Népszabadság, 1993. december (51. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-30 / 304. szám
1993. december 30., csütörtök_ KULTÚRA FORGÓAJTÓ Mannaszósz és szeretetszauna Az idei év egyik könyvszenzációja, Parti Nagy Lajos Se dobok, se trombiták című prózakötete úgy esett szét a kezemben, mire végigolvastam, hogy ez a bosszantó fejlemény számomra mégis megnyugtató volt: különvált legalább a méltatlanul csúnya borító és a kiváló belső. Ha ünneprontó akarnék lenni, akkor most arról kellene elmélkednem, vajon miért bánik ennyire mostohán a Jelenkor Kiadó könyvei külalakjával, ha már egyszer az ország jelenleg legszínvonalasabb szépirodalmi kiadója. De nem szeretek ünneprontó lenni, nézem hát azt, ami a borítón belül van. Parti nagy kötete egy hároméves írói vállalkozás eredménye. A szerző, akit költőként már jól ismerhetünk, három remek verseskönyvvel a háta mögött arra vállalkozott 1990 szeptemberében, hogy kéthetente három-négy gépelt oldalban afféle írói publicisztikát ír a Magyar Naplóba. Ezek a dolgozatok aztán az 1990-es és 1993-as évek naplójává álltak össze ebben a könyvben, Esterházy Péter korábbi vállalkozásához, Az elefántcsonttoronyból című munkához hasonlóan. Az egyszerűség kedvéért nevezzük Parti Nagy írásait is tárcáknak, és nyugodtan vonatkoztassuk egyben az általa Esterházyról írtakat ezekre a szösszenetekre: „valahogy így érdemes e tájon tárcát vagy mit írni”. Sok minden kihámozható ezekből az írásokból azzal kapcsolatban, mi történt az elmúlt három évben, és mi történt közben az íróval. Például 1990-ben még kettessel telefonáltunk, és először volt ünnep az 1956-os forradalom évfordulója. Beindultak az utcai koleszterinvizsgálatok, koldusok tűntek fel az Operánál, megvolt az a szomorú tüntetés is a tévénél 1992. március idusán (az egyik legjobb szöveg szól róla: A szemetelő esőben). A szerző közben elköltözött (mániákus költöző), és arácszemüveget is vett (úgy tűnik, szenvedélyes úszó, ki hitte volna), azóta megmenekült az írók Boltja a szétveréstől, ám még mindig tart az ügynöktörvény-őrület (még ma is aktuális az 1991-es mesteri képzavar: „az ügynöklista időzített bombájának gordiuszi csomója Damoklész kardjaként ketyeg az Ön átizzadt párnája alatt”). Az írások legtöbbször valamilyen konkrét történéshez, irodalmi, politikai, magánéleti eseményhez kapcsolódnak. Ez volna a Se dobok, se trombiták romlandó anyaga. Van azonban a nyelv, ami megtartja ezt az anyagot, Parti Nagy szóképzései, névleleményei, költői csalafintaságai, aztán meg egy-két mondatos helyzetképei, erőteljes történetindításai, tömör párbeszédei, melyekben hőseinek egész nyomora élete feltárul (a kedvencem ebből a fajtából a Zsírvasárnap). Van ez az egyszerre ironikus és megértő fogalmazásmód, egyszerre komor és játékos szófűző munka. Lefelé stilizált költészet és fölfelé stilizált próza. De a legkevésbé sem steril, hanem minden nyelvi játékában szúrósan életszagú írásművészet ez. Leleményei attól élnek, hogy miközben meghökkentenek és gyakran mosolyra fakasztanak, mintegy mellékesen beszámolnak arról a hétköznapi világról, amit ma - használhatatlan és tönkrenyomorított kifejezéssel - úgy lehetne mondani, hogy: a magyar élet. Ennek ábrázolásához pedig kevés lenne a mégoly kivételes nyelvi készség is, ehhez odafordulás kell. Szelíd, ám könyörtelen írói alázat. Akkor a legjobb szerintem az írás, ha a nyűtt és lestrapált, túlsúlyos, ólomteli, özvegy, robotoló egyszerű lélek világáról beszél. Azaz, amikor elkezd az író egy lepusztult történetet. Legjobb szövegeiben visszahozza a történet elmondásának elemi erejét az újabban ettől gyakran elforduló szövegirodalomba. Parti Nagy prózáját véleményem