Népszabadság, 1984. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-12 / 110. szám

14 Szerencséje — bár viszony­lagos, de mégis szeren­cséje — volt a lázon­­góknak, akiket Ausztria ________ —Magyarországon a há­ború, az első világháború börtön­ben ért. Máskülönben, amikor a császári hadsereg már átvette a ha­talmat, mindjárt az első napok­ban felakasztották vagy főbe lőtték őket, vagy a frontra küldték „V” be­tűvel a hátukon. Ez annyit jelentett, hogy „gyanús” az illető, s szüntelen puskacső leselkedett rája, hogy meg­célozza a tarkóját, mihelyt valami gyanúsnak tetszik annak a bakának ott a háta mögött, így a „nagyszerb és szocialista agitátor, demagóg pe­dagógus, egy fajzat ez mind!”, a sze­gedi bíró szavai szerint, már 1914 Vid napján a hírhedt szegedi Csil­lag börtönben volt, akárcsak valami menhelyen. Mivel azonban a vádak és ítéletek halmozódtak és 1915 fo­lyamán egyre inkább sújtották, vé­gül is 1916-ban tíz év fegyházra ítél­ték és Illavába irányították. Illlava ősi erődje a trinitárius testvérek ko­lostorával a sebes és hideg Vág fo­lyó mentén fekszik, emlékezet óta a tagbaszakadt és vakmerő szlová­kok veszélyes kenyéradójának, a tu­­tajosok országútjának mentén, a Tátra és Fátra erdős és sziklás haj­lataiban. Amikor Pedagógusunk — akit a megtévelyedett tömeg végig az úton, a Kunságon át egészen a Kárpáto­kig, szidalmazott és leköpdösött — két ezüstkorona „dohányravalóért” megtudta az őrtől, merre is kísérik — a sors csúfolódását érezte: az a fegyház, ahová viszik, egykor „szent közösség” volt, melynek testvérei, a mathurinok, a keresztény rabok ki­váltására tettek fogadalmat. Személyes és nemzeti baja köze­pette — nehéz ősz volt, amikor Szer­bia beadta a derekát három császár­ságnak — még volt annyi ellenállás benne, hogy felfogja a hegyvidék ko­mor fenségét és az erőd saspateti­­káját, amely mintha körmeit mé­­lyesztette volna a sziklák közé. Első benyomása a fegyházról ál­landósult, és nem változott. Sikerült alkalmazkodnia az időbeosztáshoz és munkarendhez, és összeszokott a ra­bokkal is, a tárgyakkal is, de még az igazgatóság és a fegyőrök ellenséges keretével, s szorító gyanakvásával és fenyegetésével is. De sosem tudott megbékélni a kőlapok, falak, homá­lyos, végeláthatatlan folyosók és bol­tozatok fagyos, dohos szürkeségével, s minden lépés, ütődés, nesz és élő hang kísérteties visszhangozásával alattuk. Vagy hétszáz véres kezű bűnözőt talált ott, többségükben gyilkosokat, s csak egyetlen politikai elítéltet, egy evangélikus lelkipásztort, szlovák embert. A börtönrend mindinkább háborússá vált, nem azért, hogy a szigor növekedett, hanem az ellátás és a koszt gyengült. A háború kitö­réséig itt igazi, modern gyárak lu­xusárut készítettek kivitelre, bútort és kovácsolt fémet. A legfőbb gaz­dasági tényező ebben a fegyencek munkaereje volt. De ez a forrás le­apadt a háborúiban, így az igazgató­ság bevezette az önellátást. Erdőir­tás, tusikó- és gyökérásás, vadgyü­­mölcsszedés és gombagyűjtés, vetés­­aratás, halászás, mindez a legprimi­tívebb módon, s valahogy így tartot­ták életben magukat, amíg lehetett. De az ilyen munkán legalább tisz­tább levegőt szívhattak, a szabadság illúziójában ringatták magukat, s meghittebben beszélgettek a valami­kori kapcsolatról a porhanyós föld­del, a növényzettel, az állatokkal és az emberekkel. A bűntényesek mindjárt befogad­ták a Pedagógust, de valami külön­leges módon, elkülönítve őt és a