Népszabadság, 1991. január (49. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-19 / 16. szám

■ | 1 Harci szekéren Nagíb Mahfúznak, az arab életről és mentalitásról oly nagy szeretet­tel és tehetséggel mesélő Nobel-dí­­jjals írónak Radobisz című regényé­ben szerepel egy, a térség egészére oly jellemző kulcsjelenet. Kimerült hírnökök érkeznek a fáraóhoz, hogy jelezzék a veszélyt. .„A nép szívét és lelkét” irányító papok támogatásá­val lázadás készül ellene. De a fá­raó e vészhírre csak elmosolyodik: „Én vagyok a leghatalmasabb... mihelyt a nép meglát harci szeke­remen, megnyugszik...” Ezer évek múltán Egyiptom, és az Észak-Afrikától a Közép-Keletig ívelő térség arabbá, muszlimmá lett, a papokat sejkek és ulémák váltották föl, hogy a fáraót előbb a szultánok, pasák, majd a törzsi ve­zetőkből a gyarmattartók által ki­választott királyok, emírek és a több­nyire ilyen-olyan puccsal hatalom­ra jutott, elnökké avanzsált kato­na- vagy elhárítótisztek. De az ere­dendő viszonyokon, a jámbor töme­gek hatalomtiszte­letén — legalább­is az erős, vagy annak látszó hata­lom tiszteletén — az eltelt­­idők nemigen változtattak. A központosított erőszakszerveze­tek sokaságára, a mindenható titkos­szolgálatokra támaszkodó hatalmi modell itt — akárcsak a harmadik Világ egyéb térségeiben — kizáróla­gos. Sem a közép-, sem az újkor gyarmatosítói nem változtattak ezek lényegén, legfeljebb időnként a­ „cso­magolásán”. A hatalomtisztelet fenn­tartását a maga területén jól szol­­gálta-szolgálja az iszlám is: vall­ás­­­­ként, de kultúraként is az uralko­dóvá lett változata a tekintély, a mindenkori viszonyok tiszteletét és kiszolgálásának szükségességét ok­­tatta-sulykolta az arab milliókba. (Egy jellemző példa: az Anvar Sza­dat által Izraellel kötött különbéke elleni lázongó népi hangok leszere­lésére, no meg az árulást kiáltó más arab vezetőkkel szemben a kairói Al-Azhar Egyetem — amely a több­ségi szunnita iszlám világ számára az ideológiai központ és ezer éve neveli lojális hittudósok nemzedé­keit — fatvában, muszlim közpon­ti állásfoglalásban hirdette meg, hogy a szerződés igenis összhangban áll az iszlámmal, hisz’ maga Mo­­hammed próféta — egy csata elvesz­tése után — hasonlót fogadott el 628- ban, az akikor még hitetlen mekkai vezetőikkel...) Ha hely­i színekkel is­, de a töme­gek lel­kületét e hagyományok ha­tározták meg az 1932-ben formáli­san függetlenné lett Irakban is. A monarchia, majd megbuktatása után az egymást váltó hatalmi cso­portok mindegyike valamilyen­ te­­kintélyelv alapján működött — még akkor is, ha eredeti programjuk en­nek épp ellenkezőjét hirdette meg. A Baath Pártot (arabul: Újjászüle­tés) a keresztény Michel Aflak és a muzulmán Szalah Al Din Bitar hoz­ta létre a ’40-es években Damasz­­kuszban, az arab világ első modern politikai pártjaként. Doktrínájukban első helyen az arab egység megte­remtése szerepelt, a gyarmatosítás örökségeként létrejött mesterséges megosztottság felszámolása földraj­zi, társadalmi és vallási értelemben egyaránt. Bár a­ programban helyet kapott az arab szocializmusra való utalás is, de ennek, elképzelt tartal­ma, mindvégig homályban maradt; a Baath Párt a pluralista demokrá­cia és a szabad választások mellett tört lándzsát. Az időköziben