Népszabadság, 1993. szeptember (51. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-20 / 219. szám

22 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1993. szeptember 20., hétfő A külpolitikában a kiszámíthatóság az erény A konszenzus és az ellenzéki alternatíva Úgy gondolom, hogy nem koc­kázatmentes, de mindenképpen hasznos a Népszabadságnak az a kezdeményezése, hogy véle­ménycsere folyjon a sokat em­legetett külpolitikai konszen­zusról. Arról, hogy van-e - és ha igen, milyen korlátokkal - egyetértés, legalább a hat parla­menti párt között a magyar külpolitika irányvonalában? Somogyi Ferenc, aki a rend­szerváltozás előtt és egy ideig azt követően is államtitkárként dolgozott a Külügyminiszté­riumban, ma pedig független szakértőként formál véleményt, augusztus 12-ei vitaindító cik­kében kíméletlen őszinteséggel tárta fel a rendszerváltozás óta folytatott magyar külpolitika gyengeségeit, elemezte ezek le­hetséges okait és vonta le a kö­vetkeztetést, miszerint ma már nem létezik valódi külpolitikai konszenzus. A szabaddemokrata Vásár­helyi Miklós, az Országgyűlés külügyi bizottságának tagja, cikkében elsősorban arra mu­tatott rá, hogy a konszenzus kí­vánatos ugyan, de nem elen­gedhetetlen feltétele a helyes külpolitikának. A fideszes He­gedűs István cikke különbséget tesz az alapkérdésekben meglé­vő egyetértés és a konkrét ügyekben felmerülő viták kö­zött, hangsúlyozva, hogy a konszenzus nem jelentheti a bí­rálat kizárását. Érdekes szempontokkal gaz­dagította a vitát két független politológus. Tiszay Péter a ma­gyar külpolitika koncepcionális hibáit taglalja és a folyamatos konszenzusformálás fontossá­gára hívja fel a figyelmet. Sza­bó János a talán legbonyolul­tabb kérdés, a kisebbségi poli­tika és a külpolitika összefüg­gése kapcsán rámutat az ellen­zék felelősségére is, amely sze­rinte hallgatott, „látszatkon­szenzust” vállalt, nehogy ma­gyartalannak tekintsék. Nagyon sajnálom, hogy a kormány, a Külügyminiszté­rium részéről senki nem szólt a vitához. A Külügyminisztérium politikai államtitkára írt ugyan egy vádaskodó cikket a magyar külpolitika védelmében, de mi­vel az nem a Népszabadságban, hanem az Új Magyarországban jelent meg, s főleg arra szorít­kozott, hogy soha el nem hang­zott ellenzéki véleményekre ad­jon csattanós választ, nem te­kinthető igazi hozzájárulásnak a vitához. Az eddig megjelent vélemé­nyek érvelésével, következteté­seivel jórészt egyetértve próbá­lom továbbgondolni a téma­kört, a felvetett konkrét prob­lémákat. A dolog kockázata abban rejlik, hogy a kormány láthatóan presztízskérdésnek, de legalább is hivatkozási alap­nak tekinti a külpolitikai kon­szenzus meglétét. Ismétlődően és hangsúlyozottnak sikerága­zatnak minősíti saját külpoliti­kai tevékenységét, s hajlik arra, hogy az a siker megkérdőjele­zését, a bírálatot a nemzeti ér­dekek veszélyeztetésének mi­nősítse. Valamennyien tanuljuk csak a parlamentáris demokráciát, a többpártrendszert. Akiknek né­mi kormányzási gyakorlata van - azt is az egypártrendszer kö­rülményei között szerezték azok most az ellenzéki szerepet, a kisebbségi pozíció korlátait tanulják, akik kormányon és a liberális ellenzékben vannak, korábban többnyire távol vol­tak a politikától. Meggyőződé­sem, hogy a kormány hivatalba lépését követően megfogalma­zott és azóta sokszor megerősí­tett külpolitikai főirányok, a prioritások kérdésében tovább­ra is fennáll a konszenzus. Egyetlen