szerint ezek a beinduló történetek tehetik időtállóvá, nem pedig a néha már túlzásba vitt reflexív elemek. Akkor igazán jó a szöveg, amikor a másik felé, a figurái felé fordul, és nem akkor, amikor önmagával foglalkozik. A próza költészete a tóparton hever, a piacon, a téren, a vendéglátó-ipari egységben, a hátsó udvarban. Parti Nagy mindenhol észreveszi, ami neki kell, hozzáteszi kivételes érzékenységét és humorát. Sokszor meghatóan rikító képzavarokból építkezve hozza létre a legjobb pillanataiban bizony szomorú szövegeit. (És hogy mi a mannaszósz meg a szeretetszauna? Ezzel ez a kritika csak annyira foglalkozott, amennyire dobok és trombiták szerepelnek a könyvben.) (Parti Nagy Lajos: Se dobok, se trombiták. Jelenkor Kiadó, 1993.) Károlyi Csaba KORTÁRS ízelítő a januári számból Nemes Nagy Ágnes halála költészetében - Szabó Gyula: „Ne epeszd népedért magadat, szép Csala” - András Sándor, Tóth Judit, Bertók László versei - Fülep Lajos, Németh László, Hamvas Béla könyvéről - Géczi János esszéje - Zöldy Pál: Természetrajz - Petőfi két verse - filológiai oknyomozás. A Kortárs szerkesztőségének döntése alapján a Kortárs-díj ez évi kitüntetettje Csíki László, Domokos Mátyás, Lászlóffy Aladár és Marsall László. FILMJEGYZET | Rokonmítosz Egy fiatal spanyol orvost fedezett föl legutóbb a berlini nemzetközi filmfesztivál nemzetközi közönsége. De ha már hangsúlyozni érdemes, hogy az egész filmvilág figyelme ráirányult az illetőre, hát azt sem érdektelen pontosabbá tenni: nemzetisége igazából nem is spanyol, hanem baszk. Van, létezik, sőt virul spanyolhonban a baszk filmgyártás és filművészet, immár - évtizedek vegetálása után - jó pár esztendeje. Julio Medem, az említett orvos, ennek a legújabb reprezentánsa. Persze, még ennyit, nem is orvosi minőségében fedezték fel őt Berlinben (ha jól értesültem róla, abba is hagyta már a praktizálást, fölcsapott huszonnégy órás filmművésznek). Tehenek a címe első és figyelemfelkeltő munkájának, talányosan. Volt a nyolcvanas évek közepén egy spanyol film, Tehénke címmel. Egy kissé nehezen követhető módon - allegorikusan, utalások halmazával - politikai példázatféle volt az a francoizmusról, vagy pontosabban talán a francoista fasiszta pártszellemről, a Falange öngerjesztett mítoszáról. Talán nem tévedés Julio Medem friss filmjéről feltételezni némi kapcsolódást, tudatos visszautalást a Tehénkére. Mert ha nem is direktben, de azért a történelemről is szól ez a Tehenek. Amúgy, látszatra, csupán két szomszédos, rivális, szegény favágó, erdőirtó, tehéntenyésztő baszk hegyi parasztcsalád története az egyik háborútól a másikig. Ezek a háborúk - s itt kell az ismeret, túl a beleérzésen, a magyar nézőnek! - a Pireneusi-félsziget lakóinak nem az első meg a második világháborút jelentik. Ezek ott csak mellékesen zajlottak. De a múlt században a testvérgyilkolás a karlista háborúkkal kezdődött. Don Carlos és családja híveinek és ellenfeleinek történetét nem fogjuk most előadni - arra valók a történelemkönyvek, a kézikönyvek, hogy utánanézzen, aki összetalálkozik ilyesmivel. A második karlista háborúban, 1875-ben indul a film családtörténete. A spanyol polgárháború idején fejeződik be, az 1930-as évek második felében. Favágóverseny, szerelmi kapcsolatok és háború: mindez alkalom a drámára, mert a két vetélkedő család kapcsolata - az Ibériai-félszigeten, Lorca és Picasso meg még oly sok más zseni földjén! - méltatlanul maradhatna meg csupán holmi rivalizálás szintjén. Nem, itt vérre megy a vérségi kapcsolat. Julio Medem azonkívül - mármint a spanyol-baszk tradíciókon kívül - egyszer döbbenetesen emlékeztetni kezdi a magyar mozinézőt csak... a magyar fam történetére. A