Lel­kipásztort társaságuktól. Minden ne­hezebb munkánál felváltották őket, s ellenszolgáltatásként azt várták tő­lük, hogy a szünetben vagy köny­­nyebb, egyszerűbb közös munka köz­ben élményeikről és tapasztalataik­ról meséljenek a számukra ismeret­len, messzi világból. Eleinte a tanul­tak, a módos polgárok közötti szen­vedélyes kísértésekről és tragikus összeütközésekről beszélt nekik. Azonban rövidesen észrevette: meg­­kérgesedett lelküik idegenkedik az olyan dolgoktól, amelyek, talán, sa­ját sorsukra emlékeztetik. Még azok­nak a keserves viaskodásoknak a le­írása sem érdekelte őket különöseb­ben, ahogyan az elszántabbak a nincstelenségből a társadalmi rang­létra legtetejére törnek. Csodálkozva látta, hogy inkább a gyerekkori és ifjúkori csintalanságok és kópéságok idillikus felidézését kedvelik. De még ennél is jobban szerették, amikor a történelmi osztályok fényűzését és ragyogó szertartásait írja le nekik; látni való volt, azt is élvezik, hogy közben alkalmuk nyílik egy durva szitokra vagy hogy megcsikorgas­sák a fogukat. Mégis, leginkább azt kérték, hogy sokadszor is Verne Gyula és May Károly történeteihez hasonlatos kalandokat meséljenek nekik, amelyek egzotikus, minél tá­volabbi trópusi és sarkvidéki tája­kon játszódnak különféle színes bőrű törzsekkel. Már az első két-három hét alatt meggyőződött, hogy a Lelkipásztor­nak igaza van, amikor azt állítja — melankolikusan ingatva a fejét —, hogy ebben az embercsoportban is, amely erőszakkal verődött itt össze e dantei zátonyon, rangok születnek. A tekintély mértéke a bűntény sú­lyosságától és a büntetés tartamától és szigorúságától függ. A legtekinté­lyesebbek azok, akik a bitófa alatt kaptak kegyelmet. Például az öreg András: neki mindenki szót fogad, azok is, akiket életfogytiglani fegy­házra ítéltek, s azok is, akik már megőszültek a magánzárkákban. Azok a fegyencek meg, akik húsz évet vagy tizenöt és tíz év között kaptak — ennél kevesebbel nem is jutnak el ide —, futva igyekeznek a segítségére, hogy a keze ügyébe ad­janak vagy kölcsönözzenek valamit. Amikor a fegyencek összekapnak, András ítélkezik, felszólamlás és apelláta nélkül. Ez a Bike Nagy András mészárosbárddal, pon­tosabban rövid székely szekercével, összekasza­­________ kolt egy egész csalá­dot, valójában egy kisebb telepü­lést a híres útszéli csárda körül, a megénekelt böszörményi puszta út­kereszteződésénél: a kocsmáros négy­tagú családja mellett két szolgáját, kocsisát, egy arra tévedt szállóven­déget, s még egy szerencsétlen cse­lédlányt is, tizennégy éveset. Főleg őmiatta kegyelmeztek meg András­nak, megpróbálta elragadni az esze­veszett rablóktól, akik megsajnálták, hogy szűzen küldjék a másvilágra. S a legfőbb helyen azt is tekintetbe vették, nem az ő javaslata volt, hogy a gazdagságáról híres korcsmárost kirabolják. Egyáltalán, az igazság kedvéért, tudni kell, hogy András csak őrt állt, s amikor a felriasztott házbeliek kiáltozását és a zajt hal­lotta, rohant a házba, de már az is átsuhant az agyán, hogy kereket old. Ám rögvest el is szégyellte magát gyávasága és áruló gondolata miatt. Az „öreg” — bár nem ő volt a legidősebb itt, de tisztelettel és meg­hitt gyöngédséggel így nevezték: az „öreg” —, a Pedagógus iránt még több „respektussal” volt, amikor megtudta, hogy milyen nemzetiségű. Nem különböztetve meg a nemzeti­séget az állampolgárságtól, András helyénvalónak találta, hogy ebéd közben, a Topolyásnál, a