Népszabadság, 1985. május (43. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

8 MEGYÉRŐL. A Compendium Hungáriáé, Bél Mátyás nevezetes művének rövidíttett változata, az 1792-es negyedikkiadásban, amit itt van előttem, azt írja, hogy Tolna megye lakóinak száma 110 200. A betelepítések után azonban jelentősen emelkedett, s 1870-ban már 220 740-en éltek itt, s ez a szám a mai napig sem sokat változott. Érdemes pillantást vetni a lakosság összetételére is, mert a felszabadulásig nem módosul a kép: az őstermelők, vagyis a földművesek száma — azt nem tudom, hogy a nagybirtokosokat is ide sorolta-e a statisztika — 58 261, az ipar, ami azonban csaknem teljes egészében kisipart jelenít, 14 825, a kereskedelem 2543 embert foglalkoztatott. Még csak annyit, miután a korra jellemző: 25 198 napszámos, 4683 házicseléd volt 1891-ben a megyében, s magas a „foglalkozás nélküli” felnőttek száma is: 8463. Ismétlem, s ezért is soroltam fel ennyi adatot, az elkövetkező fél évszázadban a megye összetételében nem történt jelentős változás, Cholnoky Jenő 1921-es adatai is kevés eltérést mutatnak. A megyeszékhely, Szekszárd sem kivétel. Lakóinak száma a századfordulón 11 ezer körüli mozgott, négy évtized múltán egyikét ezerrel több, ma viszont eléri a 35 ezret, amihez a környékbeli ingázók napi 12 ezres tömege járul. Milyen is hát ez a megye, ahol a felszabadulás előtti hosszú évtizedekben alig mozdult valami? A múltat tekintve azt lehetne mondani, költők és a bor megyéje, de több szó természetesen az utóbbiról esett, miután az emberek mindig több bort ittak, mint amennyi verset olvastak. Vörösmarty a Völgység dicséretét zengi, mert az a táj „szentté lett előtte”, ez volt „fiatalsága tündér országa”. Petőfi másként emlékezett vissza: Sárszentlőrincen járt iskoláiba, később a közeli Borjádon vendégeskedett, Ozorán lépett először színpadra, elfogyasztván előbb az ispán úrtól kapott őzcomb maradékát, majd A peleskei nótáriusban „hőlieg működőm három szerepben, minthogy a társaságnak csak hat tagja volt...” Szekszárdon is megfordult, ,körméig élő, mint a más, a színlapot”, de hogy milyen szerepekben lépett fel, nem tudjuk. Vas Gereben, Tolnai Lajos ugyancsak e tájról való, s természetesen Garay János is, aki a szekszárdi szőlőkben találkozott a nagy hírű Háry Jánossal, világrengető csaták jeles hősével. A találkozást Mehrwehrt Ignác aljegyző örökítette meg, aki a halhatatlan Versben „prüszszentő diákként” szerepel, az pedig természetes, hogy bor mellett mesélte el kalandjait az obsitos bolyka. Bor mellett, ezt fontos hangsúlyoznunk. Az itt termelt bor híre majd messze száll, s nemcsak a szekszárdié, mert a paksi, a simontornyai bornak is neve és rangja van. A szőlőt a rómaiak honosították meg, valószínűleg az utánuk következő népek is éltek vele, honfoglaló eleink pedig már a „magnum áldomást” is gyakorolták, mint Anonymustól tudjuk. Bél Mátyástól Lisztig, Babitsig Bél Mátyás tudós Compendiiuma a bor dicséretével sem marad adós. Simontornyáról megjegyzi, hogy nemes boráról nevezetes (vino generoso memoriabine est), a jelző Bélának is kijár, a paksi szőlő viszont csak bőven termő (ferax), ellentétben a praestans, azaz kiváló szekszárdi vörössel. Liszt Ferenc is szerette, állítólag a pápa asztalára is ő ajánlotta, s volt is alkalma kortyolgatni, mert összesen négyszer járt a városban. Más is emlékeztet itteni heteire, hónapjaira: ma is megvan az a zongora, amit a megye mágnásai vettek neki, nevüket is falára írva, s áll a ház is, ahol oly szívesen időzött, a nevét viselő zeneiskola otthona. Nemcsak legenda őrizte meg, hiteles adatok is bizonyítják, hogy a háznak a mai Garay térre néző ablakait kinyitotta, s az őt ünneplő tömegnek