Népszabadság, 1981. november (39. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-15 / 268. szám

1981. november 15., vasárnap NÉPSZABADSÁG Pardi Anna: EXPRESS MÚLTIDŐBEN Express múltidőben elszédült augusztus és hűvös tócsákba omlott. Hűlt helyén állok. Néhai virágzások bolondítanak el a légtől néhány alkotó vonást, s belül a tele-szubjektív lencse tékozló perc-mechanikával beállítja két távlatvesztés közt a következő távlatot. * Mi az idő? Felszabadító szintézis, vagy rabbá tevő analízis? EKG-készülékek elől bujdosó óceán, csönd-frontátvonulás a gondolatok békességén és Hiroshimáján át? Mi az idő? Nagy dimenziókra eső szürke folt? Nyárlevél-atom, emberközel­reaktor mi elsorvad az őszi, fosztott ágakon? önerőből a megsemmisülések — eljön értem a hajszák hercege, pulzust fog, viharvert szigetelést a szivárvány­gépeken, és egybe rontja a fényes tengereket toxidokkal és nedvképződésekkel. * A reggeli Naptól tudom meg, hogy ma is élek. Utcákhoz ütődöm, sorsdöntő, szétszórt mechanizmusom mint egy idegenért, üzen értem, s a rohamkés­ fák hirdetik: belső nyugalom, belső béke. NAGY PÉTER: ÚJRA EGY NEMZETIBEN A KÖZELMÚLTBAN Angliában járva, néhány estét s egy munkadél­utánt töltöttem az ottani Nemzeti Színház­ban, ezt a tapasztalatomat szeretném megosztani. Az angol értelmiség — színészek, írók — évtizedeken át küzdöttek azért, hogy legyen Angliának Nem­zeti Színháza — mert bármilyen fur­­csa, sohasem volt. G. B. Shaw még egy mulatságos áltörténelmi egyfel­­vonásosával is harcolt a Nemzeti Színház létrehozataláért (ez volt A szonettek fekete asszonya, amelyet a hetvenes években Pesten is látni le­hetett). Talán aforizmának hangzik, de a valóság az, hogy amíg Anglia nagyhatalom volt, nem volt Nemze­tije; most, gyarmatbirodalma veszte után, a hatvanas években hozták lét­re. S bár a belvárostól kissé távol, a Temze kevésbé divatos partján fek­szik, szerencsés a helyzete és szeren­csés az épülete: bár a hatalmas be­­tontömeg nem éppen tetszetős kí­vülről nézvést, belülről gyönyörű és célszerű: a nézők kocsiját befogadó saját föld alatti parkolótól a három, különböző méretű színházig, a hatal­mas és mindenre jól kihasználható próbatermekig, a jól végiggondolt és számos mellékfunkciót betöltő, előte­rekig, közönségfolyosókig. (Itt állan­dóan kiállítások, könyvvásárok, mű­vész—közönség találkozók vannak, s az előadások előtt ingyenes kamara­muzsika.) A magyar vándor sóhajtva gondol arra, mikor nézhet majd ki a Duna partján a városra a Nemzeti Színház hatalmas üvegablakain, mint ahogy itt kinézett a Temzén át Lon­donra ? Az épületben levő három színház jellegében is alapvetően különbözik: az Olivier Színház hatalmas, több ezres befogadóképességű, arénaszerű színházterem, félig a nézőtéribe be­érő, ovális nyílt színpaddal; a Lyt­­telton Színház hagyományos színpa­dé, kb. másfél ezres férőhelyű szín­ház; s a Cottesboe Színház a kama­raterem, vagy négyszáz férőhellyel — monodrámák, technikailag igény­telenebb, kis személyzetű kamarada­rabok részére. De mind a háromnak egyaránt kitűnő az akusztikája, s mind a három folyamatosan üzemel — s amikor csak láthattam, mindig zsúfoltan, nem is nagyon olcsó hely­árak