Népszabadság, 1993. május (51. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-07 / 105. szám

18 Kinek jár a méltó halál? Egy laikus az eutanázia kérdéséről Megindított és levélírásra késztetett dr. Tasnádi Endré­nek a Népszabadság 1993. áp­rilis 21-i számában megjelent A haldokló emberi jogai című írása. Magam is olvastam a cikkben említett vitasorozatot. Nagyon érdekel a téma, mivel személyesen érintett és nagyon megrázott egy családi esemény, történetesen nagymamám halá­la. Akkor találkoztam először az eutanázia problémájával. Nagymamám májrákban szenvedett. Erről mindannyian tudtunk, őt kivéve. Mikor már annyira leromlott az állapota, hogy önmagát sem tudta ellát­ni, magunkhoz vettük. Nagyon türelmetlen beteg volt. Éjsza­kákat ült édesanyám a beteg­ágya mellett, szóval tartva, szórakoztatva őt. Az orvos nem sokat tudott tenni. Nyugtáto­kat, altatókat­ írt föl neki, ami­től a mami még élénkebb, izga­­tottabb lett. Azután egyik este elaludt és aludt másnap egész nap. Kihívtuk az orvost, mire az azt mondta, hogy igen, ez már a vég, a mama haldoklik. Valóban így volt, csakhogy a mami nem a ráktól, hanem a bevett altatóktól haldoklott. Mindez akkor vált világossá számunkra, amikor édesanyám a vécé öblítőjében megtalálta az üres gyógyszeres fiolákat. Sajnos, ezt kell hogy mondjam, nagymamám nem értett a gyógyszerekhez és a bevett mennyiség nem bizonyult halá­losnak. Mikor felébredvén min­denre rájött, utolsó próbálko­zásként bekönyörögte magát a kórházba. Kérte, hogy gyógyít­sák meg. Erre az orvosoknak sajnos már nem volt lehetősé­gük. Mi is tisztában voltunk vele, hogy néhány hetes, esetleg hónapos iszonyatos szenvedés után bekövetkezik a vég. Belát­ta ezt nagymamám is, amikor egy egynapos vizsgálatsorozat után hazaadták a kórházból. Kérte, hogy vigyük őt haza a falusi kis házába, hadd nézhes­sen még egyszer szét otthon. Amikor odaértünk a kis ház­hoz, a mama elsőként szállt ki a kocsiból, és ment előre, meg sem állva a szomszédok köszön­tésére. Míg anyukám a kocsit zárta, fogadta a szomszédok üd­vözlését, én mentem a mama után, nehogy elessen. A nagyi egyenesen a régi nyárikonyha felé ment. Édesanyám, aki köz­ben utolért bennünket, intett, hogy hagyjam csak, menjen a mami egyedül. Rendben van - gondoltam, fogtam egy széket és kiültem a napra. Amikor nagy­mamám már percek óta szösz­­mötölt, anyu elhatározta, hogy utánanéz, nincs-e valami baj. Akkor ért a kiskonyhához, ami­­kor a mama már kifelé jött. Ő akkor már tudta, amit én még nem. Csak a kiabálást hallot­tam: „Anyuka, mit csinált!” Fölpattantam a székről, és oda­rohantam. Azonnal megcsapott a jellegzetes szag. A Bi 58 szaga. Akkor már tudtam, hogy a kis­konyhában tartotta a mérgeket és nem körülnézni jöttünk haza. Ijedtemben átrohantam a szom­szédokhoz, hogy egy kis tejet kérjek. Menet közben ordítot­tam oda az éppen indulni ké­szülő szomszédnak, hogy rohan­jon orvosért, mert a mama meg­mérgezte magát és a tejjel sza­ladtam vissza a mamához. Pró­báltam a szájába nyomni. Anyukám csak sírt, tartotta a mamát az ölében, és egyre csak azt hajtogatta: „Miért csinálta ezt, anyukám? ” Aztán megér­kezett az orvos. Előkerült az el­lenanyag, öt ampullát nyomtak a mamába. Megérkezett a men­tő is, kimosták a mama gyom­rát, küzdöttek az életéért. Én csak a nagymamám kiabálását hallottam. „Hagyjanak meghal­ni, nem akarok tovább élni!” - tépte ki a szájából a gumicsö­vet, lökte el magától az orvoso­kat. Végül hordágyra tették és betették a mentőbe. Kifelé me­net az orvos ezt mondta: „Eb­ben az a legrosszabb, hogy nem lett volna szabad semmit ten­nünk, hagynunk kellett volna békésen elaludni, mert ha