Népszabadság, 1993. május (51. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-07 / 105. szám
18 Kinek jár a méltó halál? Egy laikus az eutanázia kérdéséről Megindított és levélírásra késztetett dr. Tasnádi Endrének a Népszabadság 1993. április 21-i számában megjelent A haldokló emberi jogai című írása. Magam is olvastam a cikkben említett vitasorozatot. Nagyon érdekel a téma, mivel személyesen érintett és nagyon megrázott egy családi esemény, történetesen nagymamám halála. Akkor találkoztam először az eutanázia problémájával. Nagymamám májrákban szenvedett. Erről mindannyian tudtunk, őt kivéve. Mikor már annyira leromlott az állapota, hogy önmagát sem tudta ellátni, magunkhoz vettük. Nagyon türelmetlen beteg volt. Éjszakákat ült édesanyám a betegágya mellett, szóval tartva, szórakoztatva őt. Az orvos nem sokat tudott tenni. Nyugtátokat, altatókat írt föl neki, amitől a mami még élénkebb, izgatottabb lett. Azután egyik este elaludt és aludt másnap egész nap. Kihívtuk az orvost, mire az azt mondta, hogy igen, ez már a vég, a mama haldoklik. Valóban így volt, csakhogy a mami nem a ráktól, hanem a bevett altatóktól haldoklott. Mindez akkor vált világossá számunkra, amikor édesanyám a vécé öblítőjében megtalálta az üres gyógyszeres fiolákat. Sajnos, ezt kell hogy mondjam, nagymamám nem értett a gyógyszerekhez és a bevett mennyiség nem bizonyult halálosnak. Mikor felébredvén mindenre rájött, utolsó próbálkozásként bekönyörögte magát a kórházba. Kérte, hogy gyógyítsák meg. Erre az orvosoknak sajnos már nem volt lehetőségük. Mi is tisztában voltunk vele, hogy néhány hetes, esetleg hónapos iszonyatos szenvedés után bekövetkezik a vég. Belátta ezt nagymamám is, amikor egy egynapos vizsgálatsorozat után hazaadták a kórházból. Kérte, hogy vigyük őt haza a falusi kis házába, hadd nézhessen még egyszer szét otthon. Amikor odaértünk a kis házhoz, a mama elsőként szállt ki a kocsiból, és ment előre, meg sem állva a szomszédok köszöntésére. Míg anyukám a kocsit zárta, fogadta a szomszédok üdvözlését, én mentem a mama után, nehogy elessen. A nagyi egyenesen a régi nyárikonyha felé ment. Édesanyám, aki közben utolért bennünket, intett, hogy hagyjam csak, menjen a mami egyedül. Rendben van - gondoltam, fogtam egy széket és kiültem a napra. Amikor nagymamám már percek óta szöszmötölt, anyu elhatározta, hogy utánanéz, nincs-e valami baj. Akkor ért a kiskonyhához, amikor a mama már kifelé jött. Ő akkor már tudta, amit én még nem. Csak a kiabálást hallottam: „Anyuka, mit csinált!” Fölpattantam a székről, és odarohantam. Azonnal megcsapott a jellegzetes szag. A Bi 58 szaga. Akkor már tudtam, hogy a kiskonyhában tartotta a mérgeket és nem körülnézni jöttünk haza. Ijedtemben átrohantam a szomszédokhoz, hogy egy kis tejet kérjek. Menet közben ordítottam oda az éppen indulni készülő szomszédnak, hogy rohanjon orvosért, mert a mama megmérgezte magát és a tejjel szaladtam vissza a mamához. Próbáltam a szájába nyomni. Anyukám csak sírt, tartotta a mamát az ölében, és egyre csak azt hajtogatta: „Miért csinálta ezt, anyukám? ” Aztán megérkezett az orvos. Előkerült az ellenanyag, öt ampullát nyomtak a mamába. Megérkezett a mentő is, kimosták a mama gyomrát, küzdöttek az életéért. Én csak a nagymamám kiabálását hallottam. „Hagyjanak meghalni, nem akarok tovább élni!” - tépte ki a szájából a gumicsövet, lökte el magától az orvosokat. Végül hordágyra tették és betették a mentőbe. Kifelé menet az orvos ezt mondta: „Ebben az a legrosszabb, hogy nem lett volna szabad semmit tennünk, hagynunk kellett volna békésen elaludni, mert ha életben