Népszabadság, 1984. január (42. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-22 / 18. szám
1984. január 22., vasárnap NÉPSZABADSÁG A LEGTÖBBEN CSAK ÁTRUCCANNAK MAGYARORSZÁGRA Sopron holt szezonban A soproni határátkelőhely most, a másutt holt szezonnak számító januári napokban is forgalmas. Azt, hogy erőteljesen megnövekedett az osztrák vendégforgalom tavaly az előző évinél, 15 százalékkal többen keresték fel hazánkat a szomszédos országból —, a „nyugati kapuban” ugyancsak érzik, örülnek is neki, hiszen Sopron messze földön ismert vendégszeretetéről, látnivalóiról, kulturális és más értékeiről, a turizmus így igazán jó pénzt hoz a konyhára, a hírnévről nem is szólva. A gond csupán az, hogy az ideérkezők nagyobb hányada úgyszólván csak átruccan a határon, és amíg a városban van, az idejét főként az üzletekben, a fodrászoknál, a fogorvosoknál, a vendéglőkben és hasonló helyeken tölti. Hiába, a turizmus természetes velejárója, hogy ha két szomszédos országban az árak számottevően eltérnek egymástól, akkor azt az emberek igyekszenek a maguk hasznára fordítani. Még akkor is, ha a jövedelmük és az életkörülményeik ezt nem indokolják. A „sógorok” bevásárlónapjai Persze ha már így van, akkor ebből is lehet — és érdemes — üzletet csinálni. A soproniak értenek ehhez, hiszen nyilván nem mindegy a városban és annak környékén élők számára, hogy a turisták itthagyják-e a pénzüket vagy sem. Sőt az utóbbi években megtanultak még gyorsabban alkalmazkodni a vendégek igényeihez. Meg is találja itt a maga számára érdekes programot a szakszervezeti üdülőben pihenő magyar éppúgy, mint akár a tengerentúlról érkezett külföldi. De a nagy többség ezekben a napokban mégiscsak a határhoz közeli településeken élő, néhány órára "átránduló vendég. A héten, szerdán, kora délután például több tucat osztrák rendszámú autó várakozott a határ mindkét oldalán. Ilyenkor néhány perc elegendő az utazási formaságok és a vámolás intézésére. Varga András, a határőrség ügyeletes tisztje sóhajt: bár így lenne ez a meleg nyári napokon is! Hiszen most inkább a keddi és a csütörtöki bevásárlónapokon és a hétvégeken élénk a forgalom. A burgenlandiak és a bécsiek érdeklődését ügyesen kihasználó osztrák utazási irodák „étkezőbuszokat” közlekedtetnek tavaly óta, a Huber Reisen például reggel érkezik utasaival a határra, és kora délután — egy jóízű ebéd, no meg persze a bevásárlás után — indulnak vissza ezek a turistacsoportok. Menetrendszerű autóbuszjáratok is ingáznak Wiener- Neustadt, illetve Bécs és Sopron között, a hétvégeken pedig különbuszok hozzák a kirándulókat Balfra, Bükre vagy akár Budapestre is. Sopron város tanácselnöke, Markó József számára mindez öröm is, gond is. Az utóbbiról szólva: egyegy különösen forgalmas napon az 57 600 lelket számláló városnak 17 ezer magyar és külföldi vendéget kell a hagyományos, rangos soproni színvonalon fogadnia és kiszolgálnia. Akkor is, ha csak bevásárolni jött, akkor is, ha a műemlékek, a kulturális értékek iránt érdeklődik a turista. Ebben jelenleg a legszűkösebbek a boltok lehetőségei, hiszen az üzletek szinte kivétel nélkül kicsik. Szépségszalon, szupermarket De vendég, szerencsére, mindennap bőven van még januárban is. Erre építve több vállalat is mozgolódik, az Ofotért például az ősszel idehozta a budapesti után az országban második komputeres szemvizsgáló berendezését úgy, hogy a szomszédos boltban a szemüveget is meg lehet rendelni. A bizományi áruház üzletének felújítása néhány hete fejeződött be, a helyi szövetkezet esztendeje nyitott szépségszalont — szauna, kondicionálóeszközök, manikűr, pedikűr, fodrászat várja a vendégeket —, és az Artex is érdeklődik: a soproni iparcikk-kiskereskedelmi vállalattal közösen érdemesnek látják sportcikkeket árusító üzlet nyitását. A Centrum és a Csemege — esetleg a Konsumexszel együtt — új áruház építését tervezi. A bécsi út mellett pedig a soproni