Népszabadság, 1984. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-12 / 110. szám
14 Szerencséje — bár viszonylagos, de mégis szerencséje — volt a lázongóknak, akiket Ausztria ________ —Magyarországon a háború, az első világháború börtönben ért. Máskülönben, amikor a császári hadsereg már átvette a hatalmat, mindjárt az első napokban felakasztották vagy főbe lőtték őket, vagy a frontra küldték „V” betűvel a hátukon. Ez annyit jelentett, hogy „gyanús” az illető, s szüntelen puskacső leselkedett rája, hogy megcélozza a tarkóját, mihelyt valami gyanúsnak tetszik annak a bakának ott a háta mögött, így a „nagyszerb és szocialista agitátor, demagóg pedagógus, egy fajzat ez mind!”, a szegedi bíró szavai szerint, már 1914 Vid napján a hírhedt szegedi Csillag börtönben volt, akárcsak valami menhelyen. Mivel azonban a vádak és ítéletek halmozódtak és 1915 folyamán egyre inkább sújtották, végül is 1916-ban tíz év fegyházra ítélték és Illavába irányították. Illlava ősi erődje a trinitárius testvérek kolostorával a sebes és hideg Vág folyó mentén fekszik, emlékezet óta a tagbaszakadt és vakmerő szlovákok veszélyes kenyéradójának, a tutajosok országútjának mentén, a Tátra és Fátra erdős és sziklás hajlataiban. Amikor Pedagógusunk — akit a megtévelyedett tömeg végig az úton, a Kunságon át egészen a Kárpátokig, szidalmazott és leköpdösött — két ezüstkorona „dohányravalóért” megtudta az őrtől, merre is kísérik — a sors csúfolódását érezte: az a fegyház, ahová viszik, egykor „szent közösség” volt, melynek testvérei, a mathurinok, a keresztény rabok kiváltására tettek fogadalmat. Személyes és nemzeti baja közepette — nehéz ősz volt, amikor Szerbia beadta a derekát három császárságnak — még volt annyi ellenállás benne, hogy felfogja a hegyvidék komor fenségét és az erőd saspatetikáját, amely mintha körmeit mélyesztette volna a sziklák közé. Első benyomása a fegyházról állandósult, és nem változott. Sikerült alkalmazkodnia az időbeosztáshoz és munkarendhez, és összeszokott a rabokkal is, a tárgyakkal is, de még az igazgatóság és a fegyőrök ellenséges keretével, s szorító gyanakvásával és fenyegetésével is. De sosem tudott megbékélni a kőlapok, falak, homályos, végeláthatatlan folyosók és boltozatok fagyos, dohos szürkeségével, s minden lépés, ütődés, nesz és élő hang kísérteties visszhangozásával alattuk. Vagy hétszáz véres kezű bűnözőt talált ott, többségükben gyilkosokat, s csak egyetlen politikai elítéltet, egy evangélikus lelkipásztort, szlovák embert. A börtönrend mindinkább háborússá vált, nem azért, hogy a szigor növekedett, hanem az ellátás és a koszt gyengült. A háború kitöréséig itt igazi, modern gyárak luxusárut készítettek kivitelre, bútort és kovácsolt fémet. A legfőbb gazdasági tényező ebben a fegyencek munkaereje volt. De ez a forrás leapadt a háborúiban, így az igazgatóság bevezette az önellátást. Erdőirtás, tusikó- és gyökérásás, vadgyümölcsszedés és gombagyűjtés, vetésaratás, halászás, mindez a legprimitívebb módon, s valahogy így tartották életben magukat, amíg lehetett. De az ilyen munkán legalább tisztább levegőt szívhattak, a szabadság illúziójában ringatták magukat, s meghittebben beszélgettek a valamikori kapcsolatról a porhanyós földdel, a növényzettel, az állatokkal és az emberekkel. A bűntényesek mindjárt befogadták a Pedagógust, de valami különleges módon, elkülönítve őt és a