mellett. De egy színház csak látszólag épü­let, valójában elsősorban társulat s annak a szelleme. Erről persze a kül­földi utas igazi képet aligha kaphat, hacsak nem az előadásokon keresz­tül. S amit így kaptam, megveszte­gető, főként azért, mert azt tapasz­taltam, hogy ez a társulat szinte min­denre képes. Három, egymástól na­gyon eltérő stílusú mű előadását lát­hattam: Shakespeare Sok hűhó sem­miértjét, Edward Albee Nem félünk a farkastólját és Peter Shaffer Ama­de­usát. Eltérő stílusú előadás, mert eltérő felfogású darabok: meglepe­tésemre a Shakespeare-vígjátékot szinte szalonvígjáték-finomsággal ját­szották, minden buffóelem, bohóc­kodás-ugrálás nélkül, egy reneszánsz­udvar reneszánsz­ emberei reális vi­szonylataiban. S a modern klasszi­kust, az Albee-darabot keményen, rendkívül gondosan felépített ritmi­­zálással és a jellemző egyéni beszéd­sajátságok kísértetiesen pontos visz­­szaadásával. Az Amadeust pedig, napjaink leg­„menőbb” színpadi szerzőjének egyik leg­„menőbb” da­rabját szinte minden lehetséges szín­padi effektus felhasználásával, a se­­kélyes szöveget technikai és színészi tűzijátékra hangszerelve. EZEK SZÉP ÉS TANULSÁGOS, sőt — az Albee-darab esetében — megrázóan tökéletes előadások vol­tak, de az igazi élmény az volt, hogy Peter Hall, az igazgató-főrendező meghívására részt vehettem az Oreszteia próbáján. „Felkészületle­nül” mentem a próbára, csak azt tudtam, hogy Hall hatalmas fába vágta a fejszéjét, Aiszkhülosz tragé­diatrilógiáját egyetlen este akarja előadni. Mint utóbb megtudtam, a próbák júniusban kezdődtek, s a bemutató december közepén lesz; az előadásra közel fél évig készülnek. Igaz, hogy egy nap legfeljebb három-négy órát próbálnak, de abban a néhány órá­ban teljes odaadással és intenzitás­sal dolgozik mindenki. A próbán, amelyet láthattam, két hónappal a bemutató előtt, már mindenki álarc­cal és jelmezzel — vagy legalább a jelmez legfontosabb elemeivel — je­lent meg, s aki nem volt a „színpa­don”, az a háttérben gyakorolt: szö­veget tanult vagy tornászott. S szem­mel láthatólag nem azért, hogy az igazgató a szorgalmát lássa, hanem hogy a saját mozgékonyságát, erőn­létét biztosítsa. Három rövid jelenet, négy órán át, újra meg újra , s a „mutatvány” egy pillanatig sem volt sem unal­mas, sem fárasztó. Részben azért, mert ugyan nagy koncentráltsággal, de oldott és harmonikus légkörben folyt. Egyetlen hangos szó el nem hangzott — szerepen kívül — sem a rendező, sem a szereplők szájából; valóban együttes próbált, a rendező, koreográfus, író, zeneszerző, munka­társaik és a színészek együttese, nem vezető és vezetettek viszonylatában. Ezt legjobban az egyik kórusjelenet próbáján lehetett lemérni. A kórus­tagok ebben az előadásban mind szí­nészek , s a rendező önálló egyéniség­ként is kezelte őket. Aktivitásuk messze túlment a rendező utasításai­nak a teljesítésén. Természetesen azt is végrehajtották, s lelkiismeretesen, de újra és újra saját ötleteikkel áll­tak elő, a jelenet hangsúlya, a cso­port felállása és mozgása, a térben való megoszlásuk átrendezése terén; s a rendező és a koreográfus vala­mennyit komolyan mérlegelte, a leg­többet valamennyien azonnal