marad, iszonyatos szenvedésekkel jön el a megváltó halál. Ezt azonban nem tehettem meg, mert köt az orvosi esküm!” A mama bekerült a klinika intenzív osztályára, ahol újra kimosták a gyomrát. Még eszméleténél volt, és egyre csak azt hajtogatta, hogy hagyják őt meghalni. Negyednapra embóliát kapott, és meghalt. Krisztusi utat járt be a megváltásért. Hat év múltán is felkavar mindez. Kérdem én, az orvosi etika melyik részébe sorolható a történet? Az emberiesség fogalma nem azt sejteti, hogy segítjük társainkat céljuk elérésében? Nem tudok, és nem is kívánok ehhez mást hozzátenni. Sári Mariann Szeged NÉPSZABADSÁG - ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1993. május 7., péntek Inkább provokálják a közéletet! Levél a Raoul Wallenberg Egyesület soros elnökéhez, Somlyó Zsuzsához Kedves Zsuzsa! Talán magázódtunk, anno, alig emlékszem már, maradok mégis ennél a formulánál - tiszteletből. A Wallenberg Egyesület kezdeményezését csupán kósza hírekből ismerem: holocaust-gyásznap, október 15-én megborzongok. Újabb emléknap, üres látszatkezdeményezés, „emlékhely”, végiggondolatlan kísérlet: a politika veszélyes mocsarában egy civil; ez jut eszembe. A Wallenberg Egyesület rég elvesztette erejét, azt, hogy komoly, nemzetközi szintű, profi emberi jogi szervezetként, a civil szféra szószólójaként - addig is, míg ombudsman nem lesz - mint nyomásgyakorló csoport hatással legyen a hazai közéletre. 1989-ben a lehetőség adott volt egy, a magyarországi politikai életet irigyelő, az átalakulás társadalmi folyamatait kritikus szemmel vizslató szervezet kialakítására, amely jelentős társadalmi erőként, nem látványos - és gyakran átgondolatlan, hibás - retorikai akciókkal, hanem szakértő politikai és történeti érzékkel, évente kiadott tanulmányokkal, folyamatos jogsegélyszolgálattal, parlamenti és parlamenten kívüli politikai befolyással őrködik az emberi jogok érvényesülése felett. Ehelyett szabadságunkban a cigányellenes erőszak, a politikai és hétköznapi antiszemitizmus, a diszkrimináció hazájává, posványos, provinciális kis tanyává váltunk. A lehetőségek - sokak számára megélt félelmek - elmúltak, a veszély állandósult, van, aki fél, mások menekülnek, a bátrak, elszántak, szkeptikusok, az örök vesztesek vagy örök optimisták, ahogy tetszik, maradtak. A felelősségben osztozunk. Csendben feledjük emlékeinket. Ahelyett, hogy a Wallenberg Egyesület provokálná a magyar közéletet, ahelyett, hogy arra kérdezne rá, miért nem szembesül múltjával, hogy mit tesz az, ha a Don-kanyart összekeverjük Auschwitzcal, hogy el nem ítélt háborús bűnösökből hősöket kreálunk, hogy csendben, állami pompával újratemetjük háborús „hőseinket”, alapvetően téves, gonosz politikát űző, ám a háború utáni kollektív emlékezetben tisztára mosott vezető politikusainkat, hogy bűneinket másoknak tulajdonítjuk, hogy a kizárólagos nemzettudat téveszméjében bolyongva feláldozzuk identitásunkat, az apáink által ránk hagyományozott értékeinket, kulturális sokszínűségünket, az egyesület csendben bele-belesiklik az öntudatlan hon mocsárba, a sajtón keresztül politikusokkal levelezget, átveszi nyelvüket, értékeiket. A múlttal való szembesülést elkerülni nem lehet, elodázni, magunkat becsapni, csalni, hazudni igen. Ám mindig lesznek, akik kérdéseket tesznek fel, akik dokumentumokat ásnak elő, akik nem fogadják el az utókor hamis, politikailag motivált és hazug kompromisszumok által legitimált ítéletét, akik számára a múlt nem mint hamis, újrateremtett „valóság”, hanem mint morális, politikai értékalap létezik. Tudatlanságainkban, úgy látszik, Németország nem