás munkával. Dr. Medve László egészségügyi miniszterhelyettes elmondta: érdemes töprengeni azon, vajon jól szolgálja-e a rehabilitációt jelenlegi táppénzes rendszerünk. Elképzelhető olyan megoldás is, hogy néhány órát dolgozzon a felépült beteg — ha képes rá —, s kapjon bizonyos összeget kiegészítésként. Mindenki saját munkaterületén További kérdések, gondok, javaslatok sokasága hangzott el a tegnapi ülésen. Csupán érzékeltetésül, hogy milyen széles területet kell átfogni az igazán eredményes rehabilitáció érdekében: a gyógyászati segédeszköz-ellátás korszerű továbbfejlesztése, átfogó területi hálózat kiépítése, a mozgássérültek életkörülményeihez igazodó lakások tervezése, építése, védett munkahelyek létesítése, a közlekedés, a szakemberek képzése, mindenkire kiterjedő nyilvántartás, szociális foglalkoztatók, érdekvédelmi szerv ... Dr. Borsay János elemzésében úgy foglalt állást, hogy a megnövekedett feladatok összefogása, a szükséges szervezetek munkájának irányítása csak valamilyen felső szintű, tárcaközi bizottság létrehozásával oldható meg. Végül is az az általános vélemény alakult ki, hogy a jelenlegi helyzetben akkor tudunk előbbre jutni, ha minden érintett a saját munkaterületén igyekszik a lehető legtöbbet tenni azért, hogy a gyógyult ember visszakerüljön szociális, családi, társadalmi és munkahelyi környezetébe. Hazánkban becslések szerint 600 ezer ember szorul rehabilitációra, s közülük 209 ezren rokkantsági nyugdíjasok. Ezek a számok is jelzik a feladat komolyságát. A helyzet alaposabb megismerésére, a további munka segítésére az országgyűlés egészségügyi bizottságán belül tegnap rehabilitációs albizottság alakult, amelynek elnöke dr. Radnai Éva Fejér megyei képviselő. Az albizottság első ténykedése lesz öszszegezni a rehabilitációs törvény végrehajtásának tapasztalatait, feltárni a végrehajtást akadályozó tényezőket. Kónya József NÉPSZABADSÁG 1977. február 17., csütörtök Emlékülés Jáhn Ferenc születésének 75. évfordulója alkalmából Jubileumi emlékülést rendezett az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének elnöksége dr. Jáhn Ferenc születésének 75. évfordulója alkalmából szerdán, a szakszervezet Weil-termében. Az ünnepségen megjelent dr. Kornidesz Mihály, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezetője és dr. Schultheisz Emil egészségügyi miniszter. Dr. Füzi István, a szakszervezet főtitkára megemlékezett a forradalmár orvos életútjáról, a szocializmusért, a nép egészségéért folytatott küzdelméről, majd dr. Jáhn Ferencné tartott előadást az 1930-as évek szocialista orvosszervezetéről. A jelenlevők megkoszorúzták Jáhn Ferencnek a teremben elhelyezett emléktábláját. Darvas József-emlékest A Magyar Írók Szövetsége és a TIT irodalmi szakosztálya péntek este 7 órai kezdettel a budapesti Kossuth Klubban Darvas Józsefemlékestet rendez. Ortutay Gyula akadémikusnak, a TIT elnökének megnyitója után Dobozy Imre, az Írószövetség elnöke mond emlékbeszédet, majd Bertha Bulcsú, Fábián Zoltán, Koczkás Sándor, Rapcsányi László és Sánta Ferenc emlékezik az íróra. Közreműködik Kohut Magda, Béres Ferenc és Szabó Gyula. Az est házigazdája Németh Gy. Béla egyetemi tanár, a TIT irodalmi szakosztályának elnöke. Sok a belvíz, lassú az apadás A lehullott csapadék hatására újabb területeket öntött el a belvíz. Már mintegy 152 ezer hektár területet borít víz, melyből 30 ezer hektár a vetés. Több mint kétezren dolgoznak a szivattyútelepeken és a szállítható szivattyúk mellett a belvíz megszüntetésén. A belterületeken a vízügyi igazgatóságok szállítható szivattyúkkal, műszaki irányítással és tanácsadással segítik a védekezést, amely jelenleg 18 helységben folyik. Tegnap valamennyi áradó folyó felső szakaszain tetőzött az árhullám, s most lassan levonulóban van. Már csak a Bodrog áradó vízszíntje kedd óta 4 centiméterrel emelkedett Felsőbereckinél. Még mindig az áradó folyók mintegy 1500 kilométer hosszú védvonalán van készültség. Szerda délutántól megnyitották a forgalom előtt a Duna pesti alsó rakpartjának a Belgrád rakpart—Közraktár utca, illetve az Erzsébet-híd—Kossuth Lajos tér közötti szakaszát. A Szabadsághíd pesti hídfőjénél ugyancsak a korábbi forgalmi rend érvényes. A Kossuth Lajos tér és a Dráva utca közötti pesti, valamint a Döbrentei út közötti budai alsó rakpartszakaszt várhatóan csütörtökön, a reggeli órákban nyitják meg a közúti forgalom előtt. (MTI) Vízben áll a szentendrei kemping élelmiszerüzlete. Aláírták a magyar és a szovjet filmművészek együttműködési munkatervét Szerdán véget ért a magyar és a szovjet filmművész szövetség titkárságainak budapesti tanácskozása. A tárgyalások befejeztével a két szervezet vezető képviselői aláírták a Magyar Film- és Tvművészek Szövetsége, illetve a Szovjetunió