Népszabadság, 1990. október (48. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-24 / 249. szám

1990. október 24., szerda NÉPSZABADSÁG - VILÁGKIÁLLÍTÁS Liberális csomagterv Magyarország számára a vi­lágkiállítás megrendezése nem öncél, hanem eszköz. Minde­nekelőtt a négy évtizede elha­nyagolt infrastruktúra fejlesz­tésének egyre égetőbbé váló meggyorsításához. Ehhez azon­ban meg kell változtatni a jo­gi és pénzügyi feltételeket, be­leértve a tulajdonviszonyokkal kapcsolatos felfogást és maga­tartást is. Ez utóbbi azért lé­nyeges, mert csak így léphet életbe a koncessziós törvény, amely biztosíthatja az állami és önkormányzati tulajdon át­meneti hasznosítását anélkül, hogy maga a tulajdonos is más lenne. „Államok feletti” régiók Változnia kell a közgazdasá­gi környezetnek is, kiváltképp abból a szempontból, hogy vál­lalkozásélénkítő magatartás alakuljon ki. Méghozzá a kül­földi és a hazai vállalkozók számára egyforma jogi feltéte­leket kell teremteni. Ugyanis az államok általában a hazai vállalkozókat inkább védik, semmint hátrányos helyzetbe szorítják. A liberalizálási fo­lyamat tehát — amelynek az idei gazdasági eredmények is igazolják jótékony hatását — csak egy széles, átfogó gazda­ságpolitika révén érvényesül­het. 1992 után Nyugat-Európá­­ban felgyorsul az egyesülési folyamat, s egyre több olyan központi igazgatási szervezet jön létre, amely már az egy­séges Európában, és nem az egyes államokban gondolkodik. Ezzel viszonylagosan csökken ez utóbbiak szerepe, a gazda­ságszervezés, a pénzügyek, a kulturális irányítás területén egyaránt. Egyidejűleg viszont megnő a régiók jelentősége, amelyek sok mindent átvesz­nek az állami szerepkörből. Magyarországnak ez azért hal­latlanul fontos, mert kapcso­lataink a német, a francia ré­giókkal, az olasz tartományok­kal igen erősek. Ha hozzászá­mítjuk ehhez a Szovjetunió köztársaságainak önállósulását, ez még inkább erősíti ezt a tendenciát. S ne feledjük, a balti államok nézőpontjából már egyáltalán nem vagyunk olyan kicsike ország! A világ­­kiállításnak pedig éppen az az alapkoncepciója, hogy ezúttal nem egy nagy állam rendez kiállítást, hanem a kis népek, kis kultúrák és az egyetemes kultúra közötti kölcsönhatást kívánja szolgálni. 1995-ben a mainál is fontosabb lesz ez a kérdéskör, s ezért nagyon so­kat jelenthet, ha egy olyan ki­állítást rendezünk, amelyre a mi léptékünknek megfelelő partnereket hívunk meg, mondjuk, Bretagne-t, Flandriát vagy Sevillát. Ez a korábbitól eltérő dimenziója az európai együttműködésnek, s ezzel tu­lajdonképpen megelőzzük a többieket, mert olyan találko­zást kínálunk itt, ahol regio­nális szinten teremtődhetnek kapcsolatok. S ez nemcsak kul­turális, hanem általános poli­tikai jellegű célkitűzés is. Eszköz lehet a világkiállítás Budapest európai szerepének erősítéséhez is. Van esély arra, hogy a mi fővárosunkban jöj­jön létre például a közép­európai pénzügyi központ, itt legyenek a távol-keleti orszá­gok európai hídfői. Ebben lé­péselőnyünk van a magyar bankrendszer kialakulása, a hazai tőzsde megnyitása és más dolgok révén. Ahol pedig ezek a pénzügyi központok lét­rejöttek, ott vonzzák a befek­tetéseket, s ezen keresztül Ma­gyarország regionális szerepét ebben a térségben erősen nö­velni lehetne. Egy ilyen lehe­tőség nagyon fontos az ország fejlődése szempontjából. A né­metek most Berlint Európa fő­városává akarják tenni, vagy legalábbis felzárkóztatni Lon­don és Párizs mellé, s ezzel egész Németország gazdasági súlyát kívánják növelni. Az, hogy , a világkiállítás kapcsán megjelentek a latin országok Magyarországon, s már az ed­digi ajánlataik is több