Népszabadság, 1991. január (49. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-19 / 16. szám
■ | 1 Harci szekéren Nagíb Mahfúznak, az arab életről és mentalitásról oly nagy szeretettel és tehetséggel mesélő Nobel-díjjals írónak Radobisz című regényében szerepel egy, a térség egészére oly jellemző kulcsjelenet. Kimerült hírnökök érkeznek a fáraóhoz, hogy jelezzék a veszélyt. .„A nép szívét és lelkét” irányító papok támogatásával lázadás készül ellene. De a fáraó e vészhírre csak elmosolyodik: „Én vagyok a leghatalmasabb... mihelyt a nép meglát harci szekeremen, megnyugszik...” Ezer évek múltán Egyiptom, és az Észak-Afrikától a Közép-Keletig ívelő térség arabbá, muszlimmá lett, a papokat sejkek és ulémák váltották föl, hogy a fáraót előbb a szultánok, pasák, majd a törzsi vezetőkből a gyarmattartók által kiválasztott királyok, emírek és a többnyire ilyen-olyan puccsal hatalomra jutott, elnökké avanzsált katona- vagy elhárítótisztek. De az eredendő viszonyokon, a jámbor tömegek hatalomtiszteletén — legalábbis az erős, vagy annak látszó hatalom tiszteletén — az elteltidők nemigen változtattak. A központosított erőszakszervezetek sokaságára, a mindenható titkosszolgálatokra támaszkodó hatalmi modell itt — akárcsak a harmadik Világ egyéb térségeiben — kizárólagos. Sem a közép-, sem az újkor gyarmatosítói nem változtattak ezek lényegén, legfeljebb időnként a „csomagolásán”. A hatalomtisztelet fenntartását a maga területén jól szolgálta-szolgálja az iszlám is: vallásként, de kultúraként is az uralkodóvá lett változata a tekintély, a mindenkori viszonyok tiszteletét és kiszolgálásának szükségességét oktatta-sulykolta az arab milliókba. (Egy jellemző példa: az Anvar Szadat által Izraellel kötött különbéke elleni lázongó népi hangok leszerelésére, no meg az árulást kiáltó más arab vezetőkkel szemben a kairói Al-Azhar Egyetem — amely a többségi szunnita iszlám világ számára az ideológiai központ és ezer éve neveli lojális hittudósok nemzedékeit — fatvában, muszlim központi állásfoglalásban hirdette meg, hogy a szerződés igenis összhangban áll az iszlámmal, hisz’ maga Mohammed próféta — egy csata elvesztése után — hasonlót fogadott el 628- ban, az akikor még hitetlen mekkai vezetőikkel...) Ha helyi színekkel is, de a tömegek lelkületét e hagyományok határozták meg az 1932-ben formálisan függetlenné lett Irakban is. A monarchia, majd megbuktatása után az egymást váltó hatalmi csoportok mindegyike valamilyen tekintélyelv alapján működött — még akkor is, ha eredeti programjuk ennek épp ellenkezőjét hirdette meg. A Baath Pártot (arabul: Újjászületés) a keresztény Michel Aflak és a muzulmán Szalah Al Din Bitar hozta létre a ’40-es években Damaszkuszban, az arab világ első modern politikai pártjaként. Doktrínájukban első helyen az arab egység megteremtése szerepelt, a gyarmatosítás örökségeként létrejött mesterséges megosztottság felszámolása földrajzi, társadalmi és vallási értelemben egyaránt. Bár a programban helyet kapott az arab szocializmusra való utalás is, de ennek, elképzelt tartalma, mindvégig homályban maradt; a Baath Párt a pluralista demokrácia és a szabad választások mellett tört lándzsát. Az időköziben a szíriai szárnnyal ideológiai vita miatt szakító iraki Baath — ekkor, már Szaddám Huszein igen aktív, de még a háttérben folyó közreműködésével — 1968- ban államcsínnyel ragadta meg a hatalmat. Szaddám szervezte át és irányította a Mukhabarat nevű titkosszolgálatot, amely az élet minden területére beépülve már az első , hónapoktól kezdve a hatalom fő támaszává vált, minden akciójával annak erősítését szolgálta. Erre szükség is volt: a kormányzó párt taglétszáma csupán ötezer fő volt, lakossági támogatásra nem, inkább ellenállásra számíthatott. A Mukhabarat „sikert sikerre” halmozott: futószalagon „leplezte le” az összeesküvéseket, és a kémközpontokat, működését a lakosságot megfélemlítő nyilvános kivégzések tömege fémjelezte. „Nyílt titok” volt, hogy Bagdadiban a tömegessé vált emberrablások és