folyón, mindannyiuk előtt kinyilvánítsa: — Hát... bizony, Szerbia jóravaló ország! Én is „azután” arra vettem az utamat. Mert mondogatták előtte komoly földijeim: — Ha bajba jutsz, s vér tapad a kezedhez, szökj Szer­biába, ott nyugodtan meggyónhatsz mindent, csak meg kell ígérned, hogy úgy élsz és dolgozol majd közöttük, mint békés, tisztességes ember; ak­kor aztán majd letelepítenek vala­merre távolabb a határtól, más ne­vet adnak, és többé soha senki se bánt!... Rendes ország az a Szer­bia! ... Hajaj! Sosem tudom megbocsá­tani magamnak, miért is nem hají­tottam azt a szekercét a Vágba, ha­nem abba az átkozott agyaggödörbe dobtam a téglaégetőnél. A Pedagógus nem találta ildomos­nak, hogy Andrást, most és itt, fel­világosítsa a valóságról. Egyáltalán, emberi közeledésüket megakadályoz­ta az albánok megjelenése. A szörnyű tél közepette, amikor az Illava környéki erdőkben a gyantás fenyők úgy ropogtak, mint az ágyúk, s még az átfagyott és kiéhezett fe­gyencek is felriadtak álmukból, akik a megszentségtelenített kolostor min­den zegében-zugában szorongtak, a katonák és fegyőrök 1916 őszétől 1917 tavaszáig csapatostul kísértek be zöld­ kádereseket , „lágereseket” és albán kacsakokat. Az utóbbiakat azért, mert az osztrák hadtápot és a raktárakat fosztogatták. Közel há­romszázat kísértek be, de 1917 nya­rát egy se érte meg közülük. Hamar összeroppantak, és sorban meghal­tak, a szívósabbak és dacosabbak meg elszökdöstek, s a járhatatlan, is­meretlen, hatalmas hegység hóren­getegében fagytak meg, s vesztek oda. Ezek a riadt tekintetű, mindenki és minden iránt bizalmatlan s örök­ké csoportokba verődött hegyi lakók, amikor valami kifürkészhetetlen börtönjelzésekből megtudták szám­­kivetettségükben, hogy van itt egy „szerb tanító’’ is, csak végigjártatták héjatekintetüket a tömegen, s egye­nesen a Pedagógushoz indultak. Bár alig tudtak tíz szót szerbül, az meg csak két-három szkipetár szót, még­is valahogy megértették egymást. S benne is, húszévi­­tanulás után min­denfele a világban, felébredt az ős­­balkáni, a trák hegyi pásztor és ro­­botos jobbágy. De a kölcsönös biza­lom és a fokozatosan kivívott tisz­telet ellenére sem volt képes jobb belátásra bírni őket. Egymás után tünedeztek el, akár attól a jellegze­tes, vad bánattól és hirtelen elemész­tő hektikától, akár a fegyőrök pus­kájának tusójától, vagy az úttalan bozótosokban és behavazott szurdo­kokban. Megpróbált elmondani nekik va­lamit, illetőleg a török, arab, per­zsa és szerb szavak ama balkáni ke­verékével, mimikával és gesztusok­kal elő akarta adni nekik Marko Mil­­janov montenegrói vajda „Példáza­taidnak egyikét, aki nemcsak har­cias nemzetségének alkotott erkölcsi kódexet, hanem minden más, fegy­verhez szokott ember számára is. Nem tett különbséget Raka hajdúk és Hota között, aki legyűrte magá­ban a bosszúállás szenvedélyét, s nem vérben hajtotta be meggyilkolt családtagjának vérét, mert „nagyobb vitézség nem ölni, mint ölni”. A ha­mu alatt, amely már rárakódott ezekre a malisszor lelkekre, akiket elviselhetetlenül fojtogatott az ide­gen parancsoló akarat, felcsillant né­hány szikra, de ahhoz kevés, hogy felengedjenek, s elviseljék az ilyen életet. z öreg András azonnal félrehúzódott, mihelyt közeledni látta egymás­hoz a Pedagógust meg a ________ szkipetárokat — mintha csak nem kívánná zavarni a meghitt beszélgetést. De szem előtt tartotta őket, odasandított. Megsejtette lelki­­állapotukat és