milliárd dollár értékűek — bár alig öt százaléka az eddig beérkezett ajánlatoknak —, az ugyancsak arról tanúskodik, hogy hazánk iránt újabb területeken támad érdeklődés, s Budapestnek most óriási az esélye a felzár­kózás megkezdésére és dina­mikus folytatására. Nem elhanyagolható szem­pont, hogy a világkiállítás le­hetőséget ad országunk törté­nelmi múltjának bemutatásá­ra, s világszerte felhívja ránk a figyelmet. A tapasztalatok szerint legalább egy évtizedig tart a hatása annak, ha egy or­szágra nagyszabású sport­­esemény vagy nemzetközi ha­tású rendezvény kapcsán irá­nyul a médiák figyelme, s mindenütt foglalkoznak vele. Mivel minden beruházás hosszú lefutású, s nem csupán az adott hat hónapra mérete­zett, meg kell különböztetni magát a kiállítást és azt, ami tartósan gazdagíthatja a fővá­rost, az országot. Azokra a lé­tesítményekre, amelyeket lét­re kell hozni a világkiállítás kapcsán, egyébként is szüksé­ge van Budapestnek és az or­szágnak, és ma már az sem vonható kétségbe, hogy éppen a kiállítás időpontjában, a kö­vetkező évtized közepén lesz szükség rájuk. Aki azt állítja, hogy elegendő Bécsbe eljutni három és fél óra alatt, vagy azt mondja, hogy nem kell autó­pálya, az súlyosan téved. Aki azt mondja, hogy Budapesten nem kell új híd — miközben a Szabadság hídra hovatovább nem lehet ráhajtani, mert le­szakad —, az aligha tudja, mi­re van igazán szüksége a fővá­rosnak. Kétszázezer új munkahely Az infrastruktúra, ami a ki­állítás kapcsán létrejöhet, min­denképpen szükséges. Az erre fordítandó összegeket tehát egyértelműen el kell határolni az Expo költségeitől. Az Expo gazdaságossága csak az utó­­hasznosítással együtt értelmez­hető helyesen. Van egy mini­mális program, amely egy olyan alapinfrastruktúra létre­' '4 hozását tartalmazza, melynek révén a kiállítás már megren­dezhető. Ez az alapvető infra­struktúra akkor teremthető meg gazdaságosan, ha más inf­rastruktúrákkal együtt jön lét­re, hiszen könnyen belátható, hogy a Győr és az országhatár közötti autópályaszakasz ön­magában nem rentábilis, s ne­hezen is finanszírozható a ki­építése. Egy olyan autópálya­hálózat viszont, amelyik össze­köti Dél- és Észak-Európát, tranzitútvonalakat jelent Ke­let és Nyugat között, már nyil­ván gazdaságos. Nyílt prog­ramban kell tehát gondolkod­ni, amelynek megvalósítása jö­vedelmező lehet a külföldi tő­ke számára. Az idegenforgal­mat is így kell elgondolnunk, vagyis ne Budapestre koncent­rálódjon, hanem amennyire le­het, vidéken szállásoljuk el a látogatókat, s onnan jöjjenek föl Budapestre a világkiállítás megtekintésére. Az egyes tö­rekvések tehát egymást erősí­tik: a szélesebb körben kiépü­lő infrastruktúra eredménye­ként az idegenforgalom ará­nyosabban oszlik meg, a bevé­telek arányosabban oszlanak el, s ez visszahat az egész ren­dezvény gazdaságosságára. Külön eleme a tevékenység­nek a dél-budapesti térség fej­lesztése, itt egy kereskedelmi­­adminisztratív központ létre­hozása, amelynek az utóhasz­nosítása külön előnyökkel jár majd. Ugyanez mondható el a tervezett lágymányosi innová­ciós parkról. S akkor még nem szóltunk arról, hogy mindez elősegítheti a rendkívül rossz és elmaradott fővárosi foglal­koztatási struktúra átrétegző­­dését, azt, hogy a szolgáltatá­sok ebben az eddiginél jóval elnöke védnökségével­­ ta­nácskozást rendeztek külföl­di és hazai szakemberek szá­mára egy új hazai innovációs park létesítéséről a Műszaki Egyetem területén. Az elképzelések szerint olyan park létrehozása mu­tatkozna célszerűnek, ahová a sikeres fejlesztő tevékeny­séget folytató kisvállalkozá­sok települnének. Egy másik lehetőség az innovációs­ és kereskedelmi vállalkozások­nak, menedzserirodának de­nagyobb szerepet kapjanak. Ahol magas szintű a szolgál­tatás — a szellemi tevékenysé­get is beleértve —, ott tud megjelenni a világszínvonalú ipari termelés is. Mindennek a lényege nem más, mint egy olyan gazdaság­­politikai koncepció, amelyik a gazdaságot a keresletélénkítés oldaláról közelíti meg, ehhez külföldi működőtőkét próbál behozni, ráadásul olyan idő­szakban, amikor ez a tőke még rendkívül óvatos. Olyan kül­földi működőtőkét hozhatunk be, amely rövid távon javítja a külgazdasági devizaegyen­súlyt. Az infrastruktúrába fek­tetett tőke ugyanis nagyrészt forintból megvalósított létesít­ményekhez érkezik, ennélfog­va fölhasználható az adósság törlesztésére. És aki ebbe fek­tet, az tudja, hogy csak 15— 20—25 év alatt kapja vissza a pénzét. Nem az következik te­hát belőle, hogy már holnap, holnapután kiviszik a forintért adott áru deviza-ellenértékét, hanem ez az érték jórészt bent marad a hazai pénzforga­lomban. Nem vitatható, hogy ennek is meg kell fizetni az árát. Az fogja megfizetni az autópálya, a telefonhálózat létesítésének árát, aki használja, legyen ma­gyar ember vagy külföldi. A magyar embernek is fizetnie kell tehát érte. De vajon jobb-e, ha egyáltalán nincs te­lefon, mint az, hogy ha van, de fizetni kell érte azon az áron, amelybe belekerült? S ha adókedvezményeket adunk is, olyan teljesítményre adjuk, amely egyébként elmaradna. A költségeket egyébként széle­sebb összefüggésben kell ele­mezni. Annak a 150—200 ezer embernek például, akiket fog­lalkoztatni lehet az infrastruk-* túra megépítésén, nem kell munkanélküli-segélyt, átképzé­si támogatást és egyebeket fi­zetni, hanem az átrétegződés a munkálatok fölszívó hatására következik be. Akik fölveszik ide az embereket, azok tanít­ják be őket az új munkafolya­matra, és nem az államnak kell erről gondoskodnia. Ötven ország hetven városában Az előkészületeknek több szintjük van. A műszaki elő­készítés ugyancsak lendülete­sen halad, de az anyagi esz­közök már elfogytak. Ez azt jelenti, hogy az utak, hidak, mindenfajta létesítmények műszaki tervei szellemileg is készülnek. Előbb-utóbb azon­ban elérkezik a pillanat, ami­kor, mondjuk, egy híd tervét a fővárosnak jóvá kell hagynia ahhoz, hogy meginduljon az építése. Ez utóbbihoz szüksé­ges a döntés, és szükséges az a pénz, amivel meg lehet kezde­ni a munkát. Most ott tartunk, hogy már több száz olyan há­lóterv készült el, amelyek a világkiállításig hátralevő öt évet mérnöki pontossággal „le­fedik”, s anyagi és pénzügyi ütemezést is tartalmaznak. Rengeteg időt vesztettünk az elmúlt két-három évben, de ma még a tervek műszaki szempontból megvalósíthatók. Ha azonban ebben az évben nem hozzák meg a szükséges döntéseket­, akkor gyakorlati­lag lehetetlenné válik a kivite­lezés. A pénzügyi finanszírozásra meghirdettek egy nemzetközi pályázatot. Ötven ország het­ven városában ismertetik most a befektetni szándéko­zó vagy erre általunk meg­nyerni kívánt személyek előtt a feltételeket és lehetősége­ket, s ennek alapján várják az előzetes jelentkezéseket. Ezt követően decemberben Buda­pesten konferenciát rendeznek a beruházók részére, amelyen ismertetik a hazai közgazdasá­gi helyzetet, a konkrét pro­jekteket, és bemutatják az építészeti, műszaki, városren­dezési pályázatok eredmé­nyeit. Ezt követi március 31-ig a pénzügyi pályázat második menete, és akkor ismerhető meg igazán a befektetők sze­mélye, szándéka. Az Expót 500 millió dollár, az alapinfrastruktúrát 1,2 mil­liárd, és a szélesebb, ún. nyi­tott infrastruktúra programot 6,2 milliárd dollár értékben ír­ták ki pályázatra. Ez