Népszabadság, 1981. november (39. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-15 / 268. szám
1981. november 15., vasárnap NÉPSZABADSÁG Pardi Anna: EXPRESS MÚLTIDŐBEN Express múltidőben elszédült augusztus és hűvös tócsákba omlott. Hűlt helyén állok. Néhai virágzások bolondítanak el a légtől néhány alkotó vonást, s belül a tele-szubjektív lencse tékozló perc-mechanikával beállítja két távlatvesztés közt a következő távlatot. * Mi az idő? Felszabadító szintézis, vagy rabbá tevő analízis? EKG-készülékek elől bujdosó óceán, csönd-frontátvonulás a gondolatok békességén és Hiroshimáján át? Mi az idő? Nagy dimenziókra eső szürke folt? Nyárlevél-atom, emberközelreaktor mi elsorvad az őszi, fosztott ágakon? önerőből a megsemmisülések — eljön értem a hajszák hercege, pulzust fog, viharvert szigetelést a szivárványgépeken, és egybe rontja a fényes tengereket toxidokkal és nedvképződésekkel. * A reggeli Naptól tudom meg, hogy ma is élek. Utcákhoz ütődöm, sorsdöntő, szétszórt mechanizmusom mint egy idegenért, üzen értem, s a rohamkés fák hirdetik: belső nyugalom, belső béke. NAGY PÉTER: ÚJRA EGY NEMZETIBEN A KÖZELMÚLTBAN Angliában járva, néhány estét s egy munkadélutánt töltöttem az ottani Nemzeti Színházban, ezt a tapasztalatomat szeretném megosztani. Az angol értelmiség — színészek, írók — évtizedeken át küzdöttek azért, hogy legyen Angliának Nemzeti Színháza — mert bármilyen furcsa, sohasem volt. G. B. Shaw még egy mulatságos áltörténelmi egyfelvonásosával is harcolt a Nemzeti Színház létrehozataláért (ez volt A szonettek fekete asszonya, amelyet a hetvenes években Pesten is látni lehetett). Talán aforizmának hangzik, de a valóság az, hogy amíg Anglia nagyhatalom volt, nem volt Nemzetije; most, gyarmatbirodalma veszte után, a hatvanas években hozták létre. S bár a belvárostól kissé távol, a Temze kevésbé divatos partján fekszik, szerencsés a helyzete és szerencsés az épülete: bár a hatalmas betontömeg nem éppen tetszetős kívülről nézvést, belülről gyönyörű és célszerű: a nézők kocsiját befogadó saját föld alatti parkolótól a három, különböző méretű színházig, a hatalmas és mindenre jól kihasználható próbatermekig, a jól végiggondolt és számos mellékfunkciót betöltő, előterekig, közönségfolyosókig. (Itt állandóan kiállítások, könyvvásárok, művész—közönség találkozók vannak, s az előadások előtt ingyenes kamaramuzsika.) A magyar vándor sóhajtva gondol arra, mikor nézhet majd ki a Duna partján a városra a Nemzeti Színház hatalmas üvegablakain, mint ahogy itt kinézett a Temzén át Londonra ? Az épületben levő három színház jellegében is alapvetően különbözik: az Olivier Színház hatalmas, több ezres befogadóképességű, arénaszerű színházterem, félig a nézőtéribe beérő, ovális nyílt színpaddal; a Lyttelton Színház hagyományos színpadé, kb. másfél ezres férőhelyű színház; s a Cottesboe Színház a kamaraterem, vagy négyszáz férőhellyel — monodrámák, technikailag igénytelenebb, kis személyzetű kamaradarabok részére. De mind a háromnak egyaránt kitűnő az akusztikája, s mind a három folyamatosan üzemel — s amikor csak láthattam, mindig zsúfoltan, nem is nagyon olcsó helyárak mellett. De egy színház csak látszólag épület, valójában elsősorban társulat s annak a szelleme. Erről persze a külföldi utas igazi képet aligha kaphat, hacsak nem az előadásokon keresztül. S amit így kaptam, megvesztegető, főként azért, mert azt tapasztaltam, hogy ez a társulat szinte mindenre képes. Három, egymástól nagyon eltérő stílusú mű előadását láthattam: Shakespeare Sok hűhó semmiértjét, Edward Albee Nem félünk a farkastólját és Peter Shaffer Amadeusát. Eltérő stílusú előadás, mert eltérő felfogású darabok: meglepetésemre a Shakespeare-vígjátékot szinte szalonvígjáték-finomsággal játszották, minden