Lelkipásztort társaságuktól. Minden nehezebb munkánál felváltották őket, s ellenszolgáltatásként azt várták tőlük, hogy a szünetben vagy könynyebb, egyszerűbb közös munka közben élményeikről és tapasztalataikról meséljenek a számukra ismeretlen, messzi világból. Eleinte a tanultak, a módos polgárok közötti szenvedélyes kísértésekről és tragikus összeütközésekről beszélt nekik. Azonban rövidesen észrevette: megkérgesedett lelküik idegenkedik az olyan dolgoktól, amelyek, talán, saját sorsukra emlékeztetik. Még azoknak a keserves viaskodásoknak a leírása sem érdekelte őket különösebben, ahogyan az elszántabbak a nincstelenségből a társadalmi ranglétra legtetejére törnek. Csodálkozva látta, hogy inkább a gyerekkori és ifjúkori csintalanságok és kópéságok idillikus felidézését kedvelik. De még ennél is jobban szerették, amikor a történelmi osztályok fényűzését és ragyogó szertartásait írja le nekik; látni való volt, azt is élvezik, hogy közben alkalmuk nyílik egy durva szitokra vagy hogy megcsikorgassák a fogukat. Mégis, leginkább azt kérték, hogy sokadszor is Verne Gyula és May Károly történeteihez hasonlatos kalandokat meséljenek nekik, amelyek egzotikus, minél távolabbi trópusi és sarkvidéki tájakon játszódnak különféle színes bőrű törzsekkel. Már az első két-három hét alatt meggyőződött, hogy a Lelkipásztornak igaza van, amikor azt állítja — melankolikusan ingatva a fejét —, hogy ebben az embercsoportban is, amely erőszakkal verődött itt össze e dantei zátonyon, rangok születnek. A tekintély mértéke a bűntény súlyosságától és a büntetés tartamától és szigorúságától függ. A legtekintélyesebbek azok, akik a bitófa alatt kaptak kegyelmet. Például az öreg András: neki mindenki szót fogad, azok is, akiket életfogytiglani fegyházra ítéltek, s azok is, akik már megőszültek a magánzárkákban. Azok a fegyencek meg, akik húsz évet vagy tizenöt és tíz év között kaptak — ennél kevesebbel nem is jutnak el ide —, futva igyekeznek a segítségére, hogy a keze ügyébe adjanak vagy kölcsönözzenek valamit. Amikor a fegyencek összekapnak, András ítélkezik, felszólamlás és apelláta nélkül. Ez a Bike Nagy András mészárosbárddal, pontosabban rövid székely szekercével, összekasza________ kolt egy egész családot, valójában egy kisebb települést a híres útszéli csárda körül, a megénekelt böszörményi puszta útkereszteződésénél: a kocsmáros négytagú családja mellett két szolgáját, kocsisát, egy arra tévedt szállóvendéget, s még egy szerencsétlen cselédlányt is, tizennégy éveset. Főleg őmiatta kegyelmeztek meg Andrásnak, megpróbálta elragadni az eszeveszett rablóktól, akik megsajnálták, hogy szűzen küldjék a másvilágra. S a legfőbb helyen azt is tekintetbe vették, nem az ő javaslata volt, hogy a gazdagságáról híres korcsmárost kirabolják. Egyáltalán, az igazság kedvéért, tudni kell, hogy András csak őrt állt, s amikor a felriasztott házbeliek kiáltozását és a zajt hallotta, rohant a házba, de már az is átsuhant az agyán, hogy kereket old. Ám rögvest el is szégyellte magát gyávasága és áruló gondolata miatt. Az „öreg” — bár nem ő volt a legidősebb itt, de tisztelettel és meghitt gyöngédséggel így nevezték: az „öreg” —, a Pedagógus iránt még több „respektussal” volt, amikor megtudta, hogy milyen nemzetiségű. Nem különböztetve meg a nemzetiséget az állampolgárságtól, András helyénvalónak találta, hogy ebéd közben, a Topolyásnál, a