Népszabadság, 1980. február (38. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-26 / 47. szám
1980. február 26., kedd Elhunnyt Világhy Miklós Életének 61. évében vasárnap elhunyt dr. Világhy Miklós, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, az Eötvös Loránd Tudományegyetem nemzetközi hírű tanszékvezető egyetemi tanára. Temetéséről később intézkednek. MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA OKTATÁSI MINISZTÉRIUM EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM Több mint három évtizedig volt jogásznemzedékek kiemelkedő oktatója és nevelője. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektoraként, az állam- és jogtudományi kar dékánjaként, tudományos rektorhelyettesként, a polgári jogi tanszék vezető professzoraként jelentős részt vállalt a szocialista magyar jogi felsőoktatás megalapozásában és fejlesztésében. Tudományos munkásságával maradandóan hozzájárult a szocialista állam- és jogtudományoknak, mindenekelőtt a polgári jog tudományának elméleti megalapozásához. Szerteágazó munkásságából elsősorban a magyar polgári jog elméleti alapkérdéseire irányuló kutatásai kiemelkedőek. Behatóan foglalkozott a gazdaság és a jog elvi összefüggéseivel, a gazdaságijog problémáival, az áruviszony és a polgári jog kapcsolódó pontjaival. Elméleti felkészültségét kamatoztatta mind az egyetemi oktatásban, mind pedig a gyakorlati jogi munkában. Alkotó módon járult hozzá a szocialista jogrendszer alapvető törvényeinek létrehozásához. Különösen kiemelkedő része volt az államosítási jogszabályok, az állami vállalatra vonatkozó alapvető jogi rendelkezések és a polgári törvénykönyv megalkotásában. Munkásságát több magas állami kitüntetéssel ismerték el. Halálával nagy veszteség érte az állam- és jogtudományt, valamint a jogi felsőoktatást. Megjelent a Társadalomtudományi Közlemények új száma A Társadalomtudományi Közlemények, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének folyóirata most megjelent új számában közli Gazsó Ferenc tanulmányát a dolgozó fiatalok társadalmi és szakmai mobilitásának fő tendenciáiról és Héthy Lajosét az üzemi pártszervezet és szakszervezet szerepéről, feladatairól az üzemi demokrácia kibontakoztatásában. F. R. Filippov írása a szovjet értelmiség utánpótlásának társadalmi forrásairól ad áttekintést. Balogh József, a politikaimagatartás-kutatások tapasztalatait összegzi; ifj. Marosán György műhelytanulmánya a tőkés társadalom fejlődésének „szociolizmusait”, a tőkés gazdaság hosszú távú ciklusait elemzi; Berényi István és Simó Tibor a Borsod megyei Tardon folytatott faluszociológiai vizsgálatról ad hírt, a mezőgazdasági dolgozók strukturális helyéről folytatott vitában pedig Zsarnóczai Sándor fejti ki véleményét. A folyóirat — több más téma mellett — ismertetést közöl a politikaitudomány-világkongresszusról, valamint a Magyar Szociológiai Társaság pécsi vándorgyűlésének vitájáról. NÉPSZABADSÁG A Szovjetunióba készül az Operaház társulata A magyar kulturális napok tavaszi rendezvénysorozatára a Szovjetunióba utazik az Állami Operaház társulata. A vendégszereplés a leningrádi Kirov Opera- és Balettszínházban kezdődik. Április 4-én Erkel Hunyadi László című operáját mutatják be, másnap pedig Verdi A lombardok című művét tűzik műsorra. Az együttes ezután Moszkvába utazik, ahol három alkalommal vendégszerepel a Moszkvai Állami Akadémiai Nagy Színházban. A műsoron Erkel Hunyadi László, Bellini Norma és Verdi A lombardok című operája szerepel. A magyar kulturális napok keretében Alma-Atában és Novoszibirszkben Korondy György mutatkozik be a szovjet közönségnek — a Faust és az Anyegin címszerepét énekli. Ránki Dezső zongoraművész szólóestje április 4-én lesz Moszkvában. Falvai Sándor zongoraművész Alma- Atában, Frunzéban, Ashabadban lép fel. Lantos István zongoraművész Uljanovszkban, Ufában, Moszkvában és Minszkben mutatkozik be. Petényi Miklós gordonkaművész két szólóestre utazik Rosztovba és Krasznodarba. A Szovjetunióba készül a Budapesti Kamaraegyüttes is. A kulturális napok zárókoncertjét a tervek szerint április 11-én tartják, a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát Kórodi