Népszabadság, 1978. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-12 / 37. szám
1978. február 12., vasárnap NÉPSZABADSÁG 9 A VIETNAMI-KAMBODZSAI HATÁRRÓL Miért? Mi célból? — ezt kérdi a világ, amikor a kambodzsai csapatok Vietnam elleni támadásáról értesül. Tudósítónk ott járt a vietnami—kambodzsai határövezetben és részt vett Ho Si Minh-városban a sajtóértekezleten. Ezekről szól alábbi beszámolója. A világirodalom után a világpolitikába is belopta magát a Ho Si Minh-városi Majestic Szálló. A „csendes amerikai” egykori törzshelye, e patinás hotel lett a színhelye annak a sajtóértekezletnek, amelyen első ízben találkozhattak a külföldi sajtó képviselői vietnami földön elfogott kambodzsai katonákkal. — Barátaim! Egy pillanatra még! — emelte fel hangját a kormány szóvivője, mielőtt az újságíróhad gyűrűbe fogta volna a terembe lépő első kambodzsai katonát. A szóvivő, magasra tartva egy szürkészöld khmer feliratú okmányt, így szólt: — Ezennel közreadjuk önöknek a Kambodzsa Vietnammal határos keleti övezetében megtartott 1977. július 17-i titkos konferencia jegyzőkönyvét. Elfogott katonáknál találtuk. Hadd idézzek egyetlen bekezdést az okmányból: „Katonai téren ébereknek kell lennünk, készen kell állnunk a harcra, hogy a nap bármelyik pillanatában megsemmisítsük az ellenséget, megakadályozva abban, hogy inváziót kövessen el. Ha megtámadják országunkat, meg kell állítanunk, meg kell semmisítenünk őket...” És most, kérem, figyeljenek a következő szavakra: „Nem egyszerűen a mi területünkön kell feltartóztatni, szétverni őket, át kell lépnünk a határt, hogy saját földjükön állítsuk meg és semmisítsük meg őket.” A figyelem most már osztatlanul a kambodzsai katonákat övezi. Jellegzetes koromfekete pizsamaszerű egyenruhájukban lépnek a nyilvánosság elé. Hunyorognak a villanok fényétől. Ha tapasztalatból nem tudnám, menynyire megállapíthatatlan az arcból egy ázsiai életkora, gyerekeknek vélném őket. Nem azok. Az egyikük, Chon Sa Phat, 24 éves, tavaly októberben fogták el Tay Ninh tartományban. A 25 éves Sak Duont tolókocsin hozzák be, a lábán megsebesült. An Giang hegyvidékeinél esett fogságba az idén januárban. Elmondása szerint a 520-as hadosztályhoz tartozik, szokásos állomáshelye 12 kilométerre van Phnom Penhtől. Kétszeres tolmácsolás, előbb khmerről vietnamira, majd franciára. A mély hangzású, recsegőropogónak tetsző khmer beszédből meghökkentő kép kerekedik ki: — Elöljáróink azt mondták, Vietnam le akarja rohanni Kambodzsát, s ezért állandóan készültségben kell lennünk. Phnom Penhben azt hirdetik, országunk legfőbb ellenségei az annamiták (a vietnami szinonimája — Gy. S.). Másnap reggel a határra indulunk. A közelmúlt emlékei kavarognak bennem, amikor az óriás helikopter kényelmes lassúsággal a magasba emelkedik Tan San Nhut híres betonjáról. Három és fél évvel ezelőtt, mint a Dél- Vietnamban működő ellenőrző bizottság tagja, szinte nap mint nap ültem be ugyanitt e félelmetes, dübörgő gépóriásokba, hogy Saigonból valamelyik nemzetközi ellenőrző pontra utazzam. Most az első megálló Can Tho. Kis híján négy esztendeje jártam a Mekong menti kisvárosban. Tűnődésre nincs sok idő, máris indulunk tovább, An Giang tartomány kambodzsai határon fekvő egyik falvába, Ba Denbe. Parányi reptéren landolunk valahol a határ közelében. A több órás fülsiketítő dübörgés után egy kissé kábán száll ki az újságírócsoport. Bmt Thanh Ngoi alezredes, az egykor itt dolgozó magyarok régi ismerőse fogad. — Érdemesebb ügy miatt is találkozhattunk volna — mondja kesernyésen. Hatalmasra feszített ejtőernyősátor alá bújunk, a nap ugyancsak tüzel már. Bai Thanh Ngoi hadműveleti térképen mutatja a kambodzsai betörések irányát, helyét An Giang tartományban, majd azt javasolja: menjünk a helyszínre. Úttalan utakon vergődnek a japán mikrobuszok. Fodros levelű banánfák árnyékában szalmakunyhók sorakoznak, eleinte sűrűn egymáshoz tapadva, majd a határ felé közelítve ritkulni kezdenek. A száraz évszak aszottá teszi a földet, a gyér növényvilág meg hangsúlyossá a szegénységet Hirtelen fékeznek a buszok — az út mentén szétvert kunyhók csupaszon meredező favázai. Felégetett tanya, hamuvá, törmelékké porladt élettartozékok. A házak mögött távolabb hegynyúlványok magasodnak — Kambodzsa földjei. Kísérőink itt is, mint mindenütt, igyekeznek tényeket mutatni, anélkül, hogy szavakkal különösebben dramatizálnák az amúgy is feszült helyzetet. Haragot tapasztalunk, de a kambodzsaiakkal szembeni gyűlöletkeltést senki sem