folyón, mindannyiuk előtt kinyilvánítsa: — Hát... bizony, Szerbia jóravaló ország! Én is „azután” arra vettem az utamat. Mert mondogatták előtte komoly földijeim: — Ha bajba jutsz, s vér tapad a kezedhez, szökj Szerbiába, ott nyugodtan meggyónhatsz mindent, csak meg kell ígérned, hogy úgy élsz és dolgozol majd közöttük, mint békés, tisztességes ember; akkor aztán majd letelepítenek valamerre távolabb a határtól, más nevet adnak, és többé soha senki se bánt!... Rendes ország az a Szerbia! ... Hajaj! Sosem tudom megbocsátani magamnak, miért is nem hajítottam azt a szekercét a Vágba, hanem abba az átkozott agyaggödörbe dobtam a téglaégetőnél. A Pedagógus nem találta ildomosnak, hogy Andrást, most és itt, felvilágosítsa a valóságról. Egyáltalán, emberi közeledésüket megakadályozta az albánok megjelenése. A szörnyű tél közepette, amikor az Illava környéki erdőkben a gyantás fenyők úgy ropogtak, mint az ágyúk, s még az átfagyott és kiéhezett fegyencek is felriadtak álmukból, akik a megszentségtelenített kolostor minden zegében-zugában szorongtak, a katonák és fegyőrök 1916 őszétől 1917 tavaszáig csapatostul kísértek be zöld kádereseket , „lágereseket” és albán kacsakokat. Az utóbbiakat azért, mert az osztrák hadtápot és a raktárakat fosztogatták. Közel háromszázat kísértek be, de 1917 nyarát egy se érte meg közülük. Hamar összeroppantak, és sorban meghaltak, a szívósabbak és dacosabbak meg elszökdöstek, s a járhatatlan, ismeretlen, hatalmas hegység hórengetegében fagytak meg, s vesztek oda. Ezek a riadt tekintetű, mindenki és minden iránt bizalmatlan s örökké csoportokba verődött hegyi lakók, amikor valami kifürkészhetetlen börtönjelzésekből megtudták számkivetettségükben, hogy van itt egy „szerb tanító’’ is, csak végigjártatták héjatekintetüket a tömegen, s egyenesen a Pedagógushoz indultak. Bár alig tudtak tíz szót szerbül, az meg csak két-három szkipetár szót, mégis valahogy megértették egymást. S benne is, húszévitanulás után mindenfele a világban, felébredt az ősbalkáni, a trák hegyi pásztor és robotos jobbágy. De a kölcsönös bizalom és a fokozatosan kivívott tisztelet ellenére sem volt képes jobb belátásra bírni őket. Egymás után tünedeztek el, akár attól a jellegzetes, vad bánattól és hirtelen elemésztő hektikától, akár a fegyőrök puskájának tusójától, vagy az úttalan bozótosokban és behavazott szurdokokban. Megpróbált elmondani nekik valamit, illetőleg a török, arab, perzsa és szerb szavak ama balkáni keverékével, mimikával és gesztusokkal elő akarta adni nekik Marko Miljanov montenegrói vajda „Példázataidnak egyikét, aki nemcsak harcias nemzetségének alkotott erkölcsi kódexet, hanem minden más, fegyverhez szokott ember számára is. Nem tett különbséget Raka hajdúk és Hota között, aki legyűrte magában a bosszúállás szenvedélyét, s nem vérben hajtotta be meggyilkolt családtagjának vérét, mert „nagyobb vitézség nem ölni, mint ölni”. A hamu alatt, amely már rárakódott ezekre a malisszor lelkekre, akiket elviselhetetlenül fojtogatott az idegen parancsoló akarat, felcsillant néhány szikra, de ahhoz kevés, hogy felengedjenek, s elviseljék az ilyen életet. z öreg András azonnal félrehúzódott, mihelyt közeledni látta egymáshoz a Pedagógust meg a ________ szkipetárokat — mintha csak nem kívánná zavarni a meghitt beszélgetést. De szem előtt tartotta őket, odasandított. Megsejtette lelkiállapotukat és