Népszabadság, 1989. április (47. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
1989. április 15./szombat NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR INTERJÚ JOSÉ MARIA BENEGASSZAL A spanyol példáról Spanyolországban, csak baszk nevén, Txikinek, „Kicsinek” szólítják a negyvenegy esztendős José Maria Benegast. A Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) szervezőtitkára a párthierarchiában a harmadik embernek számít, ám mivel az előtte levő Felipe González és Alfonso Guerra, a miniszterelnök és helyettese inkább a kormány ügyeivel vannak elfoglalva, gyakorlatilag ő irányítja a pártapparátust. A spanyol sajtó szerint egyébként a kormányfő jó barátja és „jobbkeze". Az általa vezetett pártküldöttség az elmúlt napokban Budapesten járt, és az MSZMP vezetőivel tárgyalt. — Franco halála után Spanyolország meglepően gyorsan és viszonylag zökkenők nélkül vált Nyugat-Európa szerves részévé. Hogyan sikerült megoldani ezt a nem túlságosan egyszerű feladatot? — Nekünk nem tűnt fel sem túlságosan gyorsnak, sem teljesen zavartalannak ez a folyamat. Franco 1975 novemberében halt meg és 1978-ban fogadtuk el az új alkotmányt. Persze ahhoz képest, hogy negyven éven át vártunk szabadságunk visszaszerzésére, ez a néhány év nem tekinthető soknak. A spanyol politikai átmenet kulcsa abban volt, hogy valamennyi politikai párt, a jobboldaltól kezdve a centristákon át a baloldalig megértette, hogy hazánk nagy tragédiája éppen a megosztottság. Ezek a pártok tanultak saját történelmükből, saját hibáikból, és úgy döntöttek, hogy véget vetnek, a „két Spanyolország” hagyományának. Egységes Spanyolországért léptek föl, ahol mindannyian otthon érezhetjük magunkat. Ez vezetett 1977—1978-ban a közmegegyezés korszakához. Gazdasági szempontból az ország helyzete súlyos volt, ezért valódi konszenzusra volt szükség a kilábaláshoz. A későbbi sikerek titkát tehát a megegyezésre való képességben kell keresni. — A világsajtó ma a „spanyol csodáról” cikkezik . .. — A spanyol sajtó kivételével! — Mégis, mit tett a PSOE ezért a „csodáért”? — Mi kétszer is súlyos gazdasági helyzetben kormányoztunk Spanyolországban. Először 1931-ben, a nagy gazdasági világválság után, másodszor 1982-től, amikor egy csődben levő országot örököltünk. A mi célunk az volt, hogy az örökké elmaradott Spanyolország felzárkózzon a demokráciában és jólétben élő országokhoz. Ehhez meg kellett találnunk a saját utunkat, hiszen a szociáldemokrácia régi receptjei nem segítettek. Először is szükség volt a spanyol gazdaság kemény eszközökkel való szanálására, mivel túlságosan súlyosak voltak az egyensúlyproblémák. Korszerűsíteni kellett a termelést, végre kellett hajtani az ipar szerkezetváltását, csökkenteni kellett az infláció mértékét. Meg kellett teremtenünk a politikai stabilitás légkörét. Ezeknek a lépéseknek a hatására megerősödtek a magánvállalkozások, s az első két év befektetési bojkottja után megindult a beruházások gyors növekedése. Jelenleg nincs aggodalomra okot adó külföldi adósságunk, a spanyol pénz, a peseta megerősödött. Az első két és fél év nagyon kemény, sok értetlenséget kiváltó gazdaságpolitikája után elértük, hogy immár három éve a mi gazdaságunk fejlődik a leggyorsabban Európában, a nemzeti össztermék évi öt százalékkal nő, s 350 ezer új munkahely keletkezik évente. Mindezt igyekeztünk úgy megvalósítani, hogy közben erősödjön a szociális védőháló is. Vonatkozik ez az oktatás- és egészségügyre, arra, hogy emelkedtek