Népszabadság, 1983. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-18 / 221. szám
1983. szeptember 18., vasárnap NÉPSZABADSÁG HÉT NAGYDÍJ AZ ŐSZI BUDAPESTI NEMZETKÖZI VÁSÁRON Bővíti választékát az élelmiszeripar Mit főzzek? Még a gyakorlott háziasszony is gyakran felteszi magának ezt a kérdést. S ilyenkor nemcsak arra gondol, mi legyen a szombati, vasárnapi ebéd, a kérdésben meghúzódik az is, hogy mit tálaljon reggelire, vacsorára a családnak. Bár az élelmiszerboltok polcai nem foghíjasak, mégis fejtörést okoz a napi étrend összeállítása. Mert aki valamelyest ad háziasszonyi rangjára, igyekszik választékosan tálalni, okosan összeválogatni a család étrendjét. Vásári menti Induljunk sétára a Budapesti Nemzetközi Vásár 24. és 25. pavilonjában, ahol az élelmiszeripar bemutatkozik. Nézzük meg, vajon az idei őszi vásár miben segít a háziasszonyoknak. Sokan vizsgálódnak hasonló szándékkal a pultok és a polcok előtt. Népes csoportok beszélgetnek egyegy új termékről, kicserélik véleményüket a vásári díjjal kitüntetett élelmiszerekről. Rövid séta is elegendő ahhoz, hogy meggyőződjünk az élelmiszer-ipari termékek bőséges választékáról. A díjakért meghirdetett idei versenyre 170 termékkel neveztek a vállalatok és a szövetkezetek, s ebből hetet nagydíjjal, huszonhatot vásári díjjal jutalmazott a zsűri. Csupán ebből a választékból is könnyűszerrel megtervezhető a napi étrend. Aki ráérősebb és a bőségesebb reggeliket kedveli, választhatja a gyorsfagyasztott parasztreggelit. Aki a könnyebb ételekkel is megelégszik, csipegethet a baromfifelvágottakból, utána kortyolhat az ultrapasztőrözött, féltartós tejből. Délelőtt kíméljük a háziasszonyt, ebédre együnk hát konzervet vagy más, gyorsan elkészíthető, könnyű ételt. Ha így teszünk, választhatunk lencsefőzeléket különféle feltéttel, süthetünk panírozott csirkecombot vagy Hermina ízes csirkét. A főétel után asztalra kerülhet a magozott meggybefőtt, a gyorsfagyasztott habosított szamóca, a cukorbetegek pedig törhetnek maguknak egy kockát a diabetikus tejcsokoládéból. Aki a bőséges étkezés után szívesen iszik egy pohár italt, „elveheti” a díjazott termékek asztaláról a Jubileum vagy a borsodi sört,, a villányi oportót vagy a rajnai rizlinget. Amint a közismert mondás is tartja, a vacsorával nem szabad megterhelni gyomrunkat. Ezért elégedjünk meg néhány szelet pápai sonkával vagy sajtfélékkel. S hogy mindehhez kenyér is kell? Az sem hiányzik, ott van a kerepesi komlós vagy a Rákóczi napraforgás a díjazott termékek között. Jó, jó, a vásáron könnyű választani, de megtalálhatók-e ezek a termékek a boltokban? — hallom az aggodalmaskodókat. Minden bizonnyal igen, hiszen az élelmiszereket bíráló bizottság csak azokat a termékeket tüntette ki vásári díjakkal, amelyek az üzletekből sem hiányoznak. Miből mennyit eszünk? Ha sétánkat tovább folytatjuk, s nemcsak a díjazott termékek előtt időzünk, hamarosan kiderül, hogy gazdag az élelmiszertermékek választéka. S ez nemcsak a vásárban van így. A hazai élelmiszer-ellátás kiegyensúlyozott, az egy főre jutó fogyasztás számos termékből eléri a nemzetközi színvonalat. Húsból és húskészítményekből évente 74 kilogrammot fogyasztunk, s ez 16 kilogrammal több, mint 1970-ben volt. A korábbi évekhez képest több tej, tejtermék, zöldség, gyümölcs kerül az asztalunkra. Kevesebbet eszünk viszont lisztes, rizses