magyarázkodásaik súlyos tartalmát. Amikor már egészen megritkultak, s a maradék reménytelenül magába zárkózott, András, mintegy mentegetőzve, hogy olyan dolgokba ártja magát, amelyekhez semmi köze, csendesen odalépett a Pedagógushoz: — Hiába töri magát, tanár úr.. . más fajzat ez ... nem kapaszkodik olyan görcsösen ehhez a büdös élethez, mint mi! Bár rabiátus és rideg természetű volt, békésen, türelmesen csillapította a nekidühödt fegyenceket, amikor a fegyőrök, maguk is dühösen s a legtrágárabban átkozva az albánokat, az erdőbe kísérték őket, hogy felkutassák a szökevény, eltévedt meg átfagyott kacsakok hulláit. Keserves dolog a fagyos hóban keresni, előkaparni és cipelni a megmerevedett, összekuporodott hullákat, s még keservesebb leoldozni és levagdosni azokat, akik végső kétségbeesésükben elmaradhatatlan övükkel a zúzmarás ágakra akasztották fel magukat. Nosza csak, lassabban, mert gyalázzátok a holtakat! Hát nem látjátok, hogy közülük még egy sem tért vissza közénk? ... Inkább megdöglik, de nem akar tovább raboskodni!... De azon a tavaszon Bike Nagy András is nehezen bírt magával. Amikor az erdőkerülők jelentették, hogy bűzlik valamelyik szurdokban, amennyire kivehető, egy albán, ő is egyetértett a fegyőrökkel és rabokkal, hogy ne mozdítsák onnan; végezzék csak el a vadak, keselyűk meg a férgek a maguk dolgát, de azt nem engedi, hogy gyalázzák a boldogtalan rabtársat. Épp az ilyen szibériai fagy, éhínség és pőreség napjaiban Bike Nagy András arra ösztökélte a rabokat, ne veszítsék el a fejüket, viseljenek el mindent: — Épp azért, mert úgy érzed, nem bírod tovább — muszáj! Épp azért, mert most van a legeslegrosszabb, rövidesen vége is lesz majd! Ha kellett, meg is verte a kétségbeesetteket. Mihelyt észrevette, hogy valamelyik magában gubbaszt, és elkomorul, se lát, se hall, úgy mozog, tesz-vesz, dolgozik, akár a holdkóros, András észre térítette, s hullára verte. Amikor meglékelték a jeget a folyón, s halat fogtak, pecáztak, méregettek — szörnyű munka volt, a hálók, vesszőből és szálra bontott rongyokból összecsomózott merítők megdermedtek a fagytól, felsebezték, bevérezték az embereket! —, a fegyencek, mint valami kísértetek, hirtelen őrjöngeni kezdtek: volt, aki röhögött, s képtelen volt abbahagyni az eszeveszett nevetést, voltak, akik csak hadonásztak, s rekedten kiáltoztak, mások meg csak most dermedtek meg, mereven, kigúvadt szemmel csak bámultak. A bal parton asszonyok tűntek fel. Odaát, nem is meszsze, volt egy régi zárda, a háború alatt azt is telezsúfolták méregkeverő és vitriolos asszonyokkal, meg akik elemésztették gyermeküket, férjüket ölték meg álmában, őket is most a folyóhoz kísérték, hogy halat merítsenek a jég alól. A fegyőrök — talán emberbaráti belátásból — mindkét parton hagyták, hogy néhány percig a feslettség boschi jelenetei játszódjanak le. A fegyencek közül néhányan hadonászva kérlelték sorstársnőiket, engedjenek kiböjtölt sorspárjaiknak, s takarják ki magukat. A Lelkipásztor és a Pedagógus — aki segített a többieknek a szerszámok közül — némán * Veljko Petrovic (1884—1967) szerb költő és elbeszélő születésének századik évfordulójáról emlékezünk meg az idén. Zomborban született, s több mint hat évtizeden át a bácskai táj és világ írója volt. Mint publicista, költő, novellista és műfordító, pesti joghallgató korában jelentkezett. Korai írásai az akkori magyarországi, zágrábi és szarajevói szerb és horvát lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. 