a nyugdíjak, s most már megvannak az eszközeink egy még erőteljesebb szociálpolitika megvalósítására. — A fellendülésért persze árat is kellett fizetni. Európában még mindig Spanyolországban a legmagasabb a munkanélküliség, s az előbb ön utalt a spanyol lapok borúlátására. — Spanyolországban 1975 és 1982 között kétmillió munkahelyet számoltak föl. Mi az első években csak a folyamat fékezését, majd megállítását tudtuk elérni, 1985-től viszont már ellentétes a tendencia. A munkanélküliséghez nálunk egyébként az is hozzájárul, hogy a nők tömegei most lépnek ki a munkaerőpiacra, és számottevő a második gazdaság is. Ami pedig a sajtót illeti, a pártnak nincsenek saját tömegtájékoztatási eszközei, ez az egyik gyengeségünk. A spanyol sajtó pedig erősen kritikus velünk szemben, kicsit „hivatalból is” ellenünk szurkol. — Úgy tűnik fel, nem sikerül szót érteni a szakszervezetekkel, még a párthoz közel álló UGT- vel, az Általános Munkásszövetséggel sem. Van-e tervük a szakszervezetekkel való kibékülésre? — Nagyon nehéz összefoglalni, milyen problémáink vannak a szakszervezetekkel, ám az bizonyos, hogy nemcsak az UGT (a kommunisták befolyása alatt álló — A szerk.), hanem a Munkásbizottságok is erősen bírálnak bennünket. A nemzeti konszenzus gazdaságpolitikájára tett ajánlatunkat nem fogadták el, pedig ez azt jelentette volna, hogy a szakszervezetek részt vehetnének a politikai, gazdasági és társadalmi prioritások meghatározásában. Persze közös lett volna a felelősség is. A szakszervezetek azonban ,nem akartak az általános célokról tárgyalni, inkább részkövetelésekkel léptek föl, és nem veszik figyelembe a rendelkezésre álló erőforrások realitásait. Persze ezek részben „családi” perpatvarok, mert a PSOE valamennyi tagja számára kötelező az UGT-tagság is, s a párt és az UGT közös programot támogatott. Az egység azonban olyannyira megbomlott, hogy a kormányt érő leghevesebb támadások éppen az UGT-től indulnak ki. A probléma lényege az, hogy milyen lesz a jövő szocializmusa Spanyolországban , hiszen ideológiai szempontból nemcsak az a célunk, hogy egy kizsákmányolástól mentes társadalmat teremtsünk, hanem az is, hogy közben mind nagyobb jólétet teremtsünk az állampolgároknak. Ezért az eszmerendszerünkbe integrálnunk kellett a gazdasági növekedés korábban a kapitalistáknak tulajdonított elvét, hogy az újraelosztásnál ne a szegénységet, hanem a gazdagságot oszthassuk szét. A vita megoldására a PSOE öttagú bizottságot hozott létre, amelynek a kormány elnöke és jómagam is tagjai vagyunk. A feladatunk nem egyszerű, hiszen például szeretnénk, ha a bérek egyelőre nem nőnének sokkal gyorsabban az infláció üteménél, mert 1992 után Nyugat- Európa legerősebb gazdaságaival szemben is meg kell őriznünk versenyképességünket. A részérdekek tehát ütköznek a politika távlati céljaival. — Magyarországon ma divat a spanyol példát idézni. Milyen különbségeket és hasonlóságokat lehet fölfedezni a két ország politikai reformja között? — Van néhány alapvető különbség. Például a spanyol rendszer negyvenévi fasiszta diktatúrát jelentett, ami lényeges differencia a korábbi magyarországi helyzethez képest. Másrészt a gazdaságban nekünk nem kellett egy állami gazdaságot vegyes vagy piacgazdasággá átalakítanunk, mint Magyarországon. A spanyol átmenet tapasztalataiból lényegében egy dolog lehet Magyarországnak is hasznos, és erről már előbb is beszéltem: mi valamennyien hatalmas erőfeszítéseket tettünk a megegyzés kereteinek