a­ szíriai szárnnyal ideológiai vita miatt szakító iraki Baath — ekkor, már Szaddám Hu­szein igen aktív, de még a háttér­ben­ folyó közreműködésével — 1968- ban államcsínnyel ragadta meg a hatalmat. Szaddám szervezte át és irányította a Mukhabarat nevű tit­kosszolgálatot, amely az élet min­den területére beépülve már az első , hónapoktól kezdve a hatalom fő tá­maszává vált, minden akciójával annak erősítését szolgálta. Erre szükség is volt: a kormányzó párt taglétszáma csupán ötezer fő volt, lakossági támogatásra nem, inkább ellenállásra számíthatott. A Mukha­­barat „sikert sikerre” halmozott: fu­tószalagon „leplezte le” az összees­küvéseket, és a kémközpontokat, működését a lakosságot megfélem­lítő nyilvános kivégzések tömege fémjelezte. „Nyílt titok” volt, hogy Bagdadiban a tömegessé vált em­berrablások és gyilkosságok mögött ők vannak — politikai vezetőik, ka­tonatiszteik, vallási személyiségek, de egyszerű rendszerbírálók százai tűntek el az életből, valós vagy le­hetséges vetélytársak voltak a rend­szer s benne Szaddám számára. Formálisan több párt működött­­működik Irakban, de a rendszerben a kormányzó Baath párti vezetésen kívül senki más­­nem juthatott a hatalom közelébe, és nemcsak az in­tézményes erőszak miatt. A hatal­mas, államosított iraki olajkincs le­hetővé tette, hogy az évszázados el­maradottságból sokat lefaragjanak: fejlődött az infrastruktúra, felszá­molták az analfabétizmust, ha fele­másan is, de elindult az iparosítás — érezhetően javult a tömegek anyagi helyzete. Az Irán elleni háború már egyér­telműen a regionális vezető hatalom pozíciójáért folyt — és a nyolcéves, súlyos áldozatok sem rendítették meg az 1979-től már elnöklő Szaddám hatalmát. Az Öböl-államoktól a „per­­zsaellenességgel szembeni arab bás­tya támogatásához” kisajtolt 70—80 milliárd dollárból jutott az elesett, megcsonkult harcosok családjainak is — miközben „a háborús éberség” nevében változatlanul működtek a félelmetes titkosszolgálatok, akárcsak a frontvonal mögött a dezertőrökre vadászó tábori csendőrök. Szaddám rendszerének magabiztosságát volt hivatott bizonyítani a történelem­ben eleddig példátlan brutális dön­tés is: a saját országa népességét alkotó s kurdok ellen bevetették a tö­megpusztító vegyi fegyvert... És e fentiek ellen a külvilág, benne az Egyesült Államok, valójában soha nem lépett fel, sőt: az iráni iszlám fundamentalizmustól tartva közvetve — főként technológiával, katonai hi­telekkel és fegyverkezési, szakembe­rekkel — aktívan segítette az iraki rendszert. Szaddám Huszein pozíciójára a va­lódi veszélyt az Iránnal a patthely­zet miatt kényszerből létrejött fegy­­vernyugvás hozta: a féloldalassá vált gazdaság képtelen volt átállni a pol­gári életre, felszívni a leszerelő tö­megeket, miközben eldugultak az öbölbeli arab pénzforrások, és az „olajbőség” miatt Bagdad saját fe­kete aranyáért nem kaphatta meg a szükséges pénzt.