kipró­bálták — valóban próbáltak, helyze­tet, viszonylatot, hangot, hangsúlyt. Talán ennek az együttes játék­munka hangulatnak volt a következ­ménye, hogy nemcsak az idegen né­ző, de láthatólag a részvevők sem távoztak kimerülten az egyébként erősen igénybe vevő próbáról, ha­nem felvillanyozva, további munká­­ra-játékra készen. A PRÓBA UTÁN Peter Hall-lal be­szélgetve elsősorban a készülő elő­adás céljáról kérdeztem: miért vette elő éppen most az Oreszteiát? Mit akar vele elérni? S a válasza lelke­sítő volt, hogy e szörnyű tragédiával, amely az anyajogú társadalomból az apajogába való átmenetet ábrázolja mítosszá költve, valójában arról kí­ván beszélni: a brutális és szörnyű, egymást gyilkoló társadalom helyébe jönnie kell a civilizációnak, amely törvényt ad és törvényt tartat be , amely nem vérbosszúval, hanem tör­vényekkel igazgatja a világot. És egész műsor- és játékpolitiká­­juk ebben az emelkedett és ugyan­akkor aktuálisan aktív humanizmus szellemében fogant. Nekik nem a szü­lető új angol dráma támogatása-be­­mutatása a feladatuk — amikor ott jártam, negyvenöt színház játszott minden este Londonban, a vidékiek­ről s a félamatőr és egészen ama­tőr színjátszó csoportosulásokról nem beszélve —, hanem főként a klasz­­szikus angol színművek életben tar­tása, életre galvanizálása. Különö­sen ez utóbbiban tettek sokat az el­múlt években: az Erzsébet-kor s az angol restaurációs kor színjátékaiból sorra-rendre rengeteget megszólal­tattak, s közülük számosat sikerrel. Az Oreszteia színre vitele, mint mondotta, különleges feladat, szinte egyszeri, úgy számítja, hogy az elő­adás ötórányi lesz, két nagyobb szü­nettel. A vállalkozás óriási, de az ér­deklődés is; már ott jártamkor elő­vételben árusították a jegyeket, s el­kapkodták az első előadásokét. A színház mindennapi élete termé­szetesen ezer gonddal-bajjal, feszült­séggel terhes, de a célban s a köve­tendő útban nagy általánosságban valamennyien egyetértenek. Talán ennek tudható be a művészi komoly­ság, áldozatkészség, amely a társu­lat tagjait eltölti; talán annak, hogy számukra még nem elkopott, hanem lelkesítő gondolat, hogy a Nemzeti Színház tagjai lehetnek: ez misszió és kiváltság egyben. AZ ANGOL SZÍNHÁZI ÉLET, színházi kultúra széles bázisra tá­maszkodik, nemcsak és nem is első­sorban a valóban rengeteg állandó és alkalmi hivatásos társulásra, de legfőképpen az amatőr színjátszásra. Aligha van Angliában valamelyes település, amelynek ne lenne amatőr társulata, nagyobbaknál több is, s ezek nem akarnak hivatásos színé­szekké válni, beérik a munka utáni játék örömével. S ez a több generá­ción át tartó spontán és erős amatőr színjátszás adja meg a hivatásos színház igazi hátterét: hozzáértő és lelkes, ha kell, áldozatkész közönsé­gét. Hazafele útban erősen elgondol­koztam a látottak-hallottak felett, s mindmáig nem tudtam eldönteni: mi tette rám a mélyebb benyomást? Az a gondos munka-e, amellyel ki-ki a maga művészi skáláját tudatosan tágítja-szélesíti, vagy (ami ebből közvetlenül fakad) a művészi moz­gásnak és beszédnek az a magas fo­ka, amely ebben (de nemcsak eb­ben­ a színházban nemcsak kötelező, de magától értetődő is. S valahogy az volt az