Népszabadság, 1981. október (39. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-20 / 246. szám
1981. október 20., kedd NÉPSZABADSÁG Reagan—Mitterrand találkozó Virginia államban ( WASHINGTONI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Virginia államban, Williamsburgben megkezdődött a francia—amerikai csúcstalálkozó. Az első megbeszélést a yorktowni csata kétszázadik évfordulójára az Egyesült Államokba érkezett Mitterrand és Reagan között a York folyón egy, az ünnepségre idevezényelt francia hadihajó fedélzetén tartották, ezt további eszmecserék követték. Amerikai hivatalos részről az első ötórás megbeszélés után elismerték, hogy három kérdésben különböznek a nézetek. Ezek: a Líbiába irányuló francia fegyverexport folytatódása, a salvadori helyzet és egészében a „harmadik világban” követendő politika. Másrészt kiemelték, hogy az amerikai—francia kapcsolatok javultak, amióta Mitterrand lépett Giscard elnök helyébe. Aláhúzták azt is, hogy Párizs egyetért a NATO rakétaprogramjával. Pohárköszöntőjében a francia elnök hangsúlyozta: az Ottawában kezdődött és most folytatódó személyes kapcsolat elősegíti ama nehézségek leküzdését, amelyek a különböző pályát befutó államférfiak közt elkerülhetetlenül felmerülnek. A yorktowni ünnepségen mondott beszédben hétfő este Mitterrand elnök arról beszélt, hogy a világ bizonyos részein ma is éppúgy küzdenek a szabadságért, mint kétszáz évvel ezelőtt ugyanezen a helyen. Egy francia tisztségviselő szerint Mitterrand ezzel emlékeztetni akarta tárgyaló partnerét arra, hogy a „harmadik világban” a társadalmi felszabadulásukért küzdő népek igazságos ügyért harcolnak. A francia elnök arra is rámutatott, hogy a két ország érdekkülönbségeiből adódó nézetkülönbségek nem zárják ki a közös külpolitikai kezdeményezéseket. Mitterrand egyébként az ABC tévéállomásnak adott interjúban óvatos bírálatban részesítette a Reagan-kormányzatot, amiért az nem növeli segítségét a harmadik világnak: utalt rá, hogy az ilyen politika kudarchoz vezethet a cancuni értekezleten és mélyítheti az „Észak—Dél szakadékot”. (Mitterrand és Reagan is részt vesz a mexikói Cancúnban négy nap múlva kezdődő konferencián, amelylyel kapcsolatban a francia és amerikai álláspont között már az előkészítés közben megmutatkoztak a taktikai nézeteltérések.) Mitterrand elkerülte a válaszadást arra a kérdésre, hogy vajon elég határozottan törekszik-e az USA fegyverkorlátozási tárgyalásokra a Szovjetunióval. De hangsúlyozta, hogy ha nem kerül sor hamarosan ilyen tárgyalásokra, akkor „mélyülhet a pszichológiai és erkölcsi krízis Európában”. E krízis mögött — mint mondotta —, mindenekelőtt az NSZK- ban, az a félelem áll, hogy az európai népekről nélkülük döntenek. A fegyverkezési hajsza fokozódása súlyos gazdasági következményekhez vezethet, és fokozhatja a háborús veszélyt — jelentette ki a többi között. Vajda Péter A francia és az amerikai elnök a De Grasse romboló fedélzetén. Újabb összecsapások a Polisario és a marokkói csapatok között A nyugat-szaharai Guetta Zemmun körzetében vasárnap folytatódtak az összecsapások a Nyugat-Szahara felszabadításáért küzdő front (Polisario) és marokkói katonai egységek között. A Polisario főparancsnokságának algíri közleménye szerint a nyugatszaharai hazafiak súlyos csapást mértek a marokkói kormánycsapatokra, és megsemmisítettek egy kulcsfontosságú marokkói fegyverraktárt. Rabatban viszont cáfolták a Polisario sikereiről szóló híreket. Marokkói források határozottan állítják, hogy a kormánycsapatoknak sikerült újra ellenőrzésük alá vonniuk a helyőrség körzetét, és a gerillák visszavonulóban vannak a mauritániai határ irányába. Rabatban azonban elismerték, hogy