parlamenti párt sem tette kérdésessé: Magyarország törekedjen jó viszonyra, széles körű kapcsolatokra szomszé­daival, és mielőbb illeszkedjék be Európa fejlettebb részébe. Abban is változatlan az egyetér­tés, hogy Magyarországnak kö­telessége támogatni a határon túl élő magyar kisebbség jogai­nak érvényesülését. Ezek olyan általános célok, amelyeket alig­ha kérdőjelez meg egyetlen fele­lős, józan politikai erő is. Az alapkérdésekben meglevő viszonylag állandó konszenzus­tól eltérően a konkrét kérdé­sekben ilyen állandó konszen­zusra nincs lehetőség. Ezt ese­tenként, türelmes egyeztetések­kel kell kialakítani a kormány és az ellenzék között. Az elmúlt több mint három esztendőben ez bizony nem mindig sikerült. Előfordult, hogy a kormány nem is igényelte ezt az egyezte­tést. Úgy gondolta, hogy az alapkérdésekben meglevő kon­szenzus tetszése szerint kiter­jeszthető minden konkrét ügy­re. Amikor pedig az ellenzék a közreműködése nélkül, sőt ki­zárásával elkövetett hibákat szóvá tette, gyorsan megkapta a nemzeti érdek veszélyezteté­sének vádját. Az ilyen megkö­zelítés nyilván a konszenzus lé­nyegének és az ellenzék szere­pének a teljes félreértését jelzi. A konszenzus ugyanis nem utó­lagos, hanem előzetes egyezte­tést jelent. Az ellenzék szerepe pedig nem a „nemzeti érdek” jelszavával leplezni próbált hi­bák eltűrése - és persze nem is az öncélú, kizárólag pártérde­keket szolgáló kritika -, hanem hogy az általa értelmezett nem­zeti érdekekből és nemzetközi realitásokból kiindulva fogal­mazza meg a szerinte célrave­zetőbb, alternatív megoldást. Felmerül a kérdés: mi lehet az oka annak, hogy a helyesen megválasztott és hatpárti egyetértésre talált célokat a kormány esetenként szerintem hibás módszerekkel próbálja elérni? Az egyik lehetőség, hogy a háttérben - természetesen hi­vatalosan soha ki nem mondva - a külpolitika racionalitásától idegen megfontolások húzód­nak meg. Ilyen lehet az a felfo­gás, hogy a magyarságnak va­lamiféle történelmi küldetése van a Kárpát-medencében, hogy a magyar nemzet felette áll a szomszédos népeknek, vagy az ellenszenv a kormány­zó konzervatív-keresztény koa­líció politikai irányvonalától eltérő kormányok iránt. Ko­moly problémákat okozhat a nosztalgia vagy a sérelmek fel­­hánytorgatása is, nem is be­szélve a koalícióból szerencsére kiszorult, de a parlamentben változatlanul jelen levő radiká­lis nacionalizmusról, a határok megkérdőjelezéséről. Megjegy­zem: ebben a térségben a hatá­rokkal összefüggésben nem­hogy az irredentizmus, de még a bizonytalan fogalmazás sem engedhető meg. Ezzel ugyanis éppúgy tüzet lehet gyújtani, mint a kisebbségek jogainak megsértésével. A másik ok részben, de nem teljesen, szakmai természetű. Előfordulhat rossz helyzetfel­mérés, az ország nemzetközi szerepének, lehetőségeinek vagy az egyes konkrét lépések várható nemzetközi támogatá­sának a túlbecsülése. Az ilyen hamis feltételezésekre épített kezdeményezések szükségkép­pen kudarcot vallanak, ismét­lődésük pedig elszigetelődéshez vezethet. Ezt azért tekintem csupán részben szakmai kér­désnek, mert előfordult, hogy a külképviseletek ugyan pontos jelzést adtak, de a külügyi kor­mányzat ezeket, mint koncep­ciójába nem illet, figyelmen kí­vül hagyta. És sajnos arra is van példa, hogy egyes diploma­ták a könnyebb ellenállást vá­lasztják, nehogy kérdésessé te­gyék lojalitásukat. Azt jelentik, amit feltételezésük szerint itt­hon várnak tőlük, és nem azt, amit tapasztalnak. Egy korábbi - ugyancsak a Népszabadságban megjelent cikkében - a Külügyminiszté­rium közigazgatási államtitká­ra cáfolni próbálta azokat az állításokat, miszerint az itthon és külföldön dolgozó diploma­taállomány több mint fele ki­cserélődött a választások óta. „Rossz emlékű, rosszízű” szá­zalékszámítással vádolta a kri­tikusokat. Én úgy gondolom, hogy a százalékszámítás pusz­tán bizonyos állítások igazolá­sára vagy cáfolására használ­ható eszköz. 