gyilkosságok mögött ők vannak — politikai vezetőik, katonatiszteik, vallási személyiségek, de egyszerű rendszerbírálók százai tűntek el az életből, valós vagy lehetséges vetélytársak voltak a rendszer s benne Szaddám számára. Formálisan több párt működöttműködik Irakban, de a rendszerben a kormányzó Baath párti vezetésen kívül senki másnem juthatott a hatalom közelébe, és nemcsak az intézményes erőszak miatt. A hatalmas, államosított iraki olajkincs lehetővé tette, hogy az évszázados elmaradottságból sokat lefaragjanak: fejlődött az infrastruktúra, felszámolták az analfabétizmust, ha felemásan is, de elindult az iparosítás — érezhetően javult a tömegek anyagi helyzete. Az Irán elleni háború már egyértelműen a regionális vezető hatalom pozíciójáért folyt — és a nyolcéves, súlyos áldozatok sem rendítették meg az 1979-től már elnöklő Szaddám hatalmát. Az Öböl-államoktól a „perzsaellenességgel szembeni arab bástya támogatásához” kisajtolt 70—80 milliárd dollárból jutott az elesett, megcsonkult harcosok családjainak is — miközben „a háborús éberség” nevében változatlanul működtek a félelmetes titkosszolgálatok, akárcsak a frontvonal mögött a dezertőrökre vadászó tábori csendőrök. Szaddám rendszerének magabiztosságát volt hivatott bizonyítani a történelemben eleddig példátlan brutális döntés is: a saját országa népességét alkotó s kurdok ellen bevetették a tömegpusztító vegyi fegyvert... És e fentiek ellen a külvilág, benne az Egyesült Államok, valójában soha nem lépett fel, sőt: az iráni iszlám fundamentalizmustól tartva közvetve — főként technológiával, katonai hitelekkel és fegyverkezési, szakemberekkel — aktívan segítette az iraki rendszert. Szaddám Huszein pozíciójára a valódi veszélyt az Iránnal a patthelyzet miatt kényszerből létrejött fegyvernyugvás hozta: a féloldalassá vált gazdaság képtelen volt átállni a polgári életre, felszívni a leszerelő tömegeket, miközben eldugultak az öbölbeli arab pénzforrások, és az „olajbőség” miatt Bagdad saját fekete aranyáért nem kaphatta meg a szükséges pénzt.A válság nyomán ismét szegényedő, emiatt mind elégedetlenebb lakossággal és az új riválisokkal, a háborúban népszerűséget szerzett főtisztekkel szemben Szaddám újra a Mukhabaratot vetette be. Láthatóan ez sem volt elég. A diktátornak „új célra” volt szüksége, mellyel ismét a maga vezérsége alá sorakoztatja az iraki társadalmat, elvonva figyelmét, pontosabban: a cél érdekében elfogadtatva velük a hétköznapok keserű tényeit. Ehhez a pánarab ideológia megfelelőnek ígérkezett, az elérendő gazdagság pedig ott volt a szomszédos, kicsiny Kuvaitban. A palesztin ügy védelme csak napokkal az agresszió után — mikor nyilvánvalóvá vált a számítási hiba és a világ sokkal hevesebben tiltakozott a vártnál — jelent meg a bagdadi propagandában. Az arab, lelkületet jól ismerő Szaddám okkal számította ki: kívülről bármely felszínes ürügynek is látszik ez, a negyven éve vereségpszichózisban élő, és napi bajaikat erre visszavezető arab tömegekben ez az ügy mindig visszhangra talál. Ugyanúgy, mint az arab egység nevében az „archaikus rendszerek”, a monarchiák elleni támadás, elvben, az arab egység létrejöttekor az öbölbeli olajgazdagságból valami juthat a túlnépesedett államok ma nyomorszinten élő tíz- és tízmillióinak is ... Az iszlám kártya megjátszása a szaddámi törekvéseknek a „történelmi távlatát” adja meg — igaz, visszafelé, de e térségben mégis lelkesítően, visszagondolva az egykor volt, a fél világot uraló, virágzó arab birodalomra. Aminek az Abbaszida-korban történetesen Bagdad volt a fővárosa ... Szaddám Huszein e logika alapján indította el harci szekerét. Ha győzni nem is tud, arra még van esélye, hogy vérrel áztatott életútja ellenére a hajdanvolt legnagyobb hadvezérek, akár a „fáraók” közé sorolja majd az arab népi tudat. E hozzá méltatlan dicsőség ma elsősorban Izraeltől függ: a provokáció mely fokozatánál dönt úgy, hogy belép az öböl-háborúba. Eszes Tibor Boldog bagdadi békeidők. 