magyarázkodásaik sú­lyos tartalmát. Amikor már egészen megritkultak, s a maradék reménytelenül magába zárkózott, András, mintegy mentege­tőzve, hogy olyan dolgokba ártja magát, amelyekhez semmi köze, csendesen odalépett a Pedagógushoz: — Hiába töri magát, tanár úr.. . más fajzat ez ... nem kapaszkodik olyan görcsösen ehhez a büdös élet­hez, mint mi! Bár rabiátus és rideg természetű volt, békésen, türelmesen csillapí­totta a nekidühödt fegyenceket, ami­kor a fegyőrök, maguk is dühösen s a legtrágárabban átkozva az albá­nokat, az erdőbe kísérték őket, hogy felkutassák a szökevény, eltévedt meg átfagyott kacsakok hulláit. Ke­serves dolog a fagyos hóban keresni, előkaparni és cipelni a megmereve­dett, összekuporodott hullákat, s még keservesebb leoldozni és levagdosni azokat, akik végső kétségbeesésük­ben elmaradhatatlan övükkel a zúz­­marás ágakra akasztották fel magu­kat. Nosza csak, lassabban, mert gya­­lázzátok a holtakat! Hát nem látjá­tok, hogy közülük még egy sem tért vissza közénk? ... Inkább megdög­lik, de nem akar tovább raboskod­ni!... De azon a tavaszon Bike Nagy András is nehezen bírt magával. Amikor az erdőkerülők jelentették, hogy bűzlik valamelyik szurdokban, amennyire kivehető, egy albán, ő is egyetértett a fegyőrökkel és rabok­kal, hogy ne mozdítsák onnan; vé­gezzék csak el a vadak, keselyűk meg a férgek a maguk dolgát, de azt nem engedi, hogy gyalázzák a boldogtalan rabtársat. Épp az ilyen szibériai fagy, éhínség és pőreség napjaiban Bike Nagy András arra ösztökélte a rabokat, ne veszítsék el a fejüket, viseljenek el mindent: — Épp azért, mert úgy érzed, nem bírod tovább — muszáj! Épp azért, mert most van a legeslegrosszabb, rö­videsen vége is lesz majd! Ha kellett, meg is verte a kétség­­beesetteket. Mihelyt észrevette, hogy valamelyik magában gubbaszt, és el­komorul, se lát, se hall, úgy mozog, tesz-vesz, dolgozik, akár a holdkóros, András észre térítette, s hullára ver­te. Amikor meglékelték a jeget a fo­lyón, s halat fogtak, pecáztak, mére­gettek — szörnyű munka volt, a há­lók, vesszőből és szálra bontott ron­gyokból összecsomózott merítők meg­dermedtek a fagytól, felsebezték, be­­vérezték az embereket! —, a fegyen­cek, mint valami kísértetek, hirtelen őrjöngeni kezdtek: volt, aki röhögött, s képtelen volt abbahagyni az esze­veszett nevetést, voltak, akik csak hadonásztak, s rekedten kiáltoztak, mások meg csak most dermedtek meg, mereven, kigúvadt szemmel csak bámultak. A bal parton asszo­nyok tűntek fel. Odaát, nem is mesz­­sze, volt egy régi zárda, a háború alatt azt is telezsúfolták méregkeve­rő és vitriolos asszonyokkal, meg akik elemésztették gyermeküket, fér­jüket ölték meg álmában, őket is most a folyóhoz kísérték, hogy halat merítsenek a jég alól. A fegyőrök — talán emberbaráti belátásból — mindkét parton hagy­ták, hogy néhány percig a feslettség boschi jelenetei játszódjanak le. A fegyencek közül néhányan hadonász­va kérlelték sorstársnőiket, engedje­nek kiböjtölt sorspárjaiknak, s takar­ják ki magukat. A Lelkipásztor és a Pedagógus — aki segített a többiek­nek a szerszámok közül — némán * Veljko Petrovic (1884—1967) szerb költő és elbeszélő születésének szá­zadik évfordulójáról emlékezünk meg az idén. Zomborban született, s több mint hat évtizeden át a bácskai táj és világ írója volt. Mint publicista, költő, novellista és műfordító, pesti joghallgató korában jelentkezett. Ko­rai írásai az akkori magyarországi, zágrábi és szarajevói szerb és horvát lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. 