áfész, ha talál újabb, tőkeerős osztrák vállalkozó partnert — mert aki volt, nem bizonyult megbízható társ-nak —, egy nagy szupermarketet építtethet. De a tanácselnök — és a turizmushoz igazán értő soproniak — számára ez csak az egyik és talán a kisebb gond. A nagyobb: meg kell találni a módját annak, hogy az átruccanók és mások is ne csak átszaladjanak a városon, hanem megálljanak, és legalább egy-két napot ott is töltsenek. A szervező munka java tehát még csak most következik: vonzó programokkal, új és új időtöltési (és pénzköltési) lehetőségekkel kell megfogni a turistákat. A hagyományok ebbensem csekélyek; a soproni ünnepi hetek rendezvényei például messze földről is vonzzák a vendégeket. Idén tavaszszal pedig első ízben — a budapesti tavaszi fesztivállal egy időben — Sopronban is rendeznek hangversenyeket, kiállításokat, nemzetközi fúvószenekari találkozót, a fertődi kastélyban nemzetközi koncertbált és hasonlókat, ősszel ismét lesznek szüreti napok, felelevenítve az egykori soproni szüret hangulatát, amikor egy héten át országos hírű népi zenekarok, táncosok, énekesek lépnek fel, és amikor nemcsak a szüreti és a nemzetiségi bálon lehet jól szórakozni, hanem az utcákon, a tereken is. Egyszóval: olyan produkciókat valósítanak meg, amelyeknek nehezen lehet ellenállni. Jövedelmezőbb turizmust Erre azért is van nagy szükség, mert a város szállodáiban, kempingjeiben, fogadóiban és a magánházaknál egy-egy éjszaka már több mint ezer vendéget tudnak kulturált körülmények között fogadni. Szalontai Ferenc, az idegenforgalmi hivatal kirendeltségének vezetője is úgy véli: olyan programokat kell kínálni a vendégeknek, amelyek itt marasztalják őket. Két év alatt két osztrák utazási irodával kötöttek szerződést, és a velük együtt szervezett kirándulóprogramok például tavaly már több mint félmillió schilling bevételt hoztak. Népszerűek és keresettek a szakszervezeti csereüdültetésben részt vevők számára is a soproni programok; az Ausztriából pihenni érkező csoportok három—hat napot tartózkodnak a városban. Vagy ott a két, tavaly elkészült, az osztrák idegenforgalmi hitelből épült, illetve felújított és kibővített szálloda, a Sopron és a Lövér, amelynek vezetői határozott üzletpolitikai elképzelésekkel más-más vendégkört akarnak megnyerni. Az adottságok megvannak hozzá. A vendéget Sopronba már nem kell hívni. Most az a cél, hogy a meglevő üzletből a szó igazi értelmében vett és még jobban jövedelmező turizmust formáljanak. Medve Piroska Autókaraván, befelé a határon — hétköznap. A soproni belváros télen is megőrzi hangulatát. A Lövér Szállóban most is van vendég. FUTIRHOKMIJA - 2000 Rokkantautók szériában Sajnos ez is a futurológia kérdése: mikorra lesznek olyan szériaautók a világon, amelyekkel a rokkantak, akik az utcán és a lakásban gurulószékhez vannak kötve, a volánhoz ülve vagy utasként kényelmesebben és nagyobb biztonsággal kapcsolódhatnának be a közlekedésbe? A nagy autógyárak is csak kísérleteznek vele, kivéve az olyan konstrukciókat, mint például a Trabant rokkantak számára készülő Hycomat típusa, de ezek sem elégítik ki maradéktalanul a mozgássérültek támasztotta követelményeket. Napjainkban jószerivel csak a japán autóipar foglalkozik azzal, hogy a modern szériakocsik különböző típusait alkalmassá tegye rokkantak számára, figyelembe véve a rokkantság sajnos változatos formáit. A világban százezrekre rúg azoknak a mozgássérülteknek a száma, akik igényt tarthatnak az autóra. A japán autógyárak a várható kereslet nélkül nyilván nem vállalkoztak volna a költséges kísérletekre abból a célból, hogy a be- éskiszállás, a kormányzás és a vezetés különböző módozatainak automatizálásával lépjenek piacra. Szellemes megoldások könnyítik meg például az autó kormányzását. Az olyan rokkantaknak szánt autókban, akik karjukkal csak kisebb mozdulatokra képesek, a kormánykerék csupán egy „fantom”, amely komfortérzésüket