1992 decemberé­ben a Külügyminisztériumba három és fél év alatt bekerült diplomaták aránya 42 százalék volt. Feltételezem, hogy azóta ez az arány tovább nőtt, de ki­sebb bizonyosan nem lett. Nem vitatom, hogy az újonnan beke­rültek között sok tehetséges ember van, akik beváltak. De, ahogy régen is voltak alkal­matlanok, úgy sajnos, az újak között is akadnak. És, ha ilye­nek esetleg kulcsfontosságú nagykövetség élén állnak - ne­talán csupa gyakorlatlan em­berrel körülvéve - vagy fontos főosztályt irányítanak, annak komoly következményei lehet­nek. A magyar külpolitika három kiemelt célja szervesen kapcso­lódik egymáshoz. Ha Magyar­­ország nem tud normális vi­szonyt kialakítani szomszédai­val, ha a Nyugat megítélése szerint nem a stabilitást, ha­nem a bizonytalanságot erősíti a térségben, akkor nincs re­mény a gyors, zavartalan kap­csolódásra Európa fejlett részé­hez. A határainkon túl élő ma­gyarok érdekében pedig csak olyan Magyarország tud ered­ményesen fellépni - mind a kétoldalú kapcsolatokban, mind a nemzetközi fórumokon -, amely az érintett szomszé­daival normális viszonyban van, és amelynek a nemzetközi megítélése kedvező. A külpolitika konkrét kérdé­seiben azért van szükség kon­szenzusra, mert a hibás lépések veszélyeztetik az alapvető cé­lok elérését, akkor pedig értel­metlenné válik az azokban meglevő hatpárti egyetértés is. Egyetértek azon vélemények­kel, hogy a külpolitikát és a vá­lasztási kampányt jó lenne a le­hető legtávolabb tartani egy­mástól. Ám az elkerülhetetlen, hogy a magyar pártok megfo­galmazzák saját külpolitikai céljaikat, prioritásaikat. Az el­lenzéknek alternatívát kell állí­tania az elmúlt évek külpoliti­kai gyakorlatával szemben. Vi­lágossá kell tenni a választók számára, hogy mi az, amit ugyanúgy, és mi az, amit más­ként csinálna. Magyarország külföldi partnereinek is tud­niuk kell, mit várhatnak e te­kintetben az egyes pártoktól. A külpolitikában ugyanis nem a folyamatosság, hanem a kiszá­míthatóság az igazi erény. Nem mindenáron konszenzusra kell tehát törekedni, hanem olyan külpolitikai irányvonal kiala­kítására, amely képes garantál­ni az ország biztonságát, és elő tudja mozdítani a nemzet gaz­dasági-társadalmi felemelkedé­sét. Ez a külpolitika számíthat valóban közmegegyezésre. Kovács László országgyűlési képviselő (MSZP), az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke A Kádár-korszak mint tatárjárás? Úgy tűnik, történelmünk leg­sötétebb korszakait mára be­lepte a jótékony feledés pora. A Magyar Közvélemény-ku­tató Intézet 1947-ben készült felmérésében még a második világháborút jelölték meg leg­többen a magyar történelem legsötétebb korszakaként. 1991-ben változott a kép: az ötvenes évek, a Rákosi-rend­­szer került az első helyre. 1947-ben még azonos megíté­lést kapott a Horthy-korszak a tatárjárással és a mohácsi vésszel. 