Népszabadság, 1993. augusztus (51. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-14 / 189. szám
?? NÉPSZABADSÁG Vizsgálatot rendelt el a Népjóléti Minisztérium a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem gazdálkodásával, pénzeszközeinek felhasználásával kapcsolatban. A Népszabadságban is foglalkoztunk az úgynevezett Bors-palota ügyével, amelynek kapcsán Szegeden visszaélésről suttogtak. Más sajtótudósítások a rektor szemére vetették, hogy az orvosegyetem rossz anyagi helyzete ellenére Cadillacet vásárolt az egyetem mindenkori vezetője használatára. Ezek a vádaskodások - véleményem szerint - az egyetemen belüli, de a kormányzati és az önkormányzati körökbe is átgyűrűző hatalmi harc részei. A sajtóban megjelent gyanúsítgatások célja dr. Fráter Loránd radiológus rektor megbuktatása. Fráter professzort a rendszerváltozás által keltett megújulási igény emelte a rektori székbe. Támogatói akkor főként az orvosok és kutatók középnemzedékéből kerültek ki, a professzorok többsége kezdettől ellenszenvvel figyelte Fráter doktornak az egyetem egészét érintő tevékenységét. A népjóléti miniszter kezdetben támogatta Fráter doktort, ahogyan minden új embert, akivel sikerült lecserélni valamilyen régebbi vezetőt. Első kétéves megbízatási idejének lejárta után, az egyetemi tanács javaslatára rektori megbízatását néhány hónapja hosszabbították meg újabb négy évre. A vele kapcsolatos - a sajtóhoz név nélkül eljuttatott vádak csak a jéghegy csúcsát képezik. Ezúttal magára a jéghegyre voltunk kíváncsiak. □ A szegedi pletykázók tudni vélték, hogy a Bors-palota adásvételi szerződését dr. Szabó Dezső, az orvosegyetem korábbi gazdasági főigazgatója adta ki a sajtónak, hogy bosszút álljon, amiért a rektor eltávolította őt az egyetemről, mégpedig úgy, hogy csak az újságból tudta meg: nem tartanak tovább igényt a munkájára. Dr. Szabó Dezső ma a Tisza túlsó oldalán, a Gabonatermesztési Kutatóintézet gazdasági igazgatója, és azt mondja, nem szokása iratokat ellopni és szellőztetni. A bizonyítéknak szánt szerződések különben sem bizonyítanak semmiféle törvényellenes cselekményt. A Bors-palota ügye szerinte teljesen szabályos volt, nem tartja valószínűnek, hogy ezzel meg lehetne buktatni a rektort. Ami pedig az ő kirúgását illeti, azt nem az újságból tudta meg, hanem magától a rektortól, akivel még novemberben megbeszélték a dolgot. Közös megegyezéssel és nem haraggal váltak el. - A rektorral nem egyformán ítéltük meg az egyetem gazdasági ügyeit - mondja Szabó Dezső. - Neki akkor az volt a kívánsága, hogy az egész gazdasági vezetőség álljon föl a székéből, mert hozni akart egy új embert, aki a saját stábjával fog neki a munkának. A főkönyvelő már korábban távozott, a főmérnök nagyjából akkor, amikor én. A rektor úr akaratát tudomásul vettem, és noha az újságok akkor is botrányt szimatoltak, nem nyilatkoztam senkinek. Nem kiabáltunk se kígyót, se békát egymásra, csak elváltak az útjaink. □ A Tisza-parti klinikák padlásterében nővérszállásokat rendeztek be. A nővérek meglehetősen rossz körülmények között laknak ott. Ez a helyzet hosszú távon gondot jelentett az egyetemnek. Megoldásnak kínálkozott a kiürített öthalmi szovjet laktanya, amit a Déli Hadseregcsoport kivonulása után fölajánlottak az egyetemeknek. - Hivatalba kerülésem idején rövid ideig hurráhangulat uralkodott, hogy majd a volt szovjet laktanyában lesznek a kollégiumok, a nővérszállások - mondja dr. Fráter Loránd. - Ez csak addig tartott, ameddig az érintett egyetemi vezetők ki nem mentek a helyszínre, és körül nem néztek, hogy mit hagytak maguk után a szovjetek. Az elsők között voltam, akik