szolgálja. Az ilyen kocsikban a vezető nem kormányoz, hanem vezérli az automata kormányművet egy, a számára könnyen kezelhető eszközzel. Azoknak a mozgássérülteknek, akik térdtől lefelé vesztették el a lábukat, az arra alkalmas szerkezeti megoldás útján lehetővé válik, hogy a csonkolt láb segítségével váltsanak sebességet vagy a féket működtessék. Mindezeken kívül számos kényelmi berendezést is úgy alakítanak ki, hogy ne érezzék magukat sem korlátozva, sem szegényesebb körülmények között,mint ép testű autós társaik. Vonatkozik ez az ablakok önműködő leeresztésére, felhúzására éppúgy, mint a kézelőgombok működtetésére vagy az autórádió ki-be kapcsolására. Ami a jövőt illeti, Európában az Opel, a Volkswagen és a Renault mostkezdi tervezni módosított szériakocsik gyártását rokkantak számára. A „Handicap-Opel” az autószalonokon is megjelent, bár nem keltett különösebb feltűnést. Ez azonban érthető, hiszen az érdekelt mozgássérültek közlekedése jobbára megoldatlan azokon a helyeken, ahol tömegek fordulhatnak elő. Ha történetesen kocsival közlekednek, nehezen boldogulnak a rokkantszékkel segítség nélkül. Az Opel ezt látva készített és bemutatott egy „Kadett Caraván” módosítottkombi szériaautót, amellyel ez utóbbi gondon enyhít. A rokkantkocsit utasával együtt hátul lehet elhelyezni. Gombnyomásra a kocsi hátulja mélyen leereszkedik, úgy, hogy a mozgássérült könnyen be- és kigördül a kocsijával. Ugyanis nemcsak arra kell gondolni, hogy a rokkantak csakis vezetni akarnak, többségük már annak is örülne,ha mint utas vehetné igénybe az autót. Sőt miért ne igényelnék a jó kilátást is? Ezért az Opel ennek az igénynek megfelelően magasítja meg a módosított típus tetőfelépítményét is. Az Opel Caravan Kadett ötödik ajtajának nyitása, zárása önműködő, a rokkantkocsi rögzítése, a rokkant utas biztonsági övének felcsatolása az autóban automatikusan történik. Egy másik „célcsoport” számára az úgynevezett „autobility”-rendszert hozták létre ugyanezen az Opel Kadetten. Éspedig azoknak a mozgássérülteknek, akik saját erejükből képesek az autóba beülni, úgy, hogy a rokkantkocsiból átsegítik magukat az autóülésre. Ennél az az újdonság, hogy a rokkant magával viheti rokkantkocsiját, amint azt a mellékelt fotón is láthatjuk. Ehhez megfelelő rokkantkocsit is konstruáltak. Az autóhoz gurulva, annak ajtaját kinyitva működésbe lép egy automatizmus, amely az autó ülését úgy állítja be, hogy a rokkant akadálytalanul átcsúsztathatja magát az első ülésre. Ez a rokkantkocsi tehát tartozéka az autónak, az ajtóba épített villanymotoros „lift” felemeli a földről, és „hajtogatva” elhelyezi azt az ajtó belső oldalán. Az így elhelyezett kocsi nem fogja zavarni a vezetést, mert az ülés középvonalát néhány centiméterrel beljebb helyezték. Ismét egy gombnyomásra a rokkantkocsit az automata kiszabadítja, és kiszálláshoz az autó mellé állítja. Az is idetartozik, hogy — ismét csak japán példákat követve — az autó vezetése magas fokon automatizált, biztonsági berendezései — például a fékek hatékonysága — jobbak az átlagosnál. Mindez anélkül, hogy a kocsi többi utasának kényelmét vagy biztonságérzetét — „rokkant vezeti az autót!” — csorbítaná. Az esti órákban a kocsi ajtajának nyitásával kigyulladnak az autólámpák, figyelmeztetve egyben a közlekedőket is. A jövőt tekintve persze a rokkantaknak készülő autó bármennyire is jelentős újítás, mégiscsak részleges eredmény. Hiszen még jó időre ki lesznek zárva a tömegközlekedésből, nincs eszköz például arra, hogy a metró mozgólépcsőjén közlekedjenek, a vonatközlekedés is szerfelett bajos a számukra, és sorolhatnánk további példákat. De mint láttuk is, nemcsak a közlekedési eszközöknél hiányoznak a számukra megfelelő technikai módosítások, különféle rokkantkocsitípusokra is szükség lenne ahhoz, hogy a rokkantak a közlekedésben otthonosabban mozoghassanak. S miközben a várható új közlekedési eszközökről