ételekből, mértékletesebbek vagyunk az állati zsiradékok fogyasztásában. E változások különösképpen azért figyelemre méltók, mert kulturáltabb, egészségesebb táplálkozási szokásainkat tükrözik. Mindinkább szakítunk azzal a magyaros, de helytelen hagyománnyal, hogy kevésbé válogatunk, de mindenből sokat eszünk. A szemlélet formálásában élen jár az élelmiszeripar. Voltaképpen feladata is ez, hiszen a fogyasztó azt vásárolhat csak, amit árulnak, tehát az élelmiszeripar törekvései meghatározók táplálkozási szokásaink alakulásában. Szerencsére kedvező irányban haladnak, az élelmiszeripar termékei korszerűek, a minőségük is jó, és lehetőséget nyújtanak az okos, egészséges étrend összeállítására. Remélhetően a vendéglátóipar és az üzemi étkeztetés is bátrabban járja ezt az utat, mint eddig. Kiegyensúlyozott ellátás A választékbővítést, a minőségjavulást valószínűleg gyorsította az is, hogy a magyar élelmiszeriparnak a külpiacon is helyt kell állnia. Ezt pedig csak akkor teheti, ha igazodik a legkényesebb fogyasztó igényeihez is. A kiállítás egyebek mellett arról tanúskodik, hogy az élelmiszeripar megtanult alkalmazkodni. Nagy szükség is van erre az erényre, hiszen az egy lakosra jutó hazai hústermelés például 132 kilogramm, itthon pedig csak 74 kilogrammot fogyasztunk el átlagosan. A felesleget exportáljuk, de ennek feltétele a jó minőség mellett az is, hogy árukínálatunk megfeleljen a külföldi vevők követelményeinek is. Mindez nemcsak a húsipar termékeivel szembeni kívánalom. A népgazdaság összes exportjának 26— 27 százalékát adja az élelmiszer-gazdaság, a nem rubelelszámolású kivitelnek pedig a 35 százalékát. A vásárló pedig — külföldön és itthon egyaránt — az újat, a korszerűt, a tetszetősét keresi az üzletek polcain. S hogy az igények kielégítésére képes a magyar élelmiszeripar, arról bárki meggyőződhet, ha körülnéz az őszi vásáron. Farkas József Az első látogatók az élelmiszeripar pavilonjában. mike lászló felvétele A KULISSZÁK KULISSZÁI MÖGÖTT FESTETT VILÁG Köszönnék én, persze hogy köszönnék Darvas Ivánnak, de attól tartuik, hogy nem fogadná. Mert valahogy olyan szobor mereven néz a földtől úgy félméternyi magasságból ... Bár még mindig udvariasabb, mint némelyik szoborszerű társa, „akik” ott fekszenek mellette halomban — mert egyik-másik hátat fordít, némelyik pedig fejre állt; cseppet sem zavartatva magát attól, hogy látogató érkezett ebbe a furcsa világba. Vagyis oda, ahol a színházak színes világát festik, szoborrá mintázzák, szabják, gyalulják, fűrészelik, hegesztik, kalapálják, s még ki tudja, milyen csalárd dolgokat művelnek, hogy nekünk lehetőleg a darab hangulatához illő, valósághű élményünk legyen a nézőtérről nézve. — Ezek az Amerikai Elektrához kellenek — magyarázza a szoborcsoportra mutatva Hajagos Árpád, a Színházak Központi Műtermeinek igazgatója. Értő kalauzolására a továbbiakban is szükségünk van, mert még a dús fantáziájú ember is nehezen tudja elképzelni, hogyan lesz egy halomnyi lécből komor bástya, s a festők miként varázsolnak üde tengerpartot egy fél tornateremnyi, élettelen vászonra, miként hat dús erdőként egy kazalnyi papírdarab ... Hegyes Béla bácsi, aki hozzáértésével, keze munkájával már huszonhetedik esztendeje szolgálja a műhelyben a művészetet, most éppen — az ő kifejezésével élve — egy kanapét „hangol át”. — öregíteni kell ezt a bútordarabot, korhoz, stílushoz