a Polisario lelőtt két marokkói harci repülőgépet. Az említett helyőrség ellen a múlt kedden indítottak támadást a Polisario fegyveresei. Helyi értesülések szerint a Nyugat-Szahara függetlenségéért küzdő front legjelentősebb erőit vetette be a harcokba. Marokkói források a múlt héten elismerték, hogy az immár hat éve tartó sivatagi háború egyik legsúlyosabb csatáját vívják az említett térségben. A marokkói király, II. Hasszán a múlt héten bejelentette, hogy a Polisario a háború történetében először támad páncélozott járművekkel, harckocsikkal és légelhárító rakétákkal. (MTI) Rendelet Romániában a kenyérellátásról ( BUKARESTI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Romániában vasárnap államtanácsi rendeletet tettek közzé, amely intézkedik a lakosság kenyérrel és liszttel való ellátásának biztosításáról. A jövőben mindenki csak lakóhelyén vásárolhatja meg a kenyeret, lisztet és kukoricalisztet. A rendelet nem érinti azokat, akik falun laknak, de városban dolgoznak. Ezek a személyek ott szerezhetik be a termékeket, ahol munkahelyük van, vagy ahol tevékenységüket kifejtik. A rendelet meghatározza, hogy az 1981—1982-es mezőgazdasági évben egy-egy városi vagy falusi lakos öszszesen 150 kiló búza- és 30 kiló kukorica-, egy-egy hegyvidéki lakos pedig 120—130 kiló búza- és 30—40 kiló kukoricamennyiséget kaphat, amelyet kenyér, más sütőipari termék vagy liszt formájában vásárolhatnak meg. Hangsúlyozza a rendelet, hogy „az ország gabonatermelése biztosítja az egész lakosság ellátását kenyérrel, liszttel, kukoricaliszttel és sütőipari termékekkel, kielégíti az ipar és a nemzetgazdaság más ágazatait megfelelő nyersanyagokkal”, de szükséges, hogy a jövőben a lakosság ellátásánál a területi önigazgatás és önellátás elveit valósítsák meg. Az intézkedéssel kívánják megteremteni az ésszerű fogyasztást, gátat szabni a pazarlásnak, a termékek romlásának, mindenféle veszteségnek, egyúttal megakadályozni a spekulációt, az üzérkedést. Oltványi Ottó A veteránok kritikája Margaret Thatcher brit miniszterelnök az idén is megkapta Blackpoolban azokat a tapsokat, amelyek a konzervatív párt mindenkori vezérének kijárnak. Ebből a szempontból a kormánypárt kongresszusi mechanizmusa kitűnően működik, előírásszerűen szállítja azt az éljenzést és a lelkesedést, amire a toryknak a mostani zord időkben kiváltképp nagy szükségük van. A kongresszusi közönség jól idomított. Még csak felszínesen sincs beavatva abba a küzdelembe, amely a párt politikaformáló testületeiben, a parlamenti képviselők és a kormány köreiben folyik. Mindig melegen megtapsolja vezéreit, még ha történetesen, egymással ellentétes nézeteknek adnak is hangot. Ez a társaság egyetlen dolgot nem tűr el: azt, hogy valaki a pártvezérbe belemarjon. Így történhetett meg azután Blackpoolban, hogy a szentségtörő Edward Heath volt miniszterelnököt — aki kritikai megjegyzéseibe belefűzte Margaret Thatcher nevét — az egybegyűltek zöme csipetnyi rokonszenvvel sem volt hajlandó megajándékozni. Heath, a volt kormányfő hetek óta nyilvánosan hangoztatta a gazdaságpolitikai irányváltás szükségességét. Ebben — ha a „személyeskedésben” nem is — társa volt a konzervatív párt vezetőségének több félreállított vagy a kormányból kirekesztett tagja, a párt ifjúsági szervezetének sok hangadója. Némi leegyszerűsítéssel szólva mindazok a konzervatívok, akik a thatcherizmus legfőbb okozatát, a három-négymilliós munkanélküliséget sem morálisan, sem a párt jövője iránti aggodalomból nem képesek elviselni. Szánandó kisebbségben volt ez a csoport a kongresszuson? Semmiképpen sem. Thatcher asszony ugyanis rajtuk kívül jóval diszkrétebb, ezüstpapírba csomagolt kritikát, de kritikát