volt eléggé intő példa. A hazugság, az ideológiai kompromisszum, a torzult realitástudat, az elnyomott kollektív emlékezet között különbséget kell tenni, s ez mindig az értelmiségiek feladata lesz. Ha ezt elmulasztjuk, végérvényesen elveszítjük annak lehetőségét, hogy feldolgozzuk tudatunk sérüléseit, hogy kiszabaduljunk Ó utcai nyomorunkból s tisztességgel eltemessük halottainkat. Mai hibáink hetedíziglen ütnek majd vissza, s nem másokat, csakis magunkat hibáztathatjuk az elszalasztott lehetőségért, hogy gyermekeink egy tekintélyelvű, a kulturális sokszínűséget nem tisztelő, életveszélyes előítéletekkel terhes társadalomban kénytelenek majd élni. Bármennyire tisztességes is a szándék, a végiggondolatlan cselekvés több kárt okozhat, mint a rosszindulatú, szándékos hazugság. Negyven évig a második világháborús múlt politikai tabu volt, meghamisított emléke ma egy torzult nemzettudat legitimációs bázisául szolgál. Ehhez asszisztálni az utolsó lehetőségek egyikének elszalasztása. A magyarországi zsidóság módszeres kiirtása - talán felesleges emlékeztetni - nem 1944. október 15. után következett be, s főként nem egy kis, elszigetelt csoport hatalomakarásának következménye volt, ahogyan a magyar részvétel—minden rossz a német megszállás vagy Horthy Miklós lemondatása után következett - mértékéről sem érdemes vitatkozni. Magyarország a második világháborúban nem „igazságos” háborút vívott - ha létezik egyáltalán ilyen. Hibás politikai döntések sorozataként, alapvetően irredenta célokért, egy veszélyes és gonosz politikai ideológia örvényében, megnyomorított nemzettudata és féloldalas társadalomfejlődése áldozataként sodródott, politikai vezetőiben a végsőkig bízva. Kevés kivételtől eltekintve a társadalom hallgatása, szenvtelen félretekintése, esetenként akiív közreműködése mellett. Előbb lehetőségeitől, majd állásától később lakhelyétől, barátaitól ingó és ingatlan vagyonátó fosztotta meg, utóbb pedig a halálba küldte polgártársainál egy egyértelmű külső jellemzővel meghatározható csoportját. A szertartásos megemlékező: - emléknap, főként, ha hamis premisszákon alapul, tovább nyomorítja közös emlékeinkhez való viszonyunkat, életben tartva a régi előítéleteket, tovább sérti amúgy sem egészséges identitásukat, a politikát, a hatalmat hívja segítségül olyan helyzetben, mikor a polgárok közötti szabad beszélgetés az egyetlen gyógyír. Nem gyásznapokra van szükség. Nyílt diskurzusra, a bűnös vállalására, gondolkodásra csendes emlékezésre, a múlttá való szembenézésre annál inkább. A Wallenberg Egyesüle feladata nem csökken, ám hiba szaporodnak. Emlékezni kell, míg lehet nem megemlékezni - ne feledjük. Braun Róbert New Brunswiche Egyesült Államok Antifasiszta emlékmű a budai Gesztenyés kertben SZANDELSZKY BÉLA FELVÉTELE és a tudományos tisztességrőlA Népszabadságban április 14-én megjelent írásomat a szerkesztőség az általam megadott Választójog és politika cím helyett Arányosság és többség - pártérdek címmel, és a valóban provokáló, szerintem a dolgozat mondanivalóját nem pontosan tükröző Olcsóbb parlamentet vagy biztos hatalmat akar az SZDSZ? alcímmel jelentette meg. Abban reménykedtem, hogy ha valaki figyelmesen végigköveti az egész cikket, akkor annak tartalmát nem értheti vagy nem magyarázhatja félre. Hack Péter április 30-án megjelent írását olvasva belátom, hogy tévedtem. Az ő figyelmét az alcím mellett egyetlen fél mondat ragadta meg, s az abban foglalt megállapítást - mely szerint az SZDSZ javaslata a választási rendszer átalakítására „nagymértékben segíti a párt hatalmi aspirációit” - előítéletnek