Népszabadság, 1988. március (46. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
1988. március 5., szombat MEPSZABADSÁG FOLYÓIRATOKAT OLVASVA . ........................... ........— — Büszkébb nemzettudat A Világosság februári számában jelent meg Vadász Sándornak a svédek nemzettudatáról írott elgondolkodtató tanulmánya. Az ott élők viszonylag keveset foglalkoznak régebbi múltjukkal — nincs is olyan fordulatos, forradalmaktól, háborúktól hemzsegő históriájuk, mint földrészünk sok más országának —, sokkal többet törődnek a legutóbbi egy évszázaddal és azon belül is a mindennapok békés világával, gazdaságuk sokaktól jó okkal csodált produkciójával. Hosszú időre visszanyúló — ma okosan fölhasznált — adatsorok támasztják alá e felfogásukat, táplálják folyamatosan nemzeti büszkeségüket. Vadász írását olvasva másképpen vesszük-vehetjük kézbe a mirólunk, főképp a magyar jelenről szóló tanulmányokat is. Hány óra a kenyér? A reálbérek magyarországi alakulását elemzi dr. Fekete Gyula a Szakszervezeti Szemlében (1988. 2. szám). És bár a mi régebbi adatállományunk nem vetekedhet a svédekével, a vizsgálódás korántsem érdektelen. A nemzeti jövedelem — írja a szerző — a kiegyezéstől az első világháborúig, azaz nem egészen öt évtized alatt, kevés híján megötszöröződött. Nem akármilyen teljesítmény volt ez! Igaz, eközben az ipari munkások reálbére csaknem egészen a tizedével emelkedett. A falun élők közül csak a tízholdas vagy nagyobb birtokú családok érték el a városi munkásság jövedelmét. A későbbi időszakokról pontosabb adatokat olvashatunk a cikkben. Az első világháború alatt és utána — egészen 1955-ig — csupán három olyan év akadt, amelyikben a gyáripari reálbérek elérték az 1913. évit (az különben ugyanannyi volt, mint az 1885-ös!). Eközben a hullámvölgyek meglehetősen mélyek voltak. A bérek 1919-ben a háború előttinek csak a 36 százalékát tették ki. Csak az ötvenes évek második felében lett ismét háromjegyű ez a mutató. Attól kezdve lényegileg töretlenül növekedett a reálbér 1978-ig (akkor 1913- hoz képest 225 százaléknyit tett ki). Azóta majdnem minden évben csökkenést mutat a statisztika, de a legutóbbi tíz év átlaga még így is több mint kétszeresen felülmúlja a második világháború előtti évtizedét. Ilyen magas reálbérre — nyilvánvalóan a nemzeti jövedelem növekedésének köszönhetően — még nem volt példa történelmünkben. Büszkék lehetünk rá. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a társadalom valamennyi csoportja dolgozhatott volna jobban, ha tudjuk, hogy számos más ország ennél nagyobb lépésekkel haladt előre, ha tudjuk, hogy ezt az életszínvonalat részben külső források bevonása támasztotta alá, ha tudjuk, hogy az életszínvonalunk jó néhány országétól elmarad, esetenként nem is csekély mértékben (gondoljunk megint a nálunk „szerencsésebb” svédeikre). Ugyanennek a tanulmánynak egy másik adatsora — bocsásson meg a számok garmadájáért az olvasó! — a valamely termék megszerzéséhez szükséges 1938. és 1985. évi ipari munkaidőt veti össze. Kiderül belőle például, hogy egy kétkilós kenyérért fél évszázaddal ezelőtt 1 óra 32 percet, 1985-ben pedig 24 percet kellett dolgozni. Egy mázsa szén 16 óra helyett 3 óra 38 percbe, egy férfiöltöny 3,5 hét helyett 2,2 hétbe, egy száz kilométerre szóló vasúti jegy 8 óra 48 perc helyett 1 óra 20 percbe került. Vannak fájó összehasonlítások is! Egy kiló fehér