Népszabadság, 1983. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-18 / 221. szám

1983. szeptember 18., vasárnap NÉPSZABADSÁG HÉT NAGYDÍJ AZ ŐSZI BUDAPESTI NEMZETKÖZI VÁSÁRON Bővíti választékát az élelmiszeripar Mit főzzek? Még a gyakorlott háziasszony is gyakran felteszi ma­gának ezt a kérdést. S ilyenkor nemcsak arra gondol, mi legyen a szombati, vasárnapi ebéd, a kérdésben meghúzódik az is, hogy mit tálaljon reggelire, vacsorá­ra a családnak. Bár az élelmiszer­­boltok polcai nem foghíjasak, mégis fejtörést okoz a napi étrend össze­állítása. Mert aki valamelyest ad há­ziasszonyi rangjára, igyekszik vá­lasztékosan tálalni, okosan összevá­logatni a család étrendjét. Vásári menti Induljunk sétára a Budapesti Nem­zetközi Vásár 24. és 25. pavilonjában, ahol az élelmiszeripar bemutatkozik. Nézzük meg, vajon az idei őszi vá­sár miben segít a háziasszonyoknak. Sokan vizsgálódnak hasonló szán­dékkal a pultok és a polcok előtt. Népes csoportok beszélgetnek egy­­egy új termékről, kicserélik vélemé­nyüket a vásári díjjal kitüntetett élelmiszerekről. Rövid séta is elegendő ahhoz, hogy meggyőződjünk az élelmiszer-ipari termékek bőséges választékáról. A díjakért meghirdetett idei versenyre 170 termékkel neveztek a vállalatok és a szövetkezetek, s ebből hetet nagydíjjal, huszonhatot vásári díjjal jutalmazott a zsűri. Csupán ebből a választékból is könnyűszerrel meg­tervezhető a napi étrend. Aki ráérősebb és a bőségesebb reggeliket kedveli, választhatja a gyorsfagyasztott parasztreggelit. Aki a könnyebb ételekkel is megelég­szik, csipegethet a baromfifelvágot­takból, utána kortyolhat az ultra­pasztőrözött, féltartós tejből. Délelőtt kíméljük a háziasszonyt, ebédre együnk hát konzervet vagy más, gyorsan elkészíthető, könnyű ételt. Ha így teszünk, választhatunk len­csefőzeléket különféle feltéttel, süt­hetünk panírozott csirkecombot vagy Hermina ízes csirkét. A főétel után asztalra kerülhet a magozott meggy­befőtt, a gyorsfagyasztott habosított szamóca, a cukorbetegek pedig tör­hetnek maguknak egy kockát a dia­betikus tejcsokoládéból. Aki a bőséges étkezés után szíve­sen iszik egy pohár italt, „elveheti” a díjazott termékek asztaláról a Ju­bileum vagy a borsodi sört,, a villá­nyi oportót vagy a rajnai rizlinget. Amint a közismert mondás is tart­ja, a vacsorával nem szabad meg­terhelni gyomrunkat. Ezért eléged­jünk meg néhány szelet pápai son­kával vagy sajtfélékkel. S hogy mindehhez kenyér is kell? Az sem hiányzik, ott van a kerepesi komlós vagy a Rákóczi napraforgás a díja­zott termékek között. Jó, jó, a vásáron könnyű választa­ni, de megtalálhatók-e ezek a termé­kek a boltokban? — hallom az ag­godalmaskodókat. Minden bizonnyal igen, hiszen az élelmiszereket bíráló bizottság csak azokat a termékeket tüntette ki vásári díjakkal, amelyek az üzletekből sem hiányoznak. Miből mennyit eszünk? Ha sétánkat tovább folytatjuk, s nemcsak a díjazott termékek előtt időzünk, hamarosan kiderül, hogy gazdag az élelmiszertermékek vá­lasztéka. S ez nemcsak a vásárban van így. A hazai élelmiszer-ellátás kiegyensúlyozott, az egy főre jutó fo­gyasztás számos termékből eléri a nemzetközi színvonalat. Húsból és húskészítményekből évente 74 kilo­grammot fogyasztunk, s ez 16 kilo­grammal több, mint 1970-ben volt. A korábbi évekhez képest több tej, tejtermék, zöldség, gyümölcs kerül az asztalunkra. Kevesebbet eszünk viszont lisztes, rizses