Népszabadság, 1986. május (44. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
VILÁG PROLETÁRJAI. EGYESÜLJETEK! 1986. máj. 1./ csütörtök AZ MSZMP KÖZPONTI LAPJA XLIV évff., 102. szám A béke, a munka ünnepén Legyen az öröm és az ünneplés napja az idei május elseje is — kívánjuk mindazoknak, akik hazánkban és a világ bármely pontján felvonulnak. A naptár szerint is a munka ünnepe a mai nap, okunk és jogunk van hozzá, hogy akár némi emelkedettséggel szóljunk a munkáról, az embert minden más élőtől megkülönböztető alkotó tevékenységről. Tudván tudva, hogy mi mindenre emlékeztet május elseje, és nem feledve, hogy milyen világban keressük s leljük örömünket. Ha csak arra gondolunk, hogy miből bontakozott ki épp száz évvel ezelőtt a május elseje — az 1886. évi chicagói munkástüntetésre és rendőrsortűzre —, amelyen ma a földkerekség minden országában százmilliók demonstrálnak, érzékelhetővé válik, miféle történelmi erővé vált a munkásszolidaritás, a munkásosztály és a népek nemzetközi összefogása. A II. Internacionálé állásfoglalása avatta május elsejét a proletariátus világünnepévé, a döntés azonnal visszhangra talált, csak Budapesten hatvanezren vettek már részt 1890-ben az első felvonuláson. Harcban született, üldözéstől, tiltástól erősödött a világ munkásainak egységét hirdető gondolat. Csakhogy ennek a száz évnek a történetében két világháború, és ki tudja, hány helyi háború volt. Nem egészen negyed századdal az első május elsejei ünnepet követően milliók pusztítják egymást. Semmivé foszlott, erőtlennek bizonyult a nemzetközi összefogás eszméje? Keserű szembesülés a korabeli felvételeken a frontra, kezdetben még bizakodva indulókat látni. A becsapottakat, a megtévesztetteket, az önnön érdekük ellenében halálba vonulókat. Mentségükre szolgál, hogy nem tudták, miért adtak kezükbe fegyvert, s hogy akik tudták, akik a nacionalista jelszavak mögött fölismerték az imperialista érdekeket, a kevesek nem voltak, nem lehettek képesek az esztelenség megakadályozására. Az is igaz, hogy sokan rádöbbentek a harctéren a háború értelmetlenségére, valós történetek szólnak az egymással szemben álló katonák barátkozásáról, megakadályozására parancsban tiltották a fraternizálást. A háború végére megsokszorozódtak a tisztán látók: Oroszországban győz a proletárforradalom, védelmezői között más nemzetek, köztük magyar internacionalisták tízezreit találjuk. A világ első proletárállama megszületése pillanatától a munkások, a dolgozó milliók érdekeinek élharcosa, a társadalmi haladás, a proletár internacionalizmus és a következetes békepolitika programjának hirdetője és megvalósítója. Azonos célokkal ragadja meg a hatalmat a magyar munkásosztály, másodikként a világon létrehozva a Tanácsköztársaságot. A hazai és a nemzetközi reakció összefogása — ha úgy tetszik, az elnyomó osztályok internacionalizmusa — kellett a néphatalom megdöntéséhez. Az emberiség legtorzabb „eszméje” a háború dicsőítését, a népirtást, a haláltáborokat magában foglaló fasizmus, törvényszerűen jutott el a második világháború kirobbantásához. Az antifasiszta összefogásban, a hitlerizmussal szemben fellépő nemzeti mozgalmakban nem nehéz föllelniünk a munkásnemzetköziséget, s azt a fölismerést, hogy a barbársággal szemben szövetségre lehet és kell lépnie minden józan, az emberi értékeket féltő erőnek. Május. 1945 óta Európában a fasizmus legyőzésére is emlékeztet, és arra, hogy azóta kontinensünkön béke van. Szocialista és kapitalista országok élnek immár tartósan egymás mellett békében. Magától értetődően? A szocialista országok válasza erre a kérdésre egyértelműen igen. A Szovjetunió a második világháború befejezése után lankadatlanul folytatta erőfeszítéseit a béke megőrzése, a feszültség csökkentése érdekében. S vele együtt szorgalmazzák a szocialista országok a fegyverkezés megfékezését, a békés egymás mellett élést. Európa békéjének, az emberiség pusztulását jelentő világháború megakadályozásának ez volt