kapott kormányának néhány köztiszteletben álló veteránjától, mindenekelőtt Priortól és Pymtől, kisebb mértékben Whitelaw belügyminisztertől is. Thatcher asszonynak nem lehetett nem meghallania „a régi konzervatívok” panaszát. Ennélfogva úgy határozott, hogy hajlandó lesz a munkanélküliség-ellenes érzelmek nagyobbik felét magáévá tenni, miközben kitart a még több állástalanságot szülő gazdaságpolitika folytonossága mellett. Csipetnyi elégtétel tehát Heathnek is adódott. Sőt lehet, hogy több is ennél. Ha azt tekintjük, hogy a konzervatív pártkongresszus a legkevésbé alkalmas fórum egy politika csődjének beismerésére, jelentőséget kell tulajdonítanunk Margaret Thatcher ama kijelentésének, hogy ő „csupán a népszerűség kedvéért nem hajlandó változtatni”. (Tavaly még azt mondotta: „Nos, uraim, a hölgy nem változtat.”) Londonban úgy vélik, hogy a miniszterelnök asszony beismerte: a népszerűség kedvéért nem, de a tények súlya alatt talán kénytelen lesz irányváltásra. Az izgalmas vita kivehető tanulsága az, hogy manapság majdnem kilátástalan vállalkozás egy fejlett tőkés társadalmat úgy igazgatni, hogy a jótéteményekből a dolgozó osztályoknak semmi vagy mind kevesebb jusson és a válság terheit csakis ők viseljék. A brit konzervatívok ultrareakciós közgazdasági elméletekre támaszkodó kísérlete éppen ezért nemcsak brutális, hanem anakronisztikus is. A párt sorsáért aggódó veteránok úgy érzik, még a látszategység kedvéért sem hallgathatnak. London, 1981. október. Aczél Endre Thatcher asszony „saját útja” a bírálatok kereszttüzében. A LONDONI THE TIMES KARIKATÚRÁJA Közlemény Araffat vietnami útjáról / HANOI TUDÓSHONKTÓL Hanoiban közös közleményt hoztak nyilvánosságra Jasszer Arafatnak, a PFSZ végrehajtó bizottsága elnökének vietnami látogatásáról. A dokumentum hangsúlyozza: a tartós és igazságos közel-keleti békét csak a PFSZ , a palesztin nép egyetlen törvényes képviselője — bevonásával lehet megteremteni. Kiemeli továbbá, hogy a PFSZ támogatja a vietnami nép harcát az imperialisták és más reakciós erők manőverei ellen. Vietnam egyszersmind megerősíti álláspontját, amely szerint támogatja az arab népek harcát valamennyi arab terület felszabadításáért, a független palesztin állam megalakításáért. Kína indiai területekre tart igényt Kína a hét végén megerősítette, hogy igényt tart 90 ezer négyzetkilométernyi indiai területre. Az Új-Kína hírügynökség ezt tartalmazó anyaga azután jelent meg, hogy Peking és Új-Delhi között vita bontakozott ki egy indiai képviselő pekingi utazásának ügyében. Az eset azért érdemel figyelmet, mivel Huang Hua külügyminiszter idei indiai látogatása során Kína és India megegyezett: ősszel indiai küldöttség látogat Pekingbe és konzultációk kezdődnek a határkérdésekről. Pekingi diplomáciai források szerint a küldöttség útját egyszer már elhalasztották, a konzultáció időpontja bizonytalan. (MTI) A diákképviselet az egyetemeken Bizonyára kevesen élnek közöttünk olyanok, akiknek — akár családi, rokoni, akár baráti körben — egyetemistával, főiskolással kapcsolatuk ne lett volna, s így diáksorsukról ne hallottak, tapasztaltak volna. A felsőoktatás felszabadulás utáni demokratizálása nyomán százezrek szerezhettek ilyen élményeket. Ennek ellenére ma is sokan misztikus távolságiban érzik maguktól ezeket az intézményeket. Az okok közt említhetjük nem egy felsőfokú intézményünk kisugárzó hatásának gyengeségét, sőt itt-ott tényleges zártságra törekvését; a fő okot azonban mégis abban kell keresnünk, hogy széles körben tovább él az oktatásról egykor kialakult felfogás: a tanár feladata, hogy tanítson a diáké a tanulás és semmi más, mert jó tanulásával a társadalom gondoskodását kell