összessé­gében mintegy nyolcmilliárd dollár, ebből magához a világ­­kiállításhoz feltétlenül szüksé­ges 1—1,2 milliárd, amely ösz­­szeg az alapinfrastruktúrára fordítható, ha az Expo finan­szírozására külön akadnak vál­lalkozók. Eddig a beérkezett jelentések vagy jelentkezések alapján annyi mondható el, hogy az alapinfrastruktúrához szükséges pénzösszegnek már a többszörösét lejegyezték a külföldi befektetők. Ha ez jól folytatódik, és a jogi és gazda­sági környezet is létrejön, sem­mi akadálya nem lehet annak, hogy az alapvető infrastruktú­ra létrejöttéhez szükséges be­fektetések számára rendelke­zésre álljon a szükséges tőke. Fodor Gábor A legfejlettebb térségekben az úgynevezett innovációs kártya ma már hathavon­­ként kerül újraosztásra, amin is az értendő, hogy a talál­mányok, új eljárások megszü­letése és gyakorlati alkalma­zása között csupán ennyi idő telik el. Ehhez a többi között az innovációs parkok is hoz­zájárultak. Erre a világkiállí­tási előkészületek során most külön felfigyeltek a hazai szakemberek, s a Világkiállí­tási Programiroda kezdemé­nyezésére­­ dr. Bod Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter, valamint Pungor Ernő akadémikus, az OMF e­ lyet adó, magas színvonalú kommunikációs és számítás­­technikai infrastruktúrával felszerelt üzleti központ lét­rehozása, ami esetleg kom­binálható is az előző válto­zattal. Az egyetemi környe­zet lehetővé teszi, hogy az innovációs parkot rákapcsol­ják egy jelentős teljesítőké­pességű számítógép-hálózat­ra, ami többféle információ­szolgáltatást tesz lehetővé. Az innovációs park a tervek szerint tízezer négyzetméte­res alapterületen jöhetne lét­re, ha sikerül felkelteni az érdeklődést és kialakítani a közös érdekeltséget. ALAPPROGRAM: A kiállítás megrendezéséhez feltétlenül szükséges beruházások, ame­lyek kiterjednek a világkiállí­tási övezet kiépítésére, az öve­zeten kívüli területek minimá­lis infrastrukturális fejleszté­sére, és a szállodakapacitás 8—12 ezer férőhellyel történő fejlesztésére. (Lásd még: Nyi­tott fejlesztési program.) Általános szabályzat: A BIE-hez benyújtandó be­jegyzési kérelem melléklete, amely kifejezi, hogy a rende­ző országok alkalmazkodnak a világkiállítások kialakult rend­jéhez. Megjelöli a kiállítás te­matikáját, célját, területét, nyitvatartási időtartamát. Tar­talmazza a főbiztosok felada­tait a BIE-vel tartandó kap­csolatok tekintetében. BIE: A Kiállítások Nem­zetközi Irodája. A párizsi székhelyű szervezet közgyűlése ítéli oda a kiállítás rendezésé­nek jogát az azt kérelmező kormány (ok) nak, amely vég­leges döntés után a kiállítást hivatalosan bejegyezteti a BIE-nél. A kiállítás megren­dezésének joga a bejegyzéssel válik véglegessé. DÉL-BUDAPESTI FEJLESZ­TÉSI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG: a világkiállítási övezetben lévő ingatlanok kezelőinek, keres­kedelmi bankoknak, a Világ­­kiállítási Programirodának mint részvényeseknek az ala­­­pításával létrejövő gazdasági társaság, amelynek feladata az övezet előkészítése és a beru­házások megvalósításához szükséges pénzügyi funkciók ellátása. EXPO BUDAPEST RÉSZ­VÉNYTÁRSASÁG: a világkiál­lítási övezet beruházási mun­kálatainak szervezésére és a világkiállítás üzemeltetésére hivatott gazdasági társaság. Osztrák tükörszervezetével, az Expo Vienna AG-vel vegyes vállalatot alapít a világkiállítás marketing tevékenységének vp­­rzésére. KONCESSZIÓS TÖRVÉNY. Az előkészítés alatt álló tör­vény arról rendelkezne, hogy Magyarországon is alkalmaz­ható a koncesszió, amelynek értelmében a külföldi befek­tető, ha megépít valamilyen infrastrukturális létesítményt, úgy