1991-ben az elmúlt negyven évet csaknem akkora katasztrófának tartották, mint a második világháborút, a Kádár-korszak pedig azonos elbírálást kapott a tatárjárás­sal. 1947-ben messze magasan Szálasi Ferenc volt a legnega­tívabb figura, őt követte Horthy Miklós, Haynau és Gömbös Gyula. 1991-ben Rá­kosi vezeti a listát, majd Szá­lasi és Kádár János követke­zik, azonos pontszámmal. (La­punk szeptember 4-ei számá­ban írtunk a felmérésekről.) Azért itt valami nagyon nagy baj van a történelem­­szemléletünkkel. Valami alap­vetően nem stimmel, ami a té­nyek, az arányok ismeretét, il­letve nem ismeretét illeti. A történelem eddigi legnagyobb pusztításának, a második vi­lágháborúnak száraz statiszti­kái, úgy tűnik, mára üresen kongó, tartalom nélküli ada­tok csupán. A magyar társa­dalom nagy többsége ma már a boldog békeidők gyermeke. A történelem eddigi leg­hosszabb (európai) háború nélküli korszakának haszo­nélvezői ők, s valószínűleg semmit sem mond számukra a Donnál elpusztult kétszázezer magyar, a négyszázezer meggyilkolt magyar zsidó, a világégés sok millió halottja. Számok, a háború mindenkit érintő, személyre szóló iszo­nyata nélkül. A szűkülő féle­lem nélkül, a szeretett elvesz­tése során érzett döbbenet nélkül, a sajgó hiány soha be nem gyógyuló sebei nélkül. A boldog békeidők nemzedéke (még) nem tudja, hogy a halál­hoz képest minden viszonyla­gos, mert a padlássöprés, az idegen hatalom jelenléte, a diktatúra is­­ túlélhető. Ezek a generációk nem tudják, hogy nem létezik nagyobb kiszol­gáltatottság, mint a háború. A film, a televízió, a tömeg­kommunikáció rutinszerűen ismétlődő napi híranyaggá si­­lányította a délszláv háborút. Háború, fotelből nézve. Kép­kockák, mintha a Rambót néznénk, vagy Schwarzeneg­­gert a Terminátorban. Izgal­mas kaland, amely még von­zónak is tűnhet unatkozó, jól­lakott tizenévesek és perspek­­tívátlan fiatalok számára. „Egy diszkóba jött be egy ismerősöm. Ő mondta, hogy balhé van, le kellene menni Mostarba vagy Szarajevóba, attól függ, hogy érek rá. Úgy gondoltam, kipróbálom, mennyire vagyok bátor, mennyire félek különböző adott helyzetekben. Azt csi­nálom, amit akarok, nem szólnak rá az emberre, hábo­rú van” - nyilatkozta a 168 Órának egy fiatal magyar zsoldoskatona, aki szerint már több mint száz magyar fiatal harcol a délszláv fron­tokon. A magyar tömegkommuni­káció (ki tudja, miért) sze­mérmesebben bánik a határ­aink melletti háború minden­napjainak, a civil lakosság szenvedéseinek bemutatásá­val, mint a nyugat-európai vagy amerikai tv-társaságok. Különösen Amerikában érte­nek profi módon ahhoz, hogy emberközelbe hozzák a hábo­rút, bemutassák a háború minden heroizmustól mentes hétköznapjait. Egy amerikai számára például akkor vált érthetővé és kézzelfoghatóvá az iraki háború, amikor kide­rült, hogy a sivatagban állo­másozó katonák nem ehetnek csokoládét, mert a csokoládé elolvad a tűző napon. Hősiesen meghalni, azt igen. De közben még csokoládét sem enni? Az egyszerű amerikai számára ez maga a katasztrófa. Az Öböl-háború idején ha­talmas, profi apparátus igye­kezett megértetni az ameri­kaiakkal a tömegkommuni­káció segítségével, hogy mi is az a háború, milyen társadal­mi, pszichológiai következ­ményekkel járhat a civil la­kosságra nézve, s mit jelent háborúban álló ország állam­polgárának lenni. Az ameri­kai lakosság ma is többet tud a délszláv háború civil lakos­ságának nyomoráról, mint mi, pedig Amerika földjén százharminc éve nem volt há­ború. Az Egyesült Államok­ban