­A válság nyomán is­mét szegényedő, emiatt mind elége­detlenebb lakossággal és az új rivá­lisokkal, a háborúban népszerűséget szerzett főtisztekkel szemben Szad­dám újra a Mukhabaratot vetette be. Láthatóan ez sem volt elég. A diktátornak „új célra” volt szüksé­ge, mellyel ismét a maga vezérsége alá sorakoztatja az iraki társa­dalmat, elvonva figyelmét, ponto­sabban: a cél érdekében elfogadtat­va velük a hétköznapok keserű té­nyeit. Ehhez a pánarab ideológia megfe­lelőnek ígérkezett, az elérendő gaz­dagság pedig ott volt a szomszédos, kicsiny Kuvaitban. A palesztin ügy védelme csak na­pokkal az agresszió után — mikor nyilvánvalóvá vált a számítási hiba és a világ sokkal hevesebben tilta­kozott a vártnál — jelent meg a bagdadi propagandában. Az arab, lelkületet jól ismerő Szaddám okkal számította ki: kívülről bármely fel­színes ürügynek is látszik ez, a negy­ven éve vereségpszichózisban élő, és napi bajaikat erre visszavezető arab tömegekben ez az ügy mindig vissz­hangra talál. Ugyanúgy, mint az arab egység nevében az „archaikus rend­szerek”, a monarchiák elleni táma­dás, elvben, az arab egység létrejöt­tekor az öbölbeli olajgazdagságból valami juthat a túlnépesedett álla­mok ma nyomorszinten élő tíz- és tízmillióinak is ... Az iszlám kártya megjátszása a szaddámi törekvések­nek a „történelmi távlatát” adja meg — igaz, visszafelé, de e térségben mégis lelkesítően, visszagondolva az egykor volt, a fél világot uraló, vi­rágzó arab birodalomra. Aminek az A­bbaszida-korban történetesen Bag­dad volt a fővárosa ... Szaddám Huszein e logika alapján indította el harci szekerét. Ha győz­ni nem is tud, arra még van esélye, hogy vérrel áztatott életútja ellenére a hajdanvolt legnagyobb hadvezé­rek, akár a „fáraók” közé sorolja majd az arab népi tudat. E hozzá méltatlan dicsőség ma elsősorban Iz­raeltől függ: a provokáció mely fo­kozatánál dönt úgy, hogy belép az­ öböl-háborúba. Eszes Tibor Boldog bagdadi békeidők. 1991. január 19., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Az iraki katona ért a sivataghoz Az utóbbi napokban számtalan elemzés jelent meg, a sivatagban szemben álló erők nagyságáról és összetételéről. Mi azon háborús té­nyezők nyomába eredtünk, amelyek nem fejezhetők ki megfogható ada­tokkal. Józsa László őrnaggyal, a Honvédelmi Minisztérium munkatár­sával beszélgettünk, aki kéksisakos ENSZ-katonaként egy évet töltött Irakban, és nemrég tért haza. — Nem­­számszerűsíthető például — kezdte a beszélgetést Józsa őrnagy — a katonai állomány felkészültsé­ge, iskolázottsága. Az, hogy sorállo­mányú katonákról van-e szó, tarta­lékosokról vagy profikról. Nem le­het adatokkal kifejezni az állomány harci morálját sem. Az irakiaknál ez nagyban függ attól, hogy melyik kö­teléket vizsgáljuk. A köztársasági gárda hadosztályai lényegében gépe­sített páncélos magasabbegységek. A katonák itt többségükben sorállomá­nyú fiatalok, akiket a propaganda jobban megfertőzött, valószínűleg el­­szántabbak, még tapasztalat híján is erősebbek, mint az úgynevezett népi hadsereg. A kettő között ott van a szárazföldi hadsereg gyalogoshad­osztályaival, ahol zömmel tartaléko­sok szolgálnak. — Milyen az iraki katona? Különbözik-e a világ bármely más katonájától? — Tény, hogy a szárazföldi haderő jórészt harcedzett emberekből áll, akik már részt vettek a nyolc évig tartó irakit—iráni háborúban. Ez nem csupán pozitívum. Ezek a katonák — akkor is, ha ott voltak a hadszínté­ren, s akkor is, ha csak a hátország­ban szolgáltak — évekig háborús fe­szültségben éltek. És egy férfi éle­tében egy háború untig elég, éveket távol élni