szárazbabért 1 óra helyett 2 óra 18 percet, ezer darab kisméretű tégláért 1,4 hét helyett 3,3 hetet kellett munkában tölteni. Még elkeserítőbbek a lakásárak: egy kétszobás budapesti társasházi öröklakásért 1985-ben 12 és fél évet kellett dolgozni (1938 megfelelő adata: 6 és fél esztendő). Ehhez hadd tegyük hozzá egyfelől azt: a legutóbbi három évben a lakásárak tovább emelkedtek; másfelől pedig: a jelen — igaz, a legtöbbször rengeteg ideg- és erőromboló túlmunka árán és roppant szélsőségekkel — négyzetméterben és fölszereltségben is különb lakásállományt hagy a következő nemzedékre, mint amilyen az elődeinktől miránk maradt. Továbbá az sem közömbös, hogy 1938-ban a társadalom jóval vékonyabb rétegének volt esélye saját lakáshoz jutni, mint manapság. Szorosan kapcsolódik dr. Fekete cikkéhez a Szakszervezeti Szemlének két másik írása. Fóti Péter a jövedelmi és a lakásviszonyokat, illetőleg a béreket elemzi. Érzékletesen mutat rá egyebeken kívül az egyik legnagyobb mai gondunkra: míg a felszabadulás után sem a munkaerőt, sem a lakást nem tekintettük árunak, mára ez a felfogás — legalábbis annak második eleme — megváltozott. A megoldás: a létszükségletek (közöttük a lakás) költségeit bele kell építenünk a munkabérbe. Benkő Judit a munkásosztály és az értelmiség társadalmi megbecsülését, ez utóbbi tudásának gyöngülő elismerését vizsgálja. Eközben ki is tágítja az elemzés körét, és történelmi kitekintés nyomán állapítja meg: „A létező szocializmus öröklött hátránynyal elindul e (ti. a kapitalizmussal vívott) versenyben, hiszen eleve a tőke centrumainál jóval elmaradottabb országokban bontakozott ki ez a kísérlet. Esélyünk mindenekelőtt akkor lehet, ha képesek vagyunk a mai kapitalizmustól megtanulni mindazt, ami a mi viszonyainkhoz adaptálva előmozdíthatja a társadalmi termelés dinamizálását. No meg akkor, ha a gyakorlatban is tudunk élni azokkal az elvi előnyökkel, amelyek — a társadalmi kiváltságok felszámolása, a társadalmi esélyegyenlőség megteremtése, a termelőmunka gyümölcseinek igazságosabb elosztása stb. — deklarált társadalmi törekvéseinkben rejlenek. Vagyis ha társadalmunk nem kevesebb, hanem több tudást ad minden embernek, ha több lehetőséget nyújt a minden emberben rejlő képességek kiművelésére, ha ennek révén is, fejlesztéspolitikájával is több, nagyobb lehetőséget biztosít a tudományos tudás bővített újratermelésére, mint a kapitalizmus ... Ha nem így történik, nem a tudományos, hanem a hamis tudat válik »anyagi erővé«, mint erre sajnos nem is egy példa volt már társadalmunkban.” Ezek a példák — kell-e mondani? — a „főkönyv” keserűség rovatának rubrikáiba kívánkoznak. Nem kevésbé elgondolkodtatok, mint azok a valóságelemek, amelyekre jó szívvel tekinthetünk. Nem lehetünk közönyösek! Hasonlóképpen a büszkeség rovatba könyvelhetjük el jó néhány közelmúltbeli és mai gondolati teljesítményünket is — erre a szociálpszichológus Pataki Ferenc hívja föl a figyelmünket a Merre menjünk? című körkérdésre adott válaszában (Mozgó Világ, 1988. 