igazítani — mondja, miiközben egy festékszóróval folytatja a hangolást. Így közelről egy balekot sem tévesztene meg látszatvalódiságával, de a színpadi lámpák fényében éppen olyan lesz majd, mint az igazi. A budapesti Csokonai utcában levő, az egykori Nemzeti Színháztól „örökölt” műtermekben készülnek a fővárosi tanácshoz tartozó színházak díszletei. Ideálisnak semmiképpen sem nevezhető körülmények között, de nagy-nagy akarással, és ha fellengzősen hangzik is: elhivatottsággal. Mert ezt a mesterséget nem tanítják sehol, a legjobban képzett szakembereknek is — márpedig ide azok kellenek — itt „élőben” kell elsajátítaniuk azokat a fortélyokat, amelyekhez nélkülözhetetlen a színházi világ ismerete. Évente nyolcvan-száz színházi díszletet készítenek, ezeken kívül még jó néhány kisebb megrendelést is teljesítenek más színpadoknak, vidéki színházaknak. Már ebből is következtetni lehet arra, hogy itt bizony nagyüzemben folyik a munka, annak ellenére, hogy a „nagyüzemiség” alapvető feltételei sincsenek meg, még azok sem, amelyek esetleg elképzelhetők lennének. — Hetvenen vagyunk, és átlag kétnaponként kell szállítanunk egy-egy komplett díszletet. Méghozzá pontosan, mert a bemutató minden színház életében szent dolog, miattunk nem csúszhat a premier. Nemegyszer igen erős munkatempót kell diktálnunk magunknak, mert a díszleteket négy, jó esetben hat héttel a bemutató előtt rendelik meg tőlünk a színházak — mondja Hajagos Árpád, mintegy alátámasztásul arra, hogy ilyesmire csak a szakma és a színház megszállottjai vállalkoznak. — Mit vesz észre mindebből a néző? — Szerencsés esetben semmit, mert akkor jól dolgoztunk. Nem mi vagyunk a fontosak, hanem a művészet, amit a magunk módján szolgálunk. Olykor még a barátaim is tamáskodnak: ugyan, mitől olyan nagy munka azt a néhány színfalat megfesteni? Hát, ha csak ennyiből állna... A nézőtérről kinek jutna eszébe, hogy például statikai szempontokat is szigorúan figyelembe kell venni, mert egyszerre több színész mozog, vagy egy-egy jelenetben talán verekszik a díszleten? Ki hiszi el, hogy egy, talán csak percekig látható díszlet több órás vagy napos munkánkba kerül, hogy egy egyszemélyes darab esténkénti színrevitele harmincöt embert mozgat a kuliszszák mögött? — Eszerint nem is lehet olyan olcsó ez a festett világ? — Évente két tonna festék, ezenkívül egy kis erdőnyi fa, vasanyagok, textíliák, papír... Soroljam? Egy nagy színházi díszlet, mondjuk a Nemzeti Színházé vagy az Operettszínházé úgy öt-hétszázezer forint, s a kisebbek is belekerülnek vagy kétszázezerbe. És önköltséges tanácsi intézmény vagyunk, tehát nem számítunk nyereséget. — Meddig él egy díszlet? — Amíg a közönség élményeiben, emlékezetében megmarad. Kónya József Festékszóróval „hangolják át” a kanapét. Padlón készül a „mesés” díszlet. ERDEI KATALIN FELVÉTELEI Ez még nem a színházi zsinórpadlás — a díszlet útja egyik műhelyből a másikba. Egyiküknek már posztamens is jutott... 