kialakításáért. Hogy mást ne mondjak, mi, köztársaságiak is elfogadtuk a monarchiát, amely a hetvenes-nyolcvanas évek Spanyolországában politikai stabilizáló tényezőnek bizonyult. (Ez különösen érzékletesen volt tapasztalható a Tejero-féle katonai puccskísérlet meghiúsításakor — A szerk.) Az átmenet idején valamennyien a konszenzusért dolgoztunk és valamennyien sok dologról mondtunk le. Politikai szempontból a spanyol történelem a konfrontációk, a diktatúrák, a polgárháborúk története volt. Ezen kellett felülemelkedni. Azt hiszem, hogy a magyarországi helyzetben a bölcsességre van a legnagyobb szükség. Mély változások mennek végbe, tehát minden pillanatban tudni kell, hova akarnak eljutni. Megegyezésre kellene törekedni a politikai és a gazdasági keretek kialakítása érdekében. No és, persze, nagylelkűnek kell lenni. Azonkívül nem szabad szem elől téveszteni a környezetet sem. Hiszen nemcsak Magyarországon mennek végbe változások, hanem a Szovjetunióban és Lengyelországban is. A kelet-európai szocialista országok közös előrehaladásától is függ, hogyan jut előre egyik vagy másik ország. Horváth Gábor SZABÓ BARNABÁS FELVÉTELE Szabálytalan emlékezés Negyven évvel a magyar— csehszlovák barátsági szerződés megkötése után magyarok, csehek és szlovákok között megvan szinte minden objektív feltétel a valódi és nem „csinált” barátsághoz. Nemcsak ünnepi üzenet, hogy a mi számunkra Csehszlovákia nagyon fontos ország; meggyőződésünk egyébként: mi is fontosak vagyunk nekik. Alapvető érdekünk, hogy jó viszonyban legyünk, az egymásrautaltságok szövevényében józan ésszel hosszú távon sem képzelhető el más típusú kapcsolat. Más kérdés, hogy egy szükségszerűség felismerésétől még nem kezdenek el másként forogni a kerekek a fejekben. Kölcsönösen ejtettünk és kaptunk sebeket, olyan mélyeket is, amelyek máig sem tudtak teljesen behegedni. Eközben pedig annyi előítélet halmozódott fel, hogy karjának elhordásához a mi generációnk is kevés lesz, marad bőven villáznivaló gyermekeinknek is. De az már az ő dolguk lesz. A miénk most: a történelmi lavinák, földcsuszamlások torlaszaiból az erőnkből telhető legtöbbet ellapátolni az útról. Derekasan dolgozva az útnak ezen a végén is, de a másikon is. A szomszéd kertje ? Van-e ehhez elég erőnk, még inkább: kedvünk, türelmünk? Kell hogy legyen. Ám az utóbbi időben — főként a közvélemény körében — megint több feszültség, ingerültség vibrál mozdulatainkban. Mintha árgusabb szemmel fürkésznénk a szomszéd kertjét. Ebben sok minden közrejátszik, így a szocialista országok kapcsolatrendszerében bekövetkezett fordulat régi, rossz reflexű „lereagálása”. Az, hogy a baráti országok gyakorlatának sokszínűbbé válása egyesekben még mindig gyanakvást ébreszt. Valóban, a magyar és a csehszlovák gyakorlat, sok hasonló elem mellett, jó néhány egyedi dolgot is tartalmaz; ma alighanem több egyedit, mint tegnap. Az is tény: a politikai óramutatók jó néhány vonatkozásban nem egyforma gyorsasággal forognak a Duna és a Moldva partján. De vajon baj volna ez? Nyilvánvalóan nem: az eltérő gyakorlatot ma már nem elhajlásnak, hanem szükségszerűségnek látják a legtöbb szocialista országban. Mind elfogadottabb, hogy azonos úti célokat más-más ösvényeken is el lehet érni. Paradox módon olyan tényezők, amelyeknek tulajdonképpen örülnünk kellene, mint a nyilvánosság, a glasznoszty, némelykor szintén feszültség forrásai. Holott a teljesebb megismerés, amihez az is hozzátartozik, hogy a virágok mellett