észlel. A Phu Cuong hegy lábánál, másfél kilométerre a határtól, az amerikai NBC Saigont megjárt riportere fröcsögő harsánysággal ordítja a serénykedő japán forgatócsoport felvevőgépe előtt: — Hölgyeim és uraim, itt állok Vietnam és Kambodzsa határán, ahol nem sokkal a háború vége után az indokínai kommunisták egymást ölik amerikai fegyverekkel. — Pimaszságánál csak a cinizmusa nagyobb — jegyzi meg egyik vietnami kísérőnk. De a szónoklatból is látható, kik húznak hasznot ebből a sajnálatos konfliktusból. Nyomasztó a hangulat a visszaúton. Az ösvény vöröses pora lassan beissza magát hajunkba, bőrünkbe. A felszabadító erők magas rangú tisztje, régi sadgoni ismerősöm, a zötykölődéssel küszködve magyarázza: — Kambodzsa jelenlegi vezetését politikai felfogása fordította velünk szembe, s ez sodorta szinte öntörvényszerűen a fegyveres provokációk útjára. Odaát úgy vélik, hogy a halmozódó belső feszültség legegyszerűbb levezetése a Vietnamellenes hisztéria felkorbácsolása. Ősi politikai trükk, csak éppen méltatlan megcsúfolása hosszú évek harci szövetségének. Másnap módom van meggyőződni katonatiszt barátom szavainak igazáról. Tay Ninh tartomány északi határkörzete felé haladva, kambodzsai menekültekkel találkozunk. Szörnyű kálváriáról mesélnek valamennyien. Thach Khan 25 éves parasztlány Sway Riengből: — Január 5-én menekültünk vietnami területre. Négy családtagom pusztult el útközben. A kambodzsai katonáknak minden menekülő célpont. Hogy miért távoztunk? Nem bírtuk tovább, látástól vakulásig dolgoztunk, keveset ettünk. A falut a hatóságok fegyenctelepként kezelték. Nálünk most azt kürtölik, Vietnam ősi, gyűlöletes ellenség. De az emberek emlékezetéből nemigen tudják kiverni, hogy nemrég ugyanezek a vietnamiak ott harcoltak és estek el Sway Riengben, együtt a khmerekkel. Chung Eng 23 éves tanítónő 1971-től 1975-ig Phnom Penhben élt családjával. Most így beszél: — A győzelem után valamenynyiünket kizavartak a fővárosból. Férjemet, aki közkatona volt Lon Nol hadseregében, megölték. Mi, a megmaradottak, Congpongcam tartomány egyik faluközösségében, Canponban települtünk le. Háromszázan indultunk el Phnom Penhből, a fele nem érkezett meg. A faluközösség egy ötszáz családból álló szövetkezetet alkotott — folytatja. — Saját konyhát vagy használati tárgyat senki sem tarthatott. Korok és nemek szerint csoportokba szervezték az embereket, külön dolgoztunk, külön ettünk. Reggel ötkor a földeken voltunk, este kilenckor tértünk haza. Naponta egy óra munkaszünetet tarthattunk. Aki valamilyen oknál fogva nem ment munkába, az rögtön reakciósnak, osztályellenségnek minősült. A szövetkezet határait nem hagyhattuk el. Akinek bármilyen kapcsolata volt Kambodzsában élő vietnamiakkal, azt elvitték. Hatóságaink szerint a vietnamiak első számú ellenségeink, csapásokat kell mérni rájuk. Utunk Tay Ninh egy kiszögellésének egyik határőrposztjához, Xamathoz vezetett. E sorok írója kis időkülönbséggel másodszor járt itt. Most is éppoly lehangoló volt a látvány, mint az első alkalommal. A halottakat időközben eltemették, de a kambodzsai osztag által szétdúlt házak maradványai — emlékeztetőül — hirdették az értelmetlen öldöklést, pusztítást. A frissen hántolt sírokra táblát állítottak a falubeliek. Egy 27 éves fiatalasszony, Nhan Thi Long mesélte el: — 1973-ban Kambodzsából települtünk át Xamatba. Nekünk, vietnamiaknak nem volt többé maradásunk ott. Tavaly szeptember 24-én törtek ránk a kambodzsaiak. Kilenctagú családomból ketten maradtunk életben. Nem értem az egészet... Miért van ez? Maguk értik? Nincs válasz a kérdésre. És mindmáig nincs pozitív válasz Kambodzsából Vietnam tárgyalási javaslatára sem. Tay Ninh, 1978. február. Győri Sándor Balra: A határon. A dombon túl már Kambodzsa. Jobbra: Kambodzsai röplap: „Át kell lépnünk a határt!** '< «*■ <*>"> . ,<#,.,***, v >4>4 Á'ó* ^ ~*~".. ^.-w- ..* .. *%.. -«!»W< .<***>+*í : »■•'***■;: • ?«■ kfc' $i"> jtptpf^goRxoKö'p: ^.v, .<.» iüb&vfiöttf’áai&ss - ■»?&)*-.<.>* Ájlvv.v Y’ w7t,+ *'*'*•» >,!>*• ■» W:'-e,' . — *• • • >*<~>~ •«* W*«.U :vW->w>M-»•'<•$"*''*• '■'K^’>-' ' *’ >'"4 ' 5aS'w5«W ■ ww*; '.imwií1 ~vrt--4 -«•>*►>»»*^"-< < •“ r -v s* »«*v * v"w-*w -■ . ~i~O..Í«v,.~ - ?«. . -■v>x-^/' V • '...*, teV<-ex>..U .*>•>•♦ ' «-•—;c?'' v É^?$k*\.x •*««** ■•','“' ’jv'' u Vi mv «S£$WÖ«iíJ l*,v,^;íiiiii.. A ...:,:„...J Szétdúlt falu Vietnamban, a kambodzsai ha- Kambodzsai katona a sajtóértekez- Vietnami menekült családok a kambodzsai táj közelében, létén, határövezetből.