zongorázott, talán épp a VIII. magyar rapszódiát, amit Szekszárdon szerzett. Barátság és bor egyaránt csábította Szekszárdra, éppúgy, mint Adyt, aki Leopold Lajos, a jeles közgazdász hívására töltött néhány napot a városban, 1910-ben. Babits, aki ekkor nem találkozott Adyval, úgy emlékezett vissza erre az időre, hogy Magyarország sorsa „vergődött a borgőzben”, de Gádoroson nemcsak a honfibúra, hanem minden betegségre is a bor volt az egyetlen gyógyszer, azt pedig Illyés Gyula mesélte, hogy Babitsék lakásában is mindig volt szekszárdi kadarka. Az ötvenes évek a szekszárdi kistermelőket sem kímélték, a domboldalakban levő szőlőket — Bakta, Bartina, Előhegy, Parászta, Cinka és a többi — kisajátították, de a területrendezés nem hozta meg a remélt eredményt, s csak két évtized múlltán újsuult meg a bortermelés, miként annyi más. Bárhonnan közeledjék is ma valaki Szekszárd felé, a hegyoldalba tűzdelt apró házak, „tanyák” sorára figyel fel először; a legtöbbje az elmúlt tíz évben épült, két-háromszáz négyszögölles gazdái között minden rendű-rangú ember akad: szakmunkás, zongoraművész, lapszerkesztő, portás, pártmunkás, vállalati igazgató, s az is ide tartozik, hogy a borversenyeken egyre gyakrabban bukkant fel a nevük. A megye szőlőterülete egyébként nem olyan nagy, mint erre a bor híréből következtetni lehetne, a 8 ezer hektárt sem éri el, de az is igaz, hogy kivételesen nagy termések vannak, mert Szekszárd, Bátaszék környékein a hektáronkénti termés, ötéves átlagban, eléri a 14 tonnát. Tehát nemcsak bort adnak a tolnai dombok, mást is. S még egy adat kívánkozik ide: az ország termőterületének 3,9 százaléka jut Tolnára, az országban felvásárolt mezőgazdasági termékeknek viszont 5,3 százalékát adja a megye. Ugyanakkor a kiskereskedelmi forgalom 1983-ban 3 százalékkal volt alacsonyabb a vidéki átlagnál, ami „döntően az élelmiiszerek egy főre jutó forgalmából, adódik, mivel Tolna megyében a saját termelésű termékek fogyasztása magasabb, mint országosan” — miként a KSH Tolna megyei Igazgatóságának jelentésében olvasható. Mindig volt valami... A megye, még akkor is, amikor mozdulatlan állóvíznek látszott, valamivel mindig felhívta magára a figyelmet. A század elején a Sárköz népművészete próbált polgárjogot nyerni Ács Lipót, a derék szekszárdi rajztanár fáradozása nyomán, ugyanebben az időben Wossinszky Mór, aki mellékesen volt apátplébános, hivatását tekintve európai rangú régész, a lengyeli ásatásokkal hívta fel Tolnára a tudomány figyelmét. Az ő buzgalma teremtette meg a szekszárdi múzeumot is, amiben, miként egész tudományos munkásságában, egy kivételesen derék arisztokrata, Apponyi Sándor segítette, aki kastélyát, híres könyvtárát később az Akadémiára hagyta. Babits nagy regényének, a Halálfiainak legfontosabb színtere Gádoros, azaz Szekszárd; szereplőinek legtöbbje pedig azonosítható szekszárdi polgár, mint Geiger Gyula, akinek lánya Dienes Valéria volt. Hintáss Gittát könnyű volt azonosítani Geiger-Dienes Valériával, többek nevét viszont meg sem változtatta Babits, mint a nagyitalú Borzsák tiszteletesét, aki elménckedve írta, nem a kétes hírű Borgia családból származott, neve igazi magyar név, borzsák. Leplezetlen realizmusa sok ellenséget szerzett Babitsnak: a szereplők soha nem bocsátották meg neki halhatatlanságukat. Családja is gyanakodva nézte, a vármegye szolgálata helyett „csak” tanár lett, sőt költő, akinek verseiről gunyoros hangon írtak a helybeli lapok, a Tanácsköztársaságban vállalt szerepe miatt pedig közelii rokonai is elfordultak tőle. A Halálfiai a századelő polgárságának esetenként szociográfiai pontosságú rajza, a Puszták népe másként keltett feltűnést: a társadalom peremére szorult földnélküliek tükre, a