érzésem: nálunk nemcsak az épület hiányzik még ... A KÖNYVTÁROS FELADATA ÉS FELELŐSSÉGE Beszélgetés dr. Rózsa Györggyel­ a Magyar Tudományos­ ­ Az Akadémia alapítási éve: 1825. A rákövetkező tavaszon Teleki József, a Tudós Társaság első elnöke 30 ezer kötetet számláló gyűjtemé­nyét ajánlja fel akadémiai bibliotéka létesítésére. Azóta a könyvtár élete mindvégig szorosan összefonódott az Akadémia sorsával. Napjainkra olyan intézménnyé vált, amely egé­szen sajátos helyet foglal el a ma­gyar könyvtári rendszerben. Miben nyilvánul ez meg? — Az MTA Könyvtára olyan ösz­­szetett tudományos intézmény, amelyhez hasonlót sem hazánkban, sem külföldön nem találunk. Sok funkció összpontosul egyetlen integ­rált szervezetben. Egyszerre vagyunk nagy társadalomtudományi és termé­szettudományi könyvtár, kézirattár és levéltár, muzeális értékű külön­­gyűjtemények lelőhelye és akadémiai csereközpont, informatikai központ és az akadémiai intézeti könyvtárak hálózati központja, valamint nem főhivatású kutatóhely. E sokféleség megmutatkozik az ál­lományban is: információhordozóink skálája ősnyomtatványoktól és tibeti kéziratoktól a számítógépes mágnes­­szalagig terjed. Hozzáteszem: ez a heterogenitás sok esetben spontán, véletlen módon jött létre. — Hogyan? — Ahhoz, hogy erre csak megkö­zelítőleg is teljes választ adjak, több oldalon lehetne taglalni az állomány­alakulás történeti folyamatát. Ezért csak két, igen fontos elemet eme­lek ki, az adományokat és a nemzet­közi cserét, amelyeknek a könyvtár életében kezdettől fogva kiemelkedő szerepük volt. Ez nyilván igen nagy teret engedett az esetlegességnek. Olyannyira így van ez, hogy biztos anyagi alapokra helyezett, rendsze­resen tervezett gyűjtésről voltakép­pen csak 1948-tól, az Akadémia fel­­szabadulás utáni átszervezésétől kezdve beszélhetünk. Mindez persze nem jelenti, hogy az addig hozzánk került anyag ne lett volna kiemelke­dő értékű vagy sok esetben teljes is. A külföldi akadémiáktól és tudomá­nyos társaságoktól például kezdetek­től fogva jelentős mennyiségű tu­dományos folyóiratanyag áramlott be, közte igen nagy számban termé­szettudományi munka. A későbbi tu­datos gyűjtés ezt a hagyományt vitte tovább, kialakítva hazánkban a leg­teljesebb külhoni tudományos pe­riodikaállományt. Nem véletlen, hogy a tervek szerint könyvtárunk fogja ellátni a természettudományi koor­dinációs központ szerepét is a hazai könyvtárügyön belül. — Az Akadémiai Könyvtár hivata­los besorolása szerint is tudományos szakkönyvtár. Beszélhetünk-e ilyen adottságok esetén közművelődési fel­adatokról? — Nyilván, noha ezek nálunk csak közvetve jelentkezhetnek. Nekünk elsősorban a tudományt kell szolgál­nunk és a tudomány embereit kiszol­gálnunk. Ha ezt jól tesszük, akkor rajtuk keresztül tudjuk elősegíteni a közműveltség általános emelését. Vagyis nálunk közvetlen akciókra, közvetlen közművelődési tevékeny­ségre nincs mód, és ezt nem is tart­juk célunknak. Egyelőre az a gon­dunk, hogy helyhiány miatt sem az olvasóinkat leültetni, sem az állo­mányt elhelyezni nem tudjuk úgy, ahogy az elvárható volna. Helyzetünk — ezt nagyon erős reménykedéssel mondom — javulni fog: bővítés cél­jára megkaptuk