ételekből, mér­­tékletesebbe­k vagyunk az állati zsi­radékok fogyasztásában. E változások különösképpen azért figyelemre méltók, mert kulturál­tabb, egészségesebb táplálkozási szo­kásainkat tükrözik. Mindinkább sza­kítunk azzal a magyaros, de helyte­len hagyománnyal, hogy kevésbé vá­logatunk, de mindenből sokat eszünk. A szemlélet formálásában élen jár az élelmiszeripar. Voltaképpen feladata is ez, hiszen a fogyasztó azt vásárol­hat csak, amit árulnak, tehát az élel­miszeripar törekvései meghatározók táplálkozási szokásaink alakulásá­ban. Szerencsére kedvező irányban haladnak, az élelmiszeripar termé­kei korszerűek, a minőségük is jó, és lehetőséget nyújtanak az okos, egészséges étrend összeállítására. Re­mélhetően a vendéglátóipar és az üzemi étkeztetés is bátrabban járja ezt az utat, mint eddig. Kiegyensúlyozott ellátás A választékbővítést, a minőségja­vulást valószínűleg gyorsította az is, hogy a magyar élelmiszeriparnak a külpiacon is helyt kell állnia. Ezt pedig csak akkor teheti, ha igazo­dik a legkényesebb fogyasztó igé­nyeihez is. A kiállítás egyebek mel­lett arról tanúskodik, hogy az élel­miszeripar megtanult alkalmazkod­ni. Nagy szükség is van erre az erényre, hiszen az egy lakosra jutó hazai hústermelés például 132 kilo­gramm, itthon pedig csak 74 kilo­grammot fogyasztunk el átlagosan. A felesleget exportáljuk, de ennek feltétele a jó minőség mellett az is, hogy árukínálatunk megfeleljen a külföldi vevők követelményeinek is. Mindez nemcsak a húsipar ter­mékeivel szembeni kívánalom. A népgazdaság összes exportjának 26— 27 százalékát adja az élelmiszer-gaz­daság, a nem rubelelszámolású ki­vitelnek pedig a 35 százalékát. A vá­sárló pedig — külföldön és itthon egyaránt — az újat, a korszerűt, a tetszetősét keresi az üzletek polcain. S hogy az igények kielégítésére ké­pes a magyar élelmiszeripar, arról bárki meggyőződhet, ha körülnéz az őszi vásáron. Farkas József Az első látogatók az élelmiszeripar pavilonjában. mike lászló felvétele A KULISSZÁK KULISSZÁI MÖGÖTT FESTETT VILÁG Köszönnék én, persze hogy kö­szönnék Darvas Ivánnak, de attól tartuik, hogy nem fogadná. Mert va­lahogy olyan szobor mereven néz a földtől úgy félméternyi magasság­ból ... Bár még mindig udvariasabb, mint némelyik szoborszerű társa, „akik” ott fekszenek mellette halom­ban — mert egyik-másik hátat for­dít, némelyik pedig fejre állt; csep­pet sem zavartatva magát attól, hogy látogató érkezett ebbe a furcsa vi­lágba. Vagyis oda, ahol a színházak színes világát festik, szoborrá min­tázzák, szabják, gyalulják, fűrésze­lik, hegesztik, kalapálják, s még ki tudja, milyen csalárd dolgokat mű­velnek, hogy nekünk lehetőleg a da­rab hangulatához illő, valósághű él­ményünk legyen a nézőtérről nézve. — Ezek az Amerikai Elektrához kellenek — magyarázza a szoborcso­portra mutatva Hajagos Árpád, a Színházak Központi Műtermeinek igazgatója. Értő kalauzolására a to­vábbiakban is szükségünk van, mert még a dús fantáziájú ember is ne­hezen tudja elképzelni, hogyan lesz egy halomnyi lécből komor bástya, s a festők miként varázsolnak üde ten­gerpartot egy fél tornateremnyi, élettelen vászonra, miként hat dús erdőként egy kazalnyi papírdarab ... Hegyes Béla bácsi, aki hozzáérté­sével, keze munkájával már huszon­­hetedik esztendeje szolgálja a mű­helyben a művészetet, most éppen — az ő kifejezésével élve — egy kana­pét „hangol át”. — öregíteni kell ezt a bútordara­bot, korhoz, stílushoz