és ez ma is a legfőbb záloga. A szocialista közösség és annak összeforrottsága a világpolitika egyik meghatározó tényezője. Ennek az egységnek az erősítése az összehangolt és következetes békepolitikát szolgálja, tehát nemzeti érdekeinknek is ez az elkötelezettség felel meg. „A Magyar Szocialista Munkáspártot nemzetközi tevékenységében a proletár internacionalizmus elvei vezérlik” — olvashatjuk a XIII. kongresszus határozatában. Ez a nemzetközi politika a béke, az egyetemes haladás szorgalmazója. Feszültségekkel terhes világban élünk. Az idei május elsejét megelőző hetek eseményei az eddiginél is félelmetesebb veszélyeket villantottak fel. Ezért is ért egyet a hazai közvélemény az SZKP XXVII. kongresszusának helyzetelemzésével és a feszültségek feloldására tett egyértelmű javaslataival. Együtt a világ közvéleményével a realitásokat figyelembe vevő, felelős választ vár az ellenoldaltól. Az egyoldalú moratóriumot az Egyesült Államok a nevadai újabb atomrobbantásokkal viszonozta, folytatja az űrfegyverkezést, legfőbb célja katonai erőfölényt kialakítani. A tudományos érvelést, az ezeknek a fegyvereknek a mindenhatóságát cáfoló elemzéseket éppúgy figyelmen kívül hagyja, mint a fegyverkezési hajsza fokozásának értelmetlenségét bizonyító felelős gondolkodást. A Líbia ellen elkövetett fegyveres agresszió napjaiban hangzott el: „Most minden józanul gondolkodó ember számára világos kell hogy legyen, ki kívánja valóban a békét, és ki az, aki a nukleáris pusztulás felé taszítja a népeket. El lehet képzelni, mi maradna az emberi fajból és a civilizációból, ha a Szovjetunió az Egyesült Államokhoz hasonlóan cselekedne a nemzetközi színtéren. A szocializmus lényegétől azonban idegen az ilyen rövidlátó, önző, kalandor politika” — mondotta Mihail Gorbacsov az NSZEP kongresszusán. A kalandor politika a józanul gondolkodó polgári kormányokat is aggodalommal tölti el. Hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy a szovjet javaslatok sorozatos elutasítása, a feszültséget növelő akciók sorozata kárt okoznak a szovjet— amerikai, és általában a kelet—nyugati párbeszédnek. A Genfiben elkezdett párbeszéd nem ilyen lépések által folytatódhat. Elképzelhetetlen az eredményes párbeszéd csak az egyik fél megállapodási készségével. A szovjet álláspont világos, egyértelmű, Berlinben az SZKP főtitkára így összegezte: „Mi a Nyugatnak nem az öklünket mutogatjuk, hanem a kezünket nyújtjuk. Szeretném hangsúlyozni: nem gyengeségből keressük a kölcsönös megértéshez, a fegyverkezési hajsza korlátozásához vezető utat. Szükségünk van a békére, de arra mindenkinek szüksége van. Politikánkat az emberiség, lehetséges, hogy a galaktika egyetlen civilizációja túlélése iránti gondoskodás diktálja.” A világ helyzetéből fakad, hogy a szolidaritás megnyilvánulásának legfontosabb színtere korunkban a világbéke megőrzése. Amióta a munkásosztály létrehozta forradalmi mozgalmait és kifejlesztette szervezeteit, az osztályharcnak mindig szerves része volt a küzdelem a hódító háborúk ellen, amelyek, akármilyen magasztosan hangzó szólamok jegyében hirdették is meg őket, mindig csak egy célt szolgáltak: a kizsákmányolók hatalmának kiterjesztését, az imperialista államok területszerzését, a népek leigázását. A munkásmozgalom osztályjellegéből fakadt, hogy szembefordult a háborús erőkkel, a militaristákkal. Különösképpen áll ez a mi korunkra, amikor a munkásosztály-mozgalmak e törekvésben összeolvadnak a tömegméretűvé vált, az egész világon elterjedt antiimperialista és antimilitarista mozgalmakkal. Az emberiség nem fogadja, nem fogadhatja el azt a „logikát”, mely szerint a még további fegyverkezés garantálhatja a békét. Akkor, amikor a Föld többszöri elpusztításához elegendő fegyverkészlet halmozódott föl, akkor, amikor az atomfegyverek tökéletesítésének egyik következménye a reakcióidő lerövidülése, amikor jogos a félelem a véletlen katasztrófától, hiszen ennek megelőzése, elhárítása éppen a kölcsönös