a gyomot is észreveszszük, végső soron csak javára válik egy barátságnak. Ám fel-felbukkannak itt is, ott is olyanok, akikben a glasznoszty a régi reflexeket mozdítja meg. Kritizál, tehát bánt — mondják ők. Pedig inkább arról van szó, hogy: kritizál, tehát figyel rám, törődik velem, becsül. Nem mehetünk Grönlandra És az újságírók munkaköri kötelességüknél fogva e kétféle megítéléssel talán a szükségesnél is gyakrabban találkoznak, ami nem könnyíti meg a tájékoztatást egymásról. Pedig az objektív, sokszínű információra régen volt akkora szükség, mint napjainkban, amikor mindkét ország újszerű feladatokkal, gondokkal kerül szembe. Történhetnek-e közben olyan dolgok, amelyek a másiknak nem tetszenek? Természetesen. Szó nélkül hagyhatók ezek? Van, ami igen, van, ami nem. A nagy kérdés: hogyan? Csak ne úgy, mint egy grönlandi, aki jön, elmondja a magáét, ahogyan éppen a szájára jön, aztán fel újra Grönlandra. Mi nem vonulhatunk el Grönlandra. Itt, a Kárpát-medencében élünk, szomszédságban. Nekünk egymással szemben más igényeink vannak, mint amilyenek egy „kívülállónak” lehetnek. A magyar politika prioritásai Csehszlovákia vonatkozásában egészen bizonyosan nem teljesen ugyanazok, mint a franciáé vagy a kubaié. Ezért nem biztos, hogy az, ami a szomszédban történik, ugyanolyan emóciókat vált ki például Budapesten és Párizsban vagy Havannában. Sőt biztos, hogy nem. Nyugodt lélekkel állítható: a magyar külpolitikának — a szocialista országokhoz fűződő viszony általános elvein túlmenően — a Csehszlovákiával folytatott kétoldalú együttműködést illetően is vannak kiérlelt, a gyakorlatban alkalmazott alapelvei. Ezek némelyikéről az imént már szóltunk, két dolog azonban mindenképpen az elmondottakhoz kívánkozik. Az egyik: a kölcsönösség elve. De van két kérdés, amiben a kölcsönösség nem követelhető meg. Az egyik: a kulturális értékek cseréje. Nehezen vitatható, hogy az utóbbi években e vonatkozásban a mi javunkra billen a mérleg nyelve. De baj-e ez? Semmiképp sem, hiszen így mi gazdagabbak, több érték birtokosai lettünk, mint voltunk. Hasek, Hrabal, Kundera, a cseh filmiskola vagy a csehszlovák avantgárd hatalmas érték. S ha arra gondolunk, hogy a szomszédos kultúrában még mindig mennyi a számunkra ismeretlen kincs, a tennivaló nyilvánvalóan nem az, hogy patikamérlegen méricskéljük, a másik mennyit merít a mi tiszta forrásainkból, hanem az, hogy a magunk részéről változatlan erővel folytassuk a kincskeresést. De nem alkalmazható a kölcsönösség elve a nemzetiségekre sem. A Magyarországon élő szlovákok és más nemzetiségű emberek jogai nem lehetnek alku tárgyai: nekik mint magyar állampolgároknak, eleve kijár minden más állampolgárt megillető jog, továbbá az összes, őket megillető egyéni és kollektív nemzetiségi jog. Ez akkor is így lenne, ha az odaát élő magyarok hátán fát aprítanának; a „faaprítás” ellen persze kellene, hogy szavunk legyen. De ez már más kérdés. A környező országokban élő magyarság sorsának figyelemmel kísérése mindinkább előtérbe kerül a magyar politikában. E politika mindenütt támogatja azt a törekvést, amelyet a szlovákiai Komárom magyar színtársulatának küldött — a Népszabadságban közölt — levelében Sütő András a magyar kisebbségek közös álmának nevezett, a „felemelt fő” gondolatát. „Faaprítás" nélküli A „faaprítás” egyébként szerencsére a háború utáni teljes jogfosztottság évei óta nem jutott osztályrészül a szlovákiai magyarságnak. Ami nem jelenti persze azt, hogy minden rendben