jobbágysorban élő zselléreké, uradalmi cselédeké. Az azóta klasszikussá lett mű ismét Tolnára irányította a figyelmet, de ez már nem az „ifjúság tündér országa”, hanem a keserű Valóság, ami válasz és változás után kiáltott. Hatvanadik születésnapján pedig ott állt a költő Rácegresen, a pusztaiak ünnepe gyűrűjében, villanyfényben, s felolvasta azt a versét, amelyben a villany bevezetését sürgette, a költészetet feladattá változtatva : legyen a költő hasznos akarat. Emberek, idill, munka Adatokat idéztem, Bél Mátyástól az 1920-as évek statisztikájáig, s mint láttuk, a Változás hosszú időn át elhanyagolható. A keretek is alig változtak, a Tolna vármegye és a Közérdek című újság például 1914. július 20-i számában hirdetés adja tudatul, hogy az alispán, „méltóságos Simonits Elemér úr” benedekvölgyi szellejében „manczia baraczk” kapható, „bármely mennyiségben”, az üzletet pedig Plánk Gyula vármegyei irattáros bonyolította le, postán is „5 kilós csomagokban (3 K. 70 f.) pontosan szállíttatnak, portamentesen”, ami azt jelenti, hogy a vármegyei irattáros az alispán úr házicselédjei közé soroltatott. A felszabadulással a változást nem csupán a tulajdonosok és foglalkoztatottak struktúrájának gyökeres átalakulása jelenti, hanem az emberi lehetőségek — nyugodtan mondhatjuk — forradalmi változása. A napszámosok, házicselédek vagy éppen a foglalkozás nélküliek kilátástalan csapata öntudatos, a szó minden értelmében felnőttit emberré lett, aki nemcsak a jövőjét nézi bizakodva, ahogy a szegénység mindenkor, hanem jelenét is, ami megalapozott kiegyensúlyozottság nélkül elképzelhetetlen. A jövőben reménykedni könnyű — mindig az a kérdés: jelenünkben bízunk-e? Köziben azért panaszkodni is muszáj : fölment például a prezmetezőszer ára, drága a japán kertigép. De végül, feloldódik minden a jelen bölcs derűjében, s a közelebbi múlt keserűségei is jámbor anekdotákká szelídülnek. Néha pletykák árhulláma söpör végig a megyeszékhelyen, amit az is magyaráz, hogy az emberek esetenként többet tudnak, mint amennyit feltételeznek róluk, így van rendjén? Végül az igazság köztulajdon lesz, a megyei napilap is megírja, ha néha kicsit késve is, s mindenki megnyugszik, esetleg azzal az elégtétellel, hogy ő ezt már régen tudta. Idill? Az, de nemcsak az. Az idill mögött kemény munka van, s midőn a pártmunkás vagy a postás a villanyfénybe emeli poharát — mert a hegyen mindenütt van villany —, hogy elgyönyörködjék bora színében, amit vendégeinek is méltányolniuk kell, munkája eredményét emeli a fénybe, akkor is, ha jövedelme java részét munkahelye adja, ami jelenleg kereken ötszöröse a harminc év előttinek. A lakosság pénzbevétele egyébként 1983-ban 8237 milllió forint volt, készpénzkiadása viszont 8266 milliót tett ki, miközben a takarékbetétek összege is emelkedett. A különbségre legföljebb az adhat magyarázatot, hogy 1984-ben a bevétel összege némileg meghaladta a kiadásokat. A világ, amelyben élünk A mai Szekszárd lakóinak jelentős hányada az 50-es évek táján érkezett a városba. Legtöbben — magamat is beleszámítva — átmeneti otthont reméltünk a várostól, amelyhez addig nem volt személyes közünk. Aztán mégiscsak megszerettük, esetleg csak megszoktuk egymást, ezt ma már nem firtatja senki. Évtizedek múltán a hálasság és az otthonosság egyet jelent, nemcsak Szekszárdon, hanem a megyében is. Ugyanis nemcsak Szekszárd, sokáig a megye egyetlen városa, változott összetételében, hanem a megye is. A kitelepített németség helyébe erdélyiek, bukovinaiak települtek, sanyarú vándorlás után, aminek keserűségéről Tamás Menyhért könyvei tudósítanak. Felvidékiek is érkeztek, sőt a Viharsarok otthontkeresői is; tarka világ, amelynek fennmaradása attól függött, hogy