az Akadémia épü­letéhez csatlakozó bérházat, átépítése jövőre megkezdődik, s 1985-ben fe­jeződne be. Itt egyebek között olyan demonstrációs termet szeretnénk be­rendezni, ahol az állomány egy-egy értékes darabját vagy gyűjteményét is megtekinthetik az érdeklődők. Bár ilyen gyakorlatot — egy-egy érdekes fakszimile kiadvány megjelentetésé­vel — manapság is végzünk. — Az idén rendezték meg a IV. or­szágos könyvtárügyi konferenciát. Ott is, a konferencia ajánlásaiban is vezető helyen foglalkoztak a közmű­velődési és a tudományos könyvtá­rak szerepével, helyével, viszonyá­val, a magyar könyvtárügy kívána­tos egységével. Megállapították, hogy fejleszteni kell a központi szolgálta­tást nyújtó nagy könyvtárakat, ön hogyan vélekedik ezekről a kérdé­sekről? — Szerintem a könyvtárosok is igen nagy történelmi felelősséggel tartoznak azért, hogy milyen lesz a jövő Magyarországa, hogyan tudunk lépést tartani a világgal. Nyilvánva­ló, hogy ehhez mindkét könyvtártí­pus fejlesztése szükséges. Tehát ilyen értelemben egységben kell gondol­kozni, ami azonban nem zárja ki, hogy különbözőképpen kell őket ke­zelni. Profán hasonlattal élve, hiába gyümölcs a görögdinnye is meg a szőlő is, mindkettőt másként kell gondozni. Nincs ez másként a két nagy könyvtártípust illetően sem. A kezelésnek ez a komplexitása és egy­idejű különbözősége szerintem mind­máig nem hódított magának kellő teret nálunk. De félretéve az elméletet, miről is van szó? Azt mindenki tudja, hogy nagy könyvtáraink elhelyezés tekin­tetében katasztrofális helyzetben vannak. Ezek rendbetétele vagy újak — hiányzók — építése nem lehet tárcafeladat. Szerintem helyes volna minden ötéves terv globális beruhá­zási keretéből — arányaiban ez mi­nimális volna — egy részt ilyen fel­adatok megoldására fordítani. Egy ötéves terv — egy nagy könyvtár; ez olyan reális cél, amely így elérhető lenne. Ismeretes, hogy a külföldi folyó­irat- és könyvárak évenként átlago­san 15—20 százalékkal emelkednek, mind kevesebb szakirodalmat tudunk behozni. Nyilvánvaló, hogy gyűjtő­köri kooperációval, az átfedések ki­derítésével itt jelentős megtakarítás várható, viszont a beszerzésben ural­kodó gyakorlati anarchia megtorpe­dózza a legjobb szándékokat is. Tud­niillik az vásárolhat, akinek pénze Akadémia Könyvtárának főigazgatójával van, és a pénz nem mindig ott van (a nagy könyvtárakban), ahol kel­lene. Ahol azután gondoskodnának a beszerzett anyag továbbításáról, rep­rodukálásáról. Az aránytalanságot egyéb tekintben is jól mutatja, hogy a Kultúra Vállalaton keresztül esz­közölt devizális beszerzésben a közü­leti rész 60, az egyéni rész 40 száza­lékot képvisel. Csakhogy a megren­delő forinttal fizet. Így állhat elő, hogy X. Y. állampolgár, akinek van forintja, meg tudja rendelni a kül­földi divatlapot, de a könyvtár, mi­vel nincs pénze, kénytelen lemonda­ni egy nélkülözhetetlen szakmai pe­riodikát. Szerintem meg lehetne pró­bálni, hogy — legalább kísérletkép­pen — néhány nagyobb központi könyvtárunkat feljogosítsák a köz­vetlen külföldi beszerzésre. Szorosan ehhez a témához tarto­zik, hogy föltétlenül meg kell való­sítani a külföldi könyv- és folyóirat­anyag központi, számítógépes feldol­gozását és nyilvántartását. Az a he­lyes elv, hogy minden fontos doku­mentum legalább egy példányban, de mindenki által hozzáférhetően meg­legyen Magyarországon, e nélkül és a járulékos gépesítés nélkül, nem vi­hető ki. Ez nem olcsó mulatság, de hosszabb távon sokszorosan megté­rül.