Filmművész Szövetsége 1978—80-ra szóló együttműködési munkatervét. A dokumentumot magyar részről Fábri Zoltán Kossuth-díjas filmrendező, a szövetség elnöke, szovjet részről A. V. Karaganov filmesztéta, a szovjet szövetség titkára látta el kézjegyével. LELKIZZÜNK CSAK! A világért se fordított szórend------------------ ben olvassák és értsék a fenti címet! Dehogy arra biztatok, hogy csak lelkizzünk. Éppenséggel az egyoldalúság ellen emelek szót, mindenfajta egyoldalúság ellen. Mint például: ... A nagy gyár vezetőgárdája, több órás értekezleten, alaposan megtárgyalta az idei tervet, ami vitás volt, tisztázták, s az is kiderült, hogy jó szervezéssel, összegezett erőfeszítéssel még talán túl is teljesíthetik a feladatokat. A tanácskozás végén ezeket mondta az igazgató: „A tennivalók világosak. Most aztán, elvtársak, semmi lelkizés, hanem gyerünk a magvalósítással. Utána majd lelkizünk.” Aztán szétoszlottak. Hogy a jelenlevők fülében megtapadt-e a „semmi lelkizés” megfogalmazás, vagy csak amolyan hangzatos fordulatnak vélték-e, hogy ezt a „semmi lelkizésére fölszólítást mint a munkára készség talpraesett megnyilatkozását könyvelték-e el magukban, vagy el se könyvelték — mindezt nem tudom. De egy részvevőnek egészen biztosan nem tetszett, tőle tudom az egész históriát, és megvallom, bennem is vegyesek az érzelmek. Mert meglehet: ez a „semmi lelkizés” valóban csak frázis, aminek nincs jelentősége. Lehet, továbbá, hogy azt akarja kifejezni: a viták ideje, mármint ott és akkor és erről a témáról, elmúlt, s gyerünk teljes erővel dolgozni. Ha így van, ezt az elszántságot helyeslem. A módszert, a szavaiat nem. Még kevésbé méltánylom akkor, ha nemcsak pontatlan, szerencsétlen megfogalmazás, hanem a mögöttes tartalmat pontosan kifejező ridegség. Sok minden keveredik hát itten. Például az, hogy — ha egyszer „semmi lelkizés” — az illető helyen és személyek között olyan a viszony, mintha (nem képletesen szólva) egy gépezet alkatrészei volnának, egymáshoz mint munkaeszközök tartoznának, köztük semmi másról, csak munkáról eshetik szó. Ott az ember nem más, mint termelő, dolgozó egyed. Vegyük a szóban,forgó helyzetet. Egy nagy kollektíva úgy rugaszkodjék neki fontos feladatának, hogy csak a befejezés után lehet újra emberi közösség? Tudom, az okosan végzett munka a legemberibb tevékenység. De ki garantálhatná előre, hogy közben, bármikor, bárkinek nem támadhat valami baja, nehézsége, gondja? Mit csináljon? Küszködjön önmagában? Vagy a „semmi lelkizés” ellenére, megpróbálja elmondani baját, baját, hogy tanácsra, segítségre szorul — ki tudja, hogyan fogadják? A kérdés egyáltalán nem elvont, elméleti. Azt csakugyan nem lehet megengedni, hogy bárki is a munka helyett— s ne munka közben — vegyen mély lélegzetet, sóhajtozzon, vagyis hogy öncélúan „lelkizzen”, s ezzel fedezze semmittevését. A kötelességet teljesíteni kell. Ám akire bármilyen vezetést bíztak, arra embereket is bíztak, s annak a velük való foglalkozás, a róluk való gondoskodás is kötelessége. Általában nincs is efféle ket----------------------------- tősség. Ahol jól szervezett a munka és kívánatos a légkör, ott nincs is talaja a fecsegésnek, a pletykaízű „lelkizésnek”, annál inkább jellemző az egymás iránti megbecsülés, tisztelet. Magától értetődően hozzátartozik ez a munkához, a munkahelyhez. Ilyen helyen senki sem érzi magát egyedül. Mindenki tudja: a hadseregben ütközet előtt rendezni kell a sorokat, kiadni a parancsot, és közben minden kifogás, nyafogás. De hát épp ez az! Előtte kell rendezni a sorokat, a lelkeket is. Márpedig a kiinduló példában a „semmi lelkizés” fölszólítás azt jelenti, hogy a megoldatlan emberi problémákat tegyük félre. Mintha fel lehetne függeszteni őket! Mintha valaha is olyan időszak jönne, amikor nem kell teljes tudással, odaadással dolgoznunk, hanem nyugodtan lazíthatnánk! Csakhogy megoldatlan problémákkal nehéz ütközetbe bocsátkozni. Aligha lesznek egységesek a sorok. Ezért előbb kell elrendezni az elrendelendőket, köztük az emberi dolokat, majd csak azután lehet szívvel-lélekkel harcba szállni, a munkába bevetni a közösséget. Ha már sorrendet kell tartani, hát inkább ezt a sorrendet. Csakhogy nem kell, nem sza----------------------------- had sorrendet tartani. Mozgalmi nyelven mondva: a kádermunka nem külön feladat, hanem a vezetés szerves része, és a kádermunka nem időleges feladat, hanem mindenkori. Rendszeres tmnk nélkül nem működhetnek jól a gépek. Hát lelki tmnk nélkül az emberek? Ezt az általános megfogalmazást tanácsos közelebb vinni az élethez. Itt volt legutóbb, a tagkönyvcsere előtt, a beszélgetés a párttagsággal. Nemcsak a nagy egésznek, hanem kivétel nélkül minden pártszervezetnek az volt a legfontosabb — s legyen maradandó — tanulsága, hogy a párt-