élet­ben marad, iszonyatos szenve­désekkel jön el a megváltó ha­lál. Ezt azonban nem tehettem meg, mert köt az orvosi es­küm!” A mama bekerült a klinika intenzív osztályára, ahol újra kimosták a gyomrát. Még esz­méleténél volt, és egyre csak azt hajtogatta, hogy hagyják őt meghalni. Negyednapra embó­liát kapott, és meghalt. Krisz­tusi utat járt be a megváltásért. Hat év múltán is felkavar min­dez. Kérdem én, az orvosi etika melyik részébe sorolható a tör­ténet? Az emberiesség fogalma nem azt sejteti, hogy segítjük társainkat céljuk elérésében? Nem tudok, és nem is kívá­nok ehhez mást hozzátenni. Sári Mariann Szeged NÉPSZABADSÁG - ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1993. május 7., péntek Inkább provokálják a közéletet! Levél a Raoul Wallenberg Egyesület soros elnökéhez, Somlyó Zsuzsához Kedves Zsuzsa! Talán magázódtunk, anno, alig emlékszem már, maradok mégis­ ennél a formulánál - tiszteletből. A Wallenberg Egyesület kezdeményezését csupán kósza hírekből isme­rem: holocaust-gyásznap, októ­ber 15-én­­ megborzongok. Újabb emléknap, üres látszat­kezdeményezés, „emlékhely”, végiggondolatlan kísérlet: a po­litika veszélyes mocsarában egy civil; ez jut eszembe. A Wallenberg Egyesület rég elvesztette erejét, azt, hogy ko­moly, nemzetközi szintű, profi emberi jogi szervezetként, a ci­vil szféra szószólójaként - ad­dig is, míg ombudsman nem lesz - mint nyomásgyakorló csoport hatással legyen a hazai közéletre. 1989-ben a lehetőség adott volt egy, a magyarországi politikai életet irigyelő, az át­alakulás társadalmi folyama­tait kritikus szemmel vizslató szervezet kialakítására, amely jelentős társadalmi erőként, nem látványos - és gyakran át­gondolatlan, hibás - retorikai akciókkal, hanem szakértő po­litikai és történeti érzékkel, évente kiadott tanulmányokkal, folyamatos jogsegélyszolgálat­tal, parlamenti és parlamenten kívüli politikai befolyással őr­ködik az emberi jogok érvénye­sülése felett. Ehelyett szabadsá­gunkban a cigányellenes erő­szak, a politikai és hétköznapi antiszemitizmus, a diszkrimi­náció hazájává, posványos, pro­vinciális kis tanyává váltunk. A lehetőségek - sokak számára megélt félelmek - elmúltak, a veszély állandósult, van, aki fél, mások menekülnek, a bátrak, elszántak, szkeptikusok, az örök vesztesek vagy örök opti­misták, ahogy tetszik, marad­tak. A felelősségben osztozunk. Csendben feledjük emlékein­ket. Ahelyett, hogy a Wallen­berg Egyesület provokálná a magyar közéletet, ahelyett, hogy arra kérdezne rá, miért nem szembesül múltjával, hogy mit tesz az, ha a Don-kanyart összekeverjük Auschwitzcal, hogy el nem ítélt háborús bűnö­sökből hősöket kreálunk, hogy csendben, állami pompával új­ratemetjük háborús „hősein­ket”, alapvetően téves, gonosz politikát űző, ám a háború utá­ni kollektív emlékezetben tisz­tára mosott vezető politikusain­kat, hogy bűneinket másoknak tulajdonítjuk, hogy a kizáróla­gos nemzettudat téveszméjében bolyongva feláldozzuk identitá­sunkat, az apáink által ránk hagyományozott értékeinket, kulturális sokszínűségünket, az egyesület csendben bele-bele­­siklik az öntudatlan hon mo­csárba, a sajtón keresztül poli­tikusokkal levelezget, átveszi nyelvüket, értékeiket. A múlttal való szembesülést elkerülni nem lehet, elodázni, magunkat becsapni, csalni, ha­zudni igen. Ám mindig lesznek, akik kérdéseket tesznek fel, akik dokumentumokat ásnak elő, akik nem fogadják el az utókor hamis, politikailag moti­vált és hazug kompromisszu­mok által legitimált ítéletét, akik számára a múlt nem mint hamis, újrateremtett „valóság”, hanem mint morális, politikai értékalap létezik. Tudatlansá­gainkban, úgy