buffóelem, bohóckodás-ugrálás nélkül, egy reneszánszudvar reneszánsz emberei reális viszonylataiban. S a modern klasszikust, az Albee-darabot keményen, rendkívül gondosan felépített ritmizálással és a jellemző egyéni beszédsajátságok kísértetiesen pontos viszszaadásával. Az Amadeust pedig, napjaink leg„menőbb” színpadi szerzőjének egyik leg„menőbb” darabját szinte minden lehetséges színpadi effektus felhasználásával, a sekélyes szöveget technikai és színészi tűzijátékra hangszerelve. EZEK SZÉP ÉS TANULSÁGOS, sőt — az Albee-darab esetében — megrázóan tökéletes előadások voltak, de az igazi élmény az volt, hogy Peter Hall, az igazgató-főrendező meghívására részt vehettem az Oreszteia próbáján. „Felkészületlenül” mentem a próbára, csak azt tudtam, hogy Hall hatalmas fába vágta a fejszéjét, Aiszkhülosz tragédiatrilógiáját egyetlen este akarja előadni. Mint utóbb megtudtam, a próbák júniusban kezdődtek, s a bemutató december közepén lesz; az előadásra közel fél évig készülnek. Igaz, hogy egy nap legfeljebb három-négy órát próbálnak, de abban a néhány órában teljes odaadással és intenzitással dolgozik mindenki. A próbán, amelyet láthattam, két hónappal a bemutató előtt, már mindenki álarccal és jelmezzel — vagy legalább a jelmez legfontosabb elemeivel — jelent meg, s aki nem volt a „színpadon”, az a háttérben gyakorolt: szöveget tanult vagy tornászott. S szemmel láthatólag nem azért, hogy az igazgató a szorgalmát lássa, hanem hogy a saját mozgékonyságát, erőnlétét biztosítsa. Három rövid jelenet, négy órán át, újra meg újra , s a „mutatvány” egy pillanatig sem volt sem unalmas, sem fárasztó. Részben azért, mert ugyan nagy koncentráltsággal, de oldott és harmonikus légkörben folyt. Egyetlen hangos szó el nem hangzott — szerepen kívül — sem a rendező, sem a szereplők szájából; valóban együttes próbált, a rendező, koreográfus, író, zeneszerző, munkatársaik és a színészek együttese, nem vezető és vezetettek viszonylatában. Ezt legjobban az egyik kórusjelenet próbáján lehetett lemérni. A kórustagok ebben az előadásban mind színészek , s a rendező önálló egyéniségként is kezelte őket. Aktivitásuk messze túlment a rendező utasításainak a teljesítésén. Természetesen azt is végrehajtották, s lelkiismeretesen, de újra és újra saját ötleteikkel álltak elő, a jelenet hangsúlya, a csoport felállása és mozgása, a térben való megoszlásuk átrendezése terén; s a rendező és a koreográfus valamennyit komolyan mérlegelte, a legtöbbet valamennyien azonnal kipróbálták — valóban próbáltak, helyzetet, viszonylatot, hangot, hangsúlyt. Talán ennek az együttes játékmunka hangulatnak volt a következménye, hogy nemcsak az idegen néző, de láthatólag a részvevők sem távoztak kimerülten az egyébként erősen igénybe vevő próbáról, hanem felvillanyozva, további munkára-játékra készen. A PRÓBA UTÁN Peter Hall-lal beszélgetve elsősorban a készülő előadás céljáról kérdeztem: miért vette elő éppen most az Oreszteiát? Mit akar vele elérni? S a válasza lelkesítő volt, hogy e szörnyű tragédiával, amely az anyajogú társadalomból az apajogába való átmenetet ábrázolja mítosszá költve, valójában arról kíván beszélni: a brutális és szörnyű, egymást gyilkoló társadalom helyébe jönnie kell a civilizációnak, amely törvényt ad és törvényt tartat be , amely nem vérbosszúval, hanem törvényekkel igazgatja a világot. És egész műsor- és játékpolitikájuk ebben az emelkedett és ugyanakkor aktuálisan aktív humanizmus szellemében fogant. Nekik nem a születő új angol dráma támogatása-bemutatása a feladatuk — amikor ott jártam, negyvenöt színház játszott minden este Londonban, a vidékiekről s a félamatőr és egészen amatőr színjátszó csoportosulásokról nem beszélve —, hanem főként a klaszszikus angol színművek