igazítani — mondja, miiközben egy festékszóró­val folytatja a hangolást. Így közel­ről egy balekot sem tévesztene meg látszatv­alódiságával, de a színpadi lámpák fényében éppen olyan lesz majd, mint az igazi. A budapesti Csokonai utcában le­vő, az egykori Nemzeti Színháztól „örökölt” műtermekben készülnek a fővárosi tanácshoz tartozó színházak díszletei. Ideálisnak semmiképpen sem nevezhető körülmények között, de nagy-nagy akarással, és ha fel­lengzősen hangzik is: elhivatottság­gal. Mert ezt a mesterséget nem ta­nítják sehol, a legjobban képzett szakembereknek is — márpedig ide azok kellenek — itt „élőben” kell el­sajátítaniuk azokat a fortélyokat, amelyekhez nélkülözhetetlen a szín­házi világ ismerete. Évente nyolcvan-száz színházi dísz­letet készítenek, ezeken kívül még jó néhány kisebb megrendelést is tel­jesítenek más színpadoknak, vidéki színházaknak. Már ebből is követ­keztetni lehet arra, hogy itt bizony nagyüzemben folyik a munka, annak ellenére, hogy a „nagyüzemiség” alapvető feltételei sincsenek meg, még azok sem, amelyek esetleg el­képzelhetők lennének. — Hetvenen vagyunk, és átlag két­naponként kell szállítanunk egy-egy komplett díszletet. Méghozzá ponto­san, mert a bemutató minden szín­ház életében szent dolog, miattunk nem csúszhat a premier. Nemegyszer igen erős munkatempót kell diktál­nunk magunknak, mert a díszleteket négy, jó esetben hat héttel a bemu­tató előtt rendelik meg tőlünk a színházak — mondja Hajagos Árpád, mintegy alátámasztásul arra, hogy ilyesmire csak a szakma és a színház megszállottjai vállalkoznak. — Mit vesz észre mindebből a né­ző? — Szerencsés esetben semmit, mert akkor jól dolgoztunk. Nem mi vagyunk a fontosak, hanem a művé­szet, amit a magunk módján szolgá­lunk. Olykor még a barátaim is ta­máskodnak: ugyan, mitől olyan nagy munka azt a néhány színfalat meg­festeni? Hát, ha csak ennyiből áll­na... A nézőtérről kinek jutna eszé­be, hogy például statikai szemponto­kat is szigorúan figyelembe kell ven­ni, mert egyszerre több színész mo­zog, vagy egy-egy jelenetben talán verekszik a díszleten? Ki hiszi el, hogy egy, talán csak percekig látható díszlet több órás vagy napos mun­kánkba kerül, hogy egy egyszemé­lyes darab esténkénti színrevitele harmincöt embert mozgat a kulisz­­szák mögött? — Eszerint nem is lehet olyan ol­csó ez a festett világ? — Évente két tonna festék, ezen­kívül egy kis erdőnyi fa, vasanyagok, textíliák, papír... Soroljam? Egy nagy színházi díszlet, mondjuk a Nemzeti Színházé vagy az Operett­színházé úgy öt-hétszázezer forint, s a kisebbek is belekerülnek vagy két­százezerbe. És önköltséges tanácsi intézmény vagyunk, tehát nem szá­mítunk nyereséget. — Meddig él egy díszlet? — Amíg a közönség élményeiben, emlékezetében megmarad. Kónya József Festékszóróval „hangolják át” a kanapét. Padlón készül a „mesés” díszlet. ERDEI KATALIN FELVÉTELEI Ez még nem a színházi zsinórpadlás — a díszlet útja egyik műhelyből a másikba. Egyiküknek már posztamens is jutott... 