2. szám). Kifejti, hogy „fent” és „lent” rengeteg jó eszme, hasznosgyakorlati javaslat születik meg — de az sem tagadható, hogy közülük jó néhányra nem figyelünk érdemének megfelelően. Majd leír néhány fontosnak tartott — és okkal annak tartott — javaslatot: becsüljük meg jobban a hazai forradalmi reformgondolkodás és -gyakorlat hagyományait; bízzunk a társadalmi önszerveződésben, kezdeményezésben; tegyük világosabbá a döntési és a felelősségi viszonyokait; őrizzük meg bátrabban történelmünk maradandó produkcióit, „a szocializmus történelmi reményét és ki nem kezdhető értékdeklarációját”. A körkérdés másik válaszadója a Taurus vezérigazgatója, Tatai Ilona. Vállalatáról ír, de nemcsak arról. És ha a munkahelyére való büszkeség talán szebbnek láttatja is azt a valóságosnál, a gazdaság egészére vonatkozó megállapításai, javaslatai bizonyosan elfogulatlanok. Ezek közül az egyik — ennek elsőként való idézésében tagadhatatlanul benne van a recenzens elfogultsága is — az, hogy jobban kellene sáfárkodnunk a szellemi tőkénkkel. Nemcsak úgy, hogy hatékonyabban működtetjük, hanem úgy is, hogy továbbfejlesztjük, hogy a következő nemzedékeket a mainál jobban készítjük fel. Ez utóbbiért Tatai bizonyos jól kiválasztott oktatási intézmények — főiskolák, iskolák, sőt óvodák! — fokozott anyagi és erkölcsi segítését sürgeti, és külföldi gyerek-, diák- és szakembercserét szorgalmaz. A másik gondolata: a nagyon fontos (tőkés) exportot ne akkor támogassuk, amikor már a termék eladásáról van szó — ez csak rövid távon hoz eredményt. Sokkal helyesebb, ha a nyereséges export hazai, termelésbeli alapjának a megteremtését segítjük minden lehetséges erővel. A vezérigazgató — már-már költőien — ezt így írja le: „Ha nem kezdjük el az exportkatedrális építését, soha nem jutunk el az építmény csúcsára, és közben talmi célokra elherdáljuk az építőanyagokat és az építőmestereket is.” Daniss Győző 13 KÉNYSZERŰSÉGEK ÉS LEHETŐSÉGEK BESZÉLGETÉS HOCH RÓBERT AKADÉMIKUSSAL Leggyakrabban használt gazdasági kifejezéseink közé tartozik a stabilizáció és a kibontakozás. Ez önmagában nem baj, csak akkor, ha e fogalmak a közvéleményben — és a közgazdászok, gazdasági vezetők körében is — üres közhellyé kopnak, és háttérbe szorul valóságos tartalmuk és az ezzel kapcsolatos teendők serege. Hoch Róberttal, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének igazgatóhelyettesével arról beszélgettünk, hogy mit és hogyan kell tenniük azért, hogy a stabilizáció és a kibontakozás ne váljon üres, tartalmatlan jelszóvá. — Mennyiben lehet gazdaságunkban időben, illetve a teendőket tekintve különválasztani a konszolidációt, vagyis a gazdasági egyensúly helyreállítását a kibontakozástól, tehát a fellendülés megindításától? — Úgy vélem, nem helyes az elválasztás, mert ha a konszolidáció éveiben csupán arra törekszünk, hogy adósságállományunk ne növekedjék tovább, s hogy az állami költségvetés hiánya csökkenjen, akkor nem tehetünk mást, mint azt, hogy egy stagnáló vagy inkább szűkülő gazdaságból igyekszünk minél több exportot kipréselni, nem utolsósorban a hazai fogyasztás és a belső piac terhére. Ezzel összefüggésben olyan költségvetési politikát folytatunk, amely szűkíti — egyebek között — az oktatási és tudományos célra fordítható anyagi eszközöket, márpedig ez hosszabb távon veszélyezteti gazdasági és társadalmi fejlődésünket, s versenyképességünket is. Ha pedig a következő néhány évben nem sikerül jelentős változtatást elérnünk gazdaságunkban, így a gazdaságpolitikában és a gazdaságirányítási rendszerben, akkor nem csupán konzerváljuk, hanem növeljük is elmaradásunkat. Ezért — és sok minden másért is — már most megfelelő intézkedésekkel kell segíteni és meg kell kezdeni a kibontakozás közvetlen feltételeinek a