az otthontól, a családtól, az eléggé megviseli az embert. Amúgy a csapatok harci morálja — természetesen a háború kezdetéről beszélek, hiszen nincs információnk arról, hogy a harci cselekmények mennyire tépázták meg a katonák lelkét — jónak mondható. Van egy sajátos elismerési rendszer az iraki hadseregben, amit már az iráni há­borúban is alkalmaztak. Ha bárme­lyik katona egy komolyabb harci feladatot sikeresen, hősiesen old meg, akkor azonnal és készpénzzel jutal­mazzák. Nem tudjuk persze, hogy az eddi­gi harcok híreiből mennyi­ jutott el a sorkatonákhoz. Nyilván az infor­mációk erősen megszűrve jutnak el a lövészárkokba, ahol, ugye, nem né­zik a CNN adását. A hivatásos tisztek szintén részt vettek az előző háborúban, és nagy hálával tartoznak az elnöknek. Akik kitüntették magukat, azok házat, föl­det, autót kaptak Huszeintől. Érde­kes azonban, hogy az iráni háború befejezése után Huszein eltávolítot­ta azokat a katonai vezetőket, akik nagy népszerűségre tettek szert. — Mekkora előnyt jelent az irakiaknak, hogy ők már hozzászokhattak a sivatagi körülményekhez, ismerik az ottani had­viselés fortélyait? — Az augusztus másodikai iraki inváziót követően az amerikaiak a 82-es és a 101-es deszanthadosztá­lyokat hozták át Szaúd-Arábiába. Ezek gyorsan bevethető erők, de ala­csony intenzitású konfliktusra van­nak felkészítve, ennek megfelelő a fegyverzetük is. Ezeket kivonták már az első vonalból, és helyükre hagyo­mányos, jól felszerelt hadosztályok álltak. Mindez arra utal, hogy az amerikai hadvezetés nagyon is jól tudja, hogy erős, edzett hadsereggel áll szemben. A sivatagi hadviselés így is az ira­kiaknak kedvez. A katonák, a pa­rancsnokok az előző háborúban meg­tanulták azokat a viszonylag egysze­rű fogásokat, amelyek az életben ma­radáshoz feltétlenül szükségesek. Mint az ENSZ-erők tisztje, annak idején elvállaltam, hogy bizonyos dolgokról nem beszélhetek. Így az­tán túl sok konkrétumot nem tudok mondani. De tény, hogy az irakiak megtanultak viszonylag egyszerű ál­cázási fogásokat a sivatagban. Kér­déses, hogy az amerikai légi fölény mellett mennyire válnak be a régi trükkök. Az irakiaknak megvannak az esz­közeik és a gyakorlatuk arra, hogy állásaik fölé szinte pillanatok alatt több méter magas védőfalakat húz­zanak. Nagyon jól megtanulták, hogy hogyan kell közlekedni sivatagi te­repen, figyelembe véve, hogy a si­vatagban a talajvízszint meglepően magas. Az iraki katona hozzászokott a si­vatagi­­nélkülözéshez. Nem baj, ha nem eszik naponta ötször, sőt, ha há­rom napig nem eszik, azt is kibírja. A vízzel ügyesen, takarékosan bán­nak. Már az iráni háborúban is hoz­zászoktak, hogy akadozik az utánpót­lás. De tévedés volna azt hinni, hogy az amerikaiaknak nincs tapasztala­tuk a sivatagi hadviselésben. Az egyiptomiakkal évente rendeznek közös sivatagi gyakorlatokat. Fel­használják más országok sivatagi harcainak tapasztalatait is. — Milyennek ismerte meg az irakiakat? — Megszerettem őket. Biztos va­gyok abban, hogy az iraki nép el tudta volna fogadni azt is, ha kivo­nulnak Kuvaitiból. Talán még büsz­ke is lett volna elnökére, hogy szem­be mert szállni az Egyesült Álla­mokkal. Úgy tekintettek erre a há­borút megelőző politikai huzavonára, mint valami bazári alkura, amely­ben