látszik, Németor­szág nem volt eléggé intő példa. A hazugság, az­­ ideológiai kompromisszum, a torzult reali­tástudat, az elnyomott kollektív emlékezet között különbséget kell tenni, s ez mindig az értel­miségiek feladata lesz. Ha ezt elmulasztjuk, végérvényesen el­veszítjük annak lehetőségét, hogy feldolgozzuk tudatunk sé­rüléseit, hogy kiszabaduljunk Ó utcai nyomorunkból s tisztes­séggel eltemessük halottainkat. Mai hibáink hetedíziglen ütnek majd vissza, s nem másokat, csakis magunkat hibáztathatjuk az elszalasztott lehetőségért, hogy gyermekeink egy tekin­télyelvű, a kulturális sokszínű­séget nem tisztelő, életveszélyes előítéletekkel terhes társada­lomban kénytelenek majd élni. Bármennyire tisztességes is a szándék, a végiggondolatlan cselekvés több kárt okozhat, mint a rosszindulatú, szándékos hazugság. Negyven évig a máso­dik világháborús múlt politikai tabu volt, meghamisított emléke ma egy torzult nemzettudat le­gitimációs bázisául szolgál. Eh­hez asszisztálni az utolsó lehe­tőségek egyikének elszalasztása. A magyarországi zsidóság mód­szeres kiirtása - talán felesleges emlékeztetni - nem 1944. októ­ber 15. után következett be, s főként nem egy kis, elszigetelt csoport hatalomakarásának kö­vetkezménye volt, ahogyan a magyar részvétel—minden rossz a német megszállás vagy Horthy Miklós lemondatása után követ­kezett - mértékéről sem érde­mes vitatkozni. Magyarország a második világháborúban nem „igazságos” háborút vívott - ha létezik egyáltalán ilyen. Hibás politikai döntések sorozataként, alapvetően irredenta célokért, egy veszélyes és gonosz politikai ideológia örvényében, megnyo­morított nemzettudata és félol­dalas társadalomfejlődése áldo­zataként sodródott, politikai ve­zetőiben a végsőkig bízva. Ke­vés kivételtől eltekintve a társa­dalom hallgatása, szenvtelen félretekintése, esetenként akiív közreműködése mellett. Előbb lehetőségeitől, majd állásától később lakhelyétől, barátaitól ingó és ingatlan vagyonátó fosztotta meg, utóbb pedig a ha­lálba küldte polgártársainál egy egyértelmű külső jellemző­vel meghatározható csoportját. A szertartásos megemlékező: - emléknap­­, főként, ha hamis premisszákon alapul, tovább nyomorítja közös emlékeinkhez való viszonyunkat, életben tartva a régi előítéleteket, to­vább sérti amúgy sem egészsé­ges identitásukat, a politikát, a hatalmat hívja segítségül olyan helyzetben, mikor a polgárok közötti szabad beszélgetés az egyetlen gyógyír. Nem gyásznapokra van szük­ség. Nyílt diskurzusra, a bűnös vállalására, gondolkodásra csendes emlékezésre, a múlttá való szembenézésre annál in­kább. A Wallenberg Egyesüle feladata nem csökken, ám hiba szaporodnak. Emlékezni kell, míg lehet nem megemlékezni - ne feled­jük. Braun Róbert New Brunswich­e Egyesült Államok Antifasiszta emlékmű a budai Gesztenyés kertben SZANDELSZKY BÉLA FELVÉTELE és a tudományos tisztességrőlA Népszabadságban április 14-én megjelent írá­somat a szerkesztőség az általam megadott Választójog és politika cím helyett Arányos­ság és többség - pártérdek címmel, és a valóban provokáló, szerintem a dolgozat mondanivalóját nem pontosan tükröző Olcsóbb parlamentet vagy biztos hatalmat akar az SZDSZ? alcímmel jelen­tette meg. Abban reménykedtem, hogy ha valaki figyelmesen végigköveti az egész cikket, akkor annak tartalmát nem értheti vagy nem magya­rázhatja félre. Hack Péter április 30-án megje­lent írását olvasva belátom, hogy tévedtem. Az ő figyelmét az alcím mellett egyetlen fél mondat ragadta meg, s az abban foglalt megállapítást - mely szerint az SZDSZ javaslata a választási rendszer átalakítására „nagymértékben segíti a párt hatalmi aspirációit” - előítéletnek