megteremtését. -r- Ezt hangsúlyozva — úgy tűnik — nyitott kapukat dönget, hiszen ez a szemlélet többé-kevésbé összhangban áll a kormány munkaprogramjával, és már eddig is tettünk egyet-mást a gazdaságban a jövő szolgálatában. — Ez igaz ugyan, mégis tanúi vagyunk, hogy a közvélemény szemében — nem is alap nélkül — az új gazdasági irány azonosul az érthetően nem népszerű általános forgalmi adóval és a személyi jövedelemadóval. Pedig ezek — a legjobb esetben is — csak eszközök lehetnek egy, a kibontakozást szolgáló új gazdaságpolitika, valamint egy vele összhangban levő mechanizmusreform-csomag életbeléptetése esetén. A kulcskérdés az: meg tudjuk-e változtatni viszonylag rövid idő alatt a hazai vállalatok gazdálkodási feltételeit oly módon, hogy olyan kényszerhelyzetbe hozzuk őket, amelyben létük függ a megrendelések megszerzésétől és pontos teljesítésétől. Ebben azonban még igen keveset tettünk, és a vélemények a teendők tekintetében csakúgy, mint maguk a lépések is, ellentmondásosak. — A mai gazdaságpolitika — bár erről nem szívesen beszélünk — kétségtelenül restrikciós jellegű. Mi jellemzi ezt? Meddig lehet és szükséges fenntartani? — A restrikció, vagyis a gazdasági fejlődés fékezése akkor indokolt, ha a gazdaság „túlfűtött” állapotba került, és lassítani kell a beruházásokat és a fogyasztást. Különféle okok miatt ez a nyolcvanas évek elején elkerülhetetlen volt: akkor ezek visszafogásával lefékeztük a gazdaságot. De eközben nem sikerült elérnünk a célt, azt, hogy alkalmazkodjunk a világgazdasági követelményekhez, és megteremtsük a további fejlődés alapjait. A baj nemcsak az, hogy a restrikció mindmáig elhúzódott, hanem főként az, hogy ennek fő terhei — a beruházások és az import korlátozása exportkényszerrel párosulva — a gazdaság minden szektorára csaknem egyforma mértékben nehezedtek. Általános restrikció érvényesült tehát, sőt úgy mondhatnám, a valóban indokolt szelektív restrikció helyett negatív szelekció, főként a feldolgozóipar és a mezőgazdaság, valamint a jövő fejlődés számára nélkülözhetetlen infrastruktúra terhére, miközben preferáltuk az energetikai és kitermelő ipart. Tovább folyt a jövedelmező vállalatok „megsarcolása” és a gyengék dotálása. Az általános restrikció tehát nem javította a gazdaság egészének feltételeit, és nem alakította át a gazdaság irányításának egész rendszerét, a gazdasági struktúrát, sőt konzerválta azt. És végül, de nem utolsósorban az általános restrikciós politika szétzilálja a szervesen működő gazdaság belső együttműködési kapcsolatait. Enélkül pedig a külső kooperációs kapcsolatok sem működnek jól. Jelenleg is tanúi vagyunk, hogy a restrikciós prés szorítása például a bankhitelek hirtelen összeszűkítésével hogyan zilálja tovább a vállalatok közötti kapcsolati rendszert. A szabályozók kiszámíthatatlan változásai különösen nagy károkat okoznak. Következésképpen, ha nem szakítunk gyökeresen ezzel a gyakorlattal, konszolidációs programunkban sem számíthatunk sikerre. Ezért úgy gondolom, minél hamarabb meg kell teremteni a gazdaságot élénkítő politika feltételeit, nem utolsósorban a szelektív restrikció segítségével. Mindezt már most elő kell készíteni, hogy a gazdaságban az 1990-es évek elejétől számottevő élénkülés kezdődjön meg. — Mit lehet és kell tennünk, hogy gazdaságunk meghatározó szereplőit, a vállalatokat más helyzetbe hozzuk? — Ahhoz, hogy a vállalatok