1906-ban Budapesten a rövid életű Croatia című horvát­­szerb szociálpolitikai, gazdasági és szépirodalmi haviszemle irodalmi fő­­munkatársa és egyik szerkesztője volt. E folyóirat számára szerb és horvát írók műveit fordította magyar nyelvre, de ezekben az esztendőkben jelennek meg fordításában szerbül Vajda János, Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Gozs­­du Elek s más magyar írók versei és írásai is. Ady Endre legelső szerb for­dítása is 1906-ban az ő nevéhez fű­ződik. Politikai és nemzeti elkötele­­zései arra kényszerítették, hogy 1911- ben Szerbiába emigráljon. A Balkán­háborúk idején haditudósító, majd Szerbia megszállása után Genfben a Jugoszláv Bizottság mellett tevékeny­kedett. A két világháború között mű­velődési intézmények munkatársa és vezetője volt Belgrádban. 1936-ban a Szerb Tudományos Akadémia tagjá­vá választja. A német megszállás egy részét internáló táborban tölti. A há­ború után, kései nyugdíjba vonulá­sáig, a belgrádi Nemzeti Múzeum igazgatója, 1953-tól a nagy múltú (és még 1826-ban Pesten megalapított) újvidéki Szerb Matica elnöke. Élete folyamán többször járt Magyarorszá­gon, utoljára 1961-ben. Szívesen láto­gatott mindig Budapestre, melyhez ifjúkorának, írói pályaindulásának temérdek emléke fűzte: a Veres Pál­­né utcai szerb kollégium, a régi Tö­­kölyánum lakója volt pesti egyete­mista korában, első írásai a Central és a Belvárosi kávéház márványasz­talainál születtek. Idős korában is ízes, választékos, kissé veretes ma­gyarsággal idézhette emlékeit. A Bike Nagy András című elbeszé­lés Veljko Petrovic öregkori prózájá­nak egyik remeke. Az újvidéki Leto­­pis Matice srpske szépirodalmi folyó­iratban látott először napvilágot 1963-ban, s alig egy esztendő múltán utolsó elbeszéléskötetében, a Dah­li­egymáshoz húzódott, s az emberek hirtelen lecsillapodtak, a hidegtől megdermedt arcokra ráfagyott a mo­soly, míg azok ott, a túlsó parton, tra­gikusan merev, komoly arckifejezés­sel felhúzták hosszú darócszoknyá­­jukat. A férfiak mind ott álltak der­­medten a helyükön, némán, ellátott szájjal, s tekintetük megfejthetetle­nül torpant meg, mintha álarc mögül pillantanának előre. Hirtelen Bike Nagy András rekedt ordítozása rázta fel őket: — Az apátok és a nagyapátok úris­tenit! ... Ha rabok vagytok is, még nem vagytok disznók ... Meg ti is, ott — folytatta csendesebben —, csinál­játok a dolgotokat, hogy ne haljatok éhen, és... fedjétek be a szemérme­teket! ...* Szeptember végén Illavában is híre kelt, hogy a császárság megingott. A rabok már egyedül mentek munkára, és maguk zárták be celláikat, mert az egymás közti tolvajkodás vagány­­ságnak és tréfának számított. Aztán október elején egy reggel észrevették, hogy az igazgatóság, a fegyőrök és a hivatalnokok mind elszöktek. Zajos megbeszélések kezdődtek ekkor: töb­bé nem számított sem a Lelkipásztor, sem a Pedagógus szava, de Bike Nagy Andrásé sem. Végül aztán fel­törték a raktárakat, ellátták magukat élelemmel, ruhával meg fegyverrel. Tűzfegyver a negyedének se jutott, így hát a többieknek be kellett érni valami doronggal,­ vaspálcával vagy villával, mint a parasztlázadások ide­jén. Volt kiabálás, de azért nem ve­rekedtek össze. És így, valamelyest rendezett sorokban, elindultak a vas­úthoz. Elfoglalták a már hetek óta összetorlódott vonatokat, kényszerí­tették a vasutasokat, akiket