­­ Közhely, hogy az információ birtoklása mindinkább pénzzel is ki­fejezhető érték. Nemzetközi felméré­sek szerint a tudományos kutatók csaknem ötven százalékban koráb­ban már felfedezett ismereteket fe­deznek fel újra. Az információten­gerben való gyors eligazodáshoz ma már korszerű gépekre van szükség. Az MTA Könyvtára az egyik legki­terjedtebb információszolgáltatási rendszert építette ki hazánkban. Mi ennek a lényege és mit tud? — Ahhoz, hogy kielégítő informá­ciót nyújtsak, kiterjedt adatbázisra van szükségem. Ilyen adatbázist ki­alakítani Magyarországon nem volt érdemes, célszerűbb megvenni egy már meglevő külföldi adatbázist, és ebből nyújtani szolgáltatást. Mi a phi­ladelphiai Tudományos Tájékoztatási Intézet (ISI) gépi adatbázisát fizet­tük elő, amelynek alapját a világ mintegy 3500—4000 jelentősebb ter­mészettudományos folyóiratának anyaga képezi (évente mintegy 1400 több szerzős könyvet is feldolgoz). Hetenként kapjuk a mágnesszalago­kat, amelyeket itt számítógépre te­szünk, „leolvasunk”, ennek alapján hetente tájékoztatjuk előfizetőinket. (A szolgáltatás ugyanis pénzbe kerül, így tudunk reális képet nyerni a hasznosságáról is.) Szakembereink hetenként mintegy 10 ezer újonnan megjelent publikáció közül válogat­hatják ki az igényelt anyagot. A rendszer alapvetően témafigyelést végez — a természettudományok te­rületéről mintegy 400 meghatározott témát lehet figyeltetni. Van lehető­ség a kutató által külön kért speciá­lis témakör kigyűjtésére is. A rend­szer lehetővé teszi publikációs tevé­kenység­i és hivatkozási gyakoriság megfigyelését is.­­ A kutató végül is egy címet, biblográfiai adatokat kap kézhez, ha érdekli, hogyan tudja elolvasni a publikációt? — Azoknak a folyóiratoknak a 80 százaléka, amelyekből az adatbázis készül, megvan hazánkban is — 60 százalékuk meg éppen az Akadémiá­nál. Ezek persze jóval később jutnak csak el hozzánk, hiszen a rendszer előnye éppen a nagy gyorsaság. Ha előbb akarja elolvasni, vagy amúgy sincs meg a folyóirat, akkor a nem­zetközi gyakorlat szerint másolat vagy különlenyomat formájában hoz­záférhető. — Szakmai berkekben önt me­nedzser típusú vezetőnek tartják, olyannak, aki keményen követel ma­gától és másoktól is, szívesen újít, sokat és hevesen szeret vitatkozni. Hogyan látja a könyvtárosi pályát? — A mi pályánknak manapság még nem túl nagy a társadalmi presztí­zse. Ennek megvannak a maga tör­ténelmi okai. Az én értékrendemben nyilván nagyon is előkelő helyen áll, mint ahogy a könyvtárat is olyan képződménynek tartom, amelyik so­hasem veszít értékéből, hanem min­dig növeli. Szeretem a pályát, noha véletlenül kerültem rá. Hiszek ab­ban, hogy fontos feladatot végzünk. Ebből adódó természetességgel tudok harcolni azért, amit az ügy érdeké­ben jónak ítélek. Szerintem csak termékeny vitában alakulhat ki meg­oldásra vezető helyes döntés. Tripolszky László 13

Next