még ma sem heverték ki a vietnami háború hatásait, és nem akarnak elfelejtkezni a holocaustról, pedig mind­kettő távol, a határaikon kí­vül zajlott. Amerika lassab­ban felejt, mint mi, euró­paiak, akik negyven esztendő távlatából, a megszépítő messzeség szemüvegén ke­resztül hajlamosak vagyunk bagatellizálni a múlt ször­nyűségeit. Rossz a memó­riánk, a nagyapák (egyre rit­kuló) emlékezetkieséses tör­téneteire csak legyintünk, he­lyette felnagyítjuk a jelen és a közelmúlt gondjait. Érthető, de veszélyes játék. Játék, amellyel néhányszor már sikerült lángba borítani Európát. Bonifert Mária V1*1 4- Dr. Takács Sándornak cik­kemre (Veszélyben van-e Magyarország?, Népszabad­ság, augusztus 2.) írt hozzá­szólására (A katonai bizton­ságról..., Népszabadság, au­gusztus 30.) talán nem is kellene válaszolnom. Hiszen az olvasó eldönthette, ki az, aki racionálisan kezeli a té­nyeket és von le következte­tést, és ki nem. Mert a kér­dés nem az, hogy a hozzá­szóló számára mi az elfo­gadhatatlan, hanem az: mit lehet megvalósítani, vagy mit engednek a körülmé­nyek megvalósítani a gya­korlatban. Mivel megszólíttattam, élek az alkalommal, hogy Takács Sándor néhány tételét pontosít­­sam: 1. Szükségtelen az alkot­mánnyal érvelni, mert nincs, aki a határon túli magyarság védel­mének kötelességét és jogát vi­tatná. De a megvalósítás ho­gyanját igen! Lehet végezni ezt a munkát követelődzve, sértően, bántóan stb., de lehet végezni tapintatosan, a másik felet is meghallgatva - sőt bizonyos kérdésekben megértve -, a bi­zalmatlanságot eloszlatva is. A kompromisszum nem jelent „megalázkodást”, nem jelenti „nemzeti önérzetünk és önbe­csülésünk” feladását. Szükség­telen az, hogy szinte a nap min­den órájában a „fájdalmunkat legalább kibeszéljük”. Annak ellenére, hogy „senki nem tilt­hatja meg - hallhattuk a tisztek avatásán elmondott miniszteri beszédben -, hogy sérelmeinkről beszéljünk”. De van-e értelme - a szomszédok idegesítésén kívül - az állandó ismételgetésnek, amikor minden józan ember tudja, hogy a sérelmet, fájdal­mat kiváltó ok megszüntetésé­nek valószínűsége egyenlő a nullával. Mikor veszik már észre a po­litikusok, hogy lassan a Nyugat­nak is elege lesz a magyarok ál­landó siránkozásából? A nyuga­ti országok nem fogják helyet­tünk helyreállítani a néhány szomszédos országgal megrom­lott kapcsolatot. 2. Aki biztonságpolitikával foglalkozik, tudja, hogy a meg­támadottat ki védi meg. A NA­TO - alapokmánya szerint - csak a tagországait védheti. Ta­lán ennek nem tudása okozta a „futkosást”, és a kérést, hogy adjon biztonsági garanciát. Ezt nem tehette mert: a) Magyaror­szág nem tagja a NATO-nak; b) illetékességi területén kívül csak az ENSZ BT felkérésére vagy megbízásából indíthat fegyveres akciót; c) Magyaror­szágot nem fenyegette és nem fenyegeti katonai veszély. Ez a magyarázata, hogy miért nem avatkoztak be Bosznia- Hercegovinában, noha a BT döntött a fegyveres akcióról. De az akció végrehajtására vonat­kozó parancs kiadását az ENSZ főtitkárára bízta, aki azt nem volt hajlandó kiadni - és helye­sen tette. 