minősít­ve, kétségbe vonta tudományos tisztességemet. Természetesnek tartom, hogy egy egy pártnak hatalmi aspirációi vannak. Nemcsak én gondo­lom, hanem az SZDSZ (és az összes többi párt) politikusai is egyre többször nyilatkozzák, hogy szeretnék megnyerni az 1994-es választásokat. Azt is feltételezem minden pártról - amíg kor­mányra kerülve az ellenkezője ki nem derül ró­luk -, hogy a hatalom számukra nemcsak öncél, hanem eszköz, hogy megvalósíthassák legjobb meggyőződésük szerinti elképzeléseiket, ha azo­kat a gyakorlat „menet közben” is igazolja. Nem állítok tehát semmi alantast, ha az SZDSZ-ről (vagy bármely más pártról) azt írom, hogy fontos számára a tiszta, demokrati­kus választásokon megszerzett hatalom. Hack Péter sem azon pártpolitikusok közé tartozik, akik ennek ellenkezőjével szédítik a sportcsar­nokok áhítatos és indulatos közönségét, így pártja hatalmi aspirációira tett utalásom miatti sértettsége elhamarkodott. Már csak azért is, mert nem azt írtam, hogy a vonatkozó javaslat „kizárólag” ezt a célt szol­gálja - ahogyan azt ő írta. Az a véleményem, hogy a megyei listák eltörlése kedvezőbb esélyt adna az SZDSZ-nek a következő választások után, és­­ emellett eredményezhet olcsóbb, haté­konyabb törvényhozást. A két dolog nem zárja ki egymást, de én az utóbbit véltem másodlagos­nak. Azt Hack Péter is leírja, hogy a parlament létszáma többféleképpen csökkenthető. Az SZDSZ ezek közül az egyik lehetséges változat mellett döntött. Nem feltételezem erről a „profi” pártról, hogy előáll egy, a választójogi törvényt módosító javaslattal anélkül, hogy szakértői ki­számolnák, vajon a következő alkalommal az miként hat saját esélyeikre. Ezt én is megtettem. De ugyanott megírtam: „Ebben (ti. az SZDSZ javaslatában) semmi kivetnivaló nincs, hiszen minden politikai erő igyekszik olyan törvényi feltételeket teremteni, amelyek számára kedvező irányba befolyásolhatják az eseményeket.” Következtetéseimet Hack Péter ezzel ,a passzussal véli cáfolni: „Az elemzés e részének az a lényege, hogy az SZDSZ 1993-ban elkészít egy javaslatot, amely jól szolgálta volna »hatalmi as­pirációit« 1990- ben.” Továbbá: a táblázatból kiderül, hogy az SZDSZ javaslata, ha már alkal­mazták volna 1990-ben, minden feltételezett vari­ációban kisebb részesedést eredményezett volna az SZDSZ számára, mint amekkorával ma ren­delkezik, ezzel szemben az MDF számára minden variációban kedvezőbb helyzetet teremtett volna. ” Nos, olyan badarságot Hack Péter sem találhatott tanulmányomban, mely szerint az SZDSZ számá­ra az 1990-es eredmények mellett is jobb lett vol­na az általuk most javasolt megoldás. A második mondattal viszont az én állításomat támasztotta alá. Hiszen magam sem mondtam mást, mint hogy a listás képviselők számának csökkentése az egyéni mandátumok számának változatlanul ha­gyása mellett összességében az egyéni kerületek­ben győztes párt pozícióit javítaná. Ez 1990-ben valóban az MDF volt, de nem hiszem, hogy az SZDSZ erről a következő választásokat illetően előre lemondott volna. A szabaddemokraták és a Fidesz által nemrég kötött megállapodásból való­színű, hogy e két párt a második fordulóban egy­más esélyesebb jelöltjeit fogja támogatni. Ha összefogva a 176-ból mondjuk 114 képviselői he­lyet megszereznek (ennyit kapott az MDF 1990- ben), az a jelenlegi parlamenti létszámot tekintve kereken 29, az általam számolt első variációban (58 listás mandátummal 228 fős parlament ese­tén) éppen 50, a másodikban (100 listás mandá­tummal, 276 fős parlament esetén) 41 százalékot tenne ki, amihez még hozzáadódnak a listás man­dátumok is. Nem állítottam, hogy az SZDSZ ja­vaslata