hatvanas évekére. Az akkori friss - még nem szenvelgő - parasztdrámák légkörére. Például - bár oly távoli a részletek megformálása egymástól, s oly távoli az egész történelem is, amelyikről családjaik históriája közbeiktatásával beszélnek - a Tízezer napra. De rokon a visszafogott izzás, a mitizálás, a makacs igazságkeresés, a csökönyös emberpártolás a történelmi erőkkel szemben. Nem biztos, hogy ez így „rendben van”, mármint a történelemfeltárás igazságát tekintve, ám az biztos, hogy ereje van az efféle művészi történelemábrázolásnak. S Medem alkotása abban is rokona a mármár nosztalgiával visszasírt, egykori magyar „új hullámnak”, ahogyan a részleteket hatalmas képzelő- és kifejezőerővel nem pusztán rögzíti, hanem kitalálja és megvalósítja. Sajnos, épp ez az, ami már nem divatozik a magyar filmben, holott egykor még az „átlagfilmbe” is beszivárgott ennek az igénye... Julio Medem alig múlt harminckét éves. Vajon fiatal az ilyen, vagy már nem is az? Mindenesetre a filmje fiatal. (Budapest Film) Csala Károly Julio Medem: Tehenek Ráncos homlokú, szakállas urak, makacs szarkalábaikat krémek és púderek mögé rejtő hölgyek siettek be a sportcsarnok ajtóin. Már nem csapatostul jöttek, andalogva, mint egykor. Legfeljebb odabent futottak össze néhány mondatot vallani. Szerdák Villáhááából mégis kitetszett valami titkos, mindannyiukat összekapcsoló közös dac. Koncz Zsuzsa dalai már régóta nem csupán a rockműfaj sajátos stílusban előadott darabjai. Többek nemzedéki kulturális emblémáknál, amelyek nosztalgikus kalandozásokra csábítanak. Az imént említett hölgyek és urak nem emiatt jöttek el. Noha nyilvánvalóak e dalok nemzedéki kötődései. Forrásvidéküket a hatvanas évek hirtelen kinyíló virágaiban, gombafejű gitáros trubadúrjaiban, országhatárokon átsüvöltő örömsikoltásaiban kereshetni. E nóták a huszadik századi európai reneszánsz kelléktárából származnak, s egykor gyors áramlás kapta vállára őket. Az, ami mostanra meglassult, de méltóságteljes hömpölygéssé változott. És újabb nemzedékeket ragad magával. A negyvenesekkel ugyanazokon a kapukon érkeztek a keddi, már hagyományos év végi sportcsarnokbeli KONCertre tizenéves lányok és fiúk. Odabent szüleikkel együtt tapsolták az ütemet, s gyújtottak gyertyákat, amikor Zsuzsa azt énekelte: Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág. Ami rockhangversenyen igen ritka, olykor ugyanaz a meghatottság ült ki az arcokra. Az a különös dolog történt, hogy ez az (eredendően városi) tömegköltészet és tömegdal, amely a hatvanas években tört fel, s rögtön mély szakadékot robbantott az ifjabb és idősebb korosztályok között, mára különböző nemzedéki csoportokat forraszt egybe. S itt bizony nem feledkezhetünk meg arról, hogy Közép- és Kelet-Európa rocklegendája másról is szól, mint a Nyugaté. Másról is, mint ilyen-olyan társadalmi konvenciók széttörésének vágyáról, hierarchiák lerombolásáról, tabuk ledöntéséről. Legalábbis a rocknak az az ága, amely a nemzetközi zenei és költői nyelvet, jelentést össze tudta kapcsolni a magyar nemzeti kultúra meghatározó elemeivel, alapvonásaival és évszázados törekvéseivel, másról. Az Illés-zenekar dalainak sugallata félreérthetetlen: a nemzeti függetlenség, mint a közös boldogulás feltétele, csak és kizárólag a népek és kultúrák testvériségében lehet valóságos és sérthetetlen. És sohasem nacionalizmusok, ordas gyűlölködések által kiküzdhető. Csakhogy az Illés-zenekar felbomlott, mielőtt tájainkon a reményteli változásokra megérett az idő. És könnyen lehetett volna, hogy a korábbi „üzenetnek” nem lesz hirdetője. Hogy mégis lett, abban ennek e szarkalábas városi nemzedéknek kitüntetett szerepe van. Ők egészen jól el