minősítve, kétségbe vonta tudományos tisztességemet. Természetesnek tartom, hogy egy egy pártnak hatalmi aspirációi vannak. Nemcsak én gondolom, hanem az SZDSZ (és az összes többi párt) politikusai is egyre többször nyilatkozzák, hogy szeretnék megnyerni az 1994-es választásokat. Azt is feltételezem minden pártról - amíg kormányra kerülve az ellenkezője ki nem derül róluk -, hogy a hatalom számukra nemcsak öncél, hanem eszköz, hogy megvalósíthassák legjobb meggyőződésük szerinti elképzeléseiket, ha azokat a gyakorlat „menet közben” is igazolja. Nem állítok tehát semmi alantast, ha az SZDSZ-ről (vagy bármely más pártról) azt írom, hogy fontos számára a tiszta, demokratikus választásokon megszerzett hatalom. Hack Péter sem azon pártpolitikusok közé tartozik, akik ennek ellenkezőjével szédítik a sportcsarnokok áhítatos és indulatos közönségét, így pártja hatalmi aspirációira tett utalásom miatti sértettsége elhamarkodott. Már csak azért is, mert nem azt írtam, hogy a vonatkozó javaslat „kizárólag” ezt a célt szolgálja - ahogyan azt ő írta. Az a véleményem, hogy a megyei listák eltörlése kedvezőbb esélyt adna az SZDSZ-nek a következő választások után, és emellett eredményezhet olcsóbb, hatékonyabb törvényhozást. A két dolog nem zárja ki egymást, de én az utóbbit véltem másodlagosnak. Azt Hack Péter is leírja, hogy a parlament létszáma többféleképpen csökkenthető. Az SZDSZ ezek közül az egyik lehetséges változat mellett döntött. Nem feltételezem erről a „profi” pártról, hogy előáll egy, a választójogi törvényt módosító javaslattal anélkül, hogy szakértői kiszámolnák, vajon a következő alkalommal az miként hat saját esélyeikre. Ezt én is megtettem. De ugyanott megírtam: „Ebben (ti. az SZDSZ javaslatában) semmi kivetnivaló nincs, hiszen minden politikai erő igyekszik olyan törvényi feltételeket teremteni, amelyek számára kedvező irányba befolyásolhatják az eseményeket.” Következtetéseimet Hack Péter ezzel ,a passzussal véli cáfolni: „Az elemzés e részének az a lényege, hogy az SZDSZ 1993-ban elkészít egy javaslatot, amely jól szolgálta volna »hatalmi aspirációit« 1990- ben.” Továbbá: a táblázatból kiderül, hogy az SZDSZ javaslata, ha már alkalmazták volna 1990-ben, minden feltételezett variációban kisebb részesedést eredményezett volna az SZDSZ számára, mint amekkorával ma rendelkezik, ezzel szemben az MDF számára minden variációban kedvezőbb helyzetet teremtett volna. ” Nos, olyan badarságot Hack Péter sem találhatott tanulmányomban, mely szerint az SZDSZ számára az 1990-es eredmények mellett is jobb lett volna az általuk most javasolt megoldás. A második mondattal viszont az én állításomat támasztotta alá. Hiszen magam sem mondtam mást, mint hogy a listás képviselők számának csökkentése az egyéni mandátumok számának változatlanul hagyása mellett összességében az egyéni kerületekben győztes párt pozícióit javítaná. Ez 1990-ben valóban az MDF volt, de nem hiszem, hogy az SZDSZ erről a következő választásokat illetően előre lemondott volna. A szabaddemokraták és a Fidesz által nemrég kötött megállapodásból valószínű, hogy e két párt a második fordulóban egymás esélyesebb jelöltjeit fogja támogatni. Ha összefogva a 176-ból mondjuk 114 képviselői helyet megszereznek (ennyit kapott az MDF 1990- ben), az a jelenlegi parlamenti létszámot tekintve kereken 29, az általam számolt első variációban (58 listás mandátummal 228 fős parlament esetén) éppen 50, a másodikban (100 listás mandátummal, 276 fős parlament esetén) 41 százalékot tenne ki, amihez még hozzáadódnak a listás mandátumok is. Nem állítottam, hogy az SZDSZ javaslata