életben tartása, életre galvanizálása. Különösen ez utóbbiban tettek sokat az elmúlt években: az Erzsébet-kor s az angol restaurációs kor színjátékaiból sorra-rendre rengeteget megszólaltattak, s közülük számosat sikerrel. Az Oreszteia színre vitele, mint mondotta, különleges feladat, szinte egyszeri, úgy számítja, hogy az előadás ötórányi lesz, két nagyobb szünettel. A vállalkozás óriási, de az érdeklődés is; már ott jártamkor elővételben árusították a jegyeket, s elkapkodták az első előadásokét. A színház mindennapi élete természetesen ezer gonddal-bajjal, feszültséggel terhes, de a célban s a követendő útban nagy általánosságban valamennyien egyetértenek. Talán ennek tudható be a művészi komolyság, áldozatkészség, amely a társulat tagjait eltölti; talán annak, hogy számukra még nem elkopott, hanem lelkesítő gondolat, hogy a Nemzeti Színház tagjai lehetnek: ez misszió és kiváltság egyben. AZ ANGOL SZÍNHÁZI ÉLET, színházi kultúra széles bázisra támaszkodik, nemcsak és nem is elsősorban a valóban rengeteg állandó és alkalmi hivatásos társulásra, de legfőképpen az amatőr színjátszásra. Aligha van Angliában valamelyes település, amelynek ne lenne amatőr társulata, nagyobbaknál több is, s ezek nem akarnak hivatásos színészekké válni, beérik a munka utáni játék örömével. S ez a több generáción át tartó spontán és erős amatőr színjátszás adja meg a hivatásos színház igazi hátterét: hozzáértő és lelkes, ha kell, áldozatkész közönségét. Hazafele útban erősen elgondolkoztam a látottak-hallottak felett, s mindmáig nem tudtam eldönteni: mi tette rám a mélyebb benyomást? Az a gondos munka-e, amellyel ki-ki a maga művészi skáláját tudatosan tágítja-szélesíti, vagy (ami ebből közvetlenül fakad) a művészi mozgásnak és beszédnek az a magas foka, amely ebben (de nemcsak ebben a színházban nemcsak kötelező, de magától értetődő is. S valahogy az volt az érzésem: nálunk nemcsak az épület hiányzik még ... A KÖNYVTÁROS FELADATA ÉS FELELŐSSÉGE Beszélgetés dr. Rózsa Györggyel a Magyar Tudományos Az Akadémia alapítási éve: 1825. A rákövetkező tavaszon Teleki József, a Tudós Társaság első elnöke 30 ezer kötetet számláló gyűjteményét ajánlja fel akadémiai bibliotéka létesítésére. Azóta a könyvtár élete mindvégig szorosan összefonódott az Akadémia sorsával. Napjainkra olyan intézménnyé vált, amely egészen sajátos helyet foglal el a magyar könyvtári rendszerben. Miben nyilvánul ez meg? — Az MTA Könyvtára olyan öszszetett tudományos intézmény, amelyhez hasonlót sem hazánkban, sem külföldön nem találunk. Sok funkció összpontosul egyetlen integrált szervezetben. Egyszerre vagyunk nagy társadalomtudományi és természettudományi könyvtár, kézirattár és levéltár, muzeális értékű különgyűjtemények lelőhelye és akadémiai csereközpont, informatikai központ és az akadémiai intézeti könyvtárak hálózati központja, valamint nem főhivatású kutatóhely. E sokféleség megmutatkozik az állományban is: információhordozóink skálája ősnyomtatványoktól és tibeti kéziratoktól a számítógépes mágnesszalagig terjed. Hozzáteszem: ez a heterogenitás sok esetben spontán, véletlen módon jött létre. — Hogyan? — Ahhoz, hogy erre csak megközelítőleg is teljes választ adjak, több oldalon lehetne taglalni az állományalakulás történeti folyamatát. Ezért csak két, igen fontos elemet emelek ki, az adományokat és a nemzetközi cserét, amelyeknek a könyvtár életében kezdettől fogva kiemelkedő szerepük volt. Ez nyilván igen nagy teret engedett az esetlegességnek. Olyannyira így van ez, hogy biztos anyagi alapokra helyezett, rendszeresen tervezett gyűjtésről voltaképpen csak 1948-tól, az Akadémia felszabadulás utáni átszervezésétől kezdve beszélhetünk. Mindez persze nem jelenti, hogy az addig hozzánk került anyag ne lett volna