bizalmat föltételezi, lehet-e értelme tovább növelni az elrettentés arzenálját? A józan ész az ellenkezőjét diktálja. A fegyverzet kölcsönös csökkentését, s vele együtt a bizalom erősítését. A század végére — ha megvalósulna a szovjet javaslat — a világ mentes lehetne az atomfegyverektől. Nem ez a vonzó perspektíva? Nem ettől remélhetjük — a világkatasztrófa veszélyének fölszámolásán túl —, hogy az emberiség anyagi, szellemi erői a népek javát szolgálják? Azoknak a globális gondoknak a megoldását, amelyek a népesség növekedéséből származnak, amelyek a bennünket körülvevő természetes környezet állapotának romlásából következnek. A víz, a levegő szennyeződésének megállítása mindinkább elodázhatatlan feladatunkká válik. Anyagi és szellemi javakban csak akkor gyarapodhatunk, ha békében munkálkodhat a világ, ha a fegyverkezési kiadások görbéje nem emelkedik mind meredekebben. Nemzetközi és nemzeti érdek e távlatos program megvalósítása. Azok a határozatok, amelyeket az SZKP XXVII. kongresszusa fogadott el a szovjet gazdaság fejlődésének meggyorsítására, önmagukban is bizonyítják, hogy mire kívánja összpontosítani a Szovjetunió erejét. Abban a nagy folyamatban, amely az októberi forradalom győzelmével kezdődött, ennek a kongresszusnak a programja új, a korábbinál minden vonatkozásban magasabb szintet irányoz elő. Nem kétséges az sem, hogy a Magyar Népköztársaság jövője ugyancsak a békés építőmunka sikerének a függvénye. Van mit féltenünk, van miért aggódnunk. Féltjük mindazt, amit az elmúlt évtizedekben elértünk, megteremtettünk, az ország és az egyének javait, az életszínvonalat, a szociálpolitika, a kultúra értékeit, azt a bizakodó közhangulatot, amely az egyéni és közösségi törekvések társadalmi visszaigazolásából táplálkozik. És aggódunk, hogy vajon miként sikerült továbbfejlődnünk, elérjük-e azokat a célokat, amelyeket a párt XIII. kongresszusa jelölt meg, méghozzá az egész társadalom egyetértésével. Mint tudjuk, tavaly a tervezettnél kisebb mértékű volt a termelés növekedése, következésképpen a nemzeti jövedelem elmaradt a várttól, és az idei első negyedév adatai sem tükröznek lényeges módosulást. Tudjuk, hogy kedvezőtlenül változtak a külső körülmények, tehát objektív tényezők is magyarázzák az eredmények alakulását. De az elemzések azt bizonyítják, hogy továbbélnek a szándékainkkal ellentétes, a fejlődést gátló szubjektív tényezők is. Az aggodalomnak, a féltésnek cselekvésben kell megnyilvánulnia ahhoz, hogy kilábaljunk, hogy egy irányban hassanak a központi és a helyi döntések, hogy egységessé váljék a szemlélet gondjaink megoldását illetően. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy ha a gazdaság, a termelés nem képez megfelelő anyagi alapot az elosztásban, akkor az életszínvonal tervezett javulása helyett annak stagnálásával vagy romlásával kell számolnunk. Ha nem tudjuk átvenni a tudományos-műszaki fejlődés ütemét, huzamosabb időre elveszítjük a fejlettekhez való fölzárkózás esélyét is, romlanának külpiaci értékesítési lehetőségeink, ingataggá válna a belső ellátás egyensúlya. Nincs más tartalékunk, mint a jobban szervezett, a hatékonyabb, a nagyobb hasznot hozó munka. Talán nem ünneprontás éppen a munka ünnepén szólni erről is, biztos, hogy ez a dolgozók döntő többségének egyetértésével találkozik. Ez a többség aligha ellenzője, sokkalta inkább sürgetője a jobban szervezett munkának, a nagyobb munkafegyelemnek, a valós teljesítménynyel arányos jövedelemelosztásnak, a közérdek érvényesülésének, egyszóval mindannak, ami feltétele a továbblépésnek. Iparban, mezőgazdaságban, a termelő- és a nem termelő szférában egyaránt. Országos dolgainkról szólva megszokottá vált, hogy mindegyik dolgozó réteg feladataira utalunk. Mert a munkás-paraszt szövetség kiteljesült, a szocialista Magyarország továbbfejlődése össznemzeti programmá vált. Ma ez úgy fejeződik ki, hogy az egykori munkásünnepet az egész nép tekinti piros betűs ünnepének. Maros Dénes