András vezényli. A műsoron Bartók táncszvitje, Hacsaturján Csellóversenye és Bartók Concertója szerepel, közreműködik Petényi Miklós. Új tájházak, emlékszobák Szabolcs-Szatmárbatt Nyíregyházán a megyei közművelődési bizottság ülésén további tervek születtek a megye múzeumi hálózatának bővítésére. Ebben az évben tájházat szándékoznak építeni Vaján, elkészül az átalakított tiszaberceli Bessenyei-emlékház, a Sóstói Múzeumfalu pedig két újabb létesítménnyel gyarapszik: felépül a tarpai, kisnemesi és az anarcsi ház és a hozzájuk tartozó kiegészítő épületek. II ZENEI KRÓNIKÁJ A KONTARSKY FIVÉREK, akik hírnevet mindenekelőtt a kortárs zene tolmácsolóiként szereztek, múlt heti hangversenyükön mintegy József Attila tételét igazolták: „Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva.” Éppenséggel Bachot nem játszott ugyan a két kiváló zongoraművész, ám ahogyan Mozart, Schubert, Brahms, Chopin alkotásait előadták, a hangok felelősen elemző megközelítésében mindenesetre gazdagon kamatoztak az új kompozíciók garmadában való bemutatásakor szerzett tapasztalataik. A két Kontarsky technikailag is tökéletes zongorázása cseppet sem száraz, akadémikus élmények forrása. Végtelenül érzékeny dallamformálásuk, játékuk ritmikus ereje és tagoltsága, tökéletesen hangolódott rá Mozart c-moll fúgájára, Esz-dúr larghetto és allegro című tételpárjára, Schubert négykezes f-moll fantáziájának finom költészetére. Brahms Haydn-variációinak megszólaltatásakor egyszerre érzékeltették, hogy mennyire zongoraszerű s mennyire zenekari jellegű ez a muzsika. S önfeledten merítkeztek meg Chopin C-dúr rondájának virtuozitásában. Századunk zenéjében szerzett különleges jártasságuk ezen az estén Sztravinszkij kétzongorás Concertója közben vált érzékletessé, annak a műnek a megformálásakor, amelyet a 30-as években a Bartók házaspár mutatott be Budapesten. A Kontarsky fivéreket mielőbb visszavárjuk. NICOLAI GEDDA egy egész estén a tavaszról énekelt. Ritka különlegesség az ilyen, tematikusan szerkesztett dalest, miként az is ritkaság, hogy a művész nem dalslágerekből, hanem ritkán vagy eddig soha nem hallott művekből szerkesztett kerek egészet, éppen nem olcsón keresve tehát a sikereket. S az sem mindennapi, hogy egy énekes, nem annyira hangjának a szépségével, hanem előadásának sugárzó zeneiségével keltsen ilyen lebilincselő hatást (hiszen Gedda idén 55 esztendős, s tenoristánál, aki évtizedek óta intenzíven a pályán van, ez már kornak számít). Schumann, Bizet, a svéd Wilhelm Peterson-Berger, a norvég Grieg, végül Rimszkij-Korszakov és Rachmaninov dalait énekelte, öt nyelven, mindent eredeti szöveggel. Produkciója a zenei formálás diadala; ahogy elindította a dalok egynémelyikét mintha csak magában énekelt volna, önmagának, s lassan, fokozatosan nyílt ki éneke „a dalok lenge szárnyán”. Mennyire egybeforrott a verssel, függetlenül önálló költői értéküktől, hiszen értéküket épp a zene révén nyerték el. A tavasz persze egyúttal nyiladozó természet, napfény, szerelem is. Milyen hangsúlyt, miféle tündöklő tenorszínt kapott a dallam, valahányszor a szövegben előbukkant a nap, a fény, a sugárzás; nem kirívót persze s éppen nem a melódiából kirívó súlyt, csak annyit, amennyit a kifejezés természetessége lehetővé tesz. Az igényes, hangot próbára tevő program után elhangzott egy Hugó Wolf-, egy Rimszkij-Korszakov-mű (a Hindu vendég dala a Szadkóból), végül Eugen Hildach múlt századi énekes-komponista dala. Zongorán kiválóan kísérte Nikolai Geddát Jandó Jenő, hibátlanul vette át az énekes minden zenei gesztusát, legapróbb rezzenését is. A gyönyörű hangverseny szervezési szépséghibája volt, hogy a rendezők elmulasztották megfelelő mennyiségű műsorlap szétosztását. Dalesten pedig mégis csak fontos tudni, mi hangzik el. Az elkészült példányokon sem ártott volna megadni a művek magyar címét, hisz a közönség németül, franciául tudni nem köteles. Nikolai Gedda hangversenye, mint piros betűs esemény, formailag is több figyelmességet érdemelt volna. TAKÁCS JENŐ Elmúlt a nyár című dalciklusát a rádió mutatta be a napokban. Az Anni Pich verseire készült dalok Csorba Győző remekmívű fordításában újra nyomatékkal