kiemelkedő értékű vagy sok esetben teljes is. A külföldi akadémiáktól és tudományos társaságoktól például kezdetektől fogva jelentős mennyiségű tudományos folyóiratanyag áramlott be, közte igen nagy számban természettudományi munka. A későbbi tudatos gyűjtés ezt a hagyományt vitte tovább, kialakítva hazánkban a legteljesebb külhoni tudományos periodikaállományt. Nem véletlen, hogy a tervek szerint könyvtárunk fogja ellátni a természettudományi koordinációs központ szerepét is a hazai könyvtárügyön belül. — Az Akadémiai Könyvtár hivatalos besorolása szerint is tudományos szakkönyvtár. Beszélhetünk-e ilyen adottságok esetén közművelődési feladatokról? — Nyilván, noha ezek nálunk csak közvetve jelentkezhetnek. Nekünk elsősorban a tudományt kell szolgálnunk és a tudomány embereit kiszolgálnunk. Ha ezt jól tesszük, akkor rajtuk keresztül tudjuk elősegíteni a közműveltség általános emelését. Vagyis nálunk közvetlen akciókra, közvetlen közművelődési tevékenységre nincs mód, és ezt nem is tartjuk célunknak. Egyelőre az a gondunk, hogy helyhiány miatt sem az olvasóinkat leültetni, sem az állományt elhelyezni nem tudjuk úgy, ahogy az elvárható volna. Helyzetünk — ezt nagyon erős reménykedéssel mondom — javulni fog: bővítés céljára megkaptuk az Akadémia épületéhez csatlakozó bérházat, átépítése jövőre megkezdődik, s 1985-ben fejeződne be. Itt egyebek között olyan demonstrációs termet szeretnénk berendezni, ahol az állomány egy-egy értékes darabját vagy gyűjteményét is megtekinthetik az érdeklődők. Bár ilyen gyakorlatot — egy-egy érdekes fakszimile kiadvány megjelentetésével — manapság is végzünk. — Az idén rendezték meg a IV. országos könyvtárügyi konferenciát. Ott is, a konferencia ajánlásaiban is vezető helyen foglalkoztak a közművelődési és a tudományos könyvtárak szerepével, helyével, viszonyával, a magyar könyvtárügy kívánatos egységével. Megállapították, hogy fejleszteni kell a központi szolgáltatást nyújtó nagy könyvtárakat, ön hogyan vélekedik ezekről a kérdésekről? — Szerintem a könyvtárosok is igen nagy történelmi felelősséggel tartoznak azért, hogy milyen lesz a jövő Magyarországa, hogyan tudunk lépést tartani a világgal. Nyilvánvaló, hogy ehhez mindkét könyvtártípus fejlesztése szükséges. Tehát ilyen értelemben egységben kell gondolkozni, ami azonban nem zárja ki, hogy különbözőképpen kell őket kezelni. Profán hasonlattal élve, hiába gyümölcs a görögdinnye is meg a szőlő is, mindkettőt másként kell gondozni. Nincs ez másként a két nagy könyvtártípust illetően sem. A kezelésnek ez a komplexitása és egyidejű különbözősége szerintem mindmáig nem hódított magának kellő teret nálunk. De félretéve az elméletet, miről is van szó? Azt mindenki tudja, hogy nagy könyvtáraink elhelyezés tekintetében katasztrofális helyzetben vannak. Ezek rendbetétele vagy újak — hiányzók — építése nem lehet tárcafeladat. Szerintem helyes volna minden ötéves terv globális beruházási keretéből — arányaiban ez minimális volna — egy részt ilyen feladatok megoldására fordítani. Egy ötéves terv — egy nagy könyvtár; ez olyan reális cél, amely így elérhető lenne. Ismeretes, hogy a külföldi folyóirat- és könyvárak évenként átlagosan 15—20 százalékkal emelkednek, mind kevesebb szakirodalmat tudunk behozni. Nyilvánvaló, hogy gyűjtőköri kooperációval, az átfedések kiderítésével itt jelentős megtakarítás várható, viszont a beszerzésben uralkodó gyakorlati anarchia megtorpedózza a legjobb szándékokat is. Tudniillik az vásárolhat, akinek pénze Akadémia Könyvtárának főigazgatójával van, és a pénz nem mindig ott van (a nagy könyvtárakban), ahol kellene. Ahol azután gondoskodnának a beszerzett anyag továbbításáról, reprodukálásáról. Az aránytalanságot egyéb tekintben is jól mutatja, hogy a Kultúra