belátták, hogy ez csak akkor működne, ha az egyetem mindenestől kivonulna arra a területre, ami azonban olyan horribilis összegbe kerülne, hogy az elkövetkező évtizedekben erre biztosan nem lesz pénz. A szegedi polgármester is ellenezte, hogy az egyetem kivonuljon a városból, hiszen a Belváros hangulatát az itt tanuló rengeteg fiatal adja meg. Annak pedig nincs értelme, hogy egy-két tanszék kiköltözzék, a többi itt maradjon, hiszen a városszéli laktanyához a közlekedés sem megoldott, és nem is lehetne gazdaságosan megoldani. - Hogyan függ ez össze a Bors-ház ügyével? - Megoldást akartunk találni nemcsak a nővérszálló és a kollégium gondjára, hanem a posztgraduális képzésben részt vevők átmeneti lakásigényére is. Látszott ugyanis, hogy a város nem tud segíteni. Elvileg szóba jöhetett volna, hogy fölhúzunk egy teljesen új épületet, ez olcsóbb is lenne, mint egy meglévő ócska házat felújítani, de olyanok voltak a pénzügyi szabályok, hogy új beruházásra nem lehetett pénzt szerezni, felújításra azonban igen. A vádak szerint a városi tanács egykori vezetői ingyen is odaadták volna a felsőoktatási intézményeknek a Bors-házat. Az orvosegyetem vezetőségének azonban akkor nem kellett. - Igen, csakhogy az az előző vezetőség volt. Engem 1991 nyarán neveztek ki, a Bors-házat pedig már 1990 végén eladta az új önkormányzat egy budapesti kft.-nek. Akkor, amikor még szó sem igen esett róla, hogy belőlem valaha rektor lesz. Hallani hallottam róla, hogy árulják ezt az ingatlant 10 millióért, de hogy már el is adták, azt csak akkor tudtam meg, amikor elkezdtem érdeklődni iránta. Kiderült, hogy szállodát szerettek volna kialakítani belőle, de közbejött a jugoszláviai háború, és úgy gondolták, Szegeden egy ideig nem lesz elég vendég - túl akartak adni rajta. Mondtam, hogy 10 millió forint az egyetemnek sem olyan túl nagy összeg, de elém tettek egy papírt, amelyben az Igazságügyi Minisztérium hivatásos szakértője 65 millióra értékelte az ingatlant. Elkezdtünk alkudni, végül 40 milliót fizettünk érte. A ház a vasútállomás környékén, olyan helyen van, amely beleillik az egyetemi negyed bővítésének tervébe. - Vagyis nem a városszéli volt szovjet laktanyával akarják bővíteni épületeik, intézményeik rendszerét - vetem közbe. - Irreálisnak tartom, hogy ott belátható időn belül egyetemi campus legyen. - A névtelen gyanúsítók szerint indokolatlan volt a vásárlás, mert idáig sem tudták felújítani az épületet. Szerintük ebben ön egyedül, az egyetemi tanács hozzájárulása nélkül döntött. - Az egyetemi tanács többször is tárgyalta, végül pedig megszavazta a vásárlást. A 40 millió forintot az egyetem saját bevételeiből fizettük ki, nem pedig a költségvetési támogatásból. A vásárlás előtt konzultáltunk a Népjóléti Minisztérium és a Pénzügyminisztérium illetékeseivel, akik azzal a feltétellel támogatták a dolgot, ha az egyetem a saját bevételeiből fizeti a vételárat. Készült egy terv arra, hogy mennyibe kerülne a felújítás. A végösszeg 160-170 millió forint volt, és amikor az adásvételi szerződést aláírtuk, reális lehetőségnek látszott, hogy három év alatt, szintenként fel tudjuk újítani a házat. Időközben azonban a felújításra felhasználható pénz is kevesebb lett, de ha ennek tudatában kellett volna meghozni a döntést, akkor is a megvásárlás mellett szavaztam volna. Az önt gyanúsítók szerint az Innoinvest Kft.