az erősebb győz, a gyengébb en­ged. Az arab gondolkodásba bele­férnek olyan elemek, amiket mi, európaiak szélsőségesnek gondolunk. Bizonyítja ezt az Iránnal való gyors kibékülés a hosszan tartó ádáz, gyil­kos háború után. Nem okozott ez tö­rést Huszein népszerűségében, sőt. Ugyanúgy, mint azt, a mostani kivo­nulást is elfogadták volna. Sajnálom, hogy nem így történt. Mert az igazi áldozatot most is, mint az előző há­borúban, az iraki nép fogja hozni. K. L. A vezér arca komor. Az imaidő a pusztában is kötelez. ASSZÍRIÁTÓL­­ SZADDÁMIG i.e. IV—I. évezred — A mai Irak tör­ténelmi magva a két folyó, a Tig­ris és az Eufrátesz földje — Me­zopotámia. A vlág egyik legősibb kultúrterülete, a sumér, akkád városállamok, babiloni, asszír birodalmak színtere, perzsa biro­dalmak része. 637 — Kaddiszijai csata, az arabok győzelmével, a muszlim kalifátus központja. 762 — Manszur kalifa megalapítja Bagdadot. 1055 — Szeldzsuk törökök foglalják el, majd mongol kánok hódoltatják. 1534 — Oszmán fennhatóság alá ke­rülve, a birodalom egyik legel­maradottabb tartománya. 1914 — A széteső török uralom helyébe európai behatolók érkeznek. 1918 — Brit gyarmat. 1920 — A Népszövetség Nagy-Britan­­nia mandátumterületévé nyilvá­nítja Irakot. 1921 — Alkotmányos monarchia: az uralkodó I. Fejszál, a mekkai nagyseriff egyik fia. 1932 — Október 3-án felveszik Irakot a Népszövetségbe, a brit mandá­tum megszűnik, de fennmarad a gazdasági, politikai függőség. 1945 — Az Arab Liga és az ENSZ tagja. 1955 — Aláírják a bagdadi paktumot, a térség államainak katonai szerződését, amely az iraki angol befolyás megőrzésének eszköze lesz. 1958 — Július 14-én a hadsereg meg­dönti II. Fejszál király hatalmát, kivégzik az uralkodót, kikiáltják a köztársaságot, Abdul Karim Ka­­szem lesz az elnök. 1959 — Irak kilép a bagdadi paktum­ból. 1961 — Irak jogot formál Kuvaitra, a függetlenné vált brit protekturá­­tusra. A kurd lakosság ellen há­borút kezdenek. 1963 — A Kaszem-kormány bukása. 1968 — Több katonai puccs után a Baath Párt veszi át a hatalmat, a Forradalmi Parancsnoki Tanács kormányoz. 1972 — Barátsági és együttműködési szerződést köt a Szovjetunióval. Államosítják az olajtermelést. 1974 — A Baath Párt kongresszusa szocialista orientációjú politika folytatásáról hoz határozatot. Kurd autonómiatörvényt hoznak. 1975 — Felerősödnek a területi viták a szomszédos országokkal, Irán­nal, Szíriával, Kuvaittal. Iránnal végül egyezményt ír alá a határ­rendezésről. 1978 — 21 kommunista kivégzése a hadseregben folytatott pártszer­vezkedés vádjával. 1979 — Al-Bakr elnök helyébe július­­ 11-én Szaddám Huszein lép. 1980 — Irak szeptemberben megtá­madja Iránt, kezdetét veszi a majd évtizedig tartó háború, amely több százezer emberéletet követel. Irak több iráni offenzívát megállít. 1984 — Parlamenti választások, a Baath Párt a nemzetgyűlésben 73 százalékot ér el. 1988 — Ellentámadás a déli fronton. A kurd lakosság ellen vegyi fegy­vereket vetnek be, 60 000 kurd menekül el az országból. Fegy­verszünet Iránnal (aug.). 1990 — Kuvait lerohanása (aug. 2.). Elfogadja Irán feltételeit a nyolc­éves háború lezárására (aug. 16.). 1991 — Nyugati és arab szövetséges haderők támadást indítanak Irak ellen (január 17., 0 óra 42. perc). 19

Next