1906-ban Budapesten a rövid életű Croatia című horvátszerb szociálpolitikai, gazdasági és szépirodalmi haviszemle irodalmi főmunkatársa és egyik szerkesztője volt. E folyóirat számára szerb és horvát írók műveit fordította magyar nyelvre, de ezekben az esztendőkben jelennek meg fordításában szerbül Vajda János, Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Gozsdu Elek s más magyar írók versei és írásai is. Ady Endre legelső szerb fordítása is 1906-ban az ő nevéhez fűződik. Politikai és nemzeti elkötelezései arra kényszerítették, hogy 1911- ben Szerbiába emigráljon. A Balkánháborúk idején haditudósító, majd Szerbia megszállása után Genfben a Jugoszláv Bizottság mellett tevékenykedett. A két világháború között művelődési intézmények munkatársa és vezetője volt Belgrádban. 1936-ban a Szerb Tudományos Akadémia tagjává választja. A német megszállás egy részét internáló táborban tölti. A háború után, kései nyugdíjba vonulásáig, a belgrádi Nemzeti Múzeum igazgatója, 1953-tól a nagy múltú (és még 1826-ban Pesten megalapított) újvidéki Szerb Matica elnöke. Élete folyamán többször járt Magyarországon, utoljára 1961-ben. Szívesen látogatott mindig Budapestre, melyhez ifjúkorának, írói pályaindulásának temérdek emléke fűzte: a Veres Pálné utcai szerb kollégium, a régi Tökölyánum lakója volt pesti egyetemista korában, első írásai a Central és a Belvárosi kávéház márványasztalainál születtek. Idős korában is ízes, választékos, kissé veretes magyarsággal idézhette emlékeit. A Bike Nagy András című elbeszélés Veljko Petrovic öregkori prózájának egyik remeke. Az újvidéki Letopis Matice srpske szépirodalmi folyóiratban látott először napvilágot 1963-ban, s alig egy esztendő múltán utolsó elbeszéléskötetében, a Dahliegymáshoz húzódott, s az emberek hirtelen lecsillapodtak, a hidegtől megdermedt arcokra ráfagyott a mosoly, míg azok ott, a túlsó parton, tragikusan merev, komoly arckifejezéssel felhúzták hosszú darócszoknyájukat. A férfiak mind ott álltak dermedten a helyükön, némán, ellátott szájjal, s tekintetük megfejthetetlenül torpant meg, mintha álarc mögül pillantanának előre. Hirtelen Bike Nagy András rekedt ordítozása rázta fel őket: — Az apátok és a nagyapátok úristenit! ... Ha rabok vagytok is, még nem vagytok disznók ... Meg ti is, ott — folytatta csendesebben —, csináljátok a dolgotokat, hogy ne haljatok éhen, és... fedjétek be a szemérmeteket! ...* Szeptember végén Illavában is híre kelt, hogy a császárság megingott. A rabok már egyedül mentek munkára, és maguk zárták be celláikat, mert az egymás közti tolvajkodás vagányságnak és tréfának számított. Aztán október elején egy reggel észrevették, hogy az igazgatóság, a fegyőrök és a hivatalnokok mind elszöktek. Zajos megbeszélések kezdődtek ekkor: többé nem számított sem a Lelkipásztor, sem a Pedagógus szava, de Bike Nagy Andrásé sem. Végül aztán feltörték a raktárakat, ellátták magukat élelemmel, ruhával meg fegyverrel. Tűzfegyver a negyedének se jutott, így hát a többieknek be kellett érni valami doronggal, vaspálcával vagy villával, mint a parasztlázadások idején. Volt kiabálás, de azért nem verekedtek össze. És így, valamelyest rendezett sorokban, elindultak a vasúthoz. Elfoglalták a már hetek óta összetorlódott vonatokat, kényszerítették a vasutasokat, akiket