1991. január 19., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Az iraki katona ért a sivataghoz Az utóbbi napokban számtalan elemzés jelent meg, a sivatagban szemben álló erők nagyságáról és összetételéről. Mi azon háborús tényezők nyomába eredtünk, amelyek nem fejezhetők ki megfogható adatokkal. Józsa László őrnaggyal, a Honvédelmi Minisztérium munkatársával beszélgettünk, aki kéksisakos ENSZ-katonaként egy évet töltött Irakban, és nemrég tért haza. — Nemszámszerűsíthető például — kezdte a beszélgetést Józsa őrnagy — a katonai állomány felkészültsége, iskolázottsága. Az, hogy sorállományú katonákról van-e szó, tartalékosokról vagy profikról. Nem lehet adatokkal kifejezni az állomány harci morálját sem. Az irakiaknál ez nagyban függ attól, hogy melyik köteléket vizsgáljuk. A köztársasági gárda hadosztályai lényegében gépesített páncélos magasabbegységek. A katonák itt többségükben sorállományú fiatalok, akiket a propaganda jobban megfertőzött, valószínűleg elszántabbak, még tapasztalat híján is erősebbek, mint az úgynevezett népi hadsereg. A kettő között ott van a szárazföldi hadsereg gyalogoshadosztályaival, ahol zömmel tartalékosok szolgálnak. — Milyen az iraki katona? Különbözik-e a világ bármely más katonájától? — Tény, hogy a szárazföldi haderő jórészt harcedzett emberekből áll, akik már részt vettek a nyolc évig tartó irakit—iráni háborúban. Ez nem csupán pozitívum. Ezek a katonák — akkor is, ha ott voltak a hadszíntéren, s akkor is, ha csak a hátországban szolgáltak — évekig háborús feszültségben éltek. És egy férfi életében egy háború untig elég, éveket távol élni az otthontól, a családtól, az eléggé megviseli az embert. Amúgy a csapatok harci morálja — természetesen a háború kezdetéről beszélek, hiszen nincs információnk arról, hogy a harci cselekmények mennyire tépázták meg a katonák lelkét — jónak mondható. Van egy sajátos elismerési rendszer az iraki hadseregben, amit már az iráni háborúban is alkalmaztak. Ha bármelyik katona egy komolyabb harci feladatot sikeresen, hősiesen old meg, akkor azonnal és készpénzzel jutalmazzák. Nem tudjuk persze, hogy az eddigi harcok híreiből mennyi jutott el a sorkatonákhoz. Nyilván az információk erősen megszűrve jutnak el a lövészárkokba, ahol, ugye, nem nézik a CNN adását. A hivatásos tisztek szintén részt vettek az előző háborúban, és nagy hálával tartoznak az elnöknek. Akik kitüntették magukat, azok házat, földet, autót kaptak Huszeintől. Érdekes azonban, hogy az iráni háború befejezése után Huszein eltávolította azokat a katonai vezetőket, akik nagy népszerűségre tettek szert. — Mekkora előnyt jelent az irakiaknak, hogy ők már hozzászokhattak a sivatagi körülményekhez, ismerik az ottani hadviselés fortélyait? — Az augusztus másodikai iraki inváziót követően az amerikaiak a 82-es és a 101-es deszanthadosztályokat hozták át Szaúd-Arábiába. Ezek gyorsan bevethető erők, de alacsony intenzitású konfliktusra vannak felkészítve, ennek megfelelő a fegyverzetük is. Ezeket kivonták már az első vonalból, és helyükre hagyományos, jól felszerelt hadosztályok álltak. Mindez arra utal, hogy az amerikai hadvezetés nagyon is jól tudja, hogy erős, edzett hadsereggel áll szemben. A sivatagi hadviselés így is az irakiaknak kedvez. A katonák, a parancsnokok az előző háborúban megtanulták azokat a viszonylag egyszerű fogásokat, amelyek az életben maradáshoz feltétlenül szükségesek. Mint az ENSZ-erők tisztje, annak idején elvállaltam, hogy bizonyos dolgokról nem beszélhetek. Így aztán túl sok konkrétumot nem tudok mondani. De tény, hogy az irakiak megtanultak viszonylag egyszerű álcázási fogásokat a sivatagban. Kérdéses, hogy az amerikai légi fölény mellett mennyire válnak be a régi trükkök. Az irakiaknak megvannak az eszközeik és a gyakorlatuk arra, hogy állásaik fölé szinte pillanatok alatt több méter magas védőfalakat húzzanak. Nagyon jól megtanulták, hogy hogyan kell közlekedni sivatagi terepen, figyelembe véve, hogy a sivatagban a talajvízszint meglepően magas. Az iraki katona hozzászokott