-vel összejátszva ön részesült a Borsház régi és új árának 30 millió forintnyi különbözetéből. - Nekem csak aláírási jogom van, a részletekkel a gazdasági igazgató foglalkozott, aki átutalta a pénzt a Borsház korábbi tulajdonosainak. Hogy az Innoinvest Kft. mit csinált a pénzzel, azt tőlük kellene megkérdezni, de föltételezem, hogy valamilyen számvitel ott is létezik. Még egy magánember részéről is nehezen tartanám elképzelhetőnek, hogy csak úgy elkezdi osztogatni a pénzét. Zárójelben jegyzem meg, hogy én itt az egyetemen a mosdóba sem tudok úgy elmenni, hogy legalább hárman ne néznék, mit csinálok. Ha semmi más nem, ez a szituáció akkor is visszatartott volna. Egyébként én korábban 30 évig egy helyen dolgoztam az egyetemen, és arról voltam híres, hogy nemcsak nem kérek, de nem is fogadok el pénzt. Erre ön mondhatja, hogy biztosan nagyon ravasz voltam, és 30 évig vártam a nagy alkalomra, hogy majd egyszerre szakajtsak tízmilliót. Nekem viszont az a válaszom, hogy ha én három évtized alatt naponta elteszem azt a pénzt, amit eltehettem volna, akkor most megvolnának ezek a millióim, de más ember lennék. □ A Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság gazdaságvédelmi osztálya megvizsgálta a hozzájuk eljuttatott dokumentumokat, és nem indított nyomozást, mivel bűncselekmény gyanúja nem merült fel. □ Dr. Fráter Lorándot egyfolytában támadják, amióta csak mozgalmat indított az orvosegyetemi viszonyok megreformálására. A vádaskodók mindig a nevük elhallgatását kérik, nyíltan nem nyilatkoznak a sajtónak. - Kisgyermekkorom óta szélsőséges reakciókat váltok ki az emberekből - mondja a rektor. - Vagy nagyon ellenszenvesnek, vagy nagyon rokonszenvesnek találnak. A rektorral kapcsolatban többen emlegetni szokták azokat, akik azóta mentek el az egyetemről, mióta dr. Fráter Loránd az első számú vezető. Az informátorok azt sugallják, hogy a rektor elűzi a kiváló szakembereket az intézetek éléről. Csakhogy akiket példaként fel szoktak sorolni, sokkal árnyaltabb okokból távoztak. Dr. Vadon Gábor, a Radiológiai Klinika egykori igazgatója, Fráter doktor egykori főnöke például önként ment el, s az érdemeit felsorakoztató könyvet, amelyet búcsúzó sajtótájékoztatóján kaptak az újságírók, az egyetem költségén adták ki. Dr. Süveges Ildikó, a nagyszerű szemsebész kivárta, amíg megszáradt a tinta a budapesti szemklinika igazgató professzori kinevezésén, csak utána tartott sajtótájékoztatót. Ott a professzornő elmondta, hogy mindig a pesti klinikán szeretett volna dolgozni, akkor is elment volna, ha hívják, ha Fráter rektor előzőleg nem adott volna neki fegyelmit. A fegyelmit pedig azért kapta, mondja a rektor, mert szándékosan túllépte a klinikája költségkeretét. Ha valamire szükség volt, megvette, nem foglalkozott azzal, hogy a mulvább intézetvezetők emiatt az év vége felé esetleg azt sem kapják meg, amit a különféle pénzodaítélő testületek megszavaztak a számukra, így Süveges professzornő azt bizonyította, hogy szemesnek áll a világ, és mindig az jár jól, aki fölrúgja a pénzosztási alkukat. Dr. Fráter rektorválasztási ellenfelét, dr. Karácsonyi Sándor sebészprofesszort a saját beosztottai is leszavazták a klinikai igazgatóválasztáson. Dr. Dobozy Attila, a népszerű bőrgyógyászprofesszor úgy jelent meg a sajtóban, mint akinek remeg a kezében a kávéspohár a rektor terrorja miatt - ehhez képest nemrégiben nevezték ki általános rektorhelyettessé. A rendszerváltozás előtt állandó volt a panasz az egyetemeken, hogy a tanszékvezetői állás életfogytig szól, túlkoros professzorok keresztbe fekszenek a fejlődés útjában, és senki nem meri fölvállalni a frissítéshez szükséges személyi döntéseket. A szegedi orvosegyetemen nemrégiben hoztak döntést arról, hogy a professzorok nyugdíjkorhatára 65 év, amit csak az egyetemi tanács döntése alapján lehet meghosszabbítani, és csak két ízben, maximum 70 éves korig. Amikor a döntés megszületett, fölerősödött