tudnak tájékozódni a mai kuszább vitágban is az Illés-zenekar egykori „tiszta” szabadságeszményével, értékrendjével. Ezekkel most is csalhatatlanul különböztethetik meg a tettetett hősöket az értékek valódi birtokosaitól. Az új frázispufogtatókat a halk szavú igazmondóktól. Akár csak régen: minden militáns eszme, hazugság, önzés, szervitizmus, egyént és közösséget gúzsba kötő hatalmaskodás ellen villan ma is a dac azokban a szemekben. Mára Koncz Zsuzsa lett ennek a rocksugallatnak a leghitelesebb hazai tolmácsolója. (Amiben nem kis érdeme van Tolcsvay vagy Bornai Tibor zenéjének és leginkább Bródy szövegeinek.) Szép, szelíd hangja megerősödött. Előadói egyénisége beérett. Minden gesztusa természetes, a helyén van. Közönség iránti alázata sem mímelt, inkább magától értetődő. Színpada és nézőtere ugyanannak a történésnek színtere. S része ugyanannak a történelemnek. Mert ki ne felejtsük, nem csupán az alapértékekben való közösség hoz itt létre egy masszív kulturális tömböt Koncz körül. Hanem az ötvenhatos lánctalpak, a menekülők pályaudvara, a városba vágyódó szőke Anni emléke, a „lelkes ostobaság” tegnapi és mai ágálása és a szebb holnapban reménykedések is, amelyek mind megszólalnak ezekben a dalokban. Amik önmagukban csupán reflexióknak tűnhetnek, egyszerre hallgatva egy egész korszak lelki történésfolyamataivá állnak össze. Jó belőlük erőt meríteni ilyenkor év végén, új megpróbáltatások előtt. Varsányi Gyula Hiteles rocktörténés BÁNHALMI JÁNOS FELVÉTELE elenes ünnepek Ártatlan volt Kincses Veronika Manonja a karácsonyi Puccinielőadáson, nagy szemű, pislogó, kedves, szentimentális regényeket olvasó. Sejtelme sem volt arról, ami körülötte történt. Kolostorba kell menni, ami nagy kár, hisz nem láthatja többé a várost, az embereket, de mit tehetne atyja akarata ellen? Az pedig igazán meg sem fordult a fejében, hogy léha és ellenszenves bátyja föl akarná használni. S hogy a velük utazó idős úrnak tisztességtelen szándékai lehetnek. A férfiak bementek a fogadóba, Manón kint maradt a padon. Ekkor lépett hozzá az idegen. Nem volt neki sok ideje, de megpróbálta. Nézett, beszélt, énekelt, magyarázott, könyörgött. Szerelmes volt. Elmondta, hogy des Grieux a neve, hogy ilyen szép nőt ő még nem látott. Elárulta, mit tervez a báty és a „pénzes majom”. Manon egy pillanatra megállt még az örvény szélén. Volt egy fél perce, hogy végiggondolja, nem kellene-e mégis inkább a kolostort választania, azután ugrott. Irány Párizs. Én is szeretlek. Különös, hogy Kincses Veronika az alak ártatlanságát végig meg tudta őrizni. A második felvonás kitartottja sem nőiességével nyűgözte le a közönséget, hanem bájával, őszinteségével. Rajtakapta őket Geronte, és Manón még annyi fáradságot sem vett, hogy kapkodva hozza rendbe magát. Még valami elfogadható hazugságon sem törte a fejét. Nézzen tükörbe uram, és megérti, miért csalom meg. Ugye, nem haragszik? Szokatlan volt Manón egyneműsége, de bármilyen ügyesen szabta is át Kincses a szerepet a maga alkatára, közben kiölte belőle a feszültséget. Manón csak elszenvedte a sorsát, érdemelt érte egy könnycseppet, de feledést is. A nagy és ünnepi alakítás Kelen Péter nevéhez fűződött ezen az estén Kelen teljes életet élt le két óra alatt. Az első felvonásban egy kölyök lépett színre, aki ugyan észrevette a nőket, de nevetett rajtuk, és bolondnak nézte a szerelmeseket. Azután végig kellett mennie mindenen, boldogságon, keserven, magányon, elzüllésen, férfivá érésen. Hőssé kellett válnia, és így csókolgatni térden állva a hajóskapitány kezét, amiért az megengedte neki, hogy a fedélzetet súrolva Amerikába menjen Manonnal. Bizonyára akadtak, akiknek sok volt Kelen zokogása