3. Az országhatár megváltoz­tatásának lehetetlenségét nem vitatja, de kimond egy pontatla­nul megfogalmazott féligazsá­got. Idézem: „Legjobb tudomá­som szerint a határok megvál­toztatásáról felelős politikai té­nyezők, személyek és szerveze­tek soha semmilyen formában nem nyilatkoztak. Ez fantázia szüleménye.” Az én fogalmazá­som pontosabb (lehet ellenőriz­ni): minden esetben, amikor a határok kérdéséről volt szó, fe­lelős politikai tényezők mindig nyomatékosan hangsúlyozták, hogy Magyarország tartja ma­gát az aláírt szerződésekhez - a szerződéseket felsorolták, én nem sorolom fel -, és nem törek­szik a határ erőszakos úton tör­ténő megváltoztatására. Ez azért féligazság, mert a másik felét még egyetlen felelős politi­kai tényező sem mondta ki, azaz: a határt nem akarjuk bé­kés úton sem megváltoztatni. És ennek kimondását várják a szomszédok. Máskülönben a gyanú megmarad. 4. A fentiekből következik állításom, hogy nem fognak egyik országban sem területi autonómiát adni. Esetleg, ha fe­lelős politikai tényezők nyilvá­nosan kijelentenék, hogy nem törekszünk a határ megváltoz­tatására békés eszközökkel sem, talán közelebb lehetne kerülni a területi autonómia megvalósítá­sához is. Egy mondatot kénytelen va­gyok „finomabban” újrafogal­mazni. Azon pedig minden józa­nul gondolkodó politikus haho­­tázik, hogy a magyaroknak olyan igényük van, hogy egye­dül eldöntsék: egy másik szuve­rén állam tagja lehet-e egy eu­rópai szervezetnek. És azon kell sajnálkozni, ha ez tényleg meg­történhet. De remélem józan ésszel gondolkodó politikusok döntenek erről és szeptember 27-én felveszik Romániát, mint ahogy felvették Szlovákiát is (csak megjegyzem: a magyar politikusok véleményének kiké­rése után). Mert a tét nem az, hogy „be­tarthat-e” a magyar politika Romániának, hanem az, hogy a döntéssel tovább kívánják-e nö­velni a feszültséget e térségben, vagy enyhíteni igyekeznek azt. 5. Hogy mennyire ismerik el vagy engedik meg Magyaror­szág vezető szerepét a térség­ben, azt a legkönnyebb eldönte­ni. A külföldi tudósítók kérje­nek nyilatkozatot Ausztriától Ukrajnáig és Szerbiától Len­gyelországig a vezető politiku­soktól. Én megjósolom: egyér­telmű és egyöntetű lesz a nem! Egyes magyar vezetők világ­­politikai tényezőként szeretné­nek bekerülni a történelembe. Például az a politikus, aki ilyen nyilatkozatot tesz (a rádióban hallottam): „Oroszország nem szerezhet befolyást a Balká­non.” Mi ez? Hiszen Oroszor­szágnak már van érdekeltsége a Balkánon, és ezt néhányszor hallhattuk az orosz külügymi­niszter és az orosz parlament külügyi bizottsága elnökének nyilatkozatában. Sőt a BT-ben az orosz nagykövet akkor és úgy vétózza meg a Szerbia elleni ha­tározattervezetet, amikor és ahogyan akarja. Oroszország - akár tetszik, akár nem - világ­­politikai tényező. Nem fogja so­ha a magyar politikusok enge­délyét kérni, hogy hol kíván ér­dekeltséget szerezni, ahogy nem kérte ahhoz sem, hogy Szlová­kiával barátsági szerződést ír­jon alá. Felesleges talán indokolnom, hogy a cikkemet miért írtam. Ugyanis az elmúlt három évben hozzászokhattunk, hogy aki se­gítő szándékkal bírált vagy ja­vasolt, az megkapta a magáét a „törpe többség” „Miki egér” po­litikusaitól (elnézést kérek, hogy „ellopom” a miniszterel­nök úr egyik kedvenc kifejezé­sét). Azt a „magasröptű” eszme­­futtatást pedig, hogy egyesek­ben mi él tovább, nem tudom másként kezelni, mint azoknak a „labdarúgó-szakértőknek” a szidalmait, akik a mérkőzést egyébként korrekten vezető já­tékvezetőt okolják azért, mert a csapat csapnivalóan rossz, és el­veszíti a mérkőzést. Sebők János nyugállományú vezérőrnagy (A szerkesztőség ezzel az írással a vitát lezárja) A határmódosításról le kell mondani! A biztonság érdekében enyhítenünk kell a regionális feszültséget

Next