jövevények és őslakók szót értenek-e egymással. A történelem mindenkinek mást sugallt: a megmaradt svábság szorgalommal szerzett jogát féltette, az erdélyiek nem hittek biztonságukban, hisz ennek előtte Bácskába is a letelepedés reménye Vitte őket, s a szlovákiai magyarok is gyanakodva nézték jelenüket. Legyünk őszinték, az idő sem kedvezett mindenben, mert a kuláklista a földhöz, a remélt otthonhoz jutottak előtt is nyitva állt... Azt szokták mondani, az idő mindent elsimít, de a történelem ezt ritkán igazolja. Tudatos politikai megfontolás is kellett hozzá, hogy végül a sváb legény nyíltan udvarolhasson a csángó lánynak, a székely atyafi pedig a gazda büszkeségével emelje poharát sváb szomszédjára, akinek ugyan nem is oly régen talán még a vérét is kívánta, csakhogy ilyesmivel ma már igazán nem hozakodik elő senki. Megváltozott a Világ. Szóval itt tartunk ma. Közben várossá léptek elő hajdan poros falvak, Paks neve pedig, ami egykor csak a rádió vízállásjelentésében szerepelt („a Duna Paksnál...”) az első magyar atomerőmű nevével forrt egybe, mert ebben a megyében valóban mindig történik valami, amire érdemes felfigyelni. A statisztika sok mindenről beszél. Javultak a lakáskörülmények, jobb a lakások felszereltsége, s talán az is sokat mond, hogy a megyében több mint 30 ezer személyautót tartanak nyilván. Mindenre azonban a statisztika sem tud felelni. A lakosság számának alig változó adataiból például nem lehet következtetni a felszín alatti mélytengeri áramlásokra, emberi tragédiáival és reményeivel. Hozzávetőleges becslések szerint a 40 év előtti népvándorlás körülbelül 50—60 ezer embert érintett. Sokan voltak, akik ebben a történelmi viharban nagyon messziről érkeztek, és ahhoz is idő kellett, hogy az átmeneti szálláshelyben felismerjék az Otthon ígéretét. A Szekszárdi Húskombinátban 1980-ban indult a „sertésvágó vonal”, a Paksi Atomerőmű 1983 óta ad villamos energiát. A szakemberek azt mondják, a két üzem alapvetően meghatározza a megye iparának fejlődését. Biztosan így van, de ezt azok az emberi tények teszik lehetővé, amelyeket a békesség tudata és a remény táplál. Csányi László Honosság és otthonosság MEGYÉRE 1. A dombóvári Pátria Nyomda. 2. A Zománcárugyárban Bonyhádon. 3. A tolnai Selyemgyár fonol-előkészítője. 4. Szekszárd szennyvíztisztítója. 5. A szekszárdi Húsipari Vállalat feldolgozó üzemében. 6. A Paksi Atomerőmű második reaktorblokkja. 7. Egy új gabonasiló Szekszárdon. 8. A Tamási Ruhagyár. 9. A Tolna Megyei Tejipari Vállalat. 10. Villamosítás a dombóvári vasútvonalon. 11. Autóbusz-állomás a megyeszékhelyen. 12. A Paksi Atomerőmű. TOLNA NÉPSZABADSÁG 1985. május 11., szombat Kislexikon A megye területe: 3708,9 km 2, mz ország területének 4 százaléka. A lakosság száma: 268 237. A községek száma: 1003, a városoké 5. Aktív keresők száma: 127 499. A fizikai foglalkozásúak átlagbére a szocialista iparban, 1983-ban : 4206 Ft. Az ipari termelés emelkedése 1984- ben, az előző évhez viszonyítva 13.400. Ennek nagyobbik részét a Paksi Atomerőmű és a Szekszárdi HúsipariVállalat adja. A termelőszövetkezetek száma: 64. Az egy gazdaságra jutó terület nagysága: 3485 hír. A vetésterület 1%-os csökkenése mellett a termelékenység emelkedése 1983-hoz viszonyítva: 4°,0. Sertésállomány: 578 51212. Szarvasmarha-állomány: 82 622. A lakosság betétállománya: 5077,5 millió Ft. Hitelállomány: 4608,6 millió Ft. A lakásépítések száma 1984-ben: 1700. A lakások száma: 90 8182. A száz saokásra jutó lakosok száma: 295. Általános iskolai tanulók száma: 32 179. Középiskolai tanulók száma: 4942. Irodalmi emlékhelyek: Sárszentlőrinc (Petőfi-ház), Szekszárd (Babits-múzeum), Simontornya (Illyés-emlékek a várban), Borjád (Petőfi-méhes).