hívták fel a figyelmet az idén 78 esztendős zeneszerző műhelyének vitathatatlan értékeire. A hat aprócska dal zenei vonalvezetése roppant finom, a hervadás, az őszi elmúlás lélektani-érzelmi hatására épül. Végtelenül tiszta s leszűrt muzsika pillanó hangulataiban mélységes bölcsesség ölt alig megragadhatóan testet. Takács Jenő művészetét leginkább rádiónk tartja napirenden (ezen a héten is elhangzik egyik műve a stúdióban). Mintha méltánytalanul elfeledtük volna, hogy ő ifjúsága éveiben Egyiptomban és a Fülöpszigeteken, majd sok más országban is a magyar zene követe volt. S úgy látszik, elfeledtük azt is már, hogy a felszabadulás után Takács Jenő munkás-zeneiskolát szervezett-vezetett Pécsett. A felfedezés, vagy inkább újrafelfedezés azonban nem csupán az érdemek, hanem leginkább a művek értéke okán indokolt. A most bemutatott dalok Csajbók Terézia árnyalt, Végtelenül átélt, példás szövegmondású énekével, Szűcs Lóránt zongorakíséretével sokszorozták meg Takács Jenő művészetének őszinte hatását Breuer János KÖNYVSZEMLE A legszorgosabb kutatókat is próbára teszi a szakirodalom áramlása: még a szűkebb témákról is sokkal több tanulmány és könyv jelenik meg, mint amenynyit tisztességesen fel lehet dolgozni. Eközben pedig, mi tagadás, többet beszélünk a tudományos dokumentáció jelentőségéről, mint amennyit teszünk érte, nincs kellő becsülete a színvonalas kivonatolásnak, pedig ez a tájékozódás és lépéstartás sokszorosan megtérülő eszköze. Lecsapódik ez az ismeretterjesztő irodalomban is. Kevés — szelídebben szólva: nem elég sok — olyan tudósunk van, aki képes rá, hogy ne csak részletkutatásokban mélyüljön el, hanem ÁTFOGÓ MUNKÁK írásával is szolgálja a népszerűsítés és az oktatás (tankönyvek!) ügyét is. S ez nem is csak a képességeken múlik, hanem — például az egyetemi jegyzetek esetében — a honoráriumrendszer hibáin is ... A kritikusnak azonban nem az a dolga, hogy azon keseregjen, ami nincs, hanem hogy a valós értékekre hívja fel a figyelmet — azokra a művekre, amelyeket a tudományos alaposság és az okos népszerűsítés egysége jellemez. Bölcsen járt el a Corvina Kiadó, hogy újra a közönség kezébe adta a néhány esztendeje elhunyt festőművész, Domanovszky Endre hatalmas könyvét. A Korok ruhái című monográfia még az 1930-as évek közepén készült, az öltözködés történetéről tartott előadások bőségesen illusztrált vázlatának. Bizonyos történeti összefüggések megítélésében persze változott azóta a tudományos felfogás, ez azonban sokadlagos mozzanat e kiváló áttekintés méltatásában. Maradandóvá egyfelől a ruha- és fegyverviseletek elmélyült ismertetése, másfelől Domanovszky színes rajzainak bámulatos életszerűsége teszi. Ezért is sajnáljuk kisebb aránytalanságait, s még inkább, hogy a XIX. század elejénél zárul a világtörténeti ruhabemutató. Mersz, s még inkább szaktudás kell ahhoz, hogy a hasonló igényű és színvonalú összefoglalásokat érdemük szerint méltassa vagy bírálja bárki is. Mégsem kockáztatok sokat, amikor szenzációs teljesítménynek nevezem Kiszely István embertani sorozatának (A Föld népei) most kiadott, első kötetét, amely Európa népeinek fizikai (morfológiai) leírását és e tulajdonságok történeti kialakulásának elemzését tartalmazza. Magyar nyelven ez az első össze- s foglalás, mégpedig kiváló: a bio- lógiai és a földrajzi szempontok együttes érvényesítésével mutatja be a földrészünkön valaha élt és ma élő fajták, típusok, népcsoportok alkati jellemzőit — részint a szédítően gazdag szakirodalom kritikai hasznosításával, részint személyes kutatások tükrében. Az embertelen és ostoba fajelméletet, de annak előítéletekben továbbélő változatait is az Unesco nyilatkozatainak a szellemében cáfolja meg: „Minden ember egyenlőnek születik ...” Csak tisztelettel tudom köszönteni sokrétű és meggyőző adatgazdagságát, s olvasói örömmel a kulturált fogalmazást. És még valamit: megérne egy újságcikket annak ismertetése, hogy miképpen és milyen állami dotációval tudta a Gondolat Kiadó 250 forintért megjelentetni ezt a terjedelmes, gazdagon illusztrált és szépen nyomott kötetet. — A továbbiakban is ennek a kiadónak az újdonságait ismertetem. Kezdjük a nehezével, három