sokszor fantasztikus jövőképek látnak napvilágot, a világ bizony megfeledkezik azokról a mozgássérültekről, akik az új „szuper” közlekedési eszközöktől a maguk kis kocsijával mind messzebbre kerülnek. Szluka Emil A „Handicap-Opel”, a kocsi ajtaján a rokkantkocsival. ATOM Jó lenne tudni, hogy ha ilyen cím kerül az újságcikk fölé, akkor többen olvassak-e el vagy kevesebben. Jó lenne tudni továbbá, hogy ha többen, akkor miért, s ugyancsak miért, ha kevesebben. Ezt a nem túl magasröptű elmélkedést mozi helyett engedélyezem magamnak, mert bár többször is elmentem az Uránia mozi, illetve annak pénztára előtt, noi időm nem volt, női jegyet nem kaptam a Kína szindróma című amerikai filmnez. Pedig érdekelne. És nem azért, mert a számomra mértékadó korok szerint jól van megcsinálva. Inkább azért, mert a film plakátján is szerepel ez a szó, hogy atom, és mert a filmben az atom nem éppen az emberiség jótevőjének szerepkörében tündököl. Ebben látom a veszélyt, illetve e heti mondandómat. S ebben nem is vagyok egyedül. A Stúdió 64 című tévéműsor egyik adásában okkal s találóan szólaltattak meg fizikusokat a Kína szindróma kapcsán. Ők is elmondták, hogy atom- és világkatasztrófa közé természetesen nem lehet egyenlőségjelet tenni, és minden olyan mű vagy akár csak gondolat, amely azt sugallja, hogy az emberiség bármely vívmánya egyben esetleges pusztulásának oka is a tévedés. Ámbár nem új keletű, tehetjük hozzá. A tudomány, a technika története számtalan példát tud arra, hogy vészterhes, válságos időkben különösen felerősödtek azok a téveszmék, amelyek a feltaláló embert tették felelőssé az alkalmazó ember helyett, sőt olykor az ember helyett magát a találmányt. Ez a helyzet az atommal is. Jóllehet a reá vonatkozó s nem is túl régi ismeretekből már eddig származott s még ezután származható előnyök az emberiség boldogulására, gazdagodására nézve fantasztikusan nagyok lehetnek, mégis, manapság százmilliók „haragszanak az atomra. Százmilliók félnek az atomtól, ahelyett, hogy az emberi elmaradottságtól és manipulálhatóságtól, a cinikus erőpolitikától félnének. Vagyis az atomra hárult a tudatukban a felelősség azért, amiről nem az atom tehet. És a rádió egyik reggeli műsorában mégis elhangzik valami olyasféle kifejezés a filmről, hogy „gyilkosság a nyílt színen”, s a már említett plakáttal együtt mintha a film propagandája is erre a félelemre játszana rá, azt aknázná ki, arra építene. Abban az országban, amelyben a filmet gyártották, természetesnek tartom ezt, hiszen ott a nagypolitikának évtizedek óta vezérlő gondolata s módszere rettegést kelteni, s ennek árnyékában követni el mindazt, ami elkövettetik. De nálunk?! Vagy akad, aki azt hiszi, hogy nálunk nem eléggé félnek az emberek egy lehetséges világkatasztrófától? Igazán nem kívánom, hogy szigorú korunkban fordítsuk el a fájdalmas és veszedelmes tényektől az emberek tekintetét, s andalítsunk, vagyis hazudjunk. De azt hiszem, csöppet sem az aggodalom szorul erősítésre nálunk, hanem inkább az a meggyőződés, hogy tetteink és szavaink, amelyekkel az elképzelhető világégéssel szemben kiállunk, nem hiábavalóak, vagyis hogy kell lennie az emberiségben elegendő erőnek önmaga létének megőrzéséhez. Január ötödikén, délután láttam a Fővárosi Nagycirkusz mostani műsorát. Az egyik légtornász — egyébként erős, izmos fiatalember — lélegzetállító gyakorlata közben kis híján] lezuhant a kupolából a porondra. Nem, ez nem afféle megjátszott, műveszély volt, hogy a második kísérlet nyomán annál nagyobb legyen a siker. Nem, itt összeszaladt a porondon mindenki, a zenekar is elnémult, a sápadt akrobatáról ömlött a veríték. Ugyanis nem volt alatta háló ... Pedig ha már a gravitáció törvénye ellen nem is tehet az ember, hálót kifeszíthet, ha kell. Tulajdonképpen azt a címet is adhattam volna ennek az írásnak, hogy háló. De akkor talán mégis kevesebben olvasták volna el. Cserhalmi Imre 5