a sivataginélkülözéshez. Nem baj, ha nem eszik naponta ötször, sőt, ha három napig nem eszik, azt is kibírja. A vízzel ügyesen, takarékosan bánnak. Már az iráni háborúban is hozzászoktak, hogy akadozik az utánpótlás. De tévedés volna azt hinni, hogy az amerikaiaknak nincs tapasztalatuk a sivatagi hadviselésben. Az egyiptomiakkal évente rendeznek közös sivatagi gyakorlatokat. Felhasználják más országok sivatagi harcainak tapasztalatait is. — Milyennek ismerte meg az irakiakat? — Megszerettem őket. Biztos vagyok abban, hogy az iraki nép el tudta volna fogadni azt is, ha kivonulnak Kuvaitiból. Talán még büszke is lett volna elnökére, hogy szembe mert szállni az Egyesült Államokkal. Úgy tekintettek erre a háborút megelőző politikai huzavonára, mint valami bazári alkura, amelyben az erősebb győz, a gyengébb enged. Az arab gondolkodásba beleférnek olyan elemek, amiket mi, európaiak szélsőségesnek gondolunk. Bizonyítja ezt az Iránnal való gyors kibékülés a hosszan tartó ádáz, gyilkos háború után. Nem okozott ez törést Huszein népszerűségében, sőt. Ugyanúgy, mint azt, a mostani kivonulást is elfogadták volna. Sajnálom, hogy nem így történt. Mert az igazi áldozatot most is, mint az előző háborúban, az iraki nép fogja hozni. K. L. A vezér arca komor. Az imaidő a pusztában is kötelez. ASSZÍRIÁTÓL SZADDÁMIG i.e. IV—I. évezred — A mai Irak történelmi magva a két folyó, a Tigris és az Eufrátesz földje — Mezopotámia. A vlág egyik legősibb kultúrterülete, a sumér, akkád városállamok, babiloni, asszír birodalmak színtere, perzsa birodalmak része. 637 — Kaddiszijai csata, az arabok győzelmével, a muszlim kalifátus központja. 762 — Manszur kalifa megalapítja Bagdadot. 1055 — Szeldzsuk törökök foglalják el, majd mongol kánok hódoltatják. 1534 — Oszmán fennhatóság alá kerülve, a birodalom egyik legelmaradottabb tartománya. 1914 — A széteső török uralom helyébe európai behatolók érkeznek. 1918 — Brit gyarmat. 1920 — A Népszövetség Nagy-Britannia mandátumterületévé nyilvánítja Irakot. 1921 — Alkotmányos monarchia: az uralkodó I. Fejszál, a mekkai nagyseriff egyik fia. 1932 — Október 3-án felveszik Irakot a Népszövetségbe, a brit mandátum megszűnik, de fennmarad a gazdasági, politikai függőség. 1945 — Az Arab Liga és az ENSZ tagja. 1955 — Aláírják a bagdadi paktumot, a térség államainak katonai szerződését, amely az iraki angol befolyás megőrzésének eszköze lesz. 1958 — Július 14-én a hadsereg megdönti II. Fejszál király hatalmát, kivégzik az uralkodót, kikiáltják a köztársaságot, Abdul Karim Kaszem lesz az elnök. 1959 — Irak kilép a bagdadi paktumból. 1961 — Irak jogot formál Kuvaitra, a függetlenné vált brit protekturátusra. A kurd lakosság ellen háborút kezdenek. 1963 — A Kaszem-kormány bukása. 1968 — Több katonai puccs után a Baath Párt veszi át a hatalmat, a Forradalmi Parancsnoki Tanács kormányoz. 1972 — Barátsági és együttműködési szerződést köt a Szovjetunióval. Államosítják az olajtermelést. 1974 — A Baath Párt kongresszusa szocialista orientációjú politika folytatásáról hoz határozatot. Kurd autonómiatörvényt hoznak. 1975 — Felerősödnek a területi viták a szomszédos országokkal, Iránnal, Szíriával, Kuvaittal. Iránnal végül egyezményt ír alá a határrendezésről. 1978 — 21 kommunista kivégzése a hadseregben folytatott pártszervezkedés vádjával. 1979 — Al-Bakr elnök helyébe július 11-én Szaddám Huszein lép. 1980 — Irak szeptemberben megtámadja Iránt, kezdetét veszi a majd évtizedig tartó háború, amely több százezer emberéletet követel. Irak több iráni offenzívát megállít. 1984 — Parlamenti választások, a Baath Párt a nemzetgyűlésben 73 százalékot ér el. 1988 — Ellentámadás a déli fronton. A kurd lakosság ellen vegyi fegyvereket vetnek be, 60 000 kurd menekül el az országból. Fegyverszünet Iránnal (aug.). 1990 — Kuvait lerohanása (aug. 2.). Elfogadja Irán feltételeit a nyolcéves háború lezárására (aug. 16.). 1991 — Nyugati és arab szövetséges haderők támadást indítanak Irak ellen (január 17., 0 óra 42. perc). 19