a kórus, hogy itt kinyírják a nemzetközi tekintélyeket, lám, mi történt, Csillik Bertalan anatómiaprofesszorral is. - Nagyon nehéz nekem Csillik professzorról konkrétan beszélni - mondja dr. Fráter Loránd. - Én akkor voltam hallgató, amikor ő hazajött Amerikából. Mindannyiunkat lenyűgözött a tudósi és előadói teljesítménye. De én hallottam őt nemrégiben is előadni - igen nagy távolságra egykori önmagától. Azt mondják nekem, antihumánus dolog volt őt elmozdítani a katedráról, hiszen micsoda múltja és micsoda érdemei vannak. De ha egy hajlott korú emberrel ilyen módon vagyok humánus, az egyben azt is jelenti, hogy több száz hallgatóval antihumánus vagyok, hiszen nem tanulják meg jól az anatómiát, és ennek esetleg a majdani betegek látják a kárát. A korábbi rendszer gazdasági ésszerűtlenségeinek fölszámolása jelszónak igen népszerű, de érdekeket is sérthet. Mi van olyankor, ha ez bekövetkezik? - Kimegy az ember, mint rektor valamelyik klinikára és talál ezer WC-kefét egy szobában. Kérdi, mire kell mindez. Azt felelik, hátha eltörik éjszaka. No jó, mindannyian tudjuk, mennyire lelkesen cserélik a kefét, ha eltörik éjszaka. Nem is lenne gond, ha nem volna minden kanyarban egy ilyen raktár, talán óvatosságból, talán nemtörődömségből. Ezek a raktárak tele vannak fölösleggel. Nemcsak kefével, hanem vattával, kötszerrel. Itt egy csomó ember él évtizedek óta bejáratódott szokások között. A szívsebészet egyik raktárában csaknem 70 milliónyi anyag van. A fele lejárt, a másik feléről nincs nyilvántartás. Le van benne kötve az egyetem pénze. Amikor a műveseosztályt megpróbáltuk kihozni abból a szörnyű alagsori helyiségből, amelyikben korábban volt, szétnéztünk az új klinikán. Találtunk az ötödik emeleten egy teljes folyosónyi osztályt, ahol a klimatizált kórtermekben húszéves kórlapok, székek és ágyvégek voltak bezárva. Ez egy kis birodalom, és amikor ide beköltöztetjük a műveseosztályt, akkor ez egy más nézőpontból nem egyéb, mint hogy valakinek a birodalmából egy darabot lehasítottunk. Azt is gyakran felhozzák ön ellen, hogy lábbal tiporja az intézmények autonómiáját. Nem tartozik-e az intézményi autonómia körébe, hogy ha egy intézményvezető úgy akarja, ott a plafonig érhessenek a WC-kefék? - Ez az autonómia ebben a formájában nem autonómia, hanem kiskirályság. Azt jelenti, hogy engem csak a birodalmacskám határáig érdekelnek a dolgok. A Price Waterhouse végzett egy vizsgálatot nálunk, és - egyebek mellett - megállapította, hogy a klinikák és az elméleti intézetek közt gyakorlatilag semmiféle kommunikáció nincs. A klinika elkezdi a saját laboratóriumát építeni, holott 50 méterre ott a másik. - Mégis, úgy tűnik, hogy ön mindent szívesebben dönt el egy személyben, mint hogy az intézetvezetők véleményét figyelembe venné. Elképzelhetetlen, hogy úgy osszuk el a pénzt, hogy mindenki egyenlően kapjon, mert azt lehet a legrosszabbul felhasználni. De amikor megkértem a klinika- és intézeti igazgatókat, hogy állítsák össze ők a listát, hogy a kevés pénzből kinek mennyi jusson, akkor nem voltak hajlandók egymással veszekedni, és fölvállalni a közös döntés felelősségét. Az lett a vége, hogy ők nem szólnak bele, döntsön a rektor, akkor legalább van kit szidni. □ Van egy mozzanat, amely nem illeszkedik az eddig elmondottakhoz. Miért vesz a rektor a maga használatára Cadillacet, amikor a klinikákon már gyógyszerre sem jut pénz? - Ez két különböző kérdés. A Cadillac az egyetem stratégiai fejlesztésének a része, a gyógyszerből pedig éppen azért lett ügy, mert megszigorítottuk az eddigi ellenőrizetlen és pazarló felhasználást, ami sokakat érzékenyen érintett. - Hogyan