ott talál­tak, hogy készítsék elő a szerelvé­nyeket, fűtsenek be, s szállítsák el a tömeget Pestre. Onnan majd megy mindenki tovább, ahogy tud. András csak a városig kí­sérte őket. Elbúcsúzott, különösen két tanult rabtársától, s elképedé­________­­sükre végül is így vála­szolt: — És hová menjek? Senkim sincs, se a faluban, se a világban ... Mihez kezdjek így, öregen, ismeretlenül, el­szokva a kinti rendtől?... Maradt még ez­ az ott a házban, hogy ne hal­jak éhen, még magamra is vehessek valamit, s van hová a fejemet is haj­tanom ... aztán itt az erdő és a Vág... Nem marad sokáig egyedül az öreg András, majd csak benépe­sülnek azok a falak élő emberekkel, minden országban, minden időben, ennek is meg ilyeneknek is lenni kell... Meg hát... ezek közül is né­hányat még bevárok itt... VUJICSICS SZTOJÁN fordítása vitában (Az élet lehelete) kapott megillető helyet. A rövid elbeszélés, kisnovella szerb mesterének e szikár, szófukar remekműve tényanyaga s valóságos indítékai nyomán azonban az író korai novellisztikájához ível vissza vagy fél évszázadnyit. Bike Nagy András története — valójában alig anekdotányi — az első világhá­ború óta érlelődhetett benne, s az al­bán foglyok kegyetlen sorsát és az il­­lavai fegyencek abszurd nőélményét felidéző mozzanatokkal kiegészülve kerekedett mesterien végigvezetett, végletes mértéktartással felépített novelláig. Akik hallhattuk, hallgat­hattuk Veljko Petrovic lenyűgöző piadon elmondott történeteit, talán még meghittebben éljük át Bike Nagy András valójában mérhetetlen emberi drámáját, amely elé oly lehe­letnyi finomsággal, szinte jelzéssze­rűen vonta a bebörtönzött szerb Pe­dagógus és a szlovák Lelkipásztor sorsát. A rövid történet a szarajevói merénylet dátumát idézi az elején, s Ausztria—Magyarország birodalmi széthullásának napjaiban ér véget. Korunk egyik nagy európai forduló­ját, a népeket, nemzeteket, nemzeti­ségeket, országokat, dinasztiákat, rendszereket alakító első világháború összesűrűsödött, fojtó légkörét idézi meg hitelesen — tanúságtételként is — a társadalom s a lét peremére szo­rult emberek még ha közös, de még­sem azonosítható sorsán keresztül. A történet végén forradalmas esemé­nyek sejtenek fel. De az illavai bör­tön továbbra is ott magasodik a Vág partján. S Bike Nagy András sorsá­val megbékélve tér vissza falai közé, mert neki már nincs merre mennie. Börtönből akkor válik jelkép, ami­kor lerombolják. S jelképpé lehet a börtön a benne igaztalanul sínylődök sorsa folytán. Ha a történelemben to­vábblapozunk, valamelyes jelképes­ség van Illává ódon várbörtönének felidézésében is, amelybe 1941-ben­ — akárcsak Veljko Petrovic írásában az első világháború idején a szerb Pedagógust és a szlovák Lelkipász­tort — Fábry Zoltánt vetették stószi magányából antifasiszta, háborúelle­nes magatartása miatt. A fordítás a jugoszláv elbeszélők antológiája számára készült, melyet az Európa Könyvkiadó jelentet meg A Világirodalom Klasszikusai új so­rozatában. VELJKO PETROVIC: Bike Nagy András Kántor Péter: TAVASZI KÖSZÖNTŐ Sétálsz a szürke Nagykörúton hull rád a mindenféle manna hamm, bekapni! T unszol a világ hátadat püföli: jól van, na! Mit szeretnél? rádejti mancsát akár egy icipici tervet húzódozol, kikötnél ezt-azt úgy érzed, egy fogkefe kellhet. V-t rajzol a kékszínű égre lelkes, mint éjjel a menyétek birizgálja a selymes szellő pofáján a madárpihéket. NÉPSZA­BA­DSÁ­G 1984. május 12., szombat *

Next