volna e téren. Ezen az úton gondok, görcsök, anakronisztikus elképzelések indái nehezítik a mai napig is a haladást. Csupán mutatóba néhány, a szlovákiai magyar nemzetiség által felpanaszolt probléma: a magyar tanítási nyelvű alapiskolák számának csökkenése, a nemzetiségi pedagógusképzés megoldatlansága, az anyanyelvhasználat visszaszorulása a magánszférába. De mégis, mindezek ellenére a helyzet ma biztatóbb, mint akár kéthárom évvel ezelőtt is volt. Ha igaz az az illyési gondolat, hogy növeli, ki elfödi a bajt, akkor igaz ennek az ellenkezője is, márpedig az említett gondokról a korábbinál nyíltabban szólnak ideát és odaát egyaránt. Példánknál maradva: az említett elszomorító adalékokat a közelmúltban az egyik szlovákiai magyar alapintézmény vezetője tette — tehette — szóvá, s véleményét a Népszabadság ki is nyomtathatta. De idézhetnénk a februári magyar—csehszlovák csúcsszintű találkozóról közzétett dokumentumokból is: olyan határozott, konkrét és egyértelmű megfogalmazásokkal találkozhatunk bennük a nemzetiségi problematikát illetően is, amelyekkel a kétoldalú kapcsolatok történetében korábban talán még soha. Sok egyéb mellett ezért sem kincstári optimizmus talán az a vélemény, hogy a magyar— csehszlovák viszony fejlesztéséhez a kilátások javulók. S ez rendkívül fontos dolog, hiszen — rendkívül fontosak vagyunk egymásnak. Prága, 1989. április 14. Kis Tibor A harmadik nulla felé? A hét fontos diplomáciai " eseménye volt a Varsói Szerződés országai berlini külügyminiszteri tanácskozásán elfogadott nyilatkozat az európai harcászati atomfegyverekről. A VSZ országai javasolták a NATO-államoknak, hogy rövid időn belül kezdjenek külön tárgyalásokat ezekről a fegyverekről, valamint a kettős rendeltetésű katonai eszközök nukleáris komponenseiről. A VSZ-tagállamok készek haladéktalanul konzultációkat kezdeni annak érdekében, hogy előkészítsék az említett tárgyalásokat, meghatározzák mandátumukat és részvevőik körét. A javaslat értelmében a konzultációkon a VSZ és a NATO nukleáris hatalmai, valamint a két szövetség valamennyi, a kérdésben érdekelt tagállama venne részt. Ez utóbbiak akár mint nukleáris töltet hordozására is alkalmas harcászati fegyverrel felszerelt államok, akár mint olyan országok, amelyeknek területén harcászati nukleáris fegyver van. (Hadd fűzzük hozzá: Magyarország területén nem volt és nincs semmilyen nukleáris fegyver, tehát harcászati atomfegyver sem.) A VSZ elképzelése szerint egyébként rögtön a konzultációk elején meg lehetne állapodni arról, hogy a harcászati nukleáris fegyverek csökkentését és felszámolását szakaszosan hajtsák végre. És persze addig sem növekedne az ilyen fegyverek száma és nem tökéletesíthetnék őket. Az indítványban a „felszámolni” szó is szerepel, ami újabb hivatalos megerősítését jelenti az úgynevezett harmadik nullamegoldásra vonatkozó készségnek. (Az első két „nulla” az INF-megállapodás okmányában foglaltatik benne, az 500—1000 km, valamint az 1000—5000 km közötti hatótávolságú rakétákra vonatkozóan.) A kérdés most az, hogy a NATO oldalán megvan-e a hajlandóság erre? Ha a válasz igenlő lenne, akkor bizonyos, hogy ez más tárgyalási fórumok munkáját — így például a hagyományos fegyverekről folytatott, a „huszonhármak” részvételével folyó megbeszélés előrehaladását — is megkönynyítené. Az összefüggés nyilvánvalóan bonyolultabb ennél, hiszen a nukleáris fegyverek megmaradt részéhez való makacs ragaszkodás összefügg a hagyományos erők történelmileg