Vállalaton keresztül eszközölt devizális beszerzésben a közületi rész 60, az egyéni rész 40 százalékot képvisel. Csakhogy a megrendelő forinttal fizet. Így állhat elő, hogy X. Y. állampolgár, akinek van forintja, meg tudja rendelni a külföldi divatlapot, de a könyvtár, mivel nincs pénze, kénytelen lemondani egy nélkülözhetetlen szakmai periodikát. Szerintem meg lehetne próbálni, hogy — legalább kísérletképpen — néhány nagyobb központi könyvtárunkat feljogosítsák a közvetlen külföldi beszerzésre. Szorosan ehhez a témához tartozik, hogy föltétlenül meg kell valósítani a külföldi könyv- és folyóiratanyag központi, számítógépes feldolgozását és nyilvántartását. Az a helyes elv, hogy minden fontos dokumentum legalább egy példányban, de mindenki által hozzáférhetően meglegyen Magyarországon, e nélkül és a járulékos gépesítés nélkül, nem vihető ki. Ez nem olcsó mulatság, de hosszabb távon sokszorosan megtérül. Közhely, hogy az információ birtoklása mindinkább pénzzel is kifejezhető érték. Nemzetközi felmérések szerint a tudományos kutatók csaknem ötven százalékban korábban már felfedezett ismereteket fedeznek fel újra. Az információtengerben való gyors eligazodáshoz ma már korszerű gépekre van szükség. Az MTA Könyvtára az egyik legkiterjedtebb információszolgáltatási rendszert építette ki hazánkban. Mi ennek a lényege és mit tud? — Ahhoz, hogy kielégítő információt nyújtsak, kiterjedt adatbázisra van szükségem. Ilyen adatbázist kialakítani Magyarországon nem volt érdemes, célszerűbb megvenni egy már meglevő külföldi adatbázist, és ebből nyújtani szolgáltatást. Mi a philadelphiai Tudományos Tájékoztatási Intézet (ISI) gépi adatbázisát fizettük elő, amelynek alapját a világ mintegy 3500—4000 jelentősebb természettudományos folyóiratának anyaga képezi (évente mintegy 1400 több szerzős könyvet is feldolgoz). Hetenként kapjuk a mágnesszalagokat, amelyeket itt számítógépre teszünk, „leolvasunk”, ennek alapján hetente tájékoztatjuk előfizetőinket. (A szolgáltatás ugyanis pénzbe kerül, így tudunk reális képet nyerni a hasznosságáról is.) Szakembereink hetenként mintegy 10 ezer újonnan megjelent publikáció közül válogathatják ki az igényelt anyagot. A rendszer alapvetően témafigyelést végez — a természettudományok területéről mintegy 400 meghatározott témát lehet figyeltetni. Van lehetőség a kutató által külön kért speciális témakör kigyűjtésére is. A rendszer lehetővé teszi publikációs tevékenységi és hivatkozási gyakoriság megfigyelését is. A kutató végül is egy címet, biblográfiai adatokat kap kézhez, ha érdekli, hogyan tudja elolvasni a publikációt? — Azoknak a folyóiratoknak a 80 százaléka, amelyekből az adatbázis készül, megvan hazánkban is — 60 százalékuk meg éppen az Akadémiánál. Ezek persze jóval később jutnak csak el hozzánk, hiszen a rendszer előnye éppen a nagy gyorsaság. Ha előbb akarja elolvasni, vagy amúgy sincs meg a folyóirat, akkor a nemzetközi gyakorlat szerint másolat vagy különlenyomat formájában hozzáférhető. — Szakmai berkekben önt menedzser típusú vezetőnek tartják, olyannak, aki keményen követel magától és másoktól is, szívesen újít, sokat és hevesen szeret vitatkozni. Hogyan látja a könyvtárosi pályát? — A mi pályánknak manapság még nem túl nagy a társadalmi presztízse. Ennek megvannak a maga történelmi okai. Az én értékrendemben nyilván nagyon is előkelő helyen áll, mint ahogy a könyvtárat is olyan képződménynek tartom, amelyik sohasem veszít értékéből, hanem mindig növeli. Szeretem a pályát, noha véletlenül kerültem rá. Hiszek abban, hogy fontos feladatot végzünk. Ebből adódó természetességgel tudok harcolni azért, amit az ügy érdekében jónak ítélek. Szerintem csak termékeny vitában alakulhat ki megoldásra vezető helyes döntés. Tripolszky László 13