valóban a piactól függjenek, és eladásorientálttá válhassanak, egyebek között meg kell szüntetni a gazdaságban eluralkodó szétziláltságot. Az újratermelési ciklusok — a nyersanyag-kitermeléstől, sőt a munkaerő kinevelésétől és kiképzésétől a kiskereskedelmi értékesítésig — szerves folyamatot alkotnak, amelyhez különböző pontokon kapcsolódik import és export. E folyamatok természetüknek megfelelő működéséhez kell tehát megteremteni a feltételeket. Ehhez például következetesen le kell építeni a vállalati támogatásokat. Ebben ugyan látszólag egyetértés utáni, de már most is vannak jelei, hogy a korábban előirányzott dotációcsökkentés mértéke tekintetében a vezető szervek engedményeket tesznek. Felül kell továbbá vizsgálni a vállalatok működésére, illetve kapcsolatára ható jogszabályokat, és szigorúan büntetni kell a szállítási szerződések megszegését. Meg kell szabadulnunk a gazdasági irányításban és szabályozásban az egységes újratermelési folyamatot széttördelő ágazati szemlélettől és módszerektől. Ugyanilyen fontos: meg kell teremteni a vállalatok vagyonérdekeltségét, illetve hosszú távú érdekeltségét. Ki kell építeni a tőkeáramlás mechanizmusát. Mindezzel kapcsolatban különböző javaslatok ismeretesek, de vigyázzunk, hogy ne higgyünk egyedül üdvözítő megoldásokban. Csak sok elem egyidejű kombinálásával lehet kedvező változást elérni. E követelményeket megfogalmazni nem nehéz, megvalósítani őket sokkal nehezebb. Napjainkban minden gazdasági fellendülést igénylő javaslattal szemben elhangzik az érv, hogy a termelés ösztönzése, a struktúra átalakítása pótlólagos forrásokat igényel, de azok jelenleg hiányoznak. — E tekintetben valóban nem állunk jól de mégis vannak felszabaduló erőforrásaink. Manapság első helyen a fogyasztás csökkentése szerepel pótlólagos forrásként. Sokkal fontosabb azonban ennél a nem hatékony ágazatok, vállalatok leépítése. Ily módon ugyanis tőke és munkaerő szabadulhat fel, továbbá feleslegessé válhat az a — részben importált — energia és nyersanyag, amit ezek a vállalatok elpazarolnak. Persze a tőke- és a munkaerő-átcsoportosítás is sok intézkedést, megfelelő mechanizmust és intézményeket kíván. A növekedés természetes forrása — a mélyreható struktúraváltozással egy időben — a meglevő nyílt és rejtett kapacitások kihasználása a hatékonyan működő üzemekben. Emellett jóformán felmérhetetlen tartalékokat rejt gazdaságunkban a köztudottan eluralkodott pazarlás mind a munkaerővel, mind az anyaggal vagy az energiával. Gazdaságunk nemzetközi összehasonlításban is igen nagy ráfordítással működik, s ennek csupán szerény mértékű csökkentése is a nemzeti jövedelem jelentékeny növekedésével járna. Ezért nem juthatunk előre, ha az irányítás és a gazdálkodás minőségi megváltoztatásával nem csökken számottevően a pazarlás. Vannak továbbá lehetőségeink külső szocialista és tőkés erőforrások igénybevételében is. E tekintetben se kergessünk azonban illúziókat! Végül, de nem utolsósorban, ne felejtsük, hogy a forrásteremtés fő eleme a nemzet munkája alapján létrehozott többletjövedelem a valóságos felhalmozási alap, ami sem a meglevő jövedelmek átcsoportosításával, sem pedig a belső fogyasztás csökkentésével nem teremthető meg. — Az utóbbi megjegyzésénél maradva: vajon mennyiben segíti a kibontakozást a fogyasztás visszafogása? — A hazai fogyasztás csökkentése nagyon is kétélű fegyver, nemcsak