több szavazatot hozhat a pártnak, mindössze azt, hogy az SZDSZ-Fidesz választási szövetség és a szóban forgó törvénymódosítás együtt növelné a liberálisok kétpárti kormányalakítási esélyeit. Mindezzel dolgozatom egyhatodában foglalkoztam. A magyar politikai rendszer későbbi alakulásával kapcsolatban inkább kérdéseket, problémákat vetettem fel, a különböző változatok lehetséges következményeit, előnyeit és hátrányait mutattam be. Ezeket Hack Péter írása vagy nem is említi vagy részben megismétli. Van azonban még egy konkrét kifogása: „Ha szerző nem a polit.tud, műfajában akart volna maradandót alkotni, megemlítette volna, hogy a hatályos szabályozás önmagában is aránytalanságot eredményez. ” Cikkemben megírtam, hogy a többféle számítási módszer közül az egyik metódust, a Loosemore-Hanley-indexet alkalmazva - melynek a politológiai szakirodalomban valóban „jól hangzó neve” van -, az 1990-es magyar választási eredmények aránytalansági mutatója kerekítve 21 százalék abban az esetben, ha a mandátumokat a pártlistás szavazatokhoz hasonlítjuk. Ez a hozzáértők számára egyértelműen megmutatja, hogy a jelenlegi képviselet aránytalan. A szakmában nem szükségképpen járatos olvasóktól kell elnézést kérnem azért, hogy számukra nem adtam támpontot e 21 százalék megítéléséhez. Ennek pótlására most álljon itt a köztudottan aránytalan brit választási rendszer vonatkozó átlagszáma az utóbbi három évtized adatai alapján: ez hozzávetőleg 14 százalék. Ennek ismeretében már a laikusok is képet alkothatnak a magyar választási rendszer aránytalanságáról amelyet az SZDSZ javaslata, függetlenül attól, hogy ki nyeri a következő választásokat, még tovább növelne. Többször kaptam vitatkozó írást válaszként egy-egy tanulmányomra. Olyat amelynek szerzője - ha már tollat fogott - mondandóm egészét követve, állításaimat pontra pontra igyekezett cáfolni; kifogásolta módszeremet, jobbat ajánlva helyette vagy rámutatott következtetéseim általa hibásnak vélt pontjaira. Ez a „tudományosan tisztességes” eljárás. Hack Péter egy kiragadott és rosszul értelmezett részle alapján gúnyosan, lekezelően nyilatkozott cikkemről és rólam. Tanulmányát látva hányan keresték elő valamelyik könyvtárban az én két héttel korábbi írásomat? Hogyan adjam mindkettőt a tanítványaim kezébe? A közíró tisztességéhez az is hozzátartozik, hogy mindezt átgondolja, ha mások véleményére reagál. A stílus maga az ember - mondják. Meglepett, hogy Hack Péternél ilyen a stílusa. Kovács László Imre politológia: Még egyszer a választójogról ( 1*) Xantus János-földrajzemlékverseny A Janus Pannonius Tudományegyetem Természettudományi Karának Földrajz tanszékei földrajzversenyt hirdetnek minden középiskolás tanulónak az 1993-94-es tanévben. A verseny célja, emléket állítani Xantus János geográfus tevékenységének és elősegíteni a diákok földrajzi szemléletmódjának kialakulását. A háromfordulós országos szintű vetélkedő első fordulója 1993. október 19-én kerül megrendezésre a középiskolákban, melynek anyaga a 7-8-as általános iskolai és az I-II-es gimnáziumi földrajztankönyvek. A döntőbe került húsz versenyző közül a legjobb tízet díjazzák. Előreláthatóan az első három helyezett részt vesz 1994. augusztusában egy 30 napos Mexikó-Délnyugat- Nyugat-USA tanulmányúton, a 4-10. helyezettek értékes (5000-20 000 Ft értékben) tárgy- és könyvjutalomban részesülnek. Jelentkezési határidő: 1993. június 10. Cím: Janus Pannonius Tudományegyetem Természettudományi Karának általános társadalom-földrajzi és urbanisztikai tanszéke, „Xantus-emlékverseny" 7624 Pécs, Ifjúság útja 6. (72) 27-805. 41372 JP