kerül a Cadillac a stratégiába? - Fel kellett ismernem, hogy sem az állami költségvetés, sem a társadalombiztosítás nem lesz belátható időn belül olyan helyzetben, hogy finanszírozza mindazt, amit az orvosegyetemen égetően szükséges volna megvalósítani. Rájöttem, hogy a beruházások ügyében csak a magángazdaságra támaszkodhatom, mert egy privatizált szféra számára az egészségügy és a felsőoktatás nagy és biztos fogyasztónak számít. Olyannak, amelynek a fejlesztésébe megéri 100 milliókat befektetni - hogy aztán majd ki lehessen szedni belőle. Eddig csaknem egymilliárd forinthoz jutottunk hozzá az egyetem céljaira. A hét végén utazom Ausztriába. Körvonalazódik egy olyan, 15 milliárdos nagyságrendű hitelkonstrukció, amelynél az egyetem is, a tőkések is jól járnak. De ezekben a menedzser körökben nem mindegy, hogyan jelenik meg az ember. Ehhez „öltözködtem hozzá” a Cadillac-kel, mert egy pillanatra megfeledkeztem az itthoni légkörről és gondolkodási módról. Hozzátartozik, hogy a Cadillac már másfél hónapja megvolt, de csak akkor csináltak ügyet belőle, amikor ellenőrizhetővé tettük a gyógyszerfelhasználást. - Erre miért volt szükség? - Korábban raktároztak gyógyszereket az egyetemi gyógyszertárban, a klinikán és az osztályokon. Ott volt szabadon a szekrényekben, amelyekbe az nyúlt bele, aki akart. Vitték az orvosok a magánrendelésükre, a nővérek, takarítók a családnak, rokonságnak. Csak annyi változás történt, hogy most a klinikai gyógyszerész adja ki minden beteg szükségletére, névre szólóan a gyógyszereket, és utóbb meg lehet kérdezni a betegtől, hogy megkapta-e azokat. Az első hónapok után egyetemi átlagban mintegy 30 százalék a megtakarítás, ami évente több tízmillió forintot jelent, s ez az összeg bizonyára hiányzik valakiknek. - Ön nemrég egy szülés után, szepszisben elhunyt fiatalasszony ügyében nyilvánosan kijelentette: nem kívánja eltussolni az orvosok által elkövetett hibákat. Nem lehet, hogy ez is erősítette ön ellen a támadásokat? - A hibát elkövető beosztott professzor tulajdonképpen enyhe megrovást kapott. De az, hogy nem álltunk mellé, ahogyan az Magyarországon eddig gyakorlatnak számított, jelzés volt. A sajtó akkor éppen azt kifogásolta, miért nem súlyosabb a büntetés. Meg lehetett volna abban az ügyben büntetni a professzor egyik beosztottját is, de neki egy másik eset miatt akkorra már távoznia kellett a klinikáról. - Önt sokan Surján László emberének tartják, a személye körüli botrányokkal a KDNP elnökén is akarnak ütni egyet. Azt hallottam, a miniszter úr most sorsára hagyta önt. - Kezdetben sem voltam a miniszter úr embere. Azóta lényeges szakmai kérdésekben, például a társadalombiztosítási reform eredményességét illetően eltér a véleményünk. De még ha úgy lenne is, ahogyan terjesztik: választások előtt egy pártelnök, miniszterelnök-jelölt kiállhat-e egy ilyen „botrányhős rektor” személye és reformelképzelései mellett? □ A riporter a rektor nézőpontját szerette volna szembesíteni az ellenfelei érveivel - de nem talált egyetlen embert sem, aki hajlandó lett volna nyilvánosan kifejteni az ellenérveit. Dr. Fráter Loránddal korábban már két hasonló beszélgetés készült - a másik oldal hallgatása miatt nem jelentek meg. Ezúttal azért történik másként, mert úgy látom, a rektor ellenfelei a sajtót eszközként próbálják felhasználni a hatalmi és egzisztenciális küzdelmeikhez. Olyan gépezetként, amibe fölül beledobnak néhány fénymásolt dokumentumot, alul pedig sarat kezd fröcskölni a megcélzott irányba. Márpedig a gépezet így nem akar működni. Tanács István Egy rektor össztűzben Átvilágítás 1897-ben HÉTVÉGE 1993. augusztus 14., szombat