meghatározott ideig élvez­heti annak minden hasznát. A külföldön koncesszióban épült autópályák beruházóit olykor nemcsak az úthaszná­lati díj illeti meg, hanem az a kereskedelmi jog is, hogy megválassza a cégeket, ame­lyek a pályák mentén étter­meket, áruházakat, szállodákat nyithatnak. A koncessziós tör­vény bővítené a magyarországi infrastruktúra fejlesztésébe be­vonható külföldi működő tő­két. KORMÁNYKÖZI VEGYES BIZOTTSÁG: Az egyidejűleg két helyszínen, két országban megrendezendő 1995-ös világ­­kiállítás kormányszintű teen­dőinek összehangolására létre­hozott magyar—osztrák bizott­ság. NYITOTT FEJLESZTÉSI PROGRAM: Az ország hosszú távú gazdasági fejlesztéséhez kapcsolódó program, amelynek megvalósítási üteme a világ­­kiállítás alkalmából bevonható többlet külföldi működő tőke értékétől függ. VÉGSŐ HASZNOSÍTÁS: A kiállítás hat hónapos nyitva tar­tása után a világkiállítási öve­zetnek és épületeinek haszno­sítása különféle célokra (tudo­mányos és kulturális központ, kongresszusi központ, nemzet­közi kereskedelmi központ, szabadkereskedelmi övezet, rekreációs terület, új város­­központ stb.). Ebben a meg­közelítésben a világkiállítás csupán előhasznosításnak te­kintendő. VILÁGKIÁLLÍTÁS: Az öt­évenként rendezendő univer­zális világkiállítások mellett a BIE szabályzata szerint két­évenként rendeznek szakvilág­kiállításokat. Az 1995-ös a vi­lágkiállítások történetében elő­ször két helyszínen, két or­szágban lesz látható április 29-től október 26-ig. VILÁGKIÁLLÍTÁSI KOR­MÁNYBIZOTTSÁG: A magyar kormány 1990. július 18-i ha­tározatával létrehozott tárca­közi bizottság, amely az előké­szítés feladatait hangolja ösz­­sze. Vezetője a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisz­tere. VILÁGKIÁLLÍTÁSI PROG­RAMIRODA : A világkiállítási kormánybiztos irányítása és felügyelete alatt működő ön­álló jogi személy, költségvetési szerv, amely a világkiállítás megrendezését készíti elő. VILÁGKIÁLLÍTÁSI ÖVE­ZET: A kiállításra kijelölt tér­ség a Petőfi hídtól délre, Lágy­mányos, Ferencváros és a Csepel-sziget részeire terjed ki. VILÁGKIÁLLÍTÁSI TÖR­VÉNY : A kidolgozás alatt lévő törvénytervezet rendelkezik a kiállítási övezetben, és az azon kívüli infrastrukturális létesít­mények megépítésének szük­ségességéről, a törvény elfo­gadásával nyilvánítaná ki a parlament egyetértését a vi­lágkiállítás megrendezésével. Az Expo és a kiállítást megalapozó fejlesztések összefüggései önmagában a világkiállítás — akárcsak Ausztriában — jól körülhatárolható, viszonylag egyszerű, nyereséges vállalko­zás. A magyarországi infra­struktúra hiánya miatt azon­ban az Expo önmagában nem valósítható meg, szükség van hozzá meghatározott infra­struktúrák határidőhöz kötött kiépítésére, illetve fejlesztésé­re. Ezt az utóbbit azonban csak egy távlati program keretében célszerű elvégezni, mivel ellen­kező esetben a létrehozott infrastruktúra — amelyhez a kiállítástól függetlenül is ele­­ mi érdekek fűződnek — csu­pán az eseményt szolgálhatná ki, ami óriási pazarlás lenne akkor is, ha az úgynevezett utóhasznosításra kevésbé lenne az ország rászorulva. Mind­ehhez még az is hozzátartozik, hogy a meghirdetett átfogó program a külföldi vállalkozók számára nagyobb üzletet je­lenthet mind az infrastruktúra, mind a tervfelhasználás vonat­kozásában, tehát ez erősíti finanszírozási szándékaikat. A Világkiállítási Programiroda ábrája ezeket az összefüggése­ket illusztrálja. D Dél-budapesti fejlesztés A B K­ INFRASTRUKTÚRA Infrastruktúra ALAPPOGRAM nyíltprogram A B = Ex­po-mi­ni­mál program; B-C = infrastruktúrafejlesztési program; B+D dél-budapesti fejlesztési program 17

Next