5 PIAC Gyermekkorom óta kedvelem a piacot és felnőtt testvérét, a vá­sárt. Mindig szívesen nézek szét benne, vegyülök el nyüzsgő for­gatagában, figyelem, hallgatom az eladókat és a vásárlókat, s ve­szem szemügyre a mostanában rendszerint gazdag, olykor azon­ban szegényes áruválasztékot. Sokáig abban a hiedelemben él­tem, hogy nemcsak szeretem, ha­nem ismerem is a piacot. Rá kel­lett jönnöm­, hogy tévedtem. A piac ugyanis — hosszan tartó ha­lódó korszaka után — akkora te­ret hódított, hogy napjainkban már szinte mindenütt és mindig jelen van, miként a hívők szerint az isten. Működik nem csupán a róla vagy a vásárról elnevezett tereken, a csarnokokban, az üzle­tekben­,­­az áruházakban, hanem olyan helyeken is, ahol a színét sem látni semmiféle terméknek, árunak. Tőzsdéken, különféle ta­­nácskozásokon, pénzintézetekben, termelő- és kereskedelmi vállala­tok képviselőinek, vezetőinek szakmai összejövetelein és így to­vább. Nagyhatalommá nőtte ki magát a piac. Van szigorú értékítélete, minősítő, eladási árakat megha­tározó szerepe, s erős befolyása arra is, hogy mit, miből mennyit termeljen az ipar, a mezőgazda­ság. A piac találkoztatja, ütköz­teti a keresletet a kínálattal, tá­maszt új és mérsékel vagy meg­szüntet régi igényeket, befolyá­solja a közízlést, s érvényesít a hazai eredetűek mellett határain­kon kívül keletkezett hatásokat is. És micsoda, mekkora áradású irodalma van! Mindennapi infor­­mációzuhatagunkkal pedig talán túlságosan is nagy piacadagok záporoznak ránk. Arra gondoltam, hogy mindeh­hez, pályafutásának alig-alig nyo­mon követhető felfelé íveléséhez gratuláló levelet írok régi, ked­ves ismerősömnek, a piacnak. Sajnos, nem válthattam valóra a tervemet, mert akárhol érdeklőd­tem, senki sem tudta megmonda­ni a piac címét. Emlegettek ugyan sok intézményt, testületet és sze­mélyt, amelynek, illetőleg akinek lehetősége van a piac alakításá­ra, formálására, de hát én magá­val a piaccal szerettem volna kö­zölni észrevételeimet. Minthogy erre nincs módom, itt mondom el, jó szándékú fi­gyelmeztetésként, hogy legyen éberebb, mert mind gyakrabban visszaélnek a tekintélyével. Rá hivatkoznak olyankor is, amikor valójában nem az ő működése, hanem mások mulasztásai, tehe­tetlensége, hozzá nem értése miatt jön létre kedvezőtlen helyzet akár a termelésben, akár a ke­reskedelemben. Vagy azért, mert szervezetlenség, rugalmatlanság, szemléletbeli és ebből fakadóan a gyakorlatban is tetten érhető megcsontosodottság érezteti mind­nyájunkra káros következményeit. Kötelességemnek tartom meg­említeni azt is, hogy feltűnő és bosszantó egyoldalúság kezdi mostanában jellemezni a piac szerepét. Pontosabban szólva: a piacra hárítják a felelősséget az említett egyoldalúságért is. Azért például, hogy ripszropsz megszün­­tetik vagy abbahagyatják sok olyan termék előállítását, amire nagy szükségük van a fogyasztók­nak, mondván, hogy ez se piac íté­lete. Holott nemritkán arról van szó, hogy felületesen, rosszul mér­ték fel a keresletet, az áru forga­lomba hozatalának a szervezetét, módszereit pedig akkor is meg­változtathatatlannak tartják, ha jócskán van rajta javítani­, mó­­dosítanivaló. Hozzátartozik az egyoldalúság megvilágításához, hogy olyan ese­tekben, amikor a kereslet vitatha­tatlanul nagy, s a piac szinte vészcsengőzve jelzi is ezt, nem kö­vetkezik el a hiányzó termékek gyártása. Nem kerül tehát sor a piac sűrűn emlegetett, hovatovább eszményített szabályozó szerepé­re. Azaz: valaminek a megszün­tetése — hivatkozással a piacra — gyorsan végbemegy, másvalami­nek az előállítására viszont akkor sem kerül sor, ha a piac szüksé­gesnek és sürgősnek jelzi. Holt ali­biként használják tehát, hol pe­dig bűnbakká teszik a piacot. Ezt is megírtam volna levelem­ben az általam nagyra becsült piacnak, ha tudnám a címét. Gulyás Pál

Next