meghálálnia. Ez az egyszerűsítő szemlélet már mindinkább talaját veszti, s miközben erősödik a törekvés az intézmények belső életének demokratizálására, a külső szemlélők vélekedése sem maradhat változatlan. Önmagukért is felelősek Az ifjúsági törvény megalkotásához vezető társadalmi viták, majd az elmúlt évtizedben a törvény végrehajtásán munkálkodók igyekezete nyomán az egyetemeken és főiskolákon mind szélesebb körben terjed az a nézet, hogy az ifjúság is felelős önmagáért, s nemcsak a társadalom érte. A szemléletváltozás legfőbb serkentője éppen a párt volt, amely az ifjúság érdekeinek képviseletében nagyobb szervezettségre buzdít. Ha a párt serkentő erejéről beszélünk, nemcsak a felső határozatokra gondolunk. Minden felsőoktatási intézményben ott vannak a pártszervezetek, benne tanárok és diákok együtt. Fontos szerepük van egyebek közt a demokrácia érvényesítésében. Hallatják szavukat a diákok a KISZ-szervezet útján is; vezetőiket minden lényeges döntés meghozatalába be kell vagy célszerű bevonni. Most azonban többről, intézményesített képviseletről van szó. Jó évtizede már rendeletek és azokat követő intézményi szabályzatok teszik lehetővé, hogy a hallgatók képviselőket küldjenek az egyetemek és főiskolák vezető testületeibe, különböző bizottságaiba, s ezáltal részesei lehessenek a közvetlen irányításnak. E képviselők azonban többnyire csupán a saját véleményüket mondhatták el ezeken a fórumokon, minthogy a diákok nagyobb köreinek véleményét összegyűjteni nem tudták. S tegyük hozzá, alapos tájékozottság híján olykor még megszólalni sem mertek, jóllehet e fórumokon — a kari, az egyetemi tanácsokban — a hallgatókat közvetlenül érintő döntéseket hoztak. A párt által is igényelt demokratizmus így formális maradt volna. Ezért több egyetemen kialakították a hallgatói képviselet szervezetét, amely már nemcsak az intézmények legfelsőbb testületében, hanem az oktatási egységeknek megfelelően, a tanszékcsoportokban, az intézetekben, sőt a tanszékeken is helyet kapott. S ahol éltek a diákképviseletből fakadó lehetőségekkel, ott a tanszékeken, például az órarend kialakításában, a tanulmányi fegyelmezetlenség csökkentésében is, eredményeket értek el, egyúttal az intézmény vezető testületébe küldött diákképviselők munkáját is segítették a vélemények összegyűjtésével, javaslatok kidolgozásával. S említhetnénk a kollégiumok gyakorlatát is. Bár — főként kisebb kollégiumokban — még érvényesül a merev házirend, a megcsontosodott nevelői szemlélet, általánosan mégis az a jellemző, hogy a felsőoktatás kollégiumaiban felnőttszámba veszik a fiatalokat, akiknek — a diákönkormányzat fórumai révén — demokratikus lehetőségeik vannak e felnőttség bizonyítására. Magukban az oktatási intézményekben is nagyobb szerephez kellene jutnia ennek a felnőttségnek, mégpedig éppen az ottani demokratizmus növelésével, azzal, hogy napi közvetlen dolgaikban is szervezetten érvényesíthessék érdekeiket. Késztetés a beleszólásra összhangban a felsőoktatás továbbfejlesztését előkészítő munkával, mind több, legfőképp a párttól, a kormányzattól származó késztetés segíti konkrétan is az egyetemek és főiskolák demokratizmusának elmélyítését. Az idén jelent meg az ifjúsági törvény művelődési minisztériumi végrehajtási utasítása; e szerint a diákok dönthetnek a rendkívüli szociális segélyek elosztásáról, csak az ő egyetértésükkel határozhatják meg a vizsgák rendjét, a kollégiumi felvételeket, hogy csak néhányat említsünk meg a 45-féle jogból. Ez a demokratizmus jó alapul szolgál a hallgatók érdekei folyamatos érvényesítéséhez, ám ma már ennél többről is szólhatunk. Most ősszel minden egyetemen és főiskolán a diákok számára egyik legfontosabb döntés előkészítéseként az ösztöndíjrendszer módosításáról kérik ki a hallgatók véleményét. S ez a hazai gyakorlatban is példamutatóan demokratikus lépés. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy jelentős összeggel, 150 millió forinttal növekszik 1982 februárjától a hallgatóknak jutó állami támogatás, s arról, hogy ennek a központilag megnövelt összegnek az országos elosztásában a diákok érvényesíthetik érdekeiket, közvetlenebb tapasztalataikat, mégpedig nemcsak önmaguk, hanem a következő évek diákjainak a javát is szolgálva. Ugyancsak példásnak nevezhető nyílt és világos vitaanyagot kaptak a Művelődési Minisztériumtól a fiatalok: 12 oldalon az ország valamennyi hazai hallgatójára vonatkozó, az ösztöndíjakkal kapcsolatos adatokat, tudnivalókat összefoglalták számukra, s maga a minisztérium ajánlottalternatív javaslatokat a vitákhoz. A kellő felkészüléshez idejekorán a diákok kezébe kerülő dokumentum jó segítséget nyújt az érdemi hozzászóláshoz, s lehetőséget arra, hogy a diákok véleményének, javaslatainak birtokában az állami juttatások a jövőben a leghatékonyabban jussanak el az azt megérdemlőkhöz, az arra rászorulókhoz. Az ösztöndíjelosztás új módjának meghatározásában egyúttal olyan javaslatokat is vár a minisztérium, amelyek az intézmények, tehát a helyi döntések szerepét növelik, s így az elosztást az eddiginél is demokratikusabbá teszik. A hallgatóknak a döntés-előkészítésbe való bevonása kétségkívül nem mindennapi feladat elé állítja a fiatalokat, még ha ők maguk is törekszenek erre a megbízatásra. Feladatuk nehézségét növeli, hogy, a párt javaslata, támogatása nyomán már ezen az őszön, majd a későbbiekben is jelentős oktatáspolitikai és konkrét oktatási feladatok végrehajtásának az előkészítésében hallathatják a szavukat. Véleményüket várják a tananyag módosításáról, a tanév időrendjének ésszerűsítéséről, a vizsgáztatás és beszámolás új módszereiről, a képzés hatékonyságának növeléséről. Széles körben, szervezetten Nyilvánvaló, hogy ezeknek a feladatoknak csak akkor felelhetnek meg az egyetemisták és a főiskolások, ha az oktatási intézmények valóban demokratikusan segítik a vélemények, a szándékok, a javaslatok feltárását, s valóban hasznosítják is őket. Módot kell teremteni tehát, hogy e munkába a diákok legszélesebb köreit bevonják, ne csak alkalmi szószólóik vállalják a vitát. A kialakult hallgatói képviseleteket mielőbb országosan is általánossá és szabályozottá kell tenni ahhoz, hogy az érdekvédelem feltételei folyamatosak legyenek, beleértve azt is, hogy a diákok érdekében elhatározott intézkedések ellenőrzötten valósuljanak meg. Az érdekképviseleti munka bőséges alkalmat kínál, hogy az értelmiségi pályára készülő fiatalok tapasztalatokat szerezzenek a közéleti cselekvésben, gondolkodásban. Az egyetemek és a főiskolák demokratizmusának kiszélesítése közepette látnunk kell, hogy a jövő értelmisége, nagy képzettségű szakembergárdája már nem képzelhető el közéleti tapasztalatok nélkül. Ezért szükséges, hogy maguk az oktatók is igényeljék a hallgatók közéleti szereplését, állásfoglalását, hiszen az ő céljuk sem lehet más, mint a diákok szakmai, ideológiai és politikai felkészítése az egyetem utáni életre. Ahhoz, hogy ez a kölcsönös érdek mind kisebb zökkenőkkel, kevesebb ellentmondással valósuljon meg, felnőttnek kell tekinteni a hallgatókat, és mindennapi életükben is érezhetővé kell tenni a számukra: a tanulásban és a közéletben egyformán felelős magatartást vár tőlük saját jövőjük és a társadalom. A felsőoktatási intézmények pártos állami szerveinek is eszerint kell támogatniuk, megvalósítaniuk a hatékonyabb egyetemi, főiskolai demokratizmust. Soós Kálmán 3