több szavazatot hozhat a pártnak, mind­össze azt, hogy az SZDSZ-Fidesz választási szö­vetség és a szóban forgó törvénymódosítás együtt növelné a liberálisok kétpárti kormányalakítási esélyeit. Mindezzel dolgozatom egyhatodában foglalkoztam. A magyar politikai rendszer későb­bi alakulásával kapcsolatban inkább kérdéseket, problémákat vetettem fel, a különböző változatok lehetséges következményeit, előnyeit és hátránya­it mutattam be. Ezeket Hack Péter írása vagy nem is említi vagy részben megismétli. Van azon­ban még egy konkrét kifogása: „Ha szerző nem a polit.­tud, műfajában akart volna maradandót alkotni, megemlítette volna, hogy a hatályos sza­bályozás önmagában is aránytalanságot eredmé­nyez. ” Cikkemben megírtam, hogy a többféle számítási mód­szer közül az egyik metódust, a Loosemore-Hanley-indexet al­kalmazva - melynek a politoló­giai szakirodalomban valóban „jól hangzó neve” van -, az 1990-es magyar választási ered­mények aránytalansági mutató­ja kerekítve 21 százalék abban az esetben, ha a mandátumokat a pártlistás szavazatokhoz ha­sonlítjuk. Ez a hozzáértők szá­mára egyértelműen megmutatja, hogy a jelenlegi képviselet aránytalan. A szakmában nem szükségképpen járatos olvasók­tól kell elnézést kérnem azért, hogy számukra nem adtam tám­pontot e 21 százalék megítélésé­hez. Ennek pótlására most álljon itt a köztudottan aránytalan brit választási rendszer vonatkozó átlagszáma az utóbbi három év­tized adatai alapján: ez hozzáve­tőleg 14 százalék. Ennek ismere­tében már a laikusok is képet al­kothatnak a magyar választási rendszer aránytalanságáról amelyet az SZDSZ javaslata, függetlenül attól, hogy ki nyeri a következő választásokat, még tovább növelne. Többször kaptam vitatkozó írást válaszként egy-egy tanulmányomra. Olyat amelynek szerzője - ha már tollat fogott - mon­dandóm egészét követve, állításaimat pontra pontra igyekezett cáfolni; kifogásolta módszere­met, jobbat ajánlva helyette vagy rámutatott kö­vetkeztetéseim általa hibásnak vélt pontjaira. Ez a „tudományosan tisztességes” eljárás. Hack Pé­ter egy kiragadott és rosszul értelmezett részle alapján gúnyosan, lekezelően nyilatkozott cik­kemről és rólam. Tanulmányát látva hányan ke­resték elő valamelyik könyvtárban az én két hét­tel korábbi írásomat? Hogyan adjam mindkettőt a tanítványaim kezébe? A közíró tisztességéhez az is hozzátartozik, hogy mindezt átgondolja, ha mások véleményére reagál. A stílus maga az em­ber - mondják. Meglepett, hogy Hack Péternél ilyen a stílusa. Kovács László Imre politológia: Még egyszer a választójogról ( 1­*) Xantus János-földrajzemlékverseny A Janus Pannonius Tudományegyetem Természettudományi Karának Földrajz tanszékei földrajzversenyt hirdetnek minden középiskolás tanulónak az 1993-94-es tanévben. A verseny célja, emléket állítani Xantus János geográfus te­vékenységének és elősegíteni a diákok földrajzi szemlélet­­módjának kialakulását. A háromfordulós országos szintű vetélkedő első fordulója 1993. október 19-én kerül megrendezésre a középiskolákban, melynek anyaga a 7-8-as általános iskolai és az I-II-es gimnáziu­mi földrajztankönyvek. A döntőbe került húsz versenyző közül a legjobb tízet dí­jazzák. Előreláthatóan az első három helyezett részt vesz 1994. augusztusában egy 30 napos Mexikó-Délnyugat- Nyugat-USA tanulmányúton, a 4-10. helyezettek értékes (5000-20 000 Ft értékben) tárgy- és könyvjutalomban részesülnek. Jelentkezési határidő: 1993. június 10. Cím: Janus Pannonius Tudományegyetem Természettudo­mányi Karának általános társadalom-földrajzi és urbanisz­tikai tanszéke, „Xantus-emlékverseny" 7624 Pécs, Ifjúság útja 6. (72) 27-805. 41372 JP

Next