kialakult struktúrájával, a Szovjetunió fölényével bizonyos fegyverfajtákban; olyanokban, amelyek gyors támadó hadműveletek folytatására alkalmasak. A legutóbbi szovjet bejelentések azonban nemcsak mennyiségi csökkentésre vonatkoznak, hanem a katonapolitika önkorlátozó képességét mutatják , amikor is egy világhatalom drámai módon megváltoztatja fegyveres erői struktúráját, hogy elérje a maga vállalta támadásképtelenséget. Olyan időszakban vár a világ a NATO-válaszra, amikor maga a szervezet is keresi helyét a megváltozó nemzetközi rendben. A NATO-nak is, akárcsak a VSZ-nek, felül kell vizsgálnia tegnapi dogmáit. Nemcsak arról van szó, hogy a számok többféleképpen értelmezhetők, hanem hogy az észak-atlanti szövetségnek el kell gondolkodnia saját helyzetértékelésén. Felmerül, milyen valódi jelentőséget tulajdonítson a Varsói Szerződés katonai erejének olyan periódusban, amikor az egyes országok és az államcsoport korábban is létező problémái — például a gazdasági-hatékonysági, a nemzetiségi kérdések — drámai erővel és nyíltsággal jutván kifejezésre, befolyásolják a szövetségen belüli viszonyokat is. Tény, hogy a belső problémák prioritása az egyes VSZ-országokban, beleértve a Szovjetuniót is, még soha nem volt olyan kézenfekvő, mint most. Mi hát akkor az egyoldalú csökkentés után is megmaradó szovjet túlsúlynak fenyegetésként beszámítható „reálértéke”? A NATO részéről persze ingadozás mutatkozik. Emögött eltérő érdekek, különböző politikai felfogások húzódnak meg. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kiindulópontja ez: részben az általános erőviszonyok, részben pedig a taktikai rakétákban mutatkozó jelentős szovjet fölény (adataik szerint 1365 szovjet SS— 21-es és két további fegyverfajta áll szemben 88 Láncéval) elegendő arra, hogy megtervezzék a mostani 115 km hatótávolságú rakéták modernizálásának címszava alatt azok pótlását, 480 km hatótávolságú rakétákkal. (Vagyis ezek éppen csak az engedélyezett tartományban maradnának, mint említettük, a tiltás 500 km-nél kezdődik.) Ezzel egyidejűleg jelennének meg az arzenálban az eddiginél nagyobb hatótávolságú levegőföld rakéták, valamint a tengeralattjárókra telepített robotrepülőgépek. Az NSZK, amely a modernizálásnak minősített új telepítés legfőbb színhelye, korántsem tartja ilyen sürgősnek a dolgot: a még rendszerben lévő Lance-ok csak 1995- ben avulnak el, jövőre választások lesznek, és agonbacsovi kezdeményezések elutasítása nem látszik alkalmasnak arra, hogy voksot szerezzenek. Sok tekintetben hasonló a most kikristályosodott belga álláspont, amely azt fogalmazza meg: nem lehet szó olyan „szinten tartásról” az atomfegyverzet területén, amely valójában jelentősen növelné a hatóerőt, és mintegy ellensúlyozná a közepes hatótávolságú atomrakétáknak az INF- szerződés keretében való felszámolását. Belgium tehát halasztást akar legalább 1991— 1992-ig. Hollandia a jelek szerint közvetít, hogy egységes álláspont alakuljon ki a májusi NATO-csúcsra. Most — és ez a berlini felhívás lényege — türelemre, kölcsönös tartózkodásra és engedékenységre lenne szükség, hogy a tárgyalások megindulhassanak, noha az érdekelt felek kezét bizonyos mértékben megköti olyan status quo, amelyet mindkét oldalon túlhaladott beidegzések alapján teremtettek meg. Ez persze olyan lecke, amiből tanulni lehet: a mai látszólag technikai lépések se legyenek olyanok, hogy még az ezredforduló idején is korlátozzák a döntéshozók mozgási szabadságát... Vajda Péter