5 PIAC Gyermekkorom óta kedvelem a piacot és felnőtt testvérét, a vásárt. Mindig szívesen nézek szét benne, vegyülök el nyüzsgő forgatagában, figyelem, hallgatom az eladókat és a vásárlókat, s veszem szemügyre a mostanában rendszerint gazdag, olykor azonban szegényes áruválasztékot. Sokáig abban a hiedelemben éltem, hogy nemcsak szeretem, hanem ismerem is a piacot. Rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. A piac ugyanis — hosszan tartó halódó korszaka után — akkora teret hódított, hogy napjainkban már szinte mindenütt és mindig jelen van, miként a hívők szerint az isten. Működik nem csupán a róla vagy a vásárról elnevezett tereken, a csarnokokban, az üzletekben,az áruházakban, hanem olyan helyeken is, ahol a színét sem látni semmiféle terméknek, árunak. Tőzsdéken, különféle tanácskozásokon, pénzintézetekben, termelő- és kereskedelmi vállalatok képviselőinek, vezetőinek szakmai összejövetelein és így tovább. Nagyhatalommá nőtte ki magát a piac. Van szigorú értékítélete, minősítő, eladási árakat meghatározó szerepe, s erős befolyása arra is, hogy mit, miből mennyit termeljen az ipar, a mezőgazdaság. A piac találkoztatja, ütközteti a keresletet a kínálattal, támaszt új és mérsékel vagy megszüntet régi igényeket, befolyásolja a közízlést, s érvényesít a hazai eredetűek mellett határainkon kívül keletkezett hatásokat is. És micsoda, mekkora áradású irodalma van! Mindennapi információzuhatagunkkal pedig talán túlságosan is nagy piacadagok záporoznak ránk. Arra gondoltam, hogy mindehhez, pályafutásának alig-alig nyomon követhető felfelé íveléséhez gratuláló levelet írok régi, kedves ismerősömnek, a piacnak. Sajnos, nem válthattam valóra a tervemet, mert akárhol érdeklődtem, senki sem tudta megmondani a piac címét. Emlegettek ugyan sok intézményt, testületet és személyt, amelynek, illetőleg akinek lehetősége van a piac alakítására, formálására, de hát én magával a piaccal szerettem volna közölni észrevételeimet. Minthogy erre nincs módom, itt mondom el, jó szándékú figyelmeztetésként, hogy legyen éberebb, mert mind gyakrabban visszaélnek a tekintélyével. Rá hivatkoznak olyankor is, amikor valójában nem az ő működése, hanem mások mulasztásai, tehetetlensége, hozzá nem értése miatt jön létre kedvezőtlen helyzet akár a termelésben, akár a kereskedelemben. Vagy azért, mert szervezetlenség, rugalmatlanság, szemléletbeli és ebből fakadóan a gyakorlatban is tetten érhető megcsontosodottság érezteti mindnyájunkra káros következményeit. Kötelességemnek tartom megemlíteni azt is, hogy feltűnő és bosszantó egyoldalúság kezdi mostanában jellemezni a piac szerepét. Pontosabban szólva: a piacra hárítják a felelősséget az említett egyoldalúságért is. Azért például, hogy ripszropsz megszüntetik vagy abbahagyatják sok olyan termék előállítását, amire nagy szükségük van a fogyasztóknak, mondván, hogy ez se piac ítélete. Holott nemritkán arról van szó, hogy felületesen, rosszul mérték fel a keresletet, az áru forgalomba hozatalának a szervezetét, módszereit pedig akkor is megváltoztathatatlannak tartják, ha jócskán van rajta javítani, módosítanivaló. Hozzátartozik az egyoldalúság megvilágításához, hogy olyan esetekben, amikor a kereslet vitathatatlanul nagy, s a piac szinte vészcsengőzve jelzi is ezt, nem következik el a hiányzó termékek gyártása. Nem kerül tehát sor a piac sűrűn emlegetett, hovatovább eszményített szabályozó szerepére. Azaz: valaminek a megszüntetése — hivatkozással a piacra — gyorsan végbemegy, másvalaminek az előállítására viszont akkor sem kerül sor, ha a piac szükségesnek és sürgősnek jelzi. Holt alibiként használják tehát, hol pedig bűnbakká teszik a piacot. Ezt is megírtam volna levelemben az általam nagyra becsült piacnak, ha tudnám a címét. Gulyás Pál