a harmadik felvonásban, akik azt mondják, elég, ha énekel, és a közönség majd sír, ha akar. Az a néhány elcsukló hang azonban nem volt előkészítetlen, nem a hatást szolgálta, hanem az előzmények logikus folytatása volt és jelezte a bekövetkezőket. Kelen des Grieux alakítása ugyanis nem a harmadik felvonás áriájában éri el csúcspontját - mint annyi tenoristánál -, hanem a negyedik során. Ott, annál a kis fohásznál, imánál, követelésnél. Irgalmas Isten, mondja des Grieux, közben támolyog a fáradtságtól, de toporzékol a tehetetlenségtől, türelmetlenségtől, dühtől. Segíts rajtam, ordítja, de hiába kiabál, az Úr bámulatosan süket tud lenni, ha akar, legyen akár május, akár karácsony. Rázhatja az öklét a teremtmény, senkit nem érdekel odafönt. Manón meghalt, des Grieux életben maradt. Fáy Miklós NÉPSZABADSÁG 9 A VIDÉKI SZÍNHÁZAK MŰSORA december 30. - január 5. (H: hétfő, K: kedd, Szó: szerda, Cs: csütörtök, P: péntek, Szó: szombat, V: vasárnap. Az előadások - amennyiben külön nem jelöljük - 7 órakor kezdődnek.) Debreceni Csokonai Színház: Cs: Pompás Gedeon (Maróthi-bérlet); P: Víg özvegy (6); K: Pompás Gedeon (Németh-bérlet); Sze: Manón Lescaut (Somlay-bérlet); Kölcsey Művelődési Központ: Cs: Mirandolina (Hegedűs-bérlet); Stúdiószínház: K: Vizsgálat a rózsák ügyében (8); Egri Gárdonyi Géza Színház: Cs: A padlás; K: Svejk a hátországban (Vörösmarty-bérlet); Sze: Komámasszony, hol a stukker (Stúdióelőadás). Győri Nemzeti Színház: K: Hegedűs a háztetőn (Katona-bérlet, fél 4); Sze: Hegedűs a háztetőn (Radnóti-bérlet, 6); Kamaraszínház: V: Újévi koncert (6); Kaposvári Csiky Gergely Színház: Cs: A kihallgatás (Budapest); Sze: Koldusopera (Bajor-bérlet). Kecskeméti Katona József Színház: Cs: Gypsy (Salamon-bérlet); Sze: Gypsy (Jávor-bérlet); V: Gypsy (Gombaszögi-bérlet, 3); K: Gypsy (Károli-bérlet, 3); Szó: Gypsy (Kissbérlet). Miskolci Nemzeti Színház: Cs: Diótörő (5); P: Marica grófnő (3); V Diótörő (11); Marica grófnő (5); H: Újévi koncert (fél 8); Sze: Háromlevelű lóhere (Schiller ifjúsági bérlet). Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház: Cs: A sanda bohóc (2); Nyitott ablak (Vörösmarty-bérlet); P: Nyitott ablak (6); H: A sanda bohóc (Atom Anti-bérlet, 2); K: A sanda bohóc (Törppapa-bérlet, 2); Sze: Pippin (Zrínyi-bérlet); Krúdy Kamara: H: Tangó (Sarkadi D-bérlet); K: Tangó (Kölcsey C-bérlet). Pécsi Nemzeti Színház: Cs: Közjáték Vichyben (Szabó-bérlet); P: Bál a Savoyban; V: Közjáték Vichyben (Latinovits-bérlet); K: Közjáték Vichyben (Mendelényi-bérlet); Sze: Traviata (Szabó-bérlet); Kamaraszínház: K: Húsdarab, avagy a tékozló fiú visszatérése (Kondor-bérlet, fél 8); Sze: Húsdarab, avagy a tékozló fiú visszatérése (Hajas-bérlet, fél 8); Szegedi Nemzeti Színház: Cs: Gálaműsor (3 és 7); K: Marica grófnő Sze: Anyegin (Móra 1-2. bérlet, 6) Kamaraszínház: Cs: Máli néni (Demján 1. bérlet); K: Máli néni (Molnár 1. bérlet); Sze: Máli néni (Bajor 1. bérlet). Székesfehérvári Vörösmarty Színház: Cs: A régi nyár (B-bérlet); H: Lear király (G-bérlet); K: Lear király (H-bérlet); Sze: Lear király (I-bérlet). Szolnoki Szigligeti Színház: Cs: XIV. René; V: Újévi szupergála (fél 3 és 7); K: XIV. René; Sze: A nyugati világ bajnoka (3); Stúdiószínpad: Sze: Júlia kisasszony (8). Veszprémi Petőfi Színház: Cs: Csárdáskirálynő; H: Hyppolit, a lakáj (Karinthy-bérlet, 3 és Hevesibérlet, 7); Lear király (Székesfehérvár); K: Hyppolit, a lakáj (Szeglethy-bérlet, 3 és bsz. 7); Lear király (Székesfehérvár); Sze: Csipkerózsikaland (Gyermekszínház, U-bérlet, 3); Lear király (Székesfehérvár). Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház: K: Zorba (Széchenyi-bérlet); Sze: Zorba (Petőfi-bérlet, 3).