FILOZÓFIAI MŰ bemutatásával. Egyik sem könynyű olvasmány, más-más vonatkozásban mégis hézagot töltenek ki a felső szintű műveltségben. A XVII. századi Németalföld halhatatlanjai közé tartozik Spinoza. Bármelyik művét olvassuk is, szellemének gyémántos ragyogása, kérdésfeltevéseinek újszerűsége és a bizonyítás tiszta logikája ragadja meg az érdeklődést. Nagyon is indokolt volt újra (az Etikai gondolkodók sorozatban) közzétenni Etikáját: az előző, még 1952-es magyar kiadás ma már könyvészeti ritkaság, s nyilvánvaló, hogy Spinozának éppen ez az értekezése nélkülözhetetlen az emberi gondolat forradalmasodásának megértéséhez. A bölcs ember és a társadalomban élő ember erkölcsiségét kutatta itt, mégpedig „geometriai módon bizonyítva”, tehát jottányit sem engedve semmiféle miszticizmusnak, még a vallásnak sem. Természet és az Isten azonosítása vagy Isten abszolútumának a bizonyítása sem hitből fakadt; a fogalmazás formája mögött nagyon is evilági a tartalom, s az ateizmus irányába mutat minden tétel. Ezért oly objektív a lélekről, az indulatokról és — végső következtetésként — az értelem határáról, vagyis az emberi szabadságról szóló rész. Spinoza az egyes ember érzelmi és értelmi világát térképezte fel, ami bizonyítási módszeréből következik; a hasonlóan bátor utódokra várt a feladat, hogy ezeket az erkölcsi (és általános világszemléleti) megállapításokat történeti összefüggésekbe ágyazzák. Ugyanebben a sorozatban jelent meg a századelő egyik hangos szavú német bölcselőjének, Max Schelernek a könyve: A formalizmus az etikában és a materiális értéketika. Ne tévesszen meg bennünket a „materiális” jelző: a materializmushoz semmi köze nem volt Schelernek — ellenkezőleg, istenhitbe hajló spekulációkkal igyekezett kimutatni Kant erkölcstanának formalizmusát és a polgári lét erkölcstelenségét. A tagadásban kapcsolódik Spinoza hagyatékához, „csak éppen” viszszafelé forgatva a történelem kerekét. Stílusát a német katedrafilozófia legrosszabb hagyományai jellemzik, önhittsége pedig viszszataszító. A szakemberek polcain is porosodás lesz a kötet sorsa — biztos, hogy ki kellett adnunk? Kant hagyatékának az értékelése mind az idealista, mind a materialista filozófiák számára kulcskérdés. Az ő „egész filozófiai teljesítményében az elvont polgár, a polgárság formális követelményeinek engedelmeskedő polgár kerül a történelem középpontjába ... Ennek a polgárnak pedig az a célja, hogy a kategorikus imperatívusz jegyében mindenkit rávegyen e polgári létre” — írja új könyvében Hermann István. Ez a kötet (Teleológia és történetiség) különlegesen sokoldalú filozófusunk legjelentősebb alkotásai közé tartozik. A kanti filozófia elméleti csődjét elemzi — annak a hat évnek a vitái tükrében, amikor a nagy ellenfelek (Fichte és Schelling) rendszere és módszere kibontakozott. Igen, a „német nyomorúság” spiritualizált visszfénye volt mindkettő, idealizmusával pedig a klasszikus filozófia alkonyát jelezte . Hermann azonban ennél mélyebbre ásott: azt mutatta ki, a gazdag és bonyolult anyag tüzetes vizsgálatával, hogy „a polgárság remekül ki tudja termelni azokat a gondolatokat, amelyeket képtelen megvalósítani”, ebből következőleg pedig azt, hogy miért és hogyan épülhettek be Fichte és Schelling dialektikus meglátásai a marxi filozófiába. Hézagpótló, szemléletileg is tanulságos könyvet kaptunk kézhez. A FELFEDEZŐ UTAK bejárói és hírmondói kalauzolnak vissza a jelenhez. Nem könnyű műfaj az útleírás: írói véna kell ahhoz, hogy a turista, a vadász vagy a néprajzos mások élményévé is tegye, amit ő maga meglátott vagy megélt. Mert lehetséges ugyan, hogy egy bősz oroszlán vagy anakonda elejtéséhez képest gyerekjáték az irogatás — csak hát nem „irogatás” kell a hangulatos könyvhöz, hanem tudatos, jól arányított és fortélyos munka. Habub Szudán felett címmel tette közzé afrikai élménybeszámolóját a Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond hagyományait folytató Ignácz Ferenc. Többször is járt e hatalmas földrész keleti országaiban, s megadatott számára, hogy — a tudományos gyűjtés érdekében — sok kaland közepette elégítse ki vadászszenvedélyét. Színesen, jól ír. Falus Róbert