ott találtak, hogy készítsék elő a szerelvényeket, fűtsenek be, s szállítsák el a tömeget Pestre. Onnan majd megy mindenki tovább, ahogy tud. András csak a városig kísérte őket. Elbúcsúzott, különösen két tanult rabtársától, s elképedé________sükre végül is így válaszolt: — És hová menjek? Senkim sincs, se a faluban, se a világban ... Mihez kezdjek így, öregen, ismeretlenül, elszokva a kinti rendtől?... Maradt még ez az ott a házban, hogy ne haljak éhen, még magamra is vehessek valamit, s van hová a fejemet is hajtanom ... aztán itt az erdő és a Vág... Nem marad sokáig egyedül az öreg András, majd csak benépesülnek azok a falak élő emberekkel, minden országban, minden időben, ennek is meg ilyeneknek is lenni kell... Meg hát... ezek közül is néhányat még bevárok itt... VUJICSICS SZTOJÁN fordítása vitában (Az élet lehelete) kapott megillető helyet. A rövid elbeszélés, kisnovella szerb mesterének e szikár, szófukar remekműve tényanyaga s valóságos indítékai nyomán azonban az író korai novellisztikájához ível vissza vagy fél évszázadnyit. Bike Nagy András története — valójában alig anekdotányi — az első világháború óta érlelődhetett benne, s az albán foglyok kegyetlen sorsát és az illavai fegyencek abszurd nőélményét felidéző mozzanatokkal kiegészülve kerekedett mesterien végigvezetett, végletes mértéktartással felépített novelláig. Akik hallhattuk, hallgathattuk Veljko Petrovic lenyűgöző piadon elmondott történeteit, talán még meghittebben éljük át Bike Nagy András valójában mérhetetlen emberi drámáját, amely elé oly leheletnyi finomsággal, szinte jelzésszerűen vonta a bebörtönzött szerb Pedagógus és a szlovák Lelkipásztor sorsát. A rövid történet a szarajevói merénylet dátumát idézi az elején, s Ausztria—Magyarország birodalmi széthullásának napjaiban ér véget. Korunk egyik nagy európai fordulóját, a népeket, nemzeteket, nemzetiségeket, országokat, dinasztiákat, rendszereket alakító első világháború összesűrűsödött, fojtó légkörét idézi meg hitelesen — tanúságtételként is — a társadalom s a lét peremére szorult emberek még ha közös, de mégsem azonosítható sorsán keresztül. A történet végén forradalmas események sejtenek fel. De az illavai börtön továbbra is ott magasodik a Vág partján. S Bike Nagy András sorsával megbékélve tér vissza falai közé, mert neki már nincs merre mennie. Börtönből akkor válik jelkép, amikor lerombolják. S jelképpé lehet a börtön a benne igaztalanul sínylődök sorsa folytán. Ha a történelemben továbblapozunk, valamelyes jelképesség van Illává ódon várbörtönének felidézésében is, amelybe 1941-ben — akárcsak Veljko Petrovic írásában az első világháború idején a szerb Pedagógust és a szlovák Lelkipásztort — Fábry Zoltánt vetették stószi magányából antifasiszta, háborúellenes magatartása miatt. A fordítás a jugoszláv elbeszélők antológiája számára készült, melyet az Európa Könyvkiadó jelentet meg A Világirodalom Klasszikusai új sorozatában. VELJKO PETROVIC: Bike Nagy András Kántor Péter: TAVASZI KÖSZÖNTŐ Sétálsz a szürke Nagykörúton hull rád a mindenféle manna hamm, bekapni! T unszol a világ hátadat püföli: jól van, na! Mit szeretnél? rádejti mancsát akár egy icipici tervet húzódozol, kikötnél ezt-azt úgy érzed, egy fogkefe kellhet. V-t rajzol a kékszínű égre lelkes, mint éjjel a menyétek birizgálja a selymes szellő pofáján a madárpihéket. NÉPSZABADSÁG 1984. május 12., szombat *