azért, mert az életszínvonal csökkenése egyre fokozódó társadalmi, politikai feszültséggel járhat, hanem azért is, mert gazdaságilag sem hoz sokat a konyhára, nem is szólva arról az úgy látszik, elfelejtett tényről, hogy a gazdasági növekedés egyik jelentős eleme és ösztönzője az életszínvonal emelése. Ma viszont a fejleszteni képes és hajlandó vállalatok könnyen a szűkülő belső piac korlátaiba ütközhetnek. Emellett naivitás volna azt hinni, hogy a hazai piacon vásárlóerő hiányában megmaradó árucikkeket kedvező feltételek mellett exportálhatjuk. Ez ismét csak a nem gazdaságos, ráfizetéses exportot növelné. S mindezzel együtt járhat a hazai piacon az áruhiány, a kapacitások kihasználatlansága és az infláció növekedése is. Ne felejtsük el, hogy a belső piac is általában megbízható, jó minőségű termékeket igényel. Ez a feltétele annak is, hogy az egyes termékek és egyes vállalatok kiugorjanak, s külső piacokon is valóban versenyképesek legyenek. Hazai piactól elszakítva nem lehet kifejleszteni jól működő és kizárólag exportra termelő szektort. Az új termékeket ugyanis először a hazai piacon kell kipróbálni, és nincs biztosíték arra sem, hogy azok a vállalatok, amelyek gyenge, változó minőségű terméket gyártanak a hazai fogyasztónak, képesek és hajlandók folyamatosan jó árut exportálni. Beszélgetésünkből arra a következtetésre juthatunk, hogy gazdasági intézkedéseinket a jelen időszakban alapvetően és mindenekelőtt a kényszerűség határozza meg. Vajon lehet-e ilyen körülmények és feltételek között előre gondolkozni, tervezni? — Nemcsak lehet, hanem kell is, mert hosszú távú koncepció nélkül nem lehet semmilyen gazdaságot irányítani, és ezért inkább előbb, mint utóbb, el kell érnünk, hogy a stratégia uralkodjon a taktika felett. Hosszú távú tervekre van tehát szükség, amelyeknek céljai, eszközei módosíthatók ugyan, de mégis helyesen kell hogy orientálják a gazdaság — és a társadalom — minden szereplőjét. Persze igaz, hogy korábbi terveink sok szempontból csődbe jutottak, főként azért, mert csupán kívánságokat fogalmaztak meg célokként, de az azok megvalósításához szükséges eszközöket és a változások programját nem tartalmazták. Véleményem szerint még a mai bizonytalan körülmények között is lehet és szükséges hosszú távú tervet készíteni. Figyelemre méltó azonban, hogy míg a hivatalos megnyilatkozásokban változatlanul a terv és a piac egységéről beszélünk, addig a mai gazdasági reformfolyamatban alig esik szó a tervezés reformjáról. Pedig — úgy vélem — ez az egyik döntő feltétele mind egy reális gazdaságpolitika, mind pedig egy megfelelően működő gazdaságirányítási rendszer kidolgozásának, amelyre múlhatatlanul szükségünk van. A hosszú távú tervezésnek természetesen magában kellene foglalnia nemcsak a gazdaságpolitikai és társadalompolitikai stratégia céljait, hanem megvalósításuk főbb eszközeit is. Mindez elválaszthatatlan gazdaságunkban a valódi piac megteremtésétől. Ám ha nem tudjuk ezzel egyidejűleg létrehozni a szocialista gazdaság rendszerspecifikus elemeit, akkor legfeljebb gyengén, az „igazi piacgazdaságoknál” mindenképpen roszszabbul működő piacgazdaságot hozunk létre. Ezért még sok mindent végig kell gondolnunk, hogy egy olyan